21097

"Mindig visszatérek." Nagyjából. Többször leírtam, hogy függő vagyok és nagyjából bipoláris, szóval csak idő kérdése volt. Amíg nem írtam, leállamvizsgáztam, 6,5 óra alatt lefutottam a bükki hegyi maraton leghosszabb távját (gyakorlatilag ráhangolódás és levezetés nélkül), meg voltam Prágában konferencián, és többszörösen bebizonyosodott, hogy egy balfasz vagyok, ám ezzel kiválóan együtt tudok élni. Ennyit az elmúlt szűk két hónapról.

Múlt héten elhatároztam, hogy újra nekivágok ennek a futás dolognak, viszont most nem mókából, hanem az utóbbi egy év idiótaságait kiigazítandó. Leszedtem a Runnersworld-ről egy négy órás maratont célzó edzéstervet, levágtam az első két hetet (novemberben csak már ne...), és hétfőn elkezdtem. Azért írok most, mert az egyik kritérium az volt, hogy ha ezt a hetet megcsinálom, akkor talán menni fog a többi is.

Az egyértelműen látszik, hogy fájni fog, de igazából ugye ez is cél. Túl sokat lötyögtem az elmúlt időben. Mondjuk a leírás úgy kezdődik, hogy "a négy órás maratonhoz 1:50-es félmaraton és 50 perces 10k szükséges." Ez rendben van, viszont a második nap ugye már az említett 10k-s tempóval kell résztávozni. Én eddig úgy gondoltam, hogy az adott tempót a felkészülés _végén_ tudja az ember. Ez valahol az egyik lényege az egésznek. Amúgy se a sprintjeimről vagyok híres. No mindegy. Szóval az öt napból három kimondottan szarul esik, és a keddi gyorsasági munkákat kíváncsi vagyok, mikor tudom tényleg megcsinálni. Azok per pillanat olyan tempóval vannak beírva, amik egyelőre csak másvalakivel történhetnek meg.

Az egész végén talán Cardiff félmaraton és Drezda maraton lehet, valamikor októberben. Bár igazából most az a lényeg, hogy végigcsináljam, amit kell.

Ez volt a mostani (elnézést a fordítás teljes hiányáért):

Hétfő: Rest (probléma nélkül sikerült)
Kedd: 1M jog, then 3 x 1M or 1600m at 10K pace (or 8 mins) fast, with 400m (or 2 mins) jog recoveries, then 1M jog (a második, meg a harmadik mérföld jóval rövidebb lett...)
Szerda: 5M easy (approx 50 mins) (ez pompásan megy)
Csütörtök: 1M jog, then 4M at half-marathon pace (34 mins), then 1M jog (ez közepesen szarul esett, lement)
Péntek: Rest (igazából a csütörtök meg a péntek felcserélődött)
Szombat: 4M inc hill session or circuit (hegyi edzés, mi?)
Vasárnap: 11M steady (approx 1:44) (ez is megvolt, az tizedik mérföld nem volt jó)

"Mindig visszatérek." Nagyjából. Többször leírtam, hogy függő vagyok és nagyjából bipoláris, szóval csak idő kérdése volt. Amíg nem írtam, leállamvizsgáztam, 6,5 óra alatt lefutottam a bükki hegyi maraton leghosszabb távját (gyakorlatilag ráhangolódás és levezetés nélkül), meg voltam Prágában konferencián, és többszörösen bebizonyosodott, hogy egy balfasz vagyok, ám ezzel kiválóan együtt tudok élni. Ennyit az elmúlt szűk két hónapról.

Múlt héten elhatároztam, hogy újra nekivágok ennek a futás dolognak, viszont most nem mókából, hanem az utóbbi egy év idiótaságait kiigazítandó. Leszedtem a Runnersworld-ről egy négy órás maratont célzó edzéstervet, levágtam az első két hetet (novemberben csak már ne...), és hétfőn elkezdtem. Azért írok most, mert az egyik kritérium az volt, hogy ha ezt a hetet megcsinálom, akkor talán menni fog a többi is.

Az egyértelműen látszik, hogy fájni fog, de igazából ugye ez is cél. Túl sokat lötyögtem az elmúlt időben. Mondjuk a leírás úgy kezdődik, hogy "a négy órás maratonhoz 1:50-es félmaraton és 50 perces 10k szükséges." Ez rendben van, viszont a második nap ugye már az említett 10k-s tempóval kell résztávozni. Én eddig úgy gondoltam, hogy az adott tempót a felkészülés _végén_ tudja az ember. Ez valahol az egyik lényege az egésznek. Amúgy se a sprintjeimről vagyok híres. No mindegy. Szóval az öt napból három kimondottan szarul esik, és a keddi gyorsasági munkákat kíváncsi vagyok, mikor tudom tényleg megcsinálni. Azok per pillanat olyan tempóval vannak beírva, amik egyelőre csak másvalakivel történhetnek meg.

Az egész végén talán Cardiff félmaraton és Drezda maraton lehet, valamikor októberben. Bár igazából most az a lényeg, hogy végigcsináljam, amit kell.

Ez volt a mostani (elnézést a fordítás teljes hiányáért):

Hétfő: Rest (probléma nélkül sikerült)
Kedd: 1M jog, then 3 x 1M or 1600m at 10K pace (or 8 mins) fast, with 400m (or 2 mins) jog recoveries, then 1M jog (a második, meg a harmadik mérföld jóval rövidebb lett...)
Szerda: 5M easy (approx 50 mins) (ez pompásan megy)
Csütörtök: 1M jog, then 4M at half-marathon pace (34 mins), then 1M jog (ez közepesen szarul esett, lement)
Péntek: Rest (igazából a csütörtök meg a péntek felcserélődött)
Szombat: 4M inc hill session or circuit (hegyi edzés, mi?)
Vasárnap: 11M steady (approx 1:44) (ez is megvolt, az tizedik mérföld nem volt jó)

"Mindig visszatérek." Nagyjából. Többször leírtam, hogy függő vagyok és nagyjából bipoláris, szóval csak idő kérdése volt. Amíg nem írtam, leállamvizsgáztam, 6,5 óra alatt lefutottam a bükki hegyi maraton leghosszabb távját (gyakorlatilag ráhangolódás és levezetés nélkül), meg voltam Prágában konferencián, és többszörösen bebizonyosodott, hogy egy balfasz vagyok, ám ezzel kiválóan együtt tudok élni. Ennyit az elmúlt szűk két hónapról.

Múlt héten elhatároztam, hogy újra nekivágok ennek a futás dolognak, viszont most nem mókából, hanem az utóbbi egy év idiótaságait kiigazítandó. Leszedtem a Runnersworld-ről egy négy órás maratont célzó edzéstervet, levágtam az első két hetet (novemberben csak már ne...), és hétfőn elkezdtem. Azért írok most, mert az egyik kritérium az volt, hogy ha ezt a hetet megcsinálom, akkor talán menni fog a többi is.

Az egyértelműen látszik, hogy fájni fog, de igazából ugye ez is cél. Túl sokat lötyögtem az elmúlt időben. Mondjuk a leírás úgy kezdődik, hogy "a négy órás maratonhoz 1:50-es félmaraton és 50 perces 10k szükséges." Ez rendben van, viszont a második nap ugye már az említett 10k-s tempóval kell résztávozni. Én eddig úgy gondoltam, hogy az adott tempót a felkészülés _végén_ tudja az ember. Ez valahol az egyik lényege az egésznek. Amúgy se a sprintjeimről vagyok híres. No mindegy. Szóval az öt napból három kimondottan szarul esik, és a keddi gyorsasági munkákat kíváncsi vagyok, mikor tudom tényleg megcsinálni. Azok per pillanat olyan tempóval vannak beírva, amik egyelőre csak másvalakivel történhetnek meg.

Az egész végén talán Cardiff félmaraton és Drezda maraton lehet, valamikor októberben. Bár igazából most az a lényeg, hogy végigcsináljam, amit kell.

Ez volt a mostani (elnézést a fordítás teljes hiányáért):

Hétfő: Rest (probléma nélkül sikerült)
Kedd: 1M jog, then 3 x 1M or 1600m at 10K pace (or 8 mins) fast, with 400m (or 2 mins) jog recoveries, then 1M jog (a második, meg a harmadik mérföld jóval rövidebb lett...)
Szerda: 5M easy (approx 50 mins) (ez pompásan megy)
Csütörtök: 1M jog, then 4M at half-marathon pace (34 mins), then 1M jog (ez közepesen szarul esett, lement)
Péntek: Rest (igazából a csütörtök meg a péntek felcserélődött)
Szombat: 4M inc hill session or circuit (hegyi edzés, mi?)
Vasárnap: 11M steady (approx 1:44) (ez is megvolt, az tizedik mérföld nem volt jó)

"Mindig visszatérek." Nagyjából. Többször leírtam, hogy függő vagyok és nagyjából bipoláris, szóval csak idő kérdése volt. Amíg nem írtam, leállamvizsgáztam, 6,5 óra alatt lefutottam a bükki hegyi maraton leghosszabb távját (gyakorlatilag ráhangolódás és levezetés nélkül), meg voltam Prágában konferencián, és többszörösen bebizonyosodott, hogy egy balfasz vagyok, ám ezzel kiválóan együtt tudok élni. Ennyit az elmúlt szűk két hónapról.

Múlt héten elhatároztam, hogy újra nekivágok ennek a futás dolognak, viszont most nem mókából, hanem az utóbbi egy év idiótaságait kiigazítandó. Leszedtem a Runnersworld-ről egy négy órás maratont célzó edzéstervet, levágtam az első két hetet (novemberben csak már ne...), és hétfőn elkezdtem. Azért írok most, mert az egyik kritérium az volt, hogy ha ezt a hetet megcsinálom, akkor talán menni fog a többi is.

Az egyértelműen látszik, hogy fájni fog, de igazából ugye ez is cél. Túl sokat lötyögtem az elmúlt időben. Mondjuk a leírás úgy kezdődik, hogy "a négy órás maratonhoz 1:50-es félmaraton és 50 perces 10k szükséges." Ez rendben van, viszont a második nap ugye már az említett 10k-s tempóval kell résztávozni. Én eddig úgy gondoltam, hogy az adott tempót a felkészülés _végén_ tudja az ember. Ez valahol az egyik lényege az egésznek. Amúgy se a sprintjeimről vagyok híres. No mindegy. Szóval az öt napból három kimondottan szarul esik, és a keddi gyorsasági munkákat kíváncsi vagyok, mikor tudom tényleg megcsinálni. Azok per pillanat olyan tempóval vannak beírva, amik egyelőre csak másvalakivel történhetnek meg.

Az egész végén talán Cardiff félmaraton és Drezda maraton lehet, valamikor októberben. Bár igazából most az a lényeg, hogy végigcsináljam, amit kell.

Ez volt a mostani (elnézést a fordítás teljes hiányáért):

Hétfő: Rest (probléma nélkül sikerült)
Kedd: 1M jog, then 3 x 1M or 1600m at 10K pace (or 8 mins) fast, with 400m (or 2 mins) jog recoveries, then 1M jog (a második, meg a harmadik mérföld jóval rövidebb lett...)
Szerda: 5M easy (approx 50 mins) (ez pompásan megy)
Csütörtök: 1M jog, then 4M at half-marathon pace (34 mins), then 1M jog (ez közepesen szarul esett, lement)
Péntek: Rest (igazából a csütörtök meg a péntek felcserélődött)
Szombat: 4M inc hill session or circuit (hegyi edzés, mi?)
Vasárnap: 11M steady (approx 1:44) (ez is megvolt, az tizedik mérföld nem volt jó)

Nos, mit is mondhatnék. Az elmúlt két hétben megpróbáltam nem túledzeni magam, de rendesen és egészséges módon haladni az ultra felé. A teljesítményem közben szignifikánsan romlott. Nem tudom, hogy van valami fizikális gondom, ami még más tünetet nem mutat, vagy fejben estem szét teljesen, netalán mind a kettő, de most abbahagyom a futást egy kicsit. Csak hogy egyértelmű legyen: 7-9k-kal is szenvedek, érthetetlen okokból. Nem tudom, ez másfél hét, vagy öt hónap, netalán 8 év lesz, most egyszerűen nem megy. A bükki és az izlandi nevezésem megpróbálom áttenni jövőre.

Nos, mit is mondhatnék. Az elmúlt két hétben megpróbáltam nem túledzeni magam, de rendesen és egészséges módon haladni az ultra felé. A teljesítményem közben szignifikánsan romlott. Nem tudom, hogy van valami fizikális gondom, ami még más tünetet nem mutat, vagy fejben estem szét teljesen, netalán mind a kettő, de most abbahagyom a futást egy kicsit. Csak hogy egyértelmű legyen: 7-9k-kal is szenvedek, érthetetlen okokból. Nem tudom, ez másfél hét, vagy öt hónap, netalán 8 év lesz, most egyszerűen nem megy. A bükki és az izlandi nevezésem megpróbálom áttenni jövőre.

Nos, mit is mondhatnék. Az elmúlt két hétben megpróbáltam nem túledzeni magam, de rendesen és egészséges módon haladni az ultra felé. A teljesítményem közben szignifikánsan romlott. Nem tudom, hogy van valami fizikális gondom, ami még más tünetet nem mutat, vagy fejben estem szét teljesen, netalán mind a kettő, de most abbahagyom a futást egy kicsit. Csak hogy egyértelmű legyen: 7-9k-kal is szenvedek, érthetetlen okokból. Nem tudom, ez másfél hét, vagy öt hónap, netalán 8 év lesz, most egyszerűen nem megy. A bükki és az izlandi nevezésem megpróbálom áttenni jövőre.

Nos, mit is mondhatnék. Az elmúlt két hétben megpróbáltam nem túledzeni magam, de rendesen és egészséges módon haladni az ultra felé. A teljesítményem közben szignifikánsan romlott. Nem tudom, hogy van valami fizikális gondom, ami még más tünetet nem mutat, vagy fejben estem szét teljesen, netalán mind a kettő, de most abbahagyom a futást egy kicsit. Csak hogy egyértelmű legyen: 7-9k-kal is szenvedek, érthetetlen okokból. Nem tudom, ez másfél hét, vagy öt hónap, netalán 8 év lesz, most egyszerűen nem megy. A bükki és az izlandi nevezésem megpróbálom áttenni jövőre.

A címben nyilván hazudtam, mert itt nem lesznek képek, viszont néhány momentumot megörökítek a sikeresnek semmiképpen, míg hasznosnak mindenképpen nevezhető szlovén-olasz-horvát utazásról.

1. Még odafelé menet Szlovénia közepén, míg a többiek feltekertek a helyi BIG-re, csatangoltam egy helyi faluban, vagyis nem faluban, mert jó érzékkel találtam egy turista ösvényt, és 20 perc mászás után már szép és elhagyatott helyre jutottam volna. Az utóbbi jelző nem bizonyult helytállónak, mivel épp valami helyi Nordic Walking vagy mi a csuda versenyt rendeztek (az a botos gyaloglás), és tele volt az út rajtszámos emberekkel.
2. Triesztbe megérkezni jó, egész szép város, bár a parkolással akadtak gondjaink, a buszpályaudvaron a parkolóházba nem fér be egy jármű három bicajjal a tetején…
3. Szerintem most vettem fel a leghamarabb a rajtszámot, és ahhoz képest, hogy most indultam a legkisebb versenyen (kevesebb, mint 700 maratonista), itt volt a legnagyobb „futóexpó”, jó nagy dzsemborit rendeztek a tengerparton. Azzal már többször megbékéltem, hogy nem tudnak angolul a spanyolok és az olaszok (én meg spanyolul, meg olaszul tudok túl keveset), de hogy vakok is azok, akik az ajándék technikai pólót adják, az újdonság volt. Rám néz, aszondja „L”-es? Ezek azok a speciális olasz számozású ruhadarabok, amikből a XXL-es ér túl egyáltalán a derekamon. Mindegy.
4. Fasza volt a szállásunk Pliskovicában, a szlovén oldalon, nem tudom, kinek jutott eszébe ide hostelt rakni (párszáz fős falu egy borvidéken), bár EU-s pénzzel lehet kreatívnak lenni. Viszont minden második háznál árultak bort, vettünk is, kedves volt a bácsi az egyik háznál, valami likőrt is csinálnak, meg grappát is adott ajándékba, meg sonkát, túl jó volt. Mint ahogy a túrós tészta is fasza a verseny előtti nap, kár, hogy most nem vált be nekem annyira, mint Krakkóban.
5. Reggel majdnem elkéstünk a rajttól, ami okozott ideges perceket mindenkinek, mivel meg kellett várnom a többieket Triesztben este, és fél órával a rajt előtt indult Gradisca d’Isonzóból a csomagos autó, mert ugye nem kör volt a táv. Ha lekéssük, a jelmezben kellett volna órákat dekkolnom a belvárosban. Már mozgásban volt a csomagos autó, amikor eléálltam, szerencsétlen olasz vörös fejjel üvöltött velem, de kinyitotta a járgány hátulját. Majdnem bennmaradt a szuperhős cucc fele. Az óra meg benn is maradt.
6. Gondoltam, megyek a négyórás lufis brigáddal, és szép lassan lemaradok róluk, így megpróbálok a 4:15 lufik előtt picivel beérni. 10k-nál jöttem rá, hogy a két tempófutó sokkal gyorsabban fut, mivel megérdeklődtem egy futóórával rendelkező lánytól, hogy hol is tartunk. Mondta, hogy eddig 5:35 kiliket jöttünk, ami ugye a négy órás tempónál kb. egy bő perccel jobb, a lufik meg vagy még két perccel mentek előttem, kicsit mérges lettem, és elkezdtem visszább venni.
7. A következő 9k-n keresztül újdonsült kölni ismerősömmel mentem, akit nevezzünk Günthernek, de nem így hívták, viszont már elfelejtettem a nevét. Kiderült, hogy a német maratonok szarok és drágák, nem rossz ezt tudni. Vagyis nem jó, de jobb, mint megtapasztalni.
   
8. A félmaratonnál jöttem rá (még akkor sem értünk ki a partra teljesen), hogy Jürgennel is kicsit gyorsabban jöttem, mint kellett volna, ráadásul ott kezdődött az a 120 méter szint felfelé, ami 27k-ig tartott, szóval nem volt esély nagyon lepihenni sem. Ekkor sejttettem először, hogy megint a szopóágon fogok kikötni.
9. 29k-nál a szopóágon kötöttem ki. Csodálatos helyen ment az út, én nem élveztem. Nagyon nem.
10. Aztán megelőzött a 4:15-ös, a 4:30-as, majd benn a városban a 4:45-ös iramfutó is. Az utóbbival akartam menni, sikerült is vagy kétezret, de ott már teljesen készen voltam, meg a pozitív gondolkodás olyasminek tűnt, ami csak másvalakivel történhet meg. Úgy meg ugye még nehezebb. „Grande! Zorro!”. Na tudod, hova.
    
11. A Trieszt Maraton nagy pozitívuma, hogy a befutó benn van a főtéren, legalább itt nem száműzik a futókat bárhonnan, amit nehéz lezárni.
12. Maximális respektem a koldus nénié, aki pozitívan azt gondolta, hogy a Zorró maszkot a homlokára toló, dülöngélő, büdös, izzadt, véres pólós ember 10 perccel a célbaérés után adakozni fog. Sajnos nem sikerült.
13. A yota egy helyi kaja, ami káposztaleves babbal. Az emésztésre gyakorolt hatása leírhatatlan.
14. Zuhanyzás után élőzenét hallottam, és ha jól értettem, valami választási partiba keveredtem (de lehet, nem az volt) egy eldugott téren, ahol az első fellépő banda egy grunge-cover band volt, a közeli Monfalcónéból, amin egyébként át is futottam aznap. Faszán nyomták, bár szörnyű pózerek voltak, kivéve az énekest, ő legalább rendes cipőbámulóként tevékenykedett. Vettem egy elég drága sört, és pont elfogyott, mire vége lett, meg az eső is eleredt. Tökéletes volt.
15. Este két órát kerestünk szállást, majd abban a kempingben aludtunk, ahonnan az első 20 perc után továbbindultunk. Kalandos és vicces volt a töksötétben a tengerparton autózni, majd egy maraton után sátorban aludni. Sikerült.
16. Opatia másnap valamiért irtózatosan taszított. Kis, puccos, német nyugdíjascsoportoknak való, múlt század eleji üdülőhely. Még most is borsódzik tőle a hátam. Szerencsére megtaláltam itt is egy turista-utat, így a rendelkezésemre álló három órában felmentem a templomhoz, amit a belvárosból láttam, kb. 500 méter magasan lehetett. Olyan messziről Apátia akár szépnek is mondható.
17. Így legalább prímszámmal van vége ennek a rendhagyó beszámolónak.

A címben nyilván hazudtam, mert itt nem lesznek képek, viszont néhány momentumot megörökítek a sikeresnek semmiképpen, míg hasznosnak mindenképpen nevezhető szlovén-olasz-horvát utazásról.

1. Még odafelé menet Szlovénia közepén, míg a többiek feltekertek a helyi BIG-re, csatangoltam egy helyi faluban, vagyis nem faluban, mert jó érzékkel találtam egy turista ösvényt, és 20 perc mászás után már szép és elhagyatott helyre jutottam volna. Az utóbbi jelző nem bizonyult helytállónak, mivel épp valami helyi Nordic Walking vagy mi a csuda versenyt rendeztek (az a botos gyaloglás), és tele volt az út rajtszámos emberekkel.
2. Triesztbe megérkezni jó, egész szép város, bár a parkolással akadtak gondjaink, a buszpályaudvaron a parkolóházba nem fér be egy jármű három bicajjal a tetején…
3. Szerintem most vettem fel a leghamarabb a rajtszámot, és ahhoz képest, hogy most indultam a legkisebb versenyen (kevesebb, mint 700 maratonista), itt volt a legnagyobb „futóexpó”, jó nagy dzsemborit rendeztek a tengerparton. Azzal már többször megbékéltem, hogy nem tudnak angolul a spanyolok és az olaszok (én meg spanyolul, meg olaszul tudok túl keveset), de hogy vakok is azok, akik az ajándék technikai pólót adják, az újdonság volt. Rám néz, aszondja „L”-es? Ezek azok a speciális olasz számozású ruhadarabok, amikből a XXL-es ér túl egyáltalán a derekamon. Mindegy.
4. Fasza volt a szállásunk Pliskovicában, a szlovén oldalon, nem tudom, kinek jutott eszébe ide hostelt rakni (párszáz fős falu egy borvidéken), bár EU-s pénzzel lehet kreatívnak lenni. Viszont minden második háznál árultak bort, vettünk is, kedves volt a bácsi az egyik háznál, valami likőrt is csinálnak, meg grappát is adott ajándékba, meg sonkát, túl jó volt. Mint ahogy a túrós tészta is fasza a verseny előtti nap, kár, hogy most nem vált be nekem annyira, mint Krakkóban.
5. Reggel majdnem elkéstünk a rajttól, ami okozott ideges perceket mindenkinek, mivel meg kellett várnom a többieket Triesztben este, és fél órával a rajt előtt indult Gradisca d’Isonzóból a csomagos autó, mert ugye nem kör volt a táv. Ha lekéssük, a jelmezben kellett volna órákat dekkolnom a belvárosban. Már mozgásban volt a csomagos autó, amikor eléálltam, szerencsétlen olasz vörös fejjel üvöltött velem, de kinyitotta a járgány hátulját. Majdnem bennmaradt a szuperhős cucc fele. Az óra meg benn is maradt.
6. Gondoltam, megyek a négyórás lufis brigáddal, és szép lassan lemaradok róluk, így megpróbálok a 4:15 lufik előtt picivel beérni. 10k-nál jöttem rá, hogy a két tempófutó sokkal gyorsabban fut, mivel megérdeklődtem egy futóórával rendelkező lánytól, hogy hol is tartunk. Mondta, hogy eddig 5:35 kiliket jöttünk, ami ugye a négy órás tempónál kb. egy bő perccel jobb, a lufik meg vagy még két perccel mentek előttem, kicsit mérges lettem, és elkezdtem visszább venni.
7. A következő 9k-n keresztül újdonsült kölni ismerősömmel mentem, akit nevezzünk Günthernek, de nem így hívták, viszont már elfelejtettem a nevét. Kiderült, hogy a német maratonok szarok és drágák, nem rossz ezt tudni. Vagyis nem jó, de jobb, mint megtapasztalni.
   
8. A félmaratonnál jöttem rá (még akkor sem értünk ki a partra teljesen), hogy Jürgennel is kicsit gyorsabban jöttem, mint kellett volna, ráadásul ott kezdődött az a 120 méter szint felfelé, ami 27k-ig tartott, szóval nem volt esély nagyon lepihenni sem. Ekkor sejttettem először, hogy megint a szopóágon fogok kikötni.
9. 29k-nál a szopóágon kötöttem ki. Csodálatos helyen ment az út, én nem élveztem. Nagyon nem.
10. Aztán megelőzött a 4:15-ös, a 4:30-as, majd benn a városban a 4:45-ös iramfutó is. Az utóbbival akartam menni, sikerült is vagy kétezret, de ott már teljesen készen voltam, meg a pozitív gondolkodás olyasminek tűnt, ami csak másvalakivel történhet meg. Úgy meg ugye még nehezebb. „Grande! Zorro!”. Na tudod, hova.
    
11. A Trieszt Maraton nagy pozitívuma, hogy a befutó benn van a főtéren, legalább itt nem száműzik a futókat bárhonnan, amit nehéz lezárni.
12. Maximális respektem a koldus nénié, aki pozitívan azt gondolta, hogy a Zorró maszkot a homlokára toló, dülöngélő, büdös, izzadt, véres pólós ember 10 perccel a célbaérés után adakozni fog. Sajnos nem sikerült.
13. A yota egy helyi kaja, ami káposztaleves babbal. Az emésztésre gyakorolt hatása leírhatatlan.
14. Zuhanyzás után élőzenét hallottam, és ha jól értettem, valami választási partiba keveredtem (de lehet, nem az volt) egy eldugott téren, ahol az első fellépő banda egy grunge-cover band volt, a közeli Monfalcónéból, amin egyébként át is futottam aznap. Faszán nyomták, bár szörnyű pózerek voltak, kivéve az énekest, ő legalább rendes cipőbámulóként tevékenykedett. Vettem egy elég drága sört, és pont elfogyott, mire vége lett, meg az eső is eleredt. Tökéletes volt.
15. Este két órát kerestünk szállást, majd abban a kempingben aludtunk, ahonnan az első 20 perc után továbbindultunk. Kalandos és vicces volt a töksötétben a tengerparton autózni, majd egy maraton után sátorban aludni. Sikerült.
16. Opatia másnap valamiért irtózatosan taszított. Kis, puccos, német nyugdíjascsoportoknak való, múlt század eleji üdülőhely. Még most is borsódzik tőle a hátam. Szerencsére megtaláltam itt is egy turista-utat, így a rendelkezésemre álló három órában felmentem a templomhoz, amit a belvárosból láttam, kb. 500 méter magasan lehetett. Olyan messziről Apátia akár szépnek is mondható.
17. Így legalább prímszámmal van vége ennek a rendhagyó beszámolónak.

A címben nyilván hazudtam, mert itt nem lesznek képek, viszont néhány momentumot megörökítek a sikeresnek semmiképpen, míg hasznosnak mindenképpen nevezhető szlovén-olasz-horvát utazásról.

1. Még odafelé menet Szlovénia közepén, míg a többiek feltekertek a helyi BIG-re, csatangoltam egy helyi faluban, vagyis nem faluban, mert jó érzékkel találtam egy turista ösvényt, és 20 perc mászás után már szép és elhagyatott helyre jutottam volna. Az utóbbi jelző nem bizonyult helytállónak, mivel épp valami helyi Nordic Walking vagy mi a csuda versenyt rendeztek (az a botos gyaloglás), és tele volt az út rajtszámos emberekkel.
2. Triesztbe megérkezni jó, egész szép város, bár a parkolással akadtak gondjaink, a buszpályaudvaron a parkolóházba nem fér be egy jármű három bicajjal a tetején…
3. Szerintem most vettem fel a leghamarabb a rajtszámot, és ahhoz képest, hogy most indultam a legkisebb versenyen (kevesebb, mint 700 maratonista), itt volt a legnagyobb „futóexpó”, jó nagy dzsemborit rendeztek a tengerparton. Azzal már többször megbékéltem, hogy nem tudnak angolul a spanyolok és az olaszok (én meg spanyolul, meg olaszul tudok túl keveset), de hogy vakok is azok, akik az ajándék technikai pólót adják, az újdonság volt. Rám néz, aszondja „L”-es? Ezek azok a speciális olasz számozású ruhadarabok, amikből a XXL-es ér túl egyáltalán a derekamon. Mindegy.
4. Fasza volt a szállásunk Pliskovicában, a szlovén oldalon, nem tudom, kinek jutott eszébe ide hostelt rakni (párszáz fős falu egy borvidéken), bár EU-s pénzzel lehet kreatívnak lenni. Viszont minden második háznál árultak bort, vettünk is, kedves volt a bácsi az egyik háznál, valami likőrt is csinálnak, meg grappát is adott ajándékba, meg sonkát, túl jó volt. Mint ahogy a túrós tészta is fasza a verseny előtti nap, kár, hogy most nem vált be nekem annyira, mint Krakkóban.
5. Reggel majdnem elkéstünk a rajttól, ami okozott ideges perceket mindenkinek, mivel meg kellett várnom a többieket Triesztben este, és fél órával a rajt előtt indult Gradisca d’Isonzóból a csomagos autó, mert ugye nem kör volt a táv. Ha lekéssük, a jelmezben kellett volna órákat dekkolnom a belvárosban. Már mozgásban volt a csomagos autó, amikor eléálltam, szerencsétlen olasz vörös fejjel üvöltött velem, de kinyitotta a járgány hátulját. Majdnem bennmaradt a szuperhős cucc fele. Az óra meg benn is maradt.
6. Gondoltam, megyek a négyórás lufis brigáddal, és szép lassan lemaradok róluk, így megpróbálok a 4:15 lufik előtt picivel beérni. 10k-nál jöttem rá, hogy a két tempófutó sokkal gyorsabban fut, mivel megérdeklődtem egy futóórával rendelkező lánytól, hogy hol is tartunk. Mondta, hogy eddig 5:35 kiliket jöttünk, ami ugye a négy órás tempónál kb. egy bő perccel jobb, a lufik meg vagy még két perccel mentek előttem, kicsit mérges lettem, és elkezdtem visszább venni.
7. A következő 9k-n keresztül újdonsült kölni ismerősömmel mentem, akit nevezzünk Günthernek, de nem így hívták, viszont már elfelejtettem a nevét. Kiderült, hogy a német maratonok szarok és drágák, nem rossz ezt tudni. Vagyis nem jó, de jobb, mint megtapasztalni.
   
8. A félmaratonnál jöttem rá (még akkor sem értünk ki a partra teljesen), hogy Jürgennel is kicsit gyorsabban jöttem, mint kellett volna, ráadásul ott kezdődött az a 120 méter szint felfelé, ami 27k-ig tartott, szóval nem volt esély nagyon lepihenni sem. Ekkor sejttettem először, hogy megint a szopóágon fogok kikötni.
9. 29k-nál a szopóágon kötöttem ki. Csodálatos helyen ment az út, én nem élveztem. Nagyon nem.
10. Aztán megelőzött a 4:15-ös, a 4:30-as, majd benn a városban a 4:45-ös iramfutó is. Az utóbbival akartam menni, sikerült is vagy kétezret, de ott már teljesen készen voltam, meg a pozitív gondolkodás olyasminek tűnt, ami csak másvalakivel történhet meg. Úgy meg ugye még nehezebb. „Grande! Zorro!”. Na tudod, hova.
    
11. A Trieszt Maraton nagy pozitívuma, hogy a befutó benn van a főtéren, legalább itt nem száműzik a futókat bárhonnan, amit nehéz lezárni.
12. Maximális respektem a koldus nénié, aki pozitívan azt gondolta, hogy a Zorró maszkot a homlokára toló, dülöngélő, büdös, izzadt, véres pólós ember 10 perccel a célbaérés után adakozni fog. Sajnos nem sikerült.
13. A yota egy helyi kaja, ami káposztaleves babbal. Az emésztésre gyakorolt hatása leírhatatlan.
14. Zuhanyzás után élőzenét hallottam, és ha jól értettem, valami választási partiba keveredtem (de lehet, nem az volt) egy eldugott téren, ahol az első fellépő banda egy grunge-cover band volt, a közeli Monfalcónéból, amin egyébként át is futottam aznap. Faszán nyomták, bár szörnyű pózerek voltak, kivéve az énekest, ő legalább rendes cipőbámulóként tevékenykedett. Vettem egy elég drága sört, és pont elfogyott, mire vége lett, meg az eső is eleredt. Tökéletes volt.
15. Este két órát kerestünk szállást, majd abban a kempingben aludtunk, ahonnan az első 20 perc után továbbindultunk. Kalandos és vicces volt a töksötétben a tengerparton autózni, majd egy maraton után sátorban aludni. Sikerült.
16. Opatia másnap valamiért irtózatosan taszított. Kis, puccos, német nyugdíjascsoportoknak való, múlt század eleji üdülőhely. Még most is borsódzik tőle a hátam. Szerencsére megtaláltam itt is egy turista-utat, így a rendelkezésemre álló három órában felmentem a templomhoz, amit a belvárosból láttam, kb. 500 méter magasan lehetett. Olyan messziről Apátia akár szépnek is mondható.
17. Így legalább prímszámmal van vége ennek a rendhagyó beszámolónak.

A címben nyilván hazudtam, mert itt nem lesznek képek, viszont néhány momentumot megörökítek a sikeresnek semmiképpen, míg hasznosnak mindenképpen nevezhető szlovén-olasz-horvát utazásról.

1. Még odafelé menet Szlovénia közepén, míg a többiek feltekertek a helyi BIG-re, csatangoltam egy helyi faluban, vagyis nem faluban, mert jó érzékkel találtam egy turista ösvényt, és 20 perc mászás után már szép és elhagyatott helyre jutottam volna. Az utóbbi jelző nem bizonyult helytállónak, mivel épp valami helyi Nordic Walking vagy mi a csuda versenyt rendeztek (az a botos gyaloglás), és tele volt az út rajtszámos emberekkel.
2. Triesztbe megérkezni jó, egész szép város, bár a parkolással akadtak gondjaink, a buszpályaudvaron a parkolóházba nem fér be egy jármű három bicajjal a tetején…
3. Szerintem most vettem fel a leghamarabb a rajtszámot, és ahhoz képest, hogy most indultam a legkisebb versenyen (kevesebb, mint 700 maratonista), itt volt a legnagyobb „futóexpó”, jó nagy dzsemborit rendeztek a tengerparton. Azzal már többször megbékéltem, hogy nem tudnak angolul a spanyolok és az olaszok (én meg spanyolul, meg olaszul tudok túl keveset), de hogy vakok is azok, akik az ajándék technikai pólót adják, az újdonság volt. Rám néz, aszondja „L”-es? Ezek azok a speciális olasz számozású ruhadarabok, amikből a XXL-es ér túl egyáltalán a derekamon. Mindegy.
4. Fasza volt a szállásunk Pliskovicában, a szlovén oldalon, nem tudom, kinek jutott eszébe ide hostelt rakni (párszáz fős falu egy borvidéken), bár EU-s pénzzel lehet kreatívnak lenni. Viszont minden második háznál árultak bort, vettünk is, kedves volt a bácsi az egyik háznál, valami likőrt is csinálnak, meg grappát is adott ajándékba, meg sonkát, túl jó volt. Mint ahogy a túrós tészta is fasza a verseny előtti nap, kár, hogy most nem vált be nekem annyira, mint Krakkóban.
5. Reggel majdnem elkéstünk a rajttól, ami okozott ideges perceket mindenkinek, mivel meg kellett várnom a többieket Triesztben este, és fél órával a rajt előtt indult Gradisca d’Isonzóból a csomagos autó, mert ugye nem kör volt a táv. Ha lekéssük, a jelmezben kellett volna órákat dekkolnom a belvárosban. Már mozgásban volt a csomagos autó, amikor eléálltam, szerencsétlen olasz vörös fejjel üvöltött velem, de kinyitotta a járgány hátulját. Majdnem bennmaradt a szuperhős cucc fele. Az óra meg benn is maradt.
6. Gondoltam, megyek a négyórás lufis brigáddal, és szép lassan lemaradok róluk, így megpróbálok a 4:15 lufik előtt picivel beérni. 10k-nál jöttem rá, hogy a két tempófutó sokkal gyorsabban fut, mivel megérdeklődtem egy futóórával rendelkező lánytól, hogy hol is tartunk. Mondta, hogy eddig 5:35 kiliket jöttünk, ami ugye a négy órás tempónál kb. egy bő perccel jobb, a lufik meg vagy még két perccel mentek előttem, kicsit mérges lettem, és elkezdtem visszább venni.
7. A következő 9k-n keresztül újdonsült kölni ismerősömmel mentem, akit nevezzünk Günthernek, de nem így hívták, viszont már elfelejtettem a nevét. Kiderült, hogy a német maratonok szarok és drágák, nem rossz ezt tudni. Vagyis nem jó, de jobb, mint megtapasztalni.
   
8. A félmaratonnál jöttem rá (még akkor sem értünk ki a partra teljesen), hogy Jürgennel is kicsit gyorsabban jöttem, mint kellett volna, ráadásul ott kezdődött az a 120 méter szint felfelé, ami 27k-ig tartott, szóval nem volt esély nagyon lepihenni sem. Ekkor sejttettem először, hogy megint a szopóágon fogok kikötni.
9. 29k-nál a szopóágon kötöttem ki. Csodálatos helyen ment az út, én nem élveztem. Nagyon nem.
10. Aztán megelőzött a 4:15-ös, a 4:30-as, majd benn a városban a 4:45-ös iramfutó is. Az utóbbival akartam menni, sikerült is vagy kétezret, de ott már teljesen készen voltam, meg a pozitív gondolkodás olyasminek tűnt, ami csak másvalakivel történhet meg. Úgy meg ugye még nehezebb. „Grande! Zorro!”. Na tudod, hova.
    
11. A Trieszt Maraton nagy pozitívuma, hogy a befutó benn van a főtéren, legalább itt nem száműzik a futókat bárhonnan, amit nehéz lezárni.
12. Maximális respektem a koldus nénié, aki pozitívan azt gondolta, hogy a Zorró maszkot a homlokára toló, dülöngélő, büdös, izzadt, véres pólós ember 10 perccel a célbaérés után adakozni fog. Sajnos nem sikerült.
13. A yota egy helyi kaja, ami káposztaleves babbal. Az emésztésre gyakorolt hatása leírhatatlan.
14. Zuhanyzás után élőzenét hallottam, és ha jól értettem, valami választási partiba keveredtem (de lehet, nem az volt) egy eldugott téren, ahol az első fellépő banda egy grunge-cover band volt, a közeli Monfalcónéból, amin egyébként át is futottam aznap. Faszán nyomták, bár szörnyű pózerek voltak, kivéve az énekest, ő legalább rendes cipőbámulóként tevékenykedett. Vettem egy elég drága sört, és pont elfogyott, mire vége lett, meg az eső is eleredt. Tökéletes volt.
15. Este két órát kerestünk szállást, majd abban a kempingben aludtunk, ahonnan az első 20 perc után továbbindultunk. Kalandos és vicces volt a töksötétben a tengerparton autózni, majd egy maraton után sátorban aludni. Sikerült.
16. Opatia másnap valamiért irtózatosan taszított. Kis, puccos, német nyugdíjascsoportoknak való, múlt század eleji üdülőhely. Még most is borsódzik tőle a hátam. Szerencsére megtaláltam itt is egy turista-utat, így a rendelkezésemre álló három órában felmentem a templomhoz, amit a belvárosból láttam, kb. 500 méter magasan lehetett. Olyan messziről Apátia akár szépnek is mondható.
17. Így legalább prímszámmal van vége ennek a rendhagyó beszámolónak.

Tegnap elvégeztem egy érdekes kísérletet: mindenféle tudatos előkészület nélkül délután leteszteltem, mire vagyok képes a blog címét adó távon. Mivel igyekeztem, de nem futottam félholtra magam, mégis bőven két óra alatt lement (vagyis egy bő 1:57-es), két tanulsággal lettem gazdagabb: 1. Tíz kilóval nehezebben nem nagyon vagyok lassabb ezen a távon, mint két éve. 2. A dupla távon bő fél órát rontottam.