21097

Tegnap elvégeztem egy érdekes kísérletet: mindenféle tudatos előkészület nélkül délután leteszteltem, mire vagyok képes a blog címét adó távon. Mivel igyekeztem, de nem futottam félholtra magam, mégis bőven két óra alatt lement (vagyis egy bő 1:57-es), két tanulsággal lettem gazdagabb: 1. Tíz kilóval nehezebben nem nagyon vagyok lassabb ezen a távon, mint két éve. 2. A dupla távon bő fél órát rontottam.

Tegnap elvégeztem egy érdekes kísérletet: mindenféle tudatos előkészület nélkül délután leteszteltem, mire vagyok képes a blog címét adó távon. Mivel igyekeztem, de nem futottam félholtra magam, mégis bőven két óra alatt lement (vagyis egy bő 1:57-es), két tanulsággal lettem gazdagabb: 1. Tíz kilóval nehezebben nem nagyon vagyok lassabb ezen a távon, mint két éve. 2. A dupla távon bő fél órát rontottam.

Tegnap elvégeztem egy érdekes kísérletet: mindenféle tudatos előkészület nélkül délután leteszteltem, mire vagyok képes a blog címét adó távon. Mivel igyekeztem, de nem futottam félholtra magam, mégis bőven két óra alatt lement (vagyis egy bő 1:57-es), két tanulsággal lettem gazdagabb: 1. Tíz kilóval nehezebben nem nagyon vagyok lassabb ezen a távon, mint két éve. 2. A dupla távon bő fél órát rontottam.

Mindent meg lehet magyarázni, de van, amit nem érdemes. Jelenleg sem fizikailag, sem mentálisan nem vagyok alkalmas egy maraton érdemi lefutására. A szomorú ebben az, hogy a helyzet inkább romlott Amszterdam óta. Per pillanat nincs értelme hosszabb szervezett versenyekre mennem. Nem tudom, mikor lesz.

Mindent meg lehet magyarázni, de van, amit nem érdemes. Jelenleg sem fizikailag, sem mentálisan nem vagyok alkalmas egy maraton érdemi lefutására. A szomorú ebben az, hogy a helyzet inkább romlott Amszterdam óta. Per pillanat nincs értelme hosszabb szervezett versenyekre mennem. Nem tudom, mikor lesz.

Mindent meg lehet magyarázni, de van, amit nem érdemes. Jelenleg sem fizikailag, sem mentálisan nem vagyok alkalmas egy maraton érdemi lefutására. A szomorú ebben az, hogy a helyzet inkább romlott Amszterdam óta. Per pillanat nincs értelme hosszabb szervezett versenyekre mennem. Nem tudom, mikor lesz.

Mindent meg lehet magyarázni, de van, amit nem érdemes. Jelenleg sem fizikailag, sem mentálisan nem vagyok alkalmas egy maraton érdemi lefutására. A szomorú ebben az, hogy a helyzet inkább romlott Amszterdam óta. Per pillanat nincs értelme hosszabb szervezett versenyekre mennem. Nem tudom, mikor lesz.

Nos, hát eljött az a pillanat is (vagyis remélem, szerencsésen odaérünk és tényleg eljön), amikor a hetedik én magam lehetek. Az előző hat is én magam voltam, de remélem, a mostani maraton sok szempontból különleges lesz. Kezdetnek mindjárt jó lenne, ha újabb szokásomhoz híven nem haláloznék el 30k körül. Másrészt látható, hogy a korai nevezésnek hála mennyire előkelő rajtszámot kaptam (számmisztikusok kedvéért, ha összeadjuk a számjegyeket, hét jön ki, ez biztos valami jel, kár, hogy nem tudom, milyen), nem hiszem, hogy ez bármire is kötelez, de azért próbálok egyenes derékkal végigmenni.

Nem tudom, van-e valami célom erre a versenyre (és hogy tényleg remélem-e, hogy különleges lesz), azon kívül, hogy fussak egy nagyon jóízűt, aminek a végén ne tudjak lábra állni legalább fél óra hosszat (utána fel kellene kerekedni és keresni egy kocsmát, ahol adják a Török GP-t). 4:15-4:20 a reális idő, ami kieshet ebből, majd meglátjuk, hogy bírom. Elviszem az órát is, aztán lehet, nem veszem fel, túl szép helyeken megyünk majd ahhoz, hogy mást nézegessek. Kiderül. Voltam a Sportkórházban is igazolásért, ugye megint egy olasz verseny jön. Hátha felbukkan az én Pierino barátom.

A lényeg, hogy végre lesz négy óra nyugtom, mindentől távol, egy kellemes endorfinfelhőben. Az élmény megfizethetetlen.

Nos, hát eljött az a pillanat is (vagyis remélem, szerencsésen odaérünk és tényleg eljön), amikor a hetedik én magam lehetek. Az előző hat is én magam voltam, de remélem, a mostani maraton sok szempontból különleges lesz. Kezdetnek mindjárt jó lenne, ha újabb szokásomhoz híven nem haláloznék el 30k körül. Másrészt látható, hogy a korai nevezésnek hála mennyire előkelő rajtszámot kaptam (számmisztikusok kedvéért, ha összeadjuk a számjegyeket, hét jön ki, ez biztos valami jel, kár, hogy nem tudom, milyen), nem hiszem, hogy ez bármire is kötelez, de azért próbálok egyenes derékkal végigmenni.

Nem tudom, van-e valami célom erre a versenyre (és hogy tényleg remélem-e, hogy különleges lesz), azon kívül, hogy fussak egy nagyon jóízűt, aminek a végén ne tudjak lábra állni legalább fél óra hosszat (utána fel kellene kerekedni és keresni egy kocsmát, ahol adják a Török GP-t). 4:15-4:20 a reális idő, ami kieshet ebből, majd meglátjuk, hogy bírom. Elviszem az órát is, aztán lehet, nem veszem fel, túl szép helyeken megyünk majd ahhoz, hogy mást nézegessek. Kiderül. Voltam a Sportkórházban is igazolásért, ugye megint egy olasz verseny jön. Hátha felbukkan az én Pierino barátom.

A lényeg, hogy végre lesz négy óra nyugtom, mindentől távol, egy kellemes endorfinfelhőben. Az élmény megfizethetetlen.

Nos, hát eljött az a pillanat is (vagyis remélem, szerencsésen odaérünk és tényleg eljön), amikor a hetedik én magam lehetek. Az előző hat is én magam voltam, de remélem, a mostani maraton sok szempontból különleges lesz. Kezdetnek mindjárt jó lenne, ha újabb szokásomhoz híven nem haláloznék el 30k körül. Másrészt látható, hogy a korai nevezésnek hála mennyire előkelő rajtszámot kaptam (számmisztikusok kedvéért, ha összeadjuk a számjegyeket, hét jön ki, ez biztos valami jel, kár, hogy nem tudom, milyen), nem hiszem, hogy ez bármire is kötelez, de azért próbálok egyenes derékkal végigmenni.

Nem tudom, van-e valami célom erre a versenyre (és hogy tényleg remélem-e, hogy különleges lesz), azon kívül, hogy fussak egy nagyon jóízűt, aminek a végén ne tudjak lábra állni legalább fél óra hosszat (utána fel kellene kerekedni és keresni egy kocsmát, ahol adják a Török GP-t). 4:15-4:20 a reális idő, ami kieshet ebből, majd meglátjuk, hogy bírom. Elviszem az órát is, aztán lehet, nem veszem fel, túl szép helyeken megyünk majd ahhoz, hogy mást nézegessek. Kiderül. Voltam a Sportkórházban is igazolásért, ugye megint egy olasz verseny jön. Hátha felbukkan az én Pierino barátom.

A lényeg, hogy végre lesz négy óra nyugtom, mindentől távol, egy kellemes endorfinfelhőben. Az élmény megfizethetetlen.

Nos, hát eljött az a pillanat is (vagyis remélem, szerencsésen odaérünk és tényleg eljön), amikor a hetedik én magam lehetek. Az előző hat is én magam voltam, de remélem, a mostani maraton sok szempontból különleges lesz. Kezdetnek mindjárt jó lenne, ha újabb szokásomhoz híven nem haláloznék el 30k körül. Másrészt látható, hogy a korai nevezésnek hála mennyire előkelő rajtszámot kaptam (számmisztikusok kedvéért, ha összeadjuk a számjegyeket, hét jön ki, ez biztos valami jel, kár, hogy nem tudom, milyen), nem hiszem, hogy ez bármire is kötelez, de azért próbálok egyenes derékkal végigmenni.

Nem tudom, van-e valami célom erre a versenyre (és hogy tényleg remélem-e, hogy különleges lesz), azon kívül, hogy fussak egy nagyon jóízűt, aminek a végén ne tudjak lábra állni legalább fél óra hosszat (utána fel kellene kerekedni és keresni egy kocsmát, ahol adják a Török GP-t). 4:15-4:20 a reális idő, ami kieshet ebből, majd meglátjuk, hogy bírom. Elviszem az órát is, aztán lehet, nem veszem fel, túl szép helyeken megyünk majd ahhoz, hogy mást nézegessek. Kiderül. Voltam a Sportkórházban is igazolásért, ugye megint egy olasz verseny jön. Hátha felbukkan az én Pierino barátom.

A lényeg, hogy végre lesz négy óra nyugtom, mindentől távol, egy kellemes endorfinfelhőben. Az élmény megfizethetetlen.

Tíz napja azt írtam, hogy azt a hetet még meghajtom. Nos, valójában a következő hetet hajtottam meg. Arra ugyan nem emlékszem, mit is jelentett pontosan a meghajtás, de a múlt héten hétből hat nap futottam, nem is keveset. Csütörtökön közben megérkezett a futóórám, aminek vásárlásánál úgy tűnik, kevés jobbat tehettem volna magammal. Az első pár nap tapasztalatai alapján kiderült számomra, hogy egyrészt valóban a megnövekedett puttony miatt lassultam le, másrészt viszont a „rutinos” megoldások kapcsán egyre többet hazudtam magamnak az elvégzett munkáról.

Az óra maga ormótlan, és semmi másra nem használható, mint a futásra (illetve annak mérésére, to be exact), viszont arra prímán (sőt, talán túl sok mindenre is), én pedig imádom a funkcionális eszközöket. Nem is nagyon akarom túlzásba vinni a beüzemelését, néhány funkciót soha nem fogok használni, akkor sem, ha tudom, hogy gyorsítana. Az óra, a táv és az ebből számolt tempó nekem tökéletesen elég.

Kiderült, hogy ha nem is sokat, de felfelé kerekítettem szinte az összes útvonalam (párszáz méter oda-vissza és hetente szorozva öttel-hattal azért nem is olyan kevés), másrészt sokkal jobban ingadozik a tempóm menet közben, mint azt gondoltam volna. Viszont tudok közel 4:40-es kilométereket is meghalás nélkül, ami viszont pozitív (mármint egyszerre csak egyet, de kis pihenés után akár másikat is). Igazából nem történt tragédia, de ismét rájöttem, hogy a megszokás a jó dolgok ellensége – hiába fantáziáltam azt az újabb technikáimról, hogy azok jobbak, igazából egy helyben topogás volt - más, de nem több. Ha az ember nem akar tényleg jobb lenni, akkor rosszabb lesz. Tisztában voltam ezzel eddig is, de most elég konkrétan szembesültem a dologgal ismét. Osvát Ernőnek még mindig igaza van.

Sokszor leírtam azt is, hogy élvezem a futást, és nem akarok átesni a ló túlsó oldalára. Ugyanakkor be kell látnom, hogy eljutottam oda, amikor kénytelen vagyok tudatosan többet nyújtani, mert az endorfinon túl ez az a visszacsatolás, ami ér valamit az egészből. Előre és felfelé. Mindig. Ha az adott körülmények között nem törekszik az ember jobbra, akkor hagyja a csudába az egészet. Az élet túl rövid a langyos sárban dagonyázáshoz. Nem mondom, hogy ez felhőtlen felismerés, de hát aélet nem csak rövid, kemény is. Közel három éve írtam ezt:

„De visszatérve, teljesen más óra ellen futni. Igazából jobb csak úgy nekiindulni és menni bele a vakvilágba, de ebben is van fantázia, ha az ember a mai kor követelményeinek megfelelően „le akarja győzni önmagát”, meg egyéb ilyen lószarok (esetemben ez elég alacsony mércét jelent :)), ráadásul igencsak megmozgatja az erőtartalékokat egy időkorlát.”

Sokkal kevesebbet tudtam a futásról akkor, és egy 16k-s vasárnaptól két napig fájt a térdem. És fingom sem volt arról, hogy három hónap elteltével maratont fogok futni. Sok minden változott azóta, én is. De a lényeg nem nagyon.

A héten amúgy már lassítottam, foci és három futás volt, a mai 18k viszont nagyon pozitív lett, különösebb megerőltetés nélkül hoztam a 2 óra alatti félmaraton tempót, maradt is bennem, de csak azért nem akartam még hármat menni, hogy elmondjam, másfél év után ismét elértem ezt a szintet. Formában vagyok, és lement kb. négy kiló is. Trieszt remek lesz.

Tíz napja azt írtam, hogy azt a hetet még meghajtom. Nos, valójában a következő hetet hajtottam meg. Arra ugyan nem emlékszem, mit is jelentett pontosan a meghajtás, de a múlt héten hétből hat nap futottam, nem is keveset. Csütörtökön közben megérkezett a futóórám, aminek vásárlásánál úgy tűnik, kevés jobbat tehettem volna magammal. Az első pár nap tapasztalatai alapján kiderült számomra, hogy egyrészt valóban a megnövekedett puttony miatt lassultam le, másrészt viszont a „rutinos” megoldások kapcsán egyre többet hazudtam magamnak az elvégzett munkáról.

Az óra maga ormótlan, és semmi másra nem használható, mint a futásra (illetve annak mérésére, to be exact), viszont arra prímán (sőt, talán túl sok mindenre is), én pedig imádom a funkcionális eszközöket. Nem is nagyon akarom túlzásba vinni a beüzemelését, néhány funkciót soha nem fogok használni, akkor sem, ha tudom, hogy gyorsítana. Az óra, a táv és az ebből számolt tempó nekem tökéletesen elég.

Kiderült, hogy ha nem is sokat, de felfelé kerekítettem szinte az összes útvonalam (párszáz méter oda-vissza és hetente szorozva öttel-hattal azért nem is olyan kevés), másrészt sokkal jobban ingadozik a tempóm menet közben, mint azt gondoltam volna. Viszont tudok közel 4:40-es kilométereket is meghalás nélkül, ami viszont pozitív (mármint egyszerre csak egyet, de kis pihenés után akár másikat is). Igazából nem történt tragédia, de ismét rájöttem, hogy a megszokás a jó dolgok ellensége – hiába fantáziáltam azt az újabb technikáimról, hogy azok jobbak, igazából egy helyben topogás volt - más, de nem több. Ha az ember nem akar tényleg jobb lenni, akkor rosszabb lesz. Tisztában voltam ezzel eddig is, de most elég konkrétan szembesültem a dologgal ismét. Osvát Ernőnek még mindig igaza van.

Sokszor leírtam azt is, hogy élvezem a futást, és nem akarok átesni a ló túlsó oldalára. Ugyanakkor be kell látnom, hogy eljutottam oda, amikor kénytelen vagyok tudatosan többet nyújtani, mert az endorfinon túl ez az a visszacsatolás, ami ér valamit az egészből. Előre és felfelé. Mindig. Ha az adott körülmények között nem törekszik az ember jobbra, akkor hagyja a csudába az egészet. Az élet túl rövid a langyos sárban dagonyázáshoz. Nem mondom, hogy ez felhőtlen felismerés, de hát aélet nem csak rövid, kemény is. Közel három éve írtam ezt:

„De visszatérve, teljesen más óra ellen futni. Igazából jobb csak úgy nekiindulni és menni bele a vakvilágba, de ebben is van fantázia, ha az ember a mai kor követelményeinek megfelelően „le akarja győzni önmagát”, meg egyéb ilyen lószarok (esetemben ez elég alacsony mércét jelent :)), ráadásul igencsak megmozgatja az erőtartalékokat egy időkorlát.”

Sokkal kevesebbet tudtam a futásról akkor, és egy 16k-s vasárnaptól két napig fájt a térdem. És fingom sem volt arról, hogy három hónap elteltével maratont fogok futni. Sok minden változott azóta, én is. De a lényeg nem nagyon.

A héten amúgy már lassítottam, foci és három futás volt, a mai 18k viszont nagyon pozitív lett, különösebb megerőltetés nélkül hoztam a 2 óra alatti félmaraton tempót, maradt is bennem, de csak azért nem akartam még hármat menni, hogy elmondjam, másfél év után ismét elértem ezt a szintet. Formában vagyok, és lement kb. négy kiló is. Trieszt remek lesz.

Tíz napja azt írtam, hogy azt a hetet még meghajtom. Nos, valójában a következő hetet hajtottam meg. Arra ugyan nem emlékszem, mit is jelentett pontosan a meghajtás, de a múlt héten hétből hat nap futottam, nem is keveset. Csütörtökön közben megérkezett a futóórám, aminek vásárlásánál úgy tűnik, kevés jobbat tehettem volna magammal. Az első pár nap tapasztalatai alapján kiderült számomra, hogy egyrészt valóban a megnövekedett puttony miatt lassultam le, másrészt viszont a „rutinos” megoldások kapcsán egyre többet hazudtam magamnak az elvégzett munkáról.

Az óra maga ormótlan, és semmi másra nem használható, mint a futásra (illetve annak mérésére, to be exact), viszont arra prímán (sőt, talán túl sok mindenre is), én pedig imádom a funkcionális eszközöket. Nem is nagyon akarom túlzásba vinni a beüzemelését, néhány funkciót soha nem fogok használni, akkor sem, ha tudom, hogy gyorsítana. Az óra, a táv és az ebből számolt tempó nekem tökéletesen elég.

Kiderült, hogy ha nem is sokat, de felfelé kerekítettem szinte az összes útvonalam (párszáz méter oda-vissza és hetente szorozva öttel-hattal azért nem is olyan kevés), másrészt sokkal jobban ingadozik a tempóm menet közben, mint azt gondoltam volna. Viszont tudok közel 4:40-es kilométereket is meghalás nélkül, ami viszont pozitív (mármint egyszerre csak egyet, de kis pihenés után akár másikat is). Igazából nem történt tragédia, de ismét rájöttem, hogy a megszokás a jó dolgok ellensége – hiába fantáziáltam azt az újabb technikáimról, hogy azok jobbak, igazából egy helyben topogás volt - más, de nem több. Ha az ember nem akar tényleg jobb lenni, akkor rosszabb lesz. Tisztában voltam ezzel eddig is, de most elég konkrétan szembesültem a dologgal ismét. Osvát Ernőnek még mindig igaza van.

Sokszor leírtam azt is, hogy élvezem a futást, és nem akarok átesni a ló túlsó oldalára. Ugyanakkor be kell látnom, hogy eljutottam oda, amikor kénytelen vagyok tudatosan többet nyújtani, mert az endorfinon túl ez az a visszacsatolás, ami ér valamit az egészből. Előre és felfelé. Mindig. Ha az adott körülmények között nem törekszik az ember jobbra, akkor hagyja a csudába az egészet. Az élet túl rövid a langyos sárban dagonyázáshoz. Nem mondom, hogy ez felhőtlen felismerés, de hát aélet nem csak rövid, kemény is. Közel három éve írtam ezt:

„De visszatérve, teljesen más óra ellen futni. Igazából jobb csak úgy nekiindulni és menni bele a vakvilágba, de ebben is van fantázia, ha az ember a mai kor követelményeinek megfelelően „le akarja győzni önmagát”, meg egyéb ilyen lószarok (esetemben ez elég alacsony mércét jelent :)), ráadásul igencsak megmozgatja az erőtartalékokat egy időkorlát.”

Sokkal kevesebbet tudtam a futásról akkor, és egy 16k-s vasárnaptól két napig fájt a térdem. És fingom sem volt arról, hogy három hónap elteltével maratont fogok futni. Sok minden változott azóta, én is. De a lényeg nem nagyon.

A héten amúgy már lassítottam, foci és három futás volt, a mai 18k viszont nagyon pozitív lett, különösebb megerőltetés nélkül hoztam a 2 óra alatti félmaraton tempót, maradt is bennem, de csak azért nem akartam még hármat menni, hogy elmondjam, másfél év után ismét elértem ezt a szintet. Formában vagyok, és lement kb. négy kiló is. Trieszt remek lesz.

Tíz napja azt írtam, hogy azt a hetet még meghajtom. Nos, valójában a következő hetet hajtottam meg. Arra ugyan nem emlékszem, mit is jelentett pontosan a meghajtás, de a múlt héten hétből hat nap futottam, nem is keveset. Csütörtökön közben megérkezett a futóórám, aminek vásárlásánál úgy tűnik, kevés jobbat tehettem volna magammal. Az első pár nap tapasztalatai alapján kiderült számomra, hogy egyrészt valóban a megnövekedett puttony miatt lassultam le, másrészt viszont a „rutinos” megoldások kapcsán egyre többet hazudtam magamnak az elvégzett munkáról.

Az óra maga ormótlan, és semmi másra nem használható, mint a futásra (illetve annak mérésére, to be exact), viszont arra prímán (sőt, talán túl sok mindenre is), én pedig imádom a funkcionális eszközöket. Nem is nagyon akarom túlzásba vinni a beüzemelését, néhány funkciót soha nem fogok használni, akkor sem, ha tudom, hogy gyorsítana. Az óra, a táv és az ebből számolt tempó nekem tökéletesen elég.

Kiderült, hogy ha nem is sokat, de felfelé kerekítettem szinte az összes útvonalam (párszáz méter oda-vissza és hetente szorozva öttel-hattal azért nem is olyan kevés), másrészt sokkal jobban ingadozik a tempóm menet közben, mint azt gondoltam volna. Viszont tudok közel 4:40-es kilométereket is meghalás nélkül, ami viszont pozitív (mármint egyszerre csak egyet, de kis pihenés után akár másikat is). Igazából nem történt tragédia, de ismét rájöttem, hogy a megszokás a jó dolgok ellensége – hiába fantáziáltam azt az újabb technikáimról, hogy azok jobbak, igazából egy helyben topogás volt - más, de nem több. Ha az ember nem akar tényleg jobb lenni, akkor rosszabb lesz. Tisztában voltam ezzel eddig is, de most elég konkrétan szembesültem a dologgal ismét. Osvát Ernőnek még mindig igaza van.

Sokszor leírtam azt is, hogy élvezem a futást, és nem akarok átesni a ló túlsó oldalára. Ugyanakkor be kell látnom, hogy eljutottam oda, amikor kénytelen vagyok tudatosan többet nyújtani, mert az endorfinon túl ez az a visszacsatolás, ami ér valamit az egészből. Előre és felfelé. Mindig. Ha az adott körülmények között nem törekszik az ember jobbra, akkor hagyja a csudába az egészet. Az élet túl rövid a langyos sárban dagonyázáshoz. Nem mondom, hogy ez felhőtlen felismerés, de hát aélet nem csak rövid, kemény is. Közel három éve írtam ezt:

„De visszatérve, teljesen más óra ellen futni. Igazából jobb csak úgy nekiindulni és menni bele a vakvilágba, de ebben is van fantázia, ha az ember a mai kor követelményeinek megfelelően „le akarja győzni önmagát”, meg egyéb ilyen lószarok (esetemben ez elég alacsony mércét jelent :)), ráadásul igencsak megmozgatja az erőtartalékokat egy időkorlát.”

Sokkal kevesebbet tudtam a futásról akkor, és egy 16k-s vasárnaptól két napig fájt a térdem. És fingom sem volt arról, hogy három hónap elteltével maratont fogok futni. Sok minden változott azóta, én is. De a lényeg nem nagyon.

A héten amúgy már lassítottam, foci és három futás volt, a mai 18k viszont nagyon pozitív lett, különösebb megerőltetés nélkül hoztam a 2 óra alatti félmaraton tempót, maradt is bennem, de csak azért nem akartam még hármat menni, hogy elmondjam, másfél év után ismét elértem ezt a szintet. Formában vagyok, és lement kb. négy kiló is. Trieszt remek lesz.

Tisztában vagyok vele, hogy jó régen nem írtam egy büdös betűt se, de igazából nem nagyon volt mit. Mostanra legalább összegyűlt pár apró-cseprő dolog, meg az átokverte szakdogám is leadtam, egy újabb lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy túlképzett legyek, öröm az ilyesmi.

Szóval futás. Négy hete fejeztük be a kalandtúrát, a következő hétvégén már futottam kettőt, de utána ez nem nagyon lett sűrűbb. Ha jól emlékszem, a második héten foci+három futás volt, de sajnos elkaptam a térdfájás nevű betegséget. Valahogy azt érzem, hogy hiba volt a Christakis-Fowler könyvet olvasni a kapcsolati hálókról, mivel elméletem szerint a térdeimnek semmi baja, viszont legalább négy forrástól hallottam rövid idő alatt térdproblémákról, és elkezdtem a mimikrit. De már múlik.

Az előző bejegyzésben leírt számokat ha valaki figyelmesen átböngészte, az láthatta, hogy sajnos Triesztben nulla esélyem van a négy órán belüli időre, mert maximum 18-19k-ig voltam képes tartani ezt a tempót, és harmincon örültem, ha tartottam a hat perc/k-t, közel emberhalállal a végén. Ez némileg magamba nézésre kényszerített, mert most télen szerintem keményebb melót végeztem el, mint az eddig legjobban sikerült 2009-es szezonom előtt.

Ennek pedig egyetlen oka lehet, nevezetesen az a 11-12 kiló, amit az azóta két év alatt fel(vagy vissza)szedtem. Valószínűleg már tavaly is benne volt ez a gyengébb szereplésben a dupla sérülésen kívül – noha a ballaszt közel fele a bokaficamkor jöhetett fel, mikor a felkészülés végén több kajához voltam szokva, amikor jött az ágynyugalom. Mindegy, a lényeg az, hogy nem kellemes egy plusz vödör vízzel futni, még ha annál előnyösebb is az elrendezése. Szóval elhatároztam, hogy a hájnak mennie kell, már csak a futás élvezeti értéke miatt is. Triesztig nem hiszem, hogy le fog menni mind, de életem első telivér ultrájára igen.

Igen, jól hallották, ultra. Emlékeim szerint két éve nézegettem (sőt, talán írtam is róla ide, de aztán ’frisco lett belőle) már a Bükki Hegyi Maratont, mint olyat, amin biztos remek móka lenne elindulni. Időközben beneveztem a július másodikán rendezendő idei megmérettetésre, és mivel találtam 50k-s távot, gondoltam, nem aprózom el, ha már a hegyekben szopatom magam, akkor adjunk bele mindent. Kedves, családias, jól szervezett versenynek tűnik így messziről, biztos remek móka lesz elindulni. Meg szintidőn belül beérni. Nem vagyok száz százalékig meggyőződve arról, hogy kedvenc szuperhősünk fog rajtolni, azaz elképzelhető, hogy inkognítóban megyek, de ezt majd előtte nap eldöntöm. Az első maratonon is gyávának bizonyultam jelmez-ügyben.

És feladtam egy (újabb) elvemet, megszokásom vagy dogmám, vagy legalábbis fel fogom néha-néha. Láttam harmadával leértékelve egy Garmin Forerunner 205-ös futóórát, amit megrendeltem. Tudom, hogy évekig vertem magam arra, hogy nem futok órával (vagyis kivéve a vasárnapi, időre növekvő etapokat, meg aztán most télen, a fennsíkosodó piramisokat), és ez olyan nagyon nem is lesz másképp. Egyszerűen nem akarok telefont vinni ezekre az alkalmakra sem, viszont a résztávozást megkedveltem igencsak, heti egy-két alkalom kell belőle, távolságot szemre mindennél rosszabbul becsülök meg még ennyi idő után is. Plusz szeretném egy picit jobban ismerni, milyen hosszúak az útvonalaim.

Nem szenvedek mostanában motiváció-hiányban, elvégre cél a Balaton Maraton egyénije jövőre, és tisztában vagyok vele, ez nagyjából mit jelent, de azért most úgy éreztem, szükségem van egy kis színesítésre. Remélem, azért az alapvető futásélményt nem befolyásolja rossz irányba egy ilyen kütyü (nem akarok továbbra sem teljesítménycentrikus lenni), mert ha mégis, akkor igen hamar lesz egy eladó futóórám… Szerencsére azért, ha jól láttam, pulzusmérő egyáltalán nincs benne.

Múlt héten mondjuk szinek nélkül sikerült visszaevickélnem a rendes kerékvágásba, négyszer 9,5k, plusz egy 135 perces táv tegnap. Még ezt a hetet meghajtom így Trieszt előtt, aztán két hét lazább jön, de túlságosan nem akarok rápihenni. Szokjam csak. Egyébként van még egy hely az autóban Triesztbe, last minute lehet jelentkezni. Sőt, ha valaki akar jönni a Bükkbe július első hétvégéjén, az is szólhat, oda minden bizonnyal „új” személygépjárművemmel, Dodgemmel megyek.

Tisztában vagyok vele, hogy jó régen nem írtam egy büdös betűt se, de igazából nem nagyon volt mit. Mostanra legalább összegyűlt pár apró-cseprő dolog, meg az átokverte szakdogám is leadtam, egy újabb lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy túlképzett legyek, öröm az ilyesmi.

Szóval futás. Négy hete fejeztük be a kalandtúrát, a következő hétvégén már futottam kettőt, de utána ez nem nagyon lett sűrűbb. Ha jól emlékszem, a második héten foci+három futás volt, de sajnos elkaptam a térdfájás nevű betegséget. Valahogy azt érzem, hogy hiba volt a Christakis-Fowler könyvet olvasni a kapcsolati hálókról, mivel elméletem szerint a térdeimnek semmi baja, viszont legalább négy forrástól hallottam rövid idő alatt térdproblémákról, és elkezdtem a mimikrit. De már múlik.

Az előző bejegyzésben leírt számokat ha valaki figyelmesen átböngészte, az láthatta, hogy sajnos Triesztben nulla esélyem van a négy órán belüli időre, mert maximum 18-19k-ig voltam képes tartani ezt a tempót, és harmincon örültem, ha tartottam a hat perc/k-t, közel emberhalállal a végén. Ez némileg magamba nézésre kényszerített, mert most télen szerintem keményebb melót végeztem el, mint az eddig legjobban sikerült 2009-es szezonom előtt.

Ennek pedig egyetlen oka lehet, nevezetesen az a 11-12 kiló, amit az azóta két év alatt fel(vagy vissza)szedtem. Valószínűleg már tavaly is benne volt ez a gyengébb szereplésben a dupla sérülésen kívül – noha a ballaszt közel fele a bokaficamkor jöhetett fel, mikor a felkészülés végén több kajához voltam szokva, amikor jött az ágynyugalom. Mindegy, a lényeg az, hogy nem kellemes egy plusz vödör vízzel futni, még ha annál előnyösebb is az elrendezése. Szóval elhatároztam, hogy a hájnak mennie kell, már csak a futás élvezeti értéke miatt is. Triesztig nem hiszem, hogy le fog menni mind, de életem első telivér ultrájára igen.

Igen, jól hallották, ultra. Emlékeim szerint két éve nézegettem (sőt, talán írtam is róla ide, de aztán ’frisco lett belőle) már a Bükki Hegyi Maratont, mint olyat, amin biztos remek móka lenne elindulni. Időközben beneveztem a július másodikán rendezendő idei megmérettetésre, és mivel találtam 50k-s távot, gondoltam, nem aprózom el, ha már a hegyekben szopatom magam, akkor adjunk bele mindent. Kedves, családias, jól szervezett versenynek tűnik így messziről, biztos remek móka lesz elindulni. Meg szintidőn belül beérni. Nem vagyok száz százalékig meggyőződve arról, hogy kedvenc szuperhősünk fog rajtolni, azaz elképzelhető, hogy inkognítóban megyek, de ezt majd előtte nap eldöntöm. Az első maratonon is gyávának bizonyultam jelmez-ügyben.

És feladtam egy (újabb) elvemet, megszokásom vagy dogmám, vagy legalábbis fel fogom néha-néha. Láttam harmadával leértékelve egy Garmin Forerunner 205-ös futóórát, amit megrendeltem. Tudom, hogy évekig vertem magam arra, hogy nem futok órával (vagyis kivéve a vasárnapi, időre növekvő etapokat, meg aztán most télen, a fennsíkosodó piramisokat), és ez olyan nagyon nem is lesz másképp. Egyszerűen nem akarok telefont vinni ezekre az alkalmakra sem, viszont a résztávozást megkedveltem igencsak, heti egy-két alkalom kell belőle, távolságot szemre mindennél rosszabbul becsülök meg még ennyi idő után is. Plusz szeretném egy picit jobban ismerni, milyen hosszúak az útvonalaim.

Nem szenvedek mostanában motiváció-hiányban, elvégre cél a Balaton Maraton egyénije jövőre, és tisztában vagyok vele, ez nagyjából mit jelent, de azért most úgy éreztem, szükségem van egy kis színesítésre. Remélem, azért az alapvető futásélményt nem befolyásolja rossz irányba egy ilyen kütyü (nem akarok továbbra sem teljesítménycentrikus lenni), mert ha mégis, akkor igen hamar lesz egy eladó futóórám… Szerencsére azért, ha jól láttam, pulzusmérő egyáltalán nincs benne.

Múlt héten mondjuk szinek nélkül sikerült visszaevickélnem a rendes kerékvágásba, négyszer 9,5k, plusz egy 135 perces táv tegnap. Még ezt a hetet meghajtom így Trieszt előtt, aztán két hét lazább jön, de túlságosan nem akarok rápihenni. Szokjam csak. Egyébként van még egy hely az autóban Triesztbe, last minute lehet jelentkezni. Sőt, ha valaki akar jönni a Bükkbe július első hétvégéjén, az is szólhat, oda minden bizonnyal „új” személygépjárművemmel, Dodgemmel megyek.

Tisztában vagyok vele, hogy jó régen nem írtam egy büdös betűt se, de igazából nem nagyon volt mit. Mostanra legalább összegyűlt pár apró-cseprő dolog, meg az átokverte szakdogám is leadtam, egy újabb lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy túlképzett legyek, öröm az ilyesmi.

Szóval futás. Négy hete fejeztük be a kalandtúrát, a következő hétvégén már futottam kettőt, de utána ez nem nagyon lett sűrűbb. Ha jól emlékszem, a második héten foci+három futás volt, de sajnos elkaptam a térdfájás nevű betegséget. Valahogy azt érzem, hogy hiba volt a Christakis-Fowler könyvet olvasni a kapcsolati hálókról, mivel elméletem szerint a térdeimnek semmi baja, viszont legalább négy forrástól hallottam rövid idő alatt térdproblémákról, és elkezdtem a mimikrit. De már múlik.

Az előző bejegyzésben leírt számokat ha valaki figyelmesen átböngészte, az láthatta, hogy sajnos Triesztben nulla esélyem van a négy órán belüli időre, mert maximum 18-19k-ig voltam képes tartani ezt a tempót, és harmincon örültem, ha tartottam a hat perc/k-t, közel emberhalállal a végén. Ez némileg magamba nézésre kényszerített, mert most télen szerintem keményebb melót végeztem el, mint az eddig legjobban sikerült 2009-es szezonom előtt.

Ennek pedig egyetlen oka lehet, nevezetesen az a 11-12 kiló, amit az azóta két év alatt fel(vagy vissza)szedtem. Valószínűleg már tavaly is benne volt ez a gyengébb szereplésben a dupla sérülésen kívül – noha a ballaszt közel fele a bokaficamkor jöhetett fel, mikor a felkészülés végén több kajához voltam szokva, amikor jött az ágynyugalom. Mindegy, a lényeg az, hogy nem kellemes egy plusz vödör vízzel futni, még ha annál előnyösebb is az elrendezése. Szóval elhatároztam, hogy a hájnak mennie kell, már csak a futás élvezeti értéke miatt is. Triesztig nem hiszem, hogy le fog menni mind, de életem első telivér ultrájára igen.

Igen, jól hallották, ultra. Emlékeim szerint két éve nézegettem (sőt, talán írtam is róla ide, de aztán ’frisco lett belőle) már a Bükki Hegyi Maratont, mint olyat, amin biztos remek móka lenne elindulni. Időközben beneveztem a július másodikán rendezendő idei megmérettetésre, és mivel találtam 50k-s távot, gondoltam, nem aprózom el, ha már a hegyekben szopatom magam, akkor adjunk bele mindent. Kedves, családias, jól szervezett versenynek tűnik így messziről, biztos remek móka lesz elindulni. Meg szintidőn belül beérni. Nem vagyok száz százalékig meggyőződve arról, hogy kedvenc szuperhősünk fog rajtolni, azaz elképzelhető, hogy inkognítóban megyek, de ezt majd előtte nap eldöntöm. Az első maratonon is gyávának bizonyultam jelmez-ügyben.

És feladtam egy (újabb) elvemet, megszokásom vagy dogmám, vagy legalábbis fel fogom néha-néha. Láttam harmadával leértékelve egy Garmin Forerunner 205-ös futóórát, amit megrendeltem. Tudom, hogy évekig vertem magam arra, hogy nem futok órával (vagyis kivéve a vasárnapi, időre növekvő etapokat, meg aztán most télen, a fennsíkosodó piramisokat), és ez olyan nagyon nem is lesz másképp. Egyszerűen nem akarok telefont vinni ezekre az alkalmakra sem, viszont a résztávozást megkedveltem igencsak, heti egy-két alkalom kell belőle, távolságot szemre mindennél rosszabbul becsülök meg még ennyi idő után is. Plusz szeretném egy picit jobban ismerni, milyen hosszúak az útvonalaim.

Nem szenvedek mostanában motiváció-hiányban, elvégre cél a Balaton Maraton egyénije jövőre, és tisztában vagyok vele, ez nagyjából mit jelent, de azért most úgy éreztem, szükségem van egy kis színesítésre. Remélem, azért az alapvető futásélményt nem befolyásolja rossz irányba egy ilyen kütyü (nem akarok továbbra sem teljesítménycentrikus lenni), mert ha mégis, akkor igen hamar lesz egy eladó futóórám… Szerencsére azért, ha jól láttam, pulzusmérő egyáltalán nincs benne.

Múlt héten mondjuk szinek nélkül sikerült visszaevickélnem a rendes kerékvágásba, négyszer 9,5k, plusz egy 135 perces táv tegnap. Még ezt a hetet meghajtom így Trieszt előtt, aztán két hét lazább jön, de túlságosan nem akarok rápihenni. Szokjam csak. Egyébként van még egy hely az autóban Triesztbe, last minute lehet jelentkezni. Sőt, ha valaki akar jönni a Bükkbe július első hétvégéjén, az is szólhat, oda minden bizonnyal „új” személygépjárművemmel, Dodgemmel megyek.

Tisztában vagyok vele, hogy jó régen nem írtam egy büdös betűt se, de igazából nem nagyon volt mit. Mostanra legalább összegyűlt pár apró-cseprő dolog, meg az átokverte szakdogám is leadtam, egy újabb lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy túlképzett legyek, öröm az ilyesmi.

Szóval futás. Négy hete fejeztük be a kalandtúrát, a következő hétvégén már futottam kettőt, de utána ez nem nagyon lett sűrűbb. Ha jól emlékszem, a második héten foci+három futás volt, de sajnos elkaptam a térdfájás nevű betegséget. Valahogy azt érzem, hogy hiba volt a Christakis-Fowler könyvet olvasni a kapcsolati hálókról, mivel elméletem szerint a térdeimnek semmi baja, viszont legalább négy forrástól hallottam rövid idő alatt térdproblémákról, és elkezdtem a mimikrit. De már múlik.

Az előző bejegyzésben leírt számokat ha valaki figyelmesen átböngészte, az láthatta, hogy sajnos Triesztben nulla esélyem van a négy órán belüli időre, mert maximum 18-19k-ig voltam képes tartani ezt a tempót, és harmincon örültem, ha tartottam a hat perc/k-t, közel emberhalállal a végén. Ez némileg magamba nézésre kényszerített, mert most télen szerintem keményebb melót végeztem el, mint az eddig legjobban sikerült 2009-es szezonom előtt.

Ennek pedig egyetlen oka lehet, nevezetesen az a 11-12 kiló, amit az azóta két év alatt fel(vagy vissza)szedtem. Valószínűleg már tavaly is benne volt ez a gyengébb szereplésben a dupla sérülésen kívül – noha a ballaszt közel fele a bokaficamkor jöhetett fel, mikor a felkészülés végén több kajához voltam szokva, amikor jött az ágynyugalom. Mindegy, a lényeg az, hogy nem kellemes egy plusz vödör vízzel futni, még ha annál előnyösebb is az elrendezése. Szóval elhatároztam, hogy a hájnak mennie kell, már csak a futás élvezeti értéke miatt is. Triesztig nem hiszem, hogy le fog menni mind, de életem első telivér ultrájára igen.

Igen, jól hallották, ultra. Emlékeim szerint két éve nézegettem (sőt, talán írtam is róla ide, de aztán ’frisco lett belőle) már a Bükki Hegyi Maratont, mint olyat, amin biztos remek móka lenne elindulni. Időközben beneveztem a július másodikán rendezendő idei megmérettetésre, és mivel találtam 50k-s távot, gondoltam, nem aprózom el, ha már a hegyekben szopatom magam, akkor adjunk bele mindent. Kedves, családias, jól szervezett versenynek tűnik így messziről, biztos remek móka lesz elindulni. Meg szintidőn belül beérni. Nem vagyok száz százalékig meggyőződve arról, hogy kedvenc szuperhősünk fog rajtolni, azaz elképzelhető, hogy inkognítóban megyek, de ezt majd előtte nap eldöntöm. Az első maratonon is gyávának bizonyultam jelmez-ügyben.

És feladtam egy (újabb) elvemet, megszokásom vagy dogmám, vagy legalábbis fel fogom néha-néha. Láttam harmadával leértékelve egy Garmin Forerunner 205-ös futóórát, amit megrendeltem. Tudom, hogy évekig vertem magam arra, hogy nem futok órával (vagyis kivéve a vasárnapi, időre növekvő etapokat, meg aztán most télen, a fennsíkosodó piramisokat), és ez olyan nagyon nem is lesz másképp. Egyszerűen nem akarok telefont vinni ezekre az alkalmakra sem, viszont a résztávozást megkedveltem igencsak, heti egy-két alkalom kell belőle, távolságot szemre mindennél rosszabbul becsülök meg még ennyi idő után is. Plusz szeretném egy picit jobban ismerni, milyen hosszúak az útvonalaim.

Nem szenvedek mostanában motiváció-hiányban, elvégre cél a Balaton Maraton egyénije jövőre, és tisztában vagyok vele, ez nagyjából mit jelent, de azért most úgy éreztem, szükségem van egy kis színesítésre. Remélem, azért az alapvető futásélményt nem befolyásolja rossz irányba egy ilyen kütyü (nem akarok továbbra sem teljesítménycentrikus lenni), mert ha mégis, akkor igen hamar lesz egy eladó futóórám… Szerencsére azért, ha jól láttam, pulzusmérő egyáltalán nincs benne.

Múlt héten mondjuk szinek nélkül sikerült visszaevickélnem a rendes kerékvágásba, négyszer 9,5k, plusz egy 135 perces táv tegnap. Még ezt a hetet meghajtom így Trieszt előtt, aztán két hét lazább jön, de túlságosan nem akarok rápihenni. Szokjam csak. Egyébként van még egy hely az autóban Triesztbe, last minute lehet jelentkezni. Sőt, ha valaki akar jönni a Bükkbe július első hétvégéjén, az is szólhat, oda minden bizonnyal „új” személygépjárművemmel, Dodgemmel megyek.

Ígértem részletesebb eredményeket, íme:

1. nap

1. Siófok  - Szántód                 14.400 m  1:26:58 (K2)
2. Szántód  - Balatonszemes    16.200 m  1:45:06 (K2)
3. Balatonszemes  -  Fonyód    16.100 m  1:24.44 (Zoli)

2. nap

1. Fonyód  - Balatonmáriafürdő        16.100 m  1:31:57 (Zoli)
2. Balatonmáriafürdő  -  Keszthely    15.600 m  1:37:43 (Zoli)
3. Keszthely  - Szigliget                    21.200 m  2:03:35 (K2)

3. nap

1. Badacsony -  Révfülöp           13.500 m  1:10:39 (Zoli)
2. Révfülöp   -   Fövenyes          17.000 m  1:42:10 (K2)
3. Fövenyes  -   Balatonfüred     13.100 m  1:19:54 (K2)

4. nap

1. Balatonfüred    - Balatonalmádi       16.900 m  1:41:29 (Zoli)
2. Balatonalmádi  - Balatonakarattya   18.200 m  1:54:48 (Zoli)
3. Balatonakarattya  -  Siófok              17.100 m  1:34:06 (K2)

 Összesen 195,4 km (19 óra 13 perc 9 mp, átlag: 5 perc 54 mp/k - több, mint tízzel szakítottunk végig...)

K2:  30.600m+21.200m+30.100m+17.100m = 99.000m -  9 óra 51 perc 49 mp (átlag: 5 perc 59 mp/k)

Zoli:  16.100m+31.700m+13.500m+35.100m = 96.400m-   9 óra 21 perc 20 mp (átlag: 5 perc 49 mp/k)

Ígértem részletesebb eredményeket, íme:

1. nap

1. Siófok  - Szántód                 14.400 m  1:26:58 (K2)
2. Szántód  - Balatonszemes    16.200 m  1:45:06 (K2)
3. Balatonszemes  -  Fonyód    16.100 m  1:24.44 (Zoli)

2. nap

1. Fonyód  - Balatonmáriafürdő        16.100 m  1:31:57 (Zoli)
2. Balatonmáriafürdő  -  Keszthely    15.600 m  1:37:43 (Zoli)
3. Keszthely  - Szigliget                    21.200 m  2:03:35 (K2)

3. nap

1. Badacsony -  Révfülöp           13.500 m  1:10:39 (Zoli)
2. Révfülöp   -   Fövenyes          17.000 m  1:42:10 (K2)
3. Fövenyes  -   Balatonfüred     13.100 m  1:19:54 (K2)

4. nap

1. Balatonfüred    - Balatonalmádi       16.900 m  1:41:29 (Zoli)
2. Balatonalmádi  - Balatonakarattya   18.200 m  1:54:48 (Zoli)
3. Balatonakarattya  -  Siófok              17.100 m  1:34:06 (K2)

 Összesen 195,4 km (19 óra 13 perc 9 mp, átlag: 5 perc 54 mp/k - több, mint tízzel szakítottunk végig...)

K2:  30.600m+21.200m+30.100m+17.100m = 99.000m -  9 óra 51 perc 49 mp (átlag: 5 perc 59 mp/k)

Zoli:  16.100m+31.700m+13.500m+35.100m = 96.400m-   9 óra 21 perc 20 mp (átlag: 5 perc 49 mp/k)

Ígértem részletesebb eredményeket, íme:

1. nap

1. Siófok  - Szántód                 14.400 m  1:26:58 (K2)
2. Szántód  - Balatonszemes    16.200 m  1:45:06 (K2)
3. Balatonszemes  -  Fonyód    16.100 m  1:24.44 (Zoli)

2. nap

1. Fonyód  - Balatonmáriafürdő        16.100 m  1:31:57 (Zoli)
2. Balatonmáriafürdő  -  Keszthely    15.600 m  1:37:43 (Zoli)
3. Keszthely  - Szigliget                    21.200 m  2:03:35 (K2)

3. nap

1. Badacsony -  Révfülöp           13.500 m  1:10:39 (Zoli)
2. Révfülöp   -   Fövenyes          17.000 m  1:42:10 (K2)
3. Fövenyes  -   Balatonfüred     13.100 m  1:19:54 (K2)

4. nap

1. Balatonfüred    - Balatonalmádi       16.900 m  1:41:29 (Zoli)
2. Balatonalmádi  - Balatonakarattya   18.200 m  1:54:48 (Zoli)
3. Balatonakarattya  -  Siófok              17.100 m  1:34:06 (K2)

 Összesen 195,4 km (19 óra 13 perc 9 mp, átlag: 5 perc 54 mp/k - több, mint tízzel szakítottunk végig...)

K2:  30.600m+21.200m+30.100m+17.100m = 99.000m -  9 óra 51 perc 49 mp (átlag: 5 perc 59 mp/k)

Zoli:  16.100m+31.700m+13.500m+35.100m = 96.400m-   9 óra 21 perc 20 mp (átlag: 5 perc 49 mp/k)

Ígértem részletesebb eredményeket, íme:

1. nap

1. Siófok  - Szántód                 14.400 m  1:26:58 (K2)
2. Szántód  - Balatonszemes    16.200 m  1:45:06 (K2)
3. Balatonszemes  -  Fonyód    16.100 m  1:24.44 (Zoli)

2. nap

1. Fonyód  - Balatonmáriafürdő        16.100 m  1:31:57 (Zoli)
2. Balatonmáriafürdő  -  Keszthely    15.600 m  1:37:43 (Zoli)
3. Keszthely  - Szigliget                    21.200 m  2:03:35 (K2)

3. nap

1. Badacsony -  Révfülöp           13.500 m  1:10:39 (Zoli)
2. Révfülöp   -   Fövenyes          17.000 m  1:42:10 (K2)
3. Fövenyes  -   Balatonfüred     13.100 m  1:19:54 (K2)

4. nap

1. Balatonfüred    - Balatonalmádi       16.900 m  1:41:29 (Zoli)
2. Balatonalmádi  - Balatonakarattya   18.200 m  1:54:48 (Zoli)
3. Balatonakarattya  -  Siófok              17.100 m  1:34:06 (K2)

 Összesen 195,4 km (19 óra 13 perc 9 mp, átlag: 5 perc 54 mp/k - több, mint tízzel szakítottunk végig...)

K2:  30.600m+21.200m+30.100m+17.100m = 99.000m -  9 óra 51 perc 49 mp (átlag: 5 perc 59 mp/k)

Zoli:  16.100m+31.700m+13.500m+35.100m = 96.400m-   9 óra 21 perc 20 mp (átlag: 5 perc 49 mp/k)

Irgalmatlanul nagy élmény volt ez a verseny, talán azért is, mert még sohasem indultam négynapos viadalon, sőt, a legtöbb maraton-kirándulásom allezusammen sem tartott ennyi ideig. Kicsit olyan volt ez az egész, mint ahogy a bicikliversenyeken képzelem a karavánt, csak azok olykor több hétig is úton vannak. Valahogy kiszakadás ez a hétköznapi életből és valami olyan, ami után egy-két nappal néha bizony nehezére esik az embernek elviselni a külvilágot, mert hát elég nagy tud lenni a kontraszt. Néha nem bánnám, ha a világ csupa hosszútávfutóból állna, de valószínűleg a hétköznapokon köztük is szinte annyi hülye van, mint a „rendes” halandók között.

A verseny viszont valami egész más, egy olyan világ, ami sokkal jobban hasonlít arra, amit mindig is működőképesnek álmodtam, egyértelműen naív és szörnyen idealista buksival. Persze, ez leginább csak a speciális helyzet miatt van (lássuk be, különleges az, hogy nem teljesen épeszű emberek futnak egy meglehetősen nagy tó körül körbe napokig), de akkor is. Kezdve azzal, hogy az elinduló embereknek célja van (és a legtöbbjük számára ez nem konkrét helyezés, vagy időeredmény, nem akarnak mindenáron legyőzni valakit, vagy mindenkit, maximum önmagukat, vagy egy hasonló amatőrt, akiről egy-két nap alatt kiderül, hogy hasonló a felkészültségük, és így még többet hoznak ki egymásból, aminek a végén mindenki örül, végezzen előrébb bármelyikük), ami lássuk be, ritkaság manapság. Mármint a konkrét cél, nem pedig a megfoghatatlan dolgokról álmodás, majd azok el nem jövetelének kapcsán történő sopánkodás. A legtöbben nem gondolják azt, hogy ez egy zéró összegű játszma, és ha a másiknak jól megy, attól te leszel kevesebb. Biztatni, segíteni, leginkább pedig együtt örülni ér.

És ezek az emberek tesznek a célért, pontosan tudják, hogy mit akarnak, és azt is, hogy ez mivel jár. Talán nem véletlen, hogy a hiperkütyük meg a túl drága technikai cuccok és új cipők csak a hétvégére érkeztek meg (nincs ezekkel egyébként semmi bajom, csak ha túlzásba viszi az ember, pont a futásról terelik el a figyelmet), a legtöbb négynapos induló (főleg egyéniben) otrombán egyszerű felszerelésben megy. Bizonyos táv felett ezek lószart sem számítanak. A futásban nem lehet hazudni (a Balatonon még rövidíteni sem nagyon), mástól várni valamit, vagy másra lőcsölni a nehezét, vagy ami még nagyobb divat, a felelősséget. Csak Te baszhatod el. És ha elbasztad, arra is van esély, hogy fájni fog. De legalábbis meglehetősen rossz lesz. Viszont ha megcsinálsz valamit, azt Te csináltad. Túl egyszerű.

Természetsen itt sem ilyen fekete-fehér minden, de talán így érthetőbb, miért tervezem jövőre is.

Irgalmatlanul nagy élmény volt ez a verseny, talán azért is, mert még sohasem indultam négynapos viadalon, sőt, a legtöbb maraton-kirándulásom allezusammen sem tartott ennyi ideig. Kicsit olyan volt ez az egész, mint ahogy a bicikliversenyeken képzelem a karavánt, csak azok olykor több hétig is úton vannak. Valahogy kiszakadás ez a hétköznapi életből és valami olyan, ami után egy-két nappal néha bizony nehezére esik az embernek elviselni a külvilágot, mert hát elég nagy tud lenni a kontraszt. Néha nem bánnám, ha a világ csupa hosszútávfutóból állna, de valószínűleg a hétköznapokon köztük is szinte annyi hülye van, mint a „rendes” halandók között.

A verseny viszont valami egész más, egy olyan világ, ami sokkal jobban hasonlít arra, amit mindig is működőképesnek álmodtam, egyértelműen naív és szörnyen idealista buksival. Persze, ez leginább csak a speciális helyzet miatt van (lássuk be, különleges az, hogy nem teljesen épeszű emberek futnak egy meglehetősen nagy tó körül körbe napokig), de akkor is. Kezdve azzal, hogy az elinduló embereknek célja van (és a legtöbbjük számára ez nem konkrét helyezés, vagy időeredmény, nem akarnak mindenáron legyőzni valakit, vagy mindenkit, maximum önmagukat, vagy egy hasonló amatőrt, akiről egy-két nap alatt kiderül, hogy hasonló a felkészültségük, és így még többet hoznak ki egymásból, aminek a végén mindenki örül, végezzen előrébb bármelyikük), ami lássuk be, ritkaság manapság. Mármint a konkrét cél, nem pedig a megfoghatatlan dolgokról álmodás, majd azok el nem jövetelének kapcsán történő sopánkodás. A legtöbben nem gondolják azt, hogy ez egy zéró összegű játszma, és ha a másiknak jól megy, attól te leszel kevesebb. Biztatni, segíteni, leginkább pedig együtt örülni ér.

És ezek az emberek tesznek a célért, pontosan tudják, hogy mit akarnak, és azt is, hogy ez mivel jár. Talán nem véletlen, hogy a hiperkütyük meg a túl drága technikai cuccok és új cipők csak a hétvégére érkeztek meg (nincs ezekkel egyébként semmi bajom, csak ha túlzásba viszi az ember, pont a futásról terelik el a figyelmet), a legtöbb négynapos induló (főleg egyéniben) otrombán egyszerű felszerelésben megy. Bizonyos táv felett ezek lószart sem számítanak. A futásban nem lehet hazudni (a Balatonon még rövidíteni sem nagyon), mástól várni valamit, vagy másra lőcsölni a nehezét, vagy ami még nagyobb divat, a felelősséget. Csak Te baszhatod el. És ha elbasztad, arra is van esély, hogy fájni fog. De legalábbis meglehetősen rossz lesz. Viszont ha megcsinálsz valamit, azt Te csináltad. Túl egyszerű.

Természetsen itt sem ilyen fekete-fehér minden, de talán így érthetőbb, miért tervezem jövőre is.