21097

Irgalmatlanul nagy élmény volt ez a verseny, talán azért is, mert még sohasem indultam négynapos viadalon, sőt, a legtöbb maraton-kirándulásom allezusammen sem tartott ennyi ideig. Kicsit olyan volt ez az egész, mint ahogy a bicikliversenyeken képzelem a karavánt, csak azok olykor több hétig is úton vannak. Valahogy kiszakadás ez a hétköznapi életből és valami olyan, ami után egy-két nappal néha bizony nehezére esik az embernek elviselni a külvilágot, mert hát elég nagy tud lenni a kontraszt. Néha nem bánnám, ha a világ csupa hosszútávfutóból állna, de valószínűleg a hétköznapokon köztük is szinte annyi hülye van, mint a „rendes” halandók között.

A verseny viszont valami egész más, egy olyan világ, ami sokkal jobban hasonlít arra, amit mindig is működőképesnek álmodtam, egyértelműen naív és szörnyen idealista buksival. Persze, ez leginább csak a speciális helyzet miatt van (lássuk be, különleges az, hogy nem teljesen épeszű emberek futnak egy meglehetősen nagy tó körül körbe napokig), de akkor is. Kezdve azzal, hogy az elinduló embereknek célja van (és a legtöbbjük számára ez nem konkrét helyezés, vagy időeredmény, nem akarnak mindenáron legyőzni valakit, vagy mindenkit, maximum önmagukat, vagy egy hasonló amatőrt, akiről egy-két nap alatt kiderül, hogy hasonló a felkészültségük, és így még többet hoznak ki egymásból, aminek a végén mindenki örül, végezzen előrébb bármelyikük), ami lássuk be, ritkaság manapság. Mármint a konkrét cél, nem pedig a megfoghatatlan dolgokról álmodás, majd azok el nem jövetelének kapcsán történő sopánkodás. A legtöbben nem gondolják azt, hogy ez egy zéró összegű játszma, és ha a másiknak jól megy, attól te leszel kevesebb. Biztatni, segíteni, leginkább pedig együtt örülni ér.

És ezek az emberek tesznek a célért, pontosan tudják, hogy mit akarnak, és azt is, hogy ez mivel jár. Talán nem véletlen, hogy a hiperkütyük meg a túl drága technikai cuccok és új cipők csak a hétvégére érkeztek meg (nincs ezekkel egyébként semmi bajom, csak ha túlzásba viszi az ember, pont a futásról terelik el a figyelmet), a legtöbb négynapos induló (főleg egyéniben) otrombán egyszerű felszerelésben megy. Bizonyos táv felett ezek lószart sem számítanak. A futásban nem lehet hazudni (a Balatonon még rövidíteni sem nagyon), mástól várni valamit, vagy másra lőcsölni a nehezét, vagy ami még nagyobb divat, a felelősséget. Csak Te baszhatod el. És ha elbasztad, arra is van esély, hogy fájni fog. De legalábbis meglehetősen rossz lesz. Viszont ha megcsinálsz valamit, azt Te csináltad. Túl egyszerű.

Természetsen itt sem ilyen fekete-fehér minden, de talán így érthetőbb, miért tervezem jövőre is.

Irgalmatlanul nagy élmény volt ez a verseny, talán azért is, mert még sohasem indultam négynapos viadalon, sőt, a legtöbb maraton-kirándulásom allezusammen sem tartott ennyi ideig. Kicsit olyan volt ez az egész, mint ahogy a bicikliversenyeken képzelem a karavánt, csak azok olykor több hétig is úton vannak. Valahogy kiszakadás ez a hétköznapi életből és valami olyan, ami után egy-két nappal néha bizony nehezére esik az embernek elviselni a külvilágot, mert hát elég nagy tud lenni a kontraszt. Néha nem bánnám, ha a világ csupa hosszútávfutóból állna, de valószínűleg a hétköznapokon köztük is szinte annyi hülye van, mint a „rendes” halandók között.

A verseny viszont valami egész más, egy olyan világ, ami sokkal jobban hasonlít arra, amit mindig is működőképesnek álmodtam, egyértelműen naív és szörnyen idealista buksival. Persze, ez leginább csak a speciális helyzet miatt van (lássuk be, különleges az, hogy nem teljesen épeszű emberek futnak egy meglehetősen nagy tó körül körbe napokig), de akkor is. Kezdve azzal, hogy az elinduló embereknek célja van (és a legtöbbjük számára ez nem konkrét helyezés, vagy időeredmény, nem akarnak mindenáron legyőzni valakit, vagy mindenkit, maximum önmagukat, vagy egy hasonló amatőrt, akiről egy-két nap alatt kiderül, hogy hasonló a felkészültségük, és így még többet hoznak ki egymásból, aminek a végén mindenki örül, végezzen előrébb bármelyikük), ami lássuk be, ritkaság manapság. Mármint a konkrét cél, nem pedig a megfoghatatlan dolgokról álmodás, majd azok el nem jövetelének kapcsán történő sopánkodás. A legtöbben nem gondolják azt, hogy ez egy zéró összegű játszma, és ha a másiknak jól megy, attól te leszel kevesebb. Biztatni, segíteni, leginkább pedig együtt örülni ér.

És ezek az emberek tesznek a célért, pontosan tudják, hogy mit akarnak, és azt is, hogy ez mivel jár. Talán nem véletlen, hogy a hiperkütyük meg a túl drága technikai cuccok és új cipők csak a hétvégére érkeztek meg (nincs ezekkel egyébként semmi bajom, csak ha túlzásba viszi az ember, pont a futásról terelik el a figyelmet), a legtöbb négynapos induló (főleg egyéniben) otrombán egyszerű felszerelésben megy. Bizonyos táv felett ezek lószart sem számítanak. A futásban nem lehet hazudni (a Balatonon még rövidíteni sem nagyon), mástól várni valamit, vagy másra lőcsölni a nehezét, vagy ami még nagyobb divat, a felelősséget. Csak Te baszhatod el. És ha elbasztad, arra is van esély, hogy fájni fog. De legalábbis meglehetősen rossz lesz. Viszont ha megcsinálsz valamit, azt Te csináltad. Túl egyszerű.

Természetsen itt sem ilyen fekete-fehér minden, de talán így érthetőbb, miért tervezem jövőre is.

Megcsináltuk. A második leghosszabb szakasz állt előttünk, benne a saját beosztásunk szerinti leghosszabb duplázással, amit szerencsémre nem nekem kellett bevállalnom az utolsó napon. Viszont az emberi célbaérkezés miatt a rajt is majdnem korahajnalra votl kiírva, ezúttal fura módon két részletben, nyolctól az egyéniek és a „lassú csapatok”, fél kilenctől a többiek indultak. Így rohadt korán fel kellett kelni, nem árt a futáshoz időben reggelizni, meg egyre szétszórtabbak lettünk a napok előrehaladtával, reggelente egyre több idő ment el azzal, hogy összeszedjük magunkat. Egyébként az esti legnagyobb problémánk általában az volt, hogy legyen elég fűtőtest kiteregetni a rengeteg futócuccot, hogy másnapra egyrészt megszáradjon, amiből véges volt a készlet, meg ne bűzölögjön, amiből nem. Erre előzetesen nem gondoltam volna 

Szóval hat előtt már elgyötört, de lelkes motoszkálásunktól volt zajos az apartmanszerűség, amit Füreden szállásnak használtunk. Fura volt, mert nagyjából tudtuk, hogy ha valami nagy gikszer nem üt be akkor gond nélkül megcsináljuk, meg kicsit ott volt mindkettőnkben, hogy ennél lehetnénk elgyötörtebbek is, mindeközben minden nap kifutottuk magunkat, ideális esetben sem lehettünk volna jobbak maximum tíz-tizenöt perccel, azaz magunkhoz képest vállalható volt a teljesítmény. De az ember már csak ilyen, hogy mindig többre vágyik.

A házból kilépve aztán majdnem lefagyott az arcunkról a mosoly, meg a tökünk. Volt vagy másfél fok, de legalább a szél enyhült az előző napihoz képest. Viszont a sétányhoz érve kiderült, hogy nyertünk még fél órát, mert nem voltunk „lassabb” csapat. Hogy ez pontosan mit takar, az számunkra sosem derült ki, de mivel előző este nem kaptunk telefonhívást, ezért a második csoporttal indultunk (egyébként tartottuk 19. helyünket a férfipárosok között, előnyünk közel duplájára, egy órásra nőtt az üldözőinkkel szemben és minimálisan, 25 percre dagadt az előttünk levőkkel szemben, azaz se rontásra, se javításra nem volt valós esély). Szóval volt idő szuggerálni a napot, hogy szép lassan jöjjön elő, meg a kocsiban a hőmérőt, hogy fél fokonként ugyan menjen már feljebb. Egész négy fokig sikerült ez a mutatványunk, mielőtt elindult volna a mezőny, meg futótársam, én ugyanis a pénzfeldobással a befutást is megnyertem.

Meg erre a napra sok km autózást, gyakoroljak csak. Amíg elvonult a sok kísérő, addig beültem inni egy tejeskávét a sétányon, majd átgurultam az első váltóhelyhez, és amíg vártam, vettem még egy-két dolgot (csoki, kaja), ami a jól jöhet még kategóriába tartozott, majd átvonultam supportálni a mezőnyt, meg megérdeklődtem Zolitól (aki óramű pontossággal tartotta még ott a 6 perces kiliket), hogy hogy mennek a dolgok. Minden rendben volt, meg megdumáltuk, hogy mivel a váltásunk előtt sokára van frissítő, ha még belefér, akkor 2-3k-val előtte átnyújtok némi vizet, meg ami kell. Ezek után el is mentem bolyongani, felderítettem a váltóhelyet, félig átöltöztem, majd visszamentem 2500 métert, ahol egy emelkedő tetején már majdnem teljes szuperhősszerelésben tapsikoltam vagy 20 percet, mire feltűnt a kolléga, picit, bár nem vészesen meglassulva, de életképesen. Átadtam a csokit meg a vizet, majd a maszkot a homlokomra tolva átszáguldottam a váltóhelyhez (vicces pillanat lett volna, ha akkor megállít egy rendőr), nagy nehezen leparkoltam, majd rohantam a váltáshoz, mert alig maradt időm, már át is kellett venni az időmérőt, meg a csapatrajtszámot (amit véletlenül fordítva vettem fel). Kedvesen kezdődött az utolsó, nagyjából 17k-s szakaszom, egy jó hatszáz méteres emelkedővel, bemelegítés gyanánt. De jól bírtam, sőt, elhatároztam, hogy ha már nem fáj semmi igazából, meg egy-két kisebb vízhólyag, meg a képeken túl jól látszódó bimbi-problémán kívül más gond igazából nincs, akkor akár meg is nyomhatnám a végét, így mivel lassan kezdtük utólérni a lassabb egyéni indulókat, meg csapatokat, mindig kitűztem a következő leelőzendőt, akit néhány biztató szó kíséretében ugyan, de lehagytam. Az adott pillanatban elképzelhető legnagyobb sebességgemmel haladtam előre, votl még egy két emelkedő, de megért, mert a „keleti part” talán a leggyönyörűbb hely votl mind közül, ami azért nagy szó, mert elfutottunk sok szép részen.

A frissítéseknél se vakaróztam sokat, elvégre ez amolyan sprinttávnak számított ma, egyedül akkor senyvedtem, mikor Balatonvilágosnál le kellett menni a partra és a meredek lejtő akkor is mindennél rosszabb, ami egy futót érhet.. Viszont onnan már jött a „célegyenes”, ami persze vagy 8k hosszú volt, de nem nagyon lehetett már visszább venni, folytattam a fáradt célpontok levadászását és biztatását (az utolsó frissítőnél még megigazítottam a csapatrajtszámot is, rend a lelke mindennek), meg 14 után kicsit magam hergelését, mert azért ott már kezdett nekem is érdekes lenni a nagyjából 5:30/k tempó. De ott már nem nagyon volt mit lassítani, gondolkodni, vagy bármi, ismerős volt a terep is a korábbi Balaton Maratonokról, meg mikor kiértünk a partra, vagy 2,5k-ról fehérlett a célkapu.

Mentem, ahogy a csövön kifér, és hamarosan oda is értem, közben néztem a túlpartot, amelynek minden pontján futottunk már az előző két nap során… A célnál aztán feltűnt blogunk rendszeres olvasóközönségének nagyjából egyharmada (köszönöt 1fiatalembernek, 1 fiatalasszonynak és 1kisasszonynak), meg Zoli is átbotorkált a megerőltető nap után, és csináltunk egy kevésbé egy közös finist, ahogy egy csapathoz illik. Átvettük még az érmet, készült csapatfotót, ettünk, majd hazajöttünk, én olvasóim hathatós segítéségvel.

Nem nagyon tudok most mit írni így a vonaton hazafelé, hogy milyen érzés volt, vagy bármilyen értékelést. Rettenetesen élveztük mind a négy napot és kihoztuk magunkból azt, ami bennünk volt, igazából csak az első napi megázásommal és majdnem fejreállásommal vesztettünk kb. 8-10 percet – a vége fejszámolásunk alapján 19 óra 13 perc lett, a számok szerelmeseinek majd később kiteszem a részidőinket is. Az egyetlen „komoly”, vagy legalábbis kimondott célunk a 20 óra alatti idő volt.

Aggasztóbb, hogy noha egy év még nagyon sokára van, gyanítom, mindkettőnk fejében az motoszkál, hogy ezt egyéniben is meg lehet csinálni…

Megcsináltuk. A második leghosszabb szakasz állt előttünk, benne a saját beosztásunk szerinti leghosszabb duplázással, amit szerencsémre nem nekem kellett bevállalnom az utolsó napon. Viszont az emberi célbaérkezés miatt a rajt is majdnem korahajnalra votl kiírva, ezúttal fura módon két részletben, nyolctól az egyéniek és a „lassú csapatok”, fél kilenctől a többiek indultak. Így rohadt korán fel kellett kelni, nem árt a futáshoz időben reggelizni, meg egyre szétszórtabbak lettünk a napok előrehaladtával, reggelente egyre több idő ment el azzal, hogy összeszedjük magunkat. Egyébként az esti legnagyobb problémánk általában az volt, hogy legyen elég fűtőtest kiteregetni a rengeteg futócuccot, hogy másnapra egyrészt megszáradjon, amiből véges volt a készlet, meg ne bűzölögjön, amiből nem. Erre előzetesen nem gondoltam volna 

Szóval hat előtt már elgyötört, de lelkes motoszkálásunktól volt zajos az apartmanszerűség, amit Füreden szállásnak használtunk. Fura volt, mert nagyjából tudtuk, hogy ha valami nagy gikszer nem üt be akkor gond nélkül megcsináljuk, meg kicsit ott volt mindkettőnkben, hogy ennél lehetnénk elgyötörtebbek is, mindeközben minden nap kifutottuk magunkat, ideális esetben sem lehettünk volna jobbak maximum tíz-tizenöt perccel, azaz magunkhoz képest vállalható volt a teljesítmény. De az ember már csak ilyen, hogy mindig többre vágyik.

A házból kilépve aztán majdnem lefagyott az arcunkról a mosoly, meg a tökünk. Volt vagy másfél fok, de legalább a szél enyhült az előző napihoz képest. Viszont a sétányhoz érve kiderült, hogy nyertünk még fél órát, mert nem voltunk „lassabb” csapat. Hogy ez pontosan mit takar, az számunkra sosem derült ki, de mivel előző este nem kaptunk telefonhívást, ezért a második csoporttal indultunk (egyébként tartottuk 19. helyünket a férfipárosok között, előnyünk közel duplájára, egy órásra nőtt az üldözőinkkel szemben és minimálisan, 25 percre dagadt az előttünk levőkkel szemben, azaz se rontásra, se javításra nem volt valós esély). Szóval volt idő szuggerálni a napot, hogy szép lassan jöjjön elő, meg a kocsiban a hőmérőt, hogy fél fokonként ugyan menjen már feljebb. Egész négy fokig sikerült ez a mutatványunk, mielőtt elindult volna a mezőny, meg futótársam, én ugyanis a pénzfeldobással a befutást is megnyertem.

Meg erre a napra sok km autózást, gyakoroljak csak. Amíg elvonult a sok kísérő, addig beültem inni egy tejeskávét a sétányon, majd átgurultam az első váltóhelyhez, és amíg vártam, vettem még egy-két dolgot (csoki, kaja), ami a jól jöhet még kategóriába tartozott, majd átvonultam supportálni a mezőnyt, meg megérdeklődtem Zolitól (aki óramű pontossággal tartotta még ott a 6 perces kiliket), hogy hogy mennek a dolgok. Minden rendben volt, meg megdumáltuk, hogy mivel a váltásunk előtt sokára van frissítő, ha még belefér, akkor 2-3k-val előtte átnyújtok némi vizet, meg ami kell. Ezek után el is mentem bolyongani, felderítettem a váltóhelyet, félig átöltöztem, majd visszamentem 2500 métert, ahol egy emelkedő tetején már majdnem teljes szuperhősszerelésben tapsikoltam vagy 20 percet, mire feltűnt a kolléga, picit, bár nem vészesen meglassulva, de életképesen. Átadtam a csokit meg a vizet, majd a maszkot a homlokomra tolva átszáguldottam a váltóhelyhez (vicces pillanat lett volna, ha akkor megállít egy rendőr), nagy nehezen leparkoltam, majd rohantam a váltáshoz, mert alig maradt időm, már át is kellett venni az időmérőt, meg a csapatrajtszámot (amit véletlenül fordítva vettem fel). Kedvesen kezdődött az utolsó, nagyjából 17k-s szakaszom, egy jó hatszáz méteres emelkedővel, bemelegítés gyanánt. De jól bírtam, sőt, elhatároztam, hogy ha már nem fáj semmi igazából, meg egy-két kisebb vízhólyag, meg a képeken túl jól látszódó bimbi-problémán kívül más gond igazából nincs, akkor akár meg is nyomhatnám a végét, így mivel lassan kezdtük utólérni a lassabb egyéni indulókat, meg csapatokat, mindig kitűztem a következő leelőzendőt, akit néhány biztató szó kíséretében ugyan, de lehagytam. Az adott pillanatban elképzelhető legnagyobb sebességgemmel haladtam előre, votl még egy két emelkedő, de megért, mert a „keleti part” talán a leggyönyörűbb hely votl mind közül, ami azért nagy szó, mert elfutottunk sok szép részen.

A frissítéseknél se vakaróztam sokat, elvégre ez amolyan sprinttávnak számított ma, egyedül akkor senyvedtem, mikor Balatonvilágosnál le kellett menni a partra és a meredek lejtő akkor is mindennél rosszabb, ami egy futót érhet.. Viszont onnan már jött a „célegyenes”, ami persze vagy 8k hosszú volt, de nem nagyon lehetett már visszább venni, folytattam a fáradt célpontok levadászását és biztatását (az utolsó frissítőnél még megigazítottam a csapatrajtszámot is, rend a lelke mindennek), meg 14 után kicsit magam hergelését, mert azért ott már kezdett nekem is érdekes lenni a nagyjából 5:30/k tempó. De ott már nem nagyon volt mit lassítani, gondolkodni, vagy bármi, ismerős volt a terep is a korábbi Balaton Maratonokról, meg mikor kiértünk a partra, vagy 2,5k-ról fehérlett a célkapu.

Mentem, ahogy a csövön kifér, és hamarosan oda is értem, közben néztem a túlpartot, amelynek minden pontján futottunk már az előző két nap során… A célnál aztán feltűnt blogunk rendszeres olvasóközönségének nagyjából egyharmada (köszönöt 1fiatalembernek, 1 fiatalasszonynak és 1kisasszonynak), meg Zoli is átbotorkált a megerőltető nap után, és csináltunk egy kevésbé egy közös finist, ahogy egy csapathoz illik. Átvettük még az érmet, készült csapatfotót, ettünk, majd hazajöttünk, én olvasóim hathatós segítéségvel.

Nem nagyon tudok most mit írni így a vonaton hazafelé, hogy milyen érzés volt, vagy bármilyen értékelést. Rettenetesen élveztük mind a négy napot és kihoztuk magunkból azt, ami bennünk volt, igazából csak az első napi megázásommal és majdnem fejreállásommal vesztettünk kb. 8-10 percet – a vége fejszámolásunk alapján 19 óra 13 perc lett, a számok szerelmeseinek majd később kiteszem a részidőinket is. Az egyetlen „komoly”, vagy legalábbis kimondott célunk a 20 óra alatti idő volt.

Aggasztóbb, hogy noha egy év még nagyon sokára van, gyanítom, mindkettőnk fejében az motoszkál, hogy ezt egyéniben is meg lehet csinálni…

Megcsináltuk. A második leghosszabb szakasz állt előttünk, benne a saját beosztásunk szerinti leghosszabb duplázással, amit szerencsémre nem nekem kellett bevállalnom az utolsó napon. Viszont az emberi célbaérkezés miatt a rajt is majdnem korahajnalra votl kiírva, ezúttal fura módon két részletben, nyolctól az egyéniek és a „lassú csapatok”, fél kilenctől a többiek indultak. Így rohadt korán fel kellett kelni, nem árt a futáshoz időben reggelizni, meg egyre szétszórtabbak lettünk a napok előrehaladtával, reggelente egyre több idő ment el azzal, hogy összeszedjük magunkat. Egyébként az esti legnagyobb problémánk általában az volt, hogy legyen elég fűtőtest kiteregetni a rengeteg futócuccot, hogy másnapra egyrészt megszáradjon, amiből véges volt a készlet, meg ne bűzölögjön, amiből nem. Erre előzetesen nem gondoltam volna 

Szóval hat előtt már elgyötört, de lelkes motoszkálásunktól volt zajos az apartmanszerűség, amit Füreden szállásnak használtunk. Fura volt, mert nagyjából tudtuk, hogy ha valami nagy gikszer nem üt be akkor gond nélkül megcsináljuk, meg kicsit ott volt mindkettőnkben, hogy ennél lehetnénk elgyötörtebbek is, mindeközben minden nap kifutottuk magunkat, ideális esetben sem lehettünk volna jobbak maximum tíz-tizenöt perccel, azaz magunkhoz képest vállalható volt a teljesítmény. De az ember már csak ilyen, hogy mindig többre vágyik.

A házból kilépve aztán majdnem lefagyott az arcunkról a mosoly, meg a tökünk. Volt vagy másfél fok, de legalább a szél enyhült az előző napihoz képest. Viszont a sétányhoz érve kiderült, hogy nyertünk még fél órát, mert nem voltunk „lassabb” csapat. Hogy ez pontosan mit takar, az számunkra sosem derült ki, de mivel előző este nem kaptunk telefonhívást, ezért a második csoporttal indultunk (egyébként tartottuk 19. helyünket a férfipárosok között, előnyünk közel duplájára, egy órásra nőtt az üldözőinkkel szemben és minimálisan, 25 percre dagadt az előttünk levőkkel szemben, azaz se rontásra, se javításra nem volt valós esély). Szóval volt idő szuggerálni a napot, hogy szép lassan jöjjön elő, meg a kocsiban a hőmérőt, hogy fél fokonként ugyan menjen már feljebb. Egész négy fokig sikerült ez a mutatványunk, mielőtt elindult volna a mezőny, meg futótársam, én ugyanis a pénzfeldobással a befutást is megnyertem.

Meg erre a napra sok km autózást, gyakoroljak csak. Amíg elvonult a sok kísérő, addig beültem inni egy tejeskávét a sétányon, majd átgurultam az első váltóhelyhez, és amíg vártam, vettem még egy-két dolgot (csoki, kaja), ami a jól jöhet még kategóriába tartozott, majd átvonultam supportálni a mezőnyt, meg megérdeklődtem Zolitól (aki óramű pontossággal tartotta még ott a 6 perces kiliket), hogy hogy mennek a dolgok. Minden rendben volt, meg megdumáltuk, hogy mivel a váltásunk előtt sokára van frissítő, ha még belefér, akkor 2-3k-val előtte átnyújtok némi vizet, meg ami kell. Ezek után el is mentem bolyongani, felderítettem a váltóhelyet, félig átöltöztem, majd visszamentem 2500 métert, ahol egy emelkedő tetején már majdnem teljes szuperhősszerelésben tapsikoltam vagy 20 percet, mire feltűnt a kolléga, picit, bár nem vészesen meglassulva, de életképesen. Átadtam a csokit meg a vizet, majd a maszkot a homlokomra tolva átszáguldottam a váltóhelyhez (vicces pillanat lett volna, ha akkor megállít egy rendőr), nagy nehezen leparkoltam, majd rohantam a váltáshoz, mert alig maradt időm, már át is kellett venni az időmérőt, meg a csapatrajtszámot (amit véletlenül fordítva vettem fel). Kedvesen kezdődött az utolsó, nagyjából 17k-s szakaszom, egy jó hatszáz méteres emelkedővel, bemelegítés gyanánt. De jól bírtam, sőt, elhatároztam, hogy ha már nem fáj semmi igazából, meg egy-két kisebb vízhólyag, meg a képeken túl jól látszódó bimbi-problémán kívül más gond igazából nincs, akkor akár meg is nyomhatnám a végét, így mivel lassan kezdtük utólérni a lassabb egyéni indulókat, meg csapatokat, mindig kitűztem a következő leelőzendőt, akit néhány biztató szó kíséretében ugyan, de lehagytam. Az adott pillanatban elképzelhető legnagyobb sebességgemmel haladtam előre, votl még egy két emelkedő, de megért, mert a „keleti part” talán a leggyönyörűbb hely votl mind közül, ami azért nagy szó, mert elfutottunk sok szép részen.

A frissítéseknél se vakaróztam sokat, elvégre ez amolyan sprinttávnak számított ma, egyedül akkor senyvedtem, mikor Balatonvilágosnál le kellett menni a partra és a meredek lejtő akkor is mindennél rosszabb, ami egy futót érhet.. Viszont onnan már jött a „célegyenes”, ami persze vagy 8k hosszú volt, de nem nagyon lehetett már visszább venni, folytattam a fáradt célpontok levadászását és biztatását (az utolsó frissítőnél még megigazítottam a csapatrajtszámot is, rend a lelke mindennek), meg 14 után kicsit magam hergelését, mert azért ott már kezdett nekem is érdekes lenni a nagyjából 5:30/k tempó. De ott már nem nagyon volt mit lassítani, gondolkodni, vagy bármi, ismerős volt a terep is a korábbi Balaton Maratonokról, meg mikor kiértünk a partra, vagy 2,5k-ról fehérlett a célkapu.

Mentem, ahogy a csövön kifér, és hamarosan oda is értem, közben néztem a túlpartot, amelynek minden pontján futottunk már az előző két nap során… A célnál aztán feltűnt blogunk rendszeres olvasóközönségének nagyjából egyharmada (köszönöt 1fiatalembernek, 1 fiatalasszonynak és 1kisasszonynak), meg Zoli is átbotorkált a megerőltető nap után, és csináltunk egy kevésbé egy közös finist, ahogy egy csapathoz illik. Átvettük még az érmet, készült csapatfotót, ettünk, majd hazajöttünk, én olvasóim hathatós segítéségvel.

Nem nagyon tudok most mit írni így a vonaton hazafelé, hogy milyen érzés volt, vagy bármilyen értékelést. Rettenetesen élveztük mind a négy napot és kihoztuk magunkból azt, ami bennünk volt, igazából csak az első napi megázásommal és majdnem fejreállásommal vesztettünk kb. 8-10 percet – a vége fejszámolásunk alapján 19 óra 13 perc lett, a számok szerelmeseinek majd később kiteszem a részidőinket is. Az egyetlen „komoly”, vagy legalábbis kimondott célunk a 20 óra alatti idő volt.

Aggasztóbb, hogy noha egy év még nagyon sokára van, gyanítom, mindkettőnk fejében az motoszkál, hogy ezt egyéniben is meg lehet csinálni…

Megcsináltuk. A második leghosszabb szakasz állt előttünk, benne a saját beosztásunk szerinti leghosszabb duplázással, amit szerencsémre nem nekem kellett bevállalnom az utolsó napon. Viszont az emberi célbaérkezés miatt a rajt is majdnem korahajnalra votl kiírva, ezúttal fura módon két részletben, nyolctól az egyéniek és a „lassú csapatok”, fél kilenctől a többiek indultak. Így rohadt korán fel kellett kelni, nem árt a futáshoz időben reggelizni, meg egyre szétszórtabbak lettünk a napok előrehaladtával, reggelente egyre több idő ment el azzal, hogy összeszedjük magunkat. Egyébként az esti legnagyobb problémánk általában az volt, hogy legyen elég fűtőtest kiteregetni a rengeteg futócuccot, hogy másnapra egyrészt megszáradjon, amiből véges volt a készlet, meg ne bűzölögjön, amiből nem. Erre előzetesen nem gondoltam volna 

Szóval hat előtt már elgyötört, de lelkes motoszkálásunktól volt zajos az apartmanszerűség, amit Füreden szállásnak használtunk. Fura volt, mert nagyjából tudtuk, hogy ha valami nagy gikszer nem üt be akkor gond nélkül megcsináljuk, meg kicsit ott volt mindkettőnkben, hogy ennél lehetnénk elgyötörtebbek is, mindeközben minden nap kifutottuk magunkat, ideális esetben sem lehettünk volna jobbak maximum tíz-tizenöt perccel, azaz magunkhoz képest vállalható volt a teljesítmény. De az ember már csak ilyen, hogy mindig többre vágyik.

A házból kilépve aztán majdnem lefagyott az arcunkról a mosoly, meg a tökünk. Volt vagy másfél fok, de legalább a szél enyhült az előző napihoz képest. Viszont a sétányhoz érve kiderült, hogy nyertünk még fél órát, mert nem voltunk „lassabb” csapat. Hogy ez pontosan mit takar, az számunkra sosem derült ki, de mivel előző este nem kaptunk telefonhívást, ezért a második csoporttal indultunk (egyébként tartottuk 19. helyünket a férfipárosok között, előnyünk közel duplájára, egy órásra nőtt az üldözőinkkel szemben és minimálisan, 25 percre dagadt az előttünk levőkkel szemben, azaz se rontásra, se javításra nem volt valós esély). Szóval volt idő szuggerálni a napot, hogy szép lassan jöjjön elő, meg a kocsiban a hőmérőt, hogy fél fokonként ugyan menjen már feljebb. Egész négy fokig sikerült ez a mutatványunk, mielőtt elindult volna a mezőny, meg futótársam, én ugyanis a pénzfeldobással a befutást is megnyertem.

Meg erre a napra sok km autózást, gyakoroljak csak. Amíg elvonult a sok kísérő, addig beültem inni egy tejeskávét a sétányon, majd átgurultam az első váltóhelyhez, és amíg vártam, vettem még egy-két dolgot (csoki, kaja), ami a jól jöhet még kategóriába tartozott, majd átvonultam supportálni a mezőnyt, meg megérdeklődtem Zolitól (aki óramű pontossággal tartotta még ott a 6 perces kiliket), hogy hogy mennek a dolgok. Minden rendben volt, meg megdumáltuk, hogy mivel a váltásunk előtt sokára van frissítő, ha még belefér, akkor 2-3k-val előtte átnyújtok némi vizet, meg ami kell. Ezek után el is mentem bolyongani, felderítettem a váltóhelyet, félig átöltöztem, majd visszamentem 2500 métert, ahol egy emelkedő tetején már majdnem teljes szuperhősszerelésben tapsikoltam vagy 20 percet, mire feltűnt a kolléga, picit, bár nem vészesen meglassulva, de életképesen. Átadtam a csokit meg a vizet, majd a maszkot a homlokomra tolva átszáguldottam a váltóhelyhez (vicces pillanat lett volna, ha akkor megállít egy rendőr), nagy nehezen leparkoltam, majd rohantam a váltáshoz, mert alig maradt időm, már át is kellett venni az időmérőt, meg a csapatrajtszámot (amit véletlenül fordítva vettem fel). Kedvesen kezdődött az utolsó, nagyjából 17k-s szakaszom, egy jó hatszáz méteres emelkedővel, bemelegítés gyanánt. De jól bírtam, sőt, elhatároztam, hogy ha már nem fáj semmi igazából, meg egy-két kisebb vízhólyag, meg a képeken túl jól látszódó bimbi-problémán kívül más gond igazából nincs, akkor akár meg is nyomhatnám a végét, így mivel lassan kezdtük utólérni a lassabb egyéni indulókat, meg csapatokat, mindig kitűztem a következő leelőzendőt, akit néhány biztató szó kíséretében ugyan, de lehagytam. Az adott pillanatban elképzelhető legnagyobb sebességgemmel haladtam előre, votl még egy két emelkedő, de megért, mert a „keleti part” talán a leggyönyörűbb hely votl mind közül, ami azért nagy szó, mert elfutottunk sok szép részen.

A frissítéseknél se vakaróztam sokat, elvégre ez amolyan sprinttávnak számított ma, egyedül akkor senyvedtem, mikor Balatonvilágosnál le kellett menni a partra és a meredek lejtő akkor is mindennél rosszabb, ami egy futót érhet.. Viszont onnan már jött a „célegyenes”, ami persze vagy 8k hosszú volt, de nem nagyon lehetett már visszább venni, folytattam a fáradt célpontok levadászását és biztatását (az utolsó frissítőnél még megigazítottam a csapatrajtszámot is, rend a lelke mindennek), meg 14 után kicsit magam hergelését, mert azért ott már kezdett nekem is érdekes lenni a nagyjából 5:30/k tempó. De ott már nem nagyon volt mit lassítani, gondolkodni, vagy bármi, ismerős volt a terep is a korábbi Balaton Maratonokról, meg mikor kiértünk a partra, vagy 2,5k-ról fehérlett a célkapu.

Mentem, ahogy a csövön kifér, és hamarosan oda is értem, közben néztem a túlpartot, amelynek minden pontján futottunk már az előző két nap során… A célnál aztán feltűnt blogunk rendszeres olvasóközönségének nagyjából egyharmada (köszönöt 1fiatalembernek, 1 fiatalasszonynak és 1kisasszonynak), meg Zoli is átbotorkált a megerőltető nap után, és csináltunk egy kevésbé egy közös finist, ahogy egy csapathoz illik. Átvettük még az érmet, készült csapatfotót, ettünk, majd hazajöttünk, én olvasóim hathatós segítéségvel.

Nem nagyon tudok most mit írni így a vonaton hazafelé, hogy milyen érzés volt, vagy bármilyen értékelést. Rettenetesen élveztük mind a négy napot és kihoztuk magunkból azt, ami bennünk volt, igazából csak az első napi megázásommal és majdnem fejreállásommal vesztettünk kb. 8-10 percet – a vége fejszámolásunk alapján 19 óra 13 perc lett, a számok szerelmeseinek majd később kiteszem a részidőinket is. Az egyetlen „komoly”, vagy legalábbis kimondott célunk a 20 óra alatti idő volt.

Aggasztóbb, hogy noha egy év még nagyon sokára van, gyanítom, mindkettőnk fejében az motoszkál, hogy ezt egyéniben is meg lehet csinálni…

A napot bemelegítéssel kezdtem, méghozzá elég erőteljessel, mivel jó turista módjára felbaktattam a szigligeti várba, ami igencsak impresszív, csak az időjárás volt kevésbé az: olyan szél fújt, hogy néha majdnem leborított a lépcsőről, meg mikor letettem a fényképezőgépet, hogy készítsek egy képet időzítve, amin mutogatok vissza Fonyód felé, nemes egyszerűséggel lesodorta a vihar (szerencsére nem lett baja). Mivel volt vagy négy fok, ez már előrevetítette, milyen remekül is fogunk szórakozni a mai napi futás során. Főleg én, ugyebár, mivel a harmadik napra Zoli „csak” a 13k-s kezdőszakaszt futotta, a maradék harminc rám várt.

Vissza is mentem hamar reggelizni, majd összepakoltunk, kifizettük a szállást, és elgurultunk a rajtba, ahol a szokásosnál jóval több ember zsúfolódott össze, mivel ma volt a MaratonFüred is, meg a FélBalatont is ma kellett elkezdeni. A tömeg nem jó, újra rá kellett jönnöm, még ha itt ezúttal azért a tömeg szó erős is. Bár sok száz futó, plusz a kísérők, autóstul már tud kalamajkát okozni, főleg az olyanok, akik lépésben kísérik a mezőny végén trappoló futójukat a 71-es főúton…

Elrajtolt a mezőny, én meg igyekeztem Révfülöpre, megboldogult kisdobos korom táborozásainak színhelyére, a váltáshoz. A nagy igyekezetben sikerült egy akáccal a zsúfolt parkolóban leszednem a lökhárító aljáról az egyébként tökéletesen felesleges műanyag borítás elenyésző részét, szóval a nagy futóeredmények, és a frissjogsis km-gyűjtés közben az első káresemény is megtörtént, még ha valójában nem is tekinthető annak.

A váltóhelyen aztán vakartam a fejem, mert a duplapólóhoz nagyon-nagyon hideg volt, és így K2 fennállása óta először nem a megszokott jelmezben futottam, hanem mindez kibővült a futódzsekimmel. Ha feltettem a kapucnit, egészen szupergősös lett a figura, ezzel a Zorrózást el lehetett kerülni, viszont így már elhangzott egy két színvaktól (hol zöld egy fekte palást?) a „Robin” szócska. De itt még nem tartunk. Szóval felöltöztem szépen, aztán vártam a váltást, ami jött is, kollégám kiváló időt futott a rövid távon (1:10 percet). Én meg büszkén elindultam, aztán 2,5k múlva rájöttem, hogy a kapucni azért túlzás, így némileg visszább vettem az összhatásaból.

Az elején fájdogált a térdem megint, de aztán 6-7k után megindult minden elég szépen, ismét mentek a lábaim. Mivel a második részbe kapcsoldtam be, kicsit szét votl húzódva a mezőny, nem nagyon voltak hosszú trécseléseim ma, viszont egyre többen tényleg tudják, hogy Koffein Kapitány a becsületes nevem. Olyannyira, hogy most már Saci néni is Kapitányozik nekem (bár kiderült, hogy Zoli elbeszélgetett vele egyszer, meg találkoztam vele én is „civilben”, mikor tegnap eltévedtem a váltás előtt – tényleg, ma nem tévedtem el a kocsival, bár az művészet lett volna azon a rövid távon), amit legtöbbször az követ, hogy használjam a kezeim felfelé (általában ő emelkedők közepén buzdítja a jónépet).

Haladtam tehát, érzésre a megfelelő, 6 perc/k tempóval, amikor is tíz után éktelen hullámzásba kezdett a táj, meg sokszor a bicikliút a partról felment a a faluba, majd vissza. Tihanyig az egész nap olyan volt, mint egy hatalmas hullámvasutazás, ami azért annyira nem kellemes. De alapvetően jól bírtam, korábban beszéltem én arról, hogy nem ellenségem az emelkedő (bár itt egy-két nyolcszáz hosszú menet a végére nem esett jól, sőt). A második váltópontig egyáltalán nem volt probléma (ez Fövenyesen volt egy domb tetején a 71-es út mellett), azaz az első 17k lement jól, mint utólag kiderült, szinte másodpercre pontosan a tervezett tempóban.

Nagyjából húsz körül kezdtem aztán fáradni, meg ismét eléhezni, mint első nap, de leginkább fázni, mert nagyon durva volt a szél, és addigra átizzadtam a dzsekit is, szóval megint kezdődött a túlzott hőleadás, de ez most a dimbekkel-dombokkal együtt sem lassított meg egészem sokáig. K2 arcán, meg gesztusain elég jól látszik mindig, hogy milyen erőállapotban van éppen, és negyvenig még integettem és egész mondatokban kommunikáltam, meg köszöntem meg a biztatást, de a Tihany-félszigetet elhagyva valami megtört, pedig már néha látszott a cél. Talán túl nekiindultam az utolsó frissítés után, így volt kétezer, amikor teljesen széthullottam, és ha nem jön a maratoni távot jelző tábla (a szakasz 43,6k volt), akkor lehet szégyenszemre a vége előtt rogyok össze. Eléggé fura, hogy csak ötezrenként van kinn tábla, néha jól esne nekem, hogy jobban tudjam, hol tartok. Lélektanilag viszont ez helyretett, és megindultam és mivel a Tagore sétányon hosszú volt a befutó, ezért egy hosszú szuperhős repülést mutattam be, ráadásul a szpíker is tudja már, hogy koffein.

Viszont ma mindent kiadtam magamból, ami idebenn volt, sem lelkileg, sem fizikailag nem bírtam volna többet. Időben jól állunk, most bőven a kívánt húsz órás cél alatt vagyunk, holnap nekem már csak 17k van, Zoli viszont egy 35-össel zár. Megcsináljuk. Muszáj.

A nap szóvicce: A medve böllére

A napot bemelegítéssel kezdtem, méghozzá elég erőteljessel, mivel jó turista módjára felbaktattam a szigligeti várba, ami igencsak impresszív, csak az időjárás volt kevésbé az: olyan szél fújt, hogy néha majdnem leborított a lépcsőről, meg mikor letettem a fényképezőgépet, hogy készítsek egy képet időzítve, amin mutogatok vissza Fonyód felé, nemes egyszerűséggel lesodorta a vihar (szerencsére nem lett baja). Mivel volt vagy négy fok, ez már előrevetítette, milyen remekül is fogunk szórakozni a mai napi futás során. Főleg én, ugyebár, mivel a harmadik napra Zoli „csak” a 13k-s kezdőszakaszt futotta, a maradék harminc rám várt.

Vissza is mentem hamar reggelizni, majd összepakoltunk, kifizettük a szállást, és elgurultunk a rajtba, ahol a szokásosnál jóval több ember zsúfolódott össze, mivel ma volt a MaratonFüred is, meg a FélBalatont is ma kellett elkezdeni. A tömeg nem jó, újra rá kellett jönnöm, még ha itt ezúttal azért a tömeg szó erős is. Bár sok száz futó, plusz a kísérők, autóstul már tud kalamajkát okozni, főleg az olyanok, akik lépésben kísérik a mezőny végén trappoló futójukat a 71-es főúton…

Elrajtolt a mezőny, én meg igyekeztem Révfülöpre, megboldogult kisdobos korom táborozásainak színhelyére, a váltáshoz. A nagy igyekezetben sikerült egy akáccal a zsúfolt parkolóban leszednem a lökhárító aljáról az egyébként tökéletesen felesleges műanyag borítás elenyésző részét, szóval a nagy futóeredmények, és a frissjogsis km-gyűjtés közben az első káresemény is megtörtént, még ha valójában nem is tekinthető annak.

A váltóhelyen aztán vakartam a fejem, mert a duplapólóhoz nagyon-nagyon hideg volt, és így K2 fennállása óta először nem a megszokott jelmezben futottam, hanem mindez kibővült a futódzsekimmel. Ha feltettem a kapucnit, egészen szupergősös lett a figura, ezzel a Zorrózást el lehetett kerülni, viszont így már elhangzott egy két színvaktól (hol zöld egy fekte palást?) a „Robin” szócska. De itt még nem tartunk. Szóval felöltöztem szépen, aztán vártam a váltást, ami jött is, kollégám kiváló időt futott a rövid távon (1:10 percet). Én meg büszkén elindultam, aztán 2,5k múlva rájöttem, hogy a kapucni azért túlzás, így némileg visszább vettem az összhatásaból.

Az elején fájdogált a térdem megint, de aztán 6-7k után megindult minden elég szépen, ismét mentek a lábaim. Mivel a második részbe kapcsoldtam be, kicsit szét votl húzódva a mezőny, nem nagyon voltak hosszú trécseléseim ma, viszont egyre többen tényleg tudják, hogy Koffein Kapitány a becsületes nevem. Olyannyira, hogy most már Saci néni is Kapitányozik nekem (bár kiderült, hogy Zoli elbeszélgetett vele egyszer, meg találkoztam vele én is „civilben”, mikor tegnap eltévedtem a váltás előtt – tényleg, ma nem tévedtem el a kocsival, bár az művészet lett volna azon a rövid távon), amit legtöbbször az követ, hogy használjam a kezeim felfelé (általában ő emelkedők közepén buzdítja a jónépet).

Haladtam tehát, érzésre a megfelelő, 6 perc/k tempóval, amikor is tíz után éktelen hullámzásba kezdett a táj, meg sokszor a bicikliút a partról felment a a faluba, majd vissza. Tihanyig az egész nap olyan volt, mint egy hatalmas hullámvasutazás, ami azért annyira nem kellemes. De alapvetően jól bírtam, korábban beszéltem én arról, hogy nem ellenségem az emelkedő (bár itt egy-két nyolcszáz hosszú menet a végére nem esett jól, sőt). A második váltópontig egyáltalán nem volt probléma (ez Fövenyesen volt egy domb tetején a 71-es út mellett), azaz az első 17k lement jól, mint utólag kiderült, szinte másodpercre pontosan a tervezett tempóban.

Nagyjából húsz körül kezdtem aztán fáradni, meg ismét eléhezni, mint első nap, de leginkább fázni, mert nagyon durva volt a szél, és addigra átizzadtam a dzsekit is, szóval megint kezdődött a túlzott hőleadás, de ez most a dimbekkel-dombokkal együtt sem lassított meg egészem sokáig. K2 arcán, meg gesztusain elég jól látszik mindig, hogy milyen erőállapotban van éppen, és negyvenig még integettem és egész mondatokban kommunikáltam, meg köszöntem meg a biztatást, de a Tihany-félszigetet elhagyva valami megtört, pedig már néha látszott a cél. Talán túl nekiindultam az utolsó frissítés után, így volt kétezer, amikor teljesen széthullottam, és ha nem jön a maratoni távot jelző tábla (a szakasz 43,6k volt), akkor lehet szégyenszemre a vége előtt rogyok össze. Eléggé fura, hogy csak ötezrenként van kinn tábla, néha jól esne nekem, hogy jobban tudjam, hol tartok. Lélektanilag viszont ez helyretett, és megindultam és mivel a Tagore sétányon hosszú volt a befutó, ezért egy hosszú szuperhős repülést mutattam be, ráadásul a szpíker is tudja már, hogy koffein.

Viszont ma mindent kiadtam magamból, ami idebenn volt, sem lelkileg, sem fizikailag nem bírtam volna többet. Időben jól állunk, most bőven a kívánt húsz órás cél alatt vagyunk, holnap nekem már csak 17k van, Zoli viszont egy 35-össel zár. Megcsináljuk. Muszáj.

A nap szóvicce: A medve böllére

A napot bemelegítéssel kezdtem, méghozzá elég erőteljessel, mivel jó turista módjára felbaktattam a szigligeti várba, ami igencsak impresszív, csak az időjárás volt kevésbé az: olyan szél fújt, hogy néha majdnem leborított a lépcsőről, meg mikor letettem a fényképezőgépet, hogy készítsek egy képet időzítve, amin mutogatok vissza Fonyód felé, nemes egyszerűséggel lesodorta a vihar (szerencsére nem lett baja). Mivel volt vagy négy fok, ez már előrevetítette, milyen remekül is fogunk szórakozni a mai napi futás során. Főleg én, ugyebár, mivel a harmadik napra Zoli „csak” a 13k-s kezdőszakaszt futotta, a maradék harminc rám várt.

Vissza is mentem hamar reggelizni, majd összepakoltunk, kifizettük a szállást, és elgurultunk a rajtba, ahol a szokásosnál jóval több ember zsúfolódott össze, mivel ma volt a MaratonFüred is, meg a FélBalatont is ma kellett elkezdeni. A tömeg nem jó, újra rá kellett jönnöm, még ha itt ezúttal azért a tömeg szó erős is. Bár sok száz futó, plusz a kísérők, autóstul már tud kalamajkát okozni, főleg az olyanok, akik lépésben kísérik a mezőny végén trappoló futójukat a 71-es főúton…

Elrajtolt a mezőny, én meg igyekeztem Révfülöpre, megboldogult kisdobos korom táborozásainak színhelyére, a váltáshoz. A nagy igyekezetben sikerült egy akáccal a zsúfolt parkolóban leszednem a lökhárító aljáról az egyébként tökéletesen felesleges műanyag borítás elenyésző részét, szóval a nagy futóeredmények, és a frissjogsis km-gyűjtés közben az első káresemény is megtörtént, még ha valójában nem is tekinthető annak.

A váltóhelyen aztán vakartam a fejem, mert a duplapólóhoz nagyon-nagyon hideg volt, és így K2 fennállása óta először nem a megszokott jelmezben futottam, hanem mindez kibővült a futódzsekimmel. Ha feltettem a kapucnit, egészen szupergősös lett a figura, ezzel a Zorrózást el lehetett kerülni, viszont így már elhangzott egy két színvaktól (hol zöld egy fekte palást?) a „Robin” szócska. De itt még nem tartunk. Szóval felöltöztem szépen, aztán vártam a váltást, ami jött is, kollégám kiváló időt futott a rövid távon (1:10 percet). Én meg büszkén elindultam, aztán 2,5k múlva rájöttem, hogy a kapucni azért túlzás, így némileg visszább vettem az összhatásaból.

Az elején fájdogált a térdem megint, de aztán 6-7k után megindult minden elég szépen, ismét mentek a lábaim. Mivel a második részbe kapcsoldtam be, kicsit szét votl húzódva a mezőny, nem nagyon voltak hosszú trécseléseim ma, viszont egyre többen tényleg tudják, hogy Koffein Kapitány a becsületes nevem. Olyannyira, hogy most már Saci néni is Kapitányozik nekem (bár kiderült, hogy Zoli elbeszélgetett vele egyszer, meg találkoztam vele én is „civilben”, mikor tegnap eltévedtem a váltás előtt – tényleg, ma nem tévedtem el a kocsival, bár az művészet lett volna azon a rövid távon), amit legtöbbször az követ, hogy használjam a kezeim felfelé (általában ő emelkedők közepén buzdítja a jónépet).

Haladtam tehát, érzésre a megfelelő, 6 perc/k tempóval, amikor is tíz után éktelen hullámzásba kezdett a táj, meg sokszor a bicikliút a partról felment a a faluba, majd vissza. Tihanyig az egész nap olyan volt, mint egy hatalmas hullámvasutazás, ami azért annyira nem kellemes. De alapvetően jól bírtam, korábban beszéltem én arról, hogy nem ellenségem az emelkedő (bár itt egy-két nyolcszáz hosszú menet a végére nem esett jól, sőt). A második váltópontig egyáltalán nem volt probléma (ez Fövenyesen volt egy domb tetején a 71-es út mellett), azaz az első 17k lement jól, mint utólag kiderült, szinte másodpercre pontosan a tervezett tempóban.

Nagyjából húsz körül kezdtem aztán fáradni, meg ismét eléhezni, mint első nap, de leginkább fázni, mert nagyon durva volt a szél, és addigra átizzadtam a dzsekit is, szóval megint kezdődött a túlzott hőleadás, de ez most a dimbekkel-dombokkal együtt sem lassított meg egészem sokáig. K2 arcán, meg gesztusain elég jól látszik mindig, hogy milyen erőállapotban van éppen, és negyvenig még integettem és egész mondatokban kommunikáltam, meg köszöntem meg a biztatást, de a Tihany-félszigetet elhagyva valami megtört, pedig már néha látszott a cél. Talán túl nekiindultam az utolsó frissítés után, így volt kétezer, amikor teljesen széthullottam, és ha nem jön a maratoni távot jelző tábla (a szakasz 43,6k volt), akkor lehet szégyenszemre a vége előtt rogyok össze. Eléggé fura, hogy csak ötezrenként van kinn tábla, néha jól esne nekem, hogy jobban tudjam, hol tartok. Lélektanilag viszont ez helyretett, és megindultam és mivel a Tagore sétányon hosszú volt a befutó, ezért egy hosszú szuperhős repülést mutattam be, ráadásul a szpíker is tudja már, hogy koffein.

Viszont ma mindent kiadtam magamból, ami idebenn volt, sem lelkileg, sem fizikailag nem bírtam volna többet. Időben jól állunk, most bőven a kívánt húsz órás cél alatt vagyunk, holnap nekem már csak 17k van, Zoli viszont egy 35-össel zár. Megcsináljuk. Muszáj.

A nap szóvicce: A medve böllére

A napot bemelegítéssel kezdtem, méghozzá elég erőteljessel, mivel jó turista módjára felbaktattam a szigligeti várba, ami igencsak impresszív, csak az időjárás volt kevésbé az: olyan szél fújt, hogy néha majdnem leborított a lépcsőről, meg mikor letettem a fényképezőgépet, hogy készítsek egy képet időzítve, amin mutogatok vissza Fonyód felé, nemes egyszerűséggel lesodorta a vihar (szerencsére nem lett baja). Mivel volt vagy négy fok, ez már előrevetítette, milyen remekül is fogunk szórakozni a mai napi futás során. Főleg én, ugyebár, mivel a harmadik napra Zoli „csak” a 13k-s kezdőszakaszt futotta, a maradék harminc rám várt.

Vissza is mentem hamar reggelizni, majd összepakoltunk, kifizettük a szállást, és elgurultunk a rajtba, ahol a szokásosnál jóval több ember zsúfolódott össze, mivel ma volt a MaratonFüred is, meg a FélBalatont is ma kellett elkezdeni. A tömeg nem jó, újra rá kellett jönnöm, még ha itt ezúttal azért a tömeg szó erős is. Bár sok száz futó, plusz a kísérők, autóstul már tud kalamajkát okozni, főleg az olyanok, akik lépésben kísérik a mezőny végén trappoló futójukat a 71-es főúton…

Elrajtolt a mezőny, én meg igyekeztem Révfülöpre, megboldogult kisdobos korom táborozásainak színhelyére, a váltáshoz. A nagy igyekezetben sikerült egy akáccal a zsúfolt parkolóban leszednem a lökhárító aljáról az egyébként tökéletesen felesleges műanyag borítás elenyésző részét, szóval a nagy futóeredmények, és a frissjogsis km-gyűjtés közben az első káresemény is megtörtént, még ha valójában nem is tekinthető annak.

A váltóhelyen aztán vakartam a fejem, mert a duplapólóhoz nagyon-nagyon hideg volt, és így K2 fennállása óta először nem a megszokott jelmezben futottam, hanem mindez kibővült a futódzsekimmel. Ha feltettem a kapucnit, egészen szupergősös lett a figura, ezzel a Zorrózást el lehetett kerülni, viszont így már elhangzott egy két színvaktól (hol zöld egy fekte palást?) a „Robin” szócska. De itt még nem tartunk. Szóval felöltöztem szépen, aztán vártam a váltást, ami jött is, kollégám kiváló időt futott a rövid távon (1:10 percet). Én meg büszkén elindultam, aztán 2,5k múlva rájöttem, hogy a kapucni azért túlzás, így némileg visszább vettem az összhatásaból.

Az elején fájdogált a térdem megint, de aztán 6-7k után megindult minden elég szépen, ismét mentek a lábaim. Mivel a második részbe kapcsoldtam be, kicsit szét votl húzódva a mezőny, nem nagyon voltak hosszú trécseléseim ma, viszont egyre többen tényleg tudják, hogy Koffein Kapitány a becsületes nevem. Olyannyira, hogy most már Saci néni is Kapitányozik nekem (bár kiderült, hogy Zoli elbeszélgetett vele egyszer, meg találkoztam vele én is „civilben”, mikor tegnap eltévedtem a váltás előtt – tényleg, ma nem tévedtem el a kocsival, bár az művészet lett volna azon a rövid távon), amit legtöbbször az követ, hogy használjam a kezeim felfelé (általában ő emelkedők közepén buzdítja a jónépet).

Haladtam tehát, érzésre a megfelelő, 6 perc/k tempóval, amikor is tíz után éktelen hullámzásba kezdett a táj, meg sokszor a bicikliút a partról felment a a faluba, majd vissza. Tihanyig az egész nap olyan volt, mint egy hatalmas hullámvasutazás, ami azért annyira nem kellemes. De alapvetően jól bírtam, korábban beszéltem én arról, hogy nem ellenségem az emelkedő (bár itt egy-két nyolcszáz hosszú menet a végére nem esett jól, sőt). A második váltópontig egyáltalán nem volt probléma (ez Fövenyesen volt egy domb tetején a 71-es út mellett), azaz az első 17k lement jól, mint utólag kiderült, szinte másodpercre pontosan a tervezett tempóban.

Nagyjából húsz körül kezdtem aztán fáradni, meg ismét eléhezni, mint első nap, de leginkább fázni, mert nagyon durva volt a szél, és addigra átizzadtam a dzsekit is, szóval megint kezdődött a túlzott hőleadás, de ez most a dimbekkel-dombokkal együtt sem lassított meg egészem sokáig. K2 arcán, meg gesztusain elég jól látszik mindig, hogy milyen erőállapotban van éppen, és negyvenig még integettem és egész mondatokban kommunikáltam, meg köszöntem meg a biztatást, de a Tihany-félszigetet elhagyva valami megtört, pedig már néha látszott a cél. Talán túl nekiindultam az utolsó frissítés után, így volt kétezer, amikor teljesen széthullottam, és ha nem jön a maratoni távot jelző tábla (a szakasz 43,6k volt), akkor lehet szégyenszemre a vége előtt rogyok össze. Eléggé fura, hogy csak ötezrenként van kinn tábla, néha jól esne nekem, hogy jobban tudjam, hol tartok. Lélektanilag viszont ez helyretett, és megindultam és mivel a Tagore sétányon hosszú volt a befutó, ezért egy hosszú szuperhős repülést mutattam be, ráadásul a szpíker is tudja már, hogy koffein.

Viszont ma mindent kiadtam magamból, ami idebenn volt, sem lelkileg, sem fizikailag nem bírtam volna többet. Időben jól állunk, most bőven a kívánt húsz órás cél alatt vagyunk, holnap nekem már csak 17k van, Zoli viszont egy 35-össel zár. Megcsináljuk. Muszáj.

A nap szóvicce: A medve böllére

Kicsit nyomottan ébredtem, az első nap azért nem sikerült úgy, ahogy elterveztem, de hamar elmúlt ez az érzés, elkezdtünk reggelizni, meg Peti rettenetesen (…) finom kávéját iszogatni. Hamar összeszedtük magunkat, elvégre vissza kellett érni még Szántódról Fonyódra, ami azért fél óra és a rajt 10:15-re volt kiírva. Zoli volt mára betervezve indulónak, így elvállaltam a sofőr szerepét, ha már meglett a jogsim, gyakoroljak is. Egyébként teljesen meg lennénk lőve, ha nem lenne meg a kis hülye színű plasztiklapocskám, mert a nem futó mozgatja az autót, ugye…

Kínosan szabálykövető módon elnavigáltam a rajthelyre, ami megegyezett az előző napi céllal, majd körbenéztünk, leadtuk az aznapi csapatsorrendet, és elvonultunk összerendezni az összerendeznivalót. majd kocogtunk kicsit, bár én csak szolidaritásból, meg azért is, hogy a vérkeringést serkentsem a lábaimban, volt mit elhordatni a szorgos vérsejtejimmel az izmaimból. A második napi rajt elméletileg egyéni indításos, vagyis páros, az volt kiírva, hogy 20 másodpercenként indul két ember, az előző napi idő alapján. Ehhez képest a rajt után elkezdett hömpölyögni a tömeg, miközben mi még a kocsinál ácsorogtunk, így majdnem lekéstük a rajtot, mert a 20 mp nagyjából lecsökkent kettőre…

Következett számomra a kevésbé izgalmas bő három óra, amikor is az összes feladatom az volt, hogy Balatonmáriafürdőn, az első váltóhelyen, ahol mi nem váltottunk, megkérdezzem Zolit, hogy minden rendben van-e (úgy volt), majd megfelelő időben érjek Keszhelyre a váltásomra. Ez egyébként annyiban nem volt egyszerű, hogy mind a kétszer eltévedtem, elég körülményes rendes térkép nélkül megtalálni a váltópontokat (miközben az ember életében 30 km-t vezetett addig), máskor meg elmentem egy csapatautó után, ami a két váltóhely közti frissítőpontra igyekezett. A szemét.

Keszthelyen még félig átöltözve beültem egy kávézóba egy tejes kávéra meg egy sütire, gondoltam megadom a módját, még ha hülyén is néztem ki futónadrágban, rajta alsógyatával, felül meg egy melegítőfelsőben. Annyiból volt hiba ezt bevállalni, hogy rossz felé álltam ki a parkolóból, így egy 2k-s kerülővel értem vissza a váltóhelyre, majdnem last minute. Nagyon gyorsan átöltöztem, aztán beálltam a váltózónába, persze aztán tíz percet ácsorogtam ott, mert kicsit túl óvatos lettem, meg kollégám beiktatott egy háromperces egészségügyi szünetet, 25k fölött azért ő is megszenvedett egy kicsit.

Átvettem hát a stafétát, és kicsit fura érzésekkel indultam el, nem tudtam, mire számítsak az előző napi tapasztalatok alapján. Kicsit sajogtak a lábaim is, meg a lelkem sem volt teljesen rendben, ráadásul eléggé egyedül indultam el, nem tudtam mi lesz. De legalább az eső nem esett. Mindezekhez jött, hogy kétezernél elkezdett fájni a bal térdem is. Akkor azt hittem, megint egy nyomorék napom lesz, de szerencsére ez nem így lett. Négyezer körül felvettem egy egész emberes tempót, és kezdtem jól érezni magam, főleg mert feltűnt a vár is, és iszonyatosan motiváló volt, hogy tudtam, meddig kell eljutnom, még ha az nem is volt túl közel akkor még. Az első frissítés után pedig mág hozzácsapódtam három egyéni indulóhoz, akikkel egyrészt remekül eltársalogtam, másrészt pont hat perc/km körüli tempóban jöttek, ami nekem ideális volt akkor. Így telt az idő, közben egyszer láttam, hogy a jelmezt látva a futó(bicikli) út mellett haladó Bzmot vonat egy teljes kocsija tört ki röhögésben, mikor meglátott.

Szóval jól telt az idő, a második frissítéshez (ami nekem 10,4k-nál volt) immár lelkesen érkeztem, mivel minden helyénvalónak tűnt, elhatároztam, hogy gyorsítok egy keveset, hátha végigbírom. És egész jól ment, nem fogyott el az erő, mint előző nap, sőt. Végig előztem, sorra értem utól az egyéni indulókat, akik szegények már 40k fölött tartottak aznap. Az egyetlen nyűgöm az volt, hogy elkezdett hullámzani a terep, azaz az északi partra érve megérkeztek a szintkülönbségek is, amik nem óriásiak ugye, de azért ott vannak. Mondjuk arra döbbentem rá, hogy szeretem az ilyen apró emelkedőket, megtörik a monotonitást, talán jobban is tudok haladni így, mint monoton lapos terepen.

Haladtam előre, és tudtam tartani egy magamhzo képest erős tempót, miközben a hegy egyre közeledett. Mikor már elég közel értem, láttam, hogy nem kell a várig felmenni, viszont az utolsó háromszáz méteren így is mintegy hatvan méter szintet kellett legyűrni, ami két óra futás után tud fájni. De nekiduráltam magam és majdnem belehaltam, de felkocogtam szépen lassan, az utolsó 120 méter embertelen kaptató.

Szerencsére a szállásunk itt van Szigligeten (net hiányában ez a bejegyzés később kerül majd fel), ma nem kellett szaladgálni sehová, így lecuccoltunk, elmentünk enni egy embereset, és nincs már más hátra a napból. Holnap Zoli bemelegít egy 13k sprinttel, majd én jövök, ismét egy 30k-s etappal, reméljük, a jobbik arcom mutatom. Elméletem szerint tegnap nagyon sokat kivett belőlem az, hogy a hidegben teljesen átázott cuccokban futottam vagy másfél órát… Egyébként ma én 2 óra 3 perc valamennyit jöttem, ami hajszálnyival jobb, mint a terveztt átlagtempónk, de Zoli is tartotta azt a hosszabb távon, szóval jól állunk, lelkesek vagyunk.

És egyre többen tudják, hogy ki NEM Zorro.

Kicsit nyomottan ébredtem, az első nap azért nem sikerült úgy, ahogy elterveztem, de hamar elmúlt ez az érzés, elkezdtünk reggelizni, meg Peti rettenetesen (…) finom kávéját iszogatni. Hamar összeszedtük magunkat, elvégre vissza kellett érni még Szántódról Fonyódra, ami azért fél óra és a rajt 10:15-re volt kiírva. Zoli volt mára betervezve indulónak, így elvállaltam a sofőr szerepét, ha már meglett a jogsim, gyakoroljak is. Egyébként teljesen meg lennénk lőve, ha nem lenne meg a kis hülye színű plasztiklapocskám, mert a nem futó mozgatja az autót, ugye…

Kínosan szabálykövető módon elnavigáltam a rajthelyre, ami megegyezett az előző napi céllal, majd körbenéztünk, leadtuk az aznapi csapatsorrendet, és elvonultunk összerendezni az összerendeznivalót. majd kocogtunk kicsit, bár én csak szolidaritásból, meg azért is, hogy a vérkeringést serkentsem a lábaimban, volt mit elhordatni a szorgos vérsejtejimmel az izmaimból. A második napi rajt elméletileg egyéni indításos, vagyis páros, az volt kiírva, hogy 20 másodpercenként indul két ember, az előző napi idő alapján. Ehhez képest a rajt után elkezdett hömpölyögni a tömeg, miközben mi még a kocsinál ácsorogtunk, így majdnem lekéstük a rajtot, mert a 20 mp nagyjából lecsökkent kettőre…

Következett számomra a kevésbé izgalmas bő három óra, amikor is az összes feladatom az volt, hogy Balatonmáriafürdőn, az első váltóhelyen, ahol mi nem váltottunk, megkérdezzem Zolit, hogy minden rendben van-e (úgy volt), majd megfelelő időben érjek Keszhelyre a váltásomra. Ez egyébként annyiban nem volt egyszerű, hogy mind a kétszer eltévedtem, elég körülményes rendes térkép nélkül megtalálni a váltópontokat (miközben az ember életében 30 km-t vezetett addig), máskor meg elmentem egy csapatautó után, ami a két váltóhely közti frissítőpontra igyekezett. A szemét.

Keszthelyen még félig átöltözve beültem egy kávézóba egy tejes kávéra meg egy sütire, gondoltam megadom a módját, még ha hülyén is néztem ki futónadrágban, rajta alsógyatával, felül meg egy melegítőfelsőben. Annyiból volt hiba ezt bevállalni, hogy rossz felé álltam ki a parkolóból, így egy 2k-s kerülővel értem vissza a váltóhelyre, majdnem last minute. Nagyon gyorsan átöltöztem, aztán beálltam a váltózónába, persze aztán tíz percet ácsorogtam ott, mert kicsit túl óvatos lettem, meg kollégám beiktatott egy háromperces egészségügyi szünetet, 25k fölött azért ő is megszenvedett egy kicsit.

Átvettem hát a stafétát, és kicsit fura érzésekkel indultam el, nem tudtam, mire számítsak az előző napi tapasztalatok alapján. Kicsit sajogtak a lábaim is, meg a lelkem sem volt teljesen rendben, ráadásul eléggé egyedül indultam el, nem tudtam mi lesz. De legalább az eső nem esett. Mindezekhez jött, hogy kétezernél elkezdett fájni a bal térdem is. Akkor azt hittem, megint egy nyomorék napom lesz, de szerencsére ez nem így lett. Négyezer körül felvettem egy egész emberes tempót, és kezdtem jól érezni magam, főleg mert feltűnt a vár is, és iszonyatosan motiváló volt, hogy tudtam, meddig kell eljutnom, még ha az nem is volt túl közel akkor még. Az első frissítés után pedig mág hozzácsapódtam három egyéni indulóhoz, akikkel egyrészt remekül eltársalogtam, másrészt pont hat perc/km körüli tempóban jöttek, ami nekem ideális volt akkor. Így telt az idő, közben egyszer láttam, hogy a jelmezt látva a futó(bicikli) út mellett haladó Bzmot vonat egy teljes kocsija tört ki röhögésben, mikor meglátott.

Szóval jól telt az idő, a második frissítéshez (ami nekem 10,4k-nál volt) immár lelkesen érkeztem, mivel minden helyénvalónak tűnt, elhatároztam, hogy gyorsítok egy keveset, hátha végigbírom. És egész jól ment, nem fogyott el az erő, mint előző nap, sőt. Végig előztem, sorra értem utól az egyéni indulókat, akik szegények már 40k fölött tartottak aznap. Az egyetlen nyűgöm az volt, hogy elkezdett hullámzani a terep, azaz az északi partra érve megérkeztek a szintkülönbségek is, amik nem óriásiak ugye, de azért ott vannak. Mondjuk arra döbbentem rá, hogy szeretem az ilyen apró emelkedőket, megtörik a monotonitást, talán jobban is tudok haladni így, mint monoton lapos terepen.

Haladtam előre, és tudtam tartani egy magamhzo képest erős tempót, miközben a hegy egyre közeledett. Mikor már elég közel értem, láttam, hogy nem kell a várig felmenni, viszont az utolsó háromszáz méteren így is mintegy hatvan méter szintet kellett legyűrni, ami két óra futás után tud fájni. De nekiduráltam magam és majdnem belehaltam, de felkocogtam szépen lassan, az utolsó 120 méter embertelen kaptató.

Szerencsére a szállásunk itt van Szigligeten (net hiányában ez a bejegyzés később kerül majd fel), ma nem kellett szaladgálni sehová, így lecuccoltunk, elmentünk enni egy embereset, és nincs már más hátra a napból. Holnap Zoli bemelegít egy 13k sprinttel, majd én jövök, ismét egy 30k-s etappal, reméljük, a jobbik arcom mutatom. Elméletem szerint tegnap nagyon sokat kivett belőlem az, hogy a hidegben teljesen átázott cuccokban futottam vagy másfél órát… Egyébként ma én 2 óra 3 perc valamennyit jöttem, ami hajszálnyival jobb, mint a terveztt átlagtempónk, de Zoli is tartotta azt a hosszabb távon, szóval jól állunk, lelkesek vagyunk.

És egyre többen tudják, hogy ki NEM Zorro.

Kicsit nyomottan ébredtem, az első nap azért nem sikerült úgy, ahogy elterveztem, de hamar elmúlt ez az érzés, elkezdtünk reggelizni, meg Peti rettenetesen (…) finom kávéját iszogatni. Hamar összeszedtük magunkat, elvégre vissza kellett érni még Szántódról Fonyódra, ami azért fél óra és a rajt 10:15-re volt kiírva. Zoli volt mára betervezve indulónak, így elvállaltam a sofőr szerepét, ha már meglett a jogsim, gyakoroljak is. Egyébként teljesen meg lennénk lőve, ha nem lenne meg a kis hülye színű plasztiklapocskám, mert a nem futó mozgatja az autót, ugye…

Kínosan szabálykövető módon elnavigáltam a rajthelyre, ami megegyezett az előző napi céllal, majd körbenéztünk, leadtuk az aznapi csapatsorrendet, és elvonultunk összerendezni az összerendeznivalót. majd kocogtunk kicsit, bár én csak szolidaritásból, meg azért is, hogy a vérkeringést serkentsem a lábaimban, volt mit elhordatni a szorgos vérsejtejimmel az izmaimból. A második napi rajt elméletileg egyéni indításos, vagyis páros, az volt kiírva, hogy 20 másodpercenként indul két ember, az előző napi idő alapján. Ehhez képest a rajt után elkezdett hömpölyögni a tömeg, miközben mi még a kocsinál ácsorogtunk, így majdnem lekéstük a rajtot, mert a 20 mp nagyjából lecsökkent kettőre…

Következett számomra a kevésbé izgalmas bő három óra, amikor is az összes feladatom az volt, hogy Balatonmáriafürdőn, az első váltóhelyen, ahol mi nem váltottunk, megkérdezzem Zolit, hogy minden rendben van-e (úgy volt), majd megfelelő időben érjek Keszhelyre a váltásomra. Ez egyébként annyiban nem volt egyszerű, hogy mind a kétszer eltévedtem, elég körülményes rendes térkép nélkül megtalálni a váltópontokat (miközben az ember életében 30 km-t vezetett addig), máskor meg elmentem egy csapatautó után, ami a két váltóhely közti frissítőpontra igyekezett. A szemét.

Keszthelyen még félig átöltözve beültem egy kávézóba egy tejes kávéra meg egy sütire, gondoltam megadom a módját, még ha hülyén is néztem ki futónadrágban, rajta alsógyatával, felül meg egy melegítőfelsőben. Annyiból volt hiba ezt bevállalni, hogy rossz felé álltam ki a parkolóból, így egy 2k-s kerülővel értem vissza a váltóhelyre, majdnem last minute. Nagyon gyorsan átöltöztem, aztán beálltam a váltózónába, persze aztán tíz percet ácsorogtam ott, mert kicsit túl óvatos lettem, meg kollégám beiktatott egy háromperces egészségügyi szünetet, 25k fölött azért ő is megszenvedett egy kicsit.

Átvettem hát a stafétát, és kicsit fura érzésekkel indultam el, nem tudtam, mire számítsak az előző napi tapasztalatok alapján. Kicsit sajogtak a lábaim is, meg a lelkem sem volt teljesen rendben, ráadásul eléggé egyedül indultam el, nem tudtam mi lesz. De legalább az eső nem esett. Mindezekhez jött, hogy kétezernél elkezdett fájni a bal térdem is. Akkor azt hittem, megint egy nyomorék napom lesz, de szerencsére ez nem így lett. Négyezer körül felvettem egy egész emberes tempót, és kezdtem jól érezni magam, főleg mert feltűnt a vár is, és iszonyatosan motiváló volt, hogy tudtam, meddig kell eljutnom, még ha az nem is volt túl közel akkor még. Az első frissítés után pedig mág hozzácsapódtam három egyéni indulóhoz, akikkel egyrészt remekül eltársalogtam, másrészt pont hat perc/km körüli tempóban jöttek, ami nekem ideális volt akkor. Így telt az idő, közben egyszer láttam, hogy a jelmezt látva a futó(bicikli) út mellett haladó Bzmot vonat egy teljes kocsija tört ki röhögésben, mikor meglátott.

Szóval jól telt az idő, a második frissítéshez (ami nekem 10,4k-nál volt) immár lelkesen érkeztem, mivel minden helyénvalónak tűnt, elhatároztam, hogy gyorsítok egy keveset, hátha végigbírom. És egész jól ment, nem fogyott el az erő, mint előző nap, sőt. Végig előztem, sorra értem utól az egyéni indulókat, akik szegények már 40k fölött tartottak aznap. Az egyetlen nyűgöm az volt, hogy elkezdett hullámzani a terep, azaz az északi partra érve megérkeztek a szintkülönbségek is, amik nem óriásiak ugye, de azért ott vannak. Mondjuk arra döbbentem rá, hogy szeretem az ilyen apró emelkedőket, megtörik a monotonitást, talán jobban is tudok haladni így, mint monoton lapos terepen.

Haladtam előre, és tudtam tartani egy magamhzo képest erős tempót, miközben a hegy egyre közeledett. Mikor már elég közel értem, láttam, hogy nem kell a várig felmenni, viszont az utolsó háromszáz méteren így is mintegy hatvan méter szintet kellett legyűrni, ami két óra futás után tud fájni. De nekiduráltam magam és majdnem belehaltam, de felkocogtam szépen lassan, az utolsó 120 méter embertelen kaptató.

Szerencsére a szállásunk itt van Szigligeten (net hiányában ez a bejegyzés később kerül majd fel), ma nem kellett szaladgálni sehová, így lecuccoltunk, elmentünk enni egy embereset, és nincs már más hátra a napból. Holnap Zoli bemelegít egy 13k sprinttel, majd én jövök, ismét egy 30k-s etappal, reméljük, a jobbik arcom mutatom. Elméletem szerint tegnap nagyon sokat kivett belőlem az, hogy a hidegben teljesen átázott cuccokban futottam vagy másfél órát… Egyébként ma én 2 óra 3 perc valamennyit jöttem, ami hajszálnyival jobb, mint a terveztt átlagtempónk, de Zoli is tartotta azt a hosszabb távon, szóval jól állunk, lelkesek vagyunk.

És egyre többen tudják, hogy ki NEM Zorro.

Kicsit nyomottan ébredtem, az első nap azért nem sikerült úgy, ahogy elterveztem, de hamar elmúlt ez az érzés, elkezdtünk reggelizni, meg Peti rettenetesen (…) finom kávéját iszogatni. Hamar összeszedtük magunkat, elvégre vissza kellett érni még Szántódról Fonyódra, ami azért fél óra és a rajt 10:15-re volt kiírva. Zoli volt mára betervezve indulónak, így elvállaltam a sofőr szerepét, ha már meglett a jogsim, gyakoroljak is. Egyébként teljesen meg lennénk lőve, ha nem lenne meg a kis hülye színű plasztiklapocskám, mert a nem futó mozgatja az autót, ugye…

Kínosan szabálykövető módon elnavigáltam a rajthelyre, ami megegyezett az előző napi céllal, majd körbenéztünk, leadtuk az aznapi csapatsorrendet, és elvonultunk összerendezni az összerendeznivalót. majd kocogtunk kicsit, bár én csak szolidaritásból, meg azért is, hogy a vérkeringést serkentsem a lábaimban, volt mit elhordatni a szorgos vérsejtejimmel az izmaimból. A második napi rajt elméletileg egyéni indításos, vagyis páros, az volt kiírva, hogy 20 másodpercenként indul két ember, az előző napi idő alapján. Ehhez képest a rajt után elkezdett hömpölyögni a tömeg, miközben mi még a kocsinál ácsorogtunk, így majdnem lekéstük a rajtot, mert a 20 mp nagyjából lecsökkent kettőre…

Következett számomra a kevésbé izgalmas bő három óra, amikor is az összes feladatom az volt, hogy Balatonmáriafürdőn, az első váltóhelyen, ahol mi nem váltottunk, megkérdezzem Zolit, hogy minden rendben van-e (úgy volt), majd megfelelő időben érjek Keszhelyre a váltásomra. Ez egyébként annyiban nem volt egyszerű, hogy mind a kétszer eltévedtem, elég körülményes rendes térkép nélkül megtalálni a váltópontokat (miközben az ember életében 30 km-t vezetett addig), máskor meg elmentem egy csapatautó után, ami a két váltóhely közti frissítőpontra igyekezett. A szemét.

Keszthelyen még félig átöltözve beültem egy kávézóba egy tejes kávéra meg egy sütire, gondoltam megadom a módját, még ha hülyén is néztem ki futónadrágban, rajta alsógyatával, felül meg egy melegítőfelsőben. Annyiból volt hiba ezt bevállalni, hogy rossz felé álltam ki a parkolóból, így egy 2k-s kerülővel értem vissza a váltóhelyre, majdnem last minute. Nagyon gyorsan átöltöztem, aztán beálltam a váltózónába, persze aztán tíz percet ácsorogtam ott, mert kicsit túl óvatos lettem, meg kollégám beiktatott egy háromperces egészségügyi szünetet, 25k fölött azért ő is megszenvedett egy kicsit.

Átvettem hát a stafétát, és kicsit fura érzésekkel indultam el, nem tudtam, mire számítsak az előző napi tapasztalatok alapján. Kicsit sajogtak a lábaim is, meg a lelkem sem volt teljesen rendben, ráadásul eléggé egyedül indultam el, nem tudtam mi lesz. De legalább az eső nem esett. Mindezekhez jött, hogy kétezernél elkezdett fájni a bal térdem is. Akkor azt hittem, megint egy nyomorék napom lesz, de szerencsére ez nem így lett. Négyezer körül felvettem egy egész emberes tempót, és kezdtem jól érezni magam, főleg mert feltűnt a vár is, és iszonyatosan motiváló volt, hogy tudtam, meddig kell eljutnom, még ha az nem is volt túl közel akkor még. Az első frissítés után pedig mág hozzácsapódtam három egyéni indulóhoz, akikkel egyrészt remekül eltársalogtam, másrészt pont hat perc/km körüli tempóban jöttek, ami nekem ideális volt akkor. Így telt az idő, közben egyszer láttam, hogy a jelmezt látva a futó(bicikli) út mellett haladó Bzmot vonat egy teljes kocsija tört ki röhögésben, mikor meglátott.

Szóval jól telt az idő, a második frissítéshez (ami nekem 10,4k-nál volt) immár lelkesen érkeztem, mivel minden helyénvalónak tűnt, elhatároztam, hogy gyorsítok egy keveset, hátha végigbírom. És egész jól ment, nem fogyott el az erő, mint előző nap, sőt. Végig előztem, sorra értem utól az egyéni indulókat, akik szegények már 40k fölött tartottak aznap. Az egyetlen nyűgöm az volt, hogy elkezdett hullámzani a terep, azaz az északi partra érve megérkeztek a szintkülönbségek is, amik nem óriásiak ugye, de azért ott vannak. Mondjuk arra döbbentem rá, hogy szeretem az ilyen apró emelkedőket, megtörik a monotonitást, talán jobban is tudok haladni így, mint monoton lapos terepen.

Haladtam előre, és tudtam tartani egy magamhzo képest erős tempót, miközben a hegy egyre közeledett. Mikor már elég közel értem, láttam, hogy nem kell a várig felmenni, viszont az utolsó háromszáz méteren így is mintegy hatvan méter szintet kellett legyűrni, ami két óra futás után tud fájni. De nekiduráltam magam és majdnem belehaltam, de felkocogtam szépen lassan, az utolsó 120 méter embertelen kaptató.

Szerencsére a szállásunk itt van Szigligeten (net hiányában ez a bejegyzés később kerül majd fel), ma nem kellett szaladgálni sehová, így lecuccoltunk, elmentünk enni egy embereset, és nincs már más hátra a napból. Holnap Zoli bemelegít egy 13k sprinttel, majd én jövök, ismét egy 30k-s etappal, reméljük, a jobbik arcom mutatom. Elméletem szerint tegnap nagyon sokat kivett belőlem az, hogy a hidegben teljesen átázott cuccokban futottam vagy másfél órát… Egyébként ma én 2 óra 3 perc valamennyit jöttem, ami hajszálnyival jobb, mint a terveztt átlagtempónk, de Zoli is tartotta azt a hosszabb távon, szóval jól állunk, lelkesek vagyunk.

És egyre többen tudják, hogy ki NEM Zorro.

Sajnos nem tudtam megoldani a napi frissítést, de most következik minden ömlesztve. Szándékosan nem javítok semmit, esetleg pár elütést, megmaradjon az aznap esti hangulat. Ahogy elnézem, jóval kevésbé sziporkáztam, mint az első nap. Ez van.

Sajnos nem tudtam megoldani a napi frissítést, de most következik minden ömlesztve. Szándékosan nem javítok semmit, esetleg pár elütést, megmaradjon az aznap esti hangulat. Ahogy elnézem, jóval kevésbé sziporkáztam, mint az első nap. Ez van.

Sajnos nem tudtam megoldani a napi frissítést, de most következik minden ömlesztve. Szándékosan nem javítok semmit, esetleg pár elütést, megmaradjon az aznap esti hangulat. Ahogy elnézem, jóval kevésbé sziporkáztam, mint az első nap. Ez van.

Sajnos nem tudtam megoldani a napi frissítést, de most következik minden ömlesztve. Szándékosan nem javítok semmit, esetleg pár elütést, megmaradjon az aznap esti hangulat. Ahogy elnézem, jóval kevésbé sziporkáztam, mint az első nap. Ez van.

Egy egyébként erős közepes, de komoly csúszással kezdődő Szemérmetlen Ajkak koncertnek köszönhetően a verseny előtti este nem sikerült valami hibátlanra, mivel éjjel egykor kászálódtam le az utolsó székesfehérvári személyről, aminek legfőbb ismertetőjele, hogy még véletlenül sem jár Siófokig. Szerencsémre végtelenül empatikus csapattársam nem küldött el a fenébe, mikor közöltem vele, hogy mikor érkezem és hová, így megjelent az állomáson a hosszú hétvégére gründolt Opellel, amire hamarosan kikerült a „Csapatautó” jelzés is a rajtcsomagból, a miheztartás végett.

 Miután a móka kedvéért körhinta jelleggel kipróbáltam a parkolóban az autót (ami óriási motorral és féllábúaknak készült váltóberendezéssel van ellátva), tempósan Siófok felé vettük az irányt. Szállásunkat itt Zoli szerezte, a couchsurfing nem annyira ősi módszerével. Kiderült, hogy a helyünk egy családi ház oldalában kialakított mini, azóta már bezárt magán-óvoda (Teddy, azaz az egész épületben minden medvés, a vécépapírtól a bögrékig) lesz, ennél szürreálisabb indulást nehezen tudtam volna elképzelni a versenynek. Talán érdemes hozzátenni, hogy a fürdőszobában (ahol minden rózsaszín volt, még a fuga is. Nem a centri.), a sarokkádban egy közel embernagyságú plüssgorilla ücsörgött, sztoikus nyugalommal (jó, tudom, nem medve, de akkor is).

 Lett vagy három óra, mire elaludtunk a sok pofázás után, így nyolckor eléggé bátyadtan próbáltuk összezsedni magunkat, meg eltalálni a szánkat a reggelivel, illetve előrelátóan magnéziumos italokkal. Közben néztük az ablakon keresztül a gyülekező felhőket. Nekem szerencsémre jutott egy tripla adag kávé is, a vendéglátónknak köszönhetően, köszönet ezúton is érte. Fél tíz felé magunk mögött hagytuk a lelkivilágunkhoz egyébként igencsak passzoló helyet, átgurultunk a rajthoz, majd határozott léptekkel a versenyközpont felé vettük az irányt. Ahol aztán persze elbizonytalanodtunk, mert hiába írta meg még a Futanet oldal is, hogy pénzfeldobással döntjük majd el, hogy az előre beosztott távok közül melyiket melyikünk futja (minden nap három szakaszra van osztva, amit tetszés szerint variálhatnak a párosok, de a nap elején le kell adni a sorrendet. Nekünk volt egy előre elkészített futórendünk, ami 2k eltéréssel azonos terhelést jelent A és B futó számára, azt viszont nem döntöttük el, melyikünk melyik lesz), az pénzfeldobáshoz már valakinek választania kell, az pedig a tökéletes véletlen némiképp befolyásolása. Végül megoldottuk, a pénzfeldobást én nyertem, egyben azt is, hogy A jelű futóként aznap én kezdjek egy laza harmincassal. Akkor kezdtem rájönni, hogy mibe is kezdünk bele mindjárt.

 Közben gyűlt a nép, 50 csapat, 37 páros és 161 egyéni versenyző (hívjuk őket bolondoknak) nevezett be. Elkezdtem beöltözni, miközben előkotortuk a csapatunk himnuszának választott Eye of the tiger című gigaslágert. Utólag kiderült, hogy illusztris társaság közé sikerült beparkolnunk, balra tőlünk az első nap után a női egyéniben, jobbra pedig a párosban vezető sporttársak szedelőzködtek (mi meg 32. lettünk, de ez is a jövő zenéje). Elég sok külföldi is jött a versenyre, szerb, román, német, olasz rendszámok is sorjáztak. Futottunk egy csapatbemelegítést, majd felnyalábolva a szükséges hacukát, elvonultam a rajthoz, és nem is oly sokára egy jó tanács után („nem tudtok eltévedni, ha a jobb kezeteknél lesz a tó”) neki is iramodtunk, a csöpögő és egyre erősödő esőben.

Az elején eléggé tömött sorokban mentünk, de elég hamar szétrázódott a mezőny, nagyjából 10k után lehet látni, hogy kiknek az arcát (vagy a pólójának hátát) nézi az ember négy napig, mert hasonló tempóra képesek. Az első párszáz méter után eldiskuráltam egy Pepe becenevű, immár harmadjára egyéniben induló kollégával, aki sok érdekeset mondott, meg vagy ¾ órán keresztül boldogítottuk egymást, de a nap folyamán többször találkoztunk, végül mikor én leváltódtam, akkor is párszáz méterrel jött mögöttem. Közben elhagytuk az első frissítést, nem sok mindent tettem belülre, ez utólag elmondva nem volt jó döntés. Az első tízzel egyébként semmi bajom nem volt, azt kivéve, hogy szép lassan átázott mindenem és egy vízbe mártott szaténpalást rohadtul nem veszít a súlyából. De viszonylag jól haladtam előre, egy kisebb egyéni bolyhoz, és két biciklis segítőjükhöz csapódtam, majd egy másik (vegyes)páros hölgytagja sodródott még a bolyhoz, akivel szintén sokat dumáltunk, kiderült, hogy van három gyereke, meg 13 maratonja (ebből a new yorki kuriózum, oda sem lehet bejutni sima jelentkezéssel, de kisorsolták), de mint többszörös balatonos, szolgált némi jó tanáccsal a hipergyors regenerációhoz is, Így értünk el Szántódra, az első váltóponthoz, ahol mi nem váltottunk, de Zoli benézett, megnyugtatott, hogy a tervezett 6 perc/k tempóval jövök pontosan, élvezzem az esőt tovább.

 A váltásnál már lelkiismeretesebben legeltem a választékból (az egyéni és páros frissítés bővebb, mint a csapat, van sokféle innivaló (cola, sör, izo, víz), meg aszalt és nem aszalt gyümölcs, csoki, szőlőcukor, vajas kenyérke, sőt, kis só is), itt már sejtettem, hogy ha viszonylag emberes tempót futok, energiautánpótlás nélkül jéghideg, csuromvizes ruhákban, akkor sok energiát használok, amit muszáj pótolni. 17 után a parton volt egy nagyon nem szeretem rész, sáros murva, iszonyatosan fogta a lábat, nagyon sok erőt kivett az a közel ezer méter. Húsznál két óra három percnél voltam, amint az megtudtam a mellettem futótól, ez teljesen elfogadhatónak tűnt, kivéve azt a tényt, hogy noha enyhült az eső, kezdtem fáradni, csúnyán. Vagyis inkább eltűnt az energia. Felfokozott várakozásokkal tekintettem 23k-nál a frissítő állomás elé, ahová minde tekintetben csapzottan állítottam be, majd lelkiismeretesen ittam, meg ettem csokit. El is indultam faszogányosan 24,5-nél, de nem tartott soká a lendület, éreztem, hogy „nincs elég energiám”.  Nem tudom, hogy a nemalvás, vagy a nem elég kaja (?) okozta ezt, vagy a szar idő. Arra gondolni sem merek, hogy a felkészülésem megint ennyire csapnivalóan sikerült, vagy az elmúlt három hét alatt annyire eltűnt volna az erőm. Ez utóbbi úgyis kiderül a következő három napban. Szóval 25 körül utolértem egy „Gyalogló” becenevű embert, aki mesélte, hogy fénykorában világranglista negyedik volt, meg 24 órás versenyeket gyalogolt, most pedig 62 perc/10k tempóban „csoszogott”. Gondoltam, vidáman megvagyok én mögötte most már. Aztán 26-nél teljesen kihúzták a sámlit, és mikor oldalra néztem, rájöttem, hogy ennek részben az az oka, hogy már 30 méterrel a tó szintje fölött járunk, azaz enyhe, de emelkedőn megyünk fel. utólag az is kiderült, hogy Gyalogló picit fokozta a tempót, ez a páros pont elég volt nekem a szédüléshez, meg a hányingerhez, így minimáltempóban baktattam felfelé tovább.

Nagyon nehezen, de átlendültem a holtponton, meg az út is lefelé kezdett vezetni, miközben megtaláltam a nadrágomban némi szőlőcukrot, amit magamba döntöttem, és ami varászszernek bizonyult, mert a következő 2k-n majdnem mindenkit leelőztem, aki felfelé lehagyott, és úgy éreztem, haladok megint. Sajnos ez az állapot nem tartott ki a váltásig, de csak pár száz méterrel előtte fogyott ki a tank megint, azt meg már kihúztam, átadtam az időmérő „dugókát”, meg a csapatrajtszámot Zolinak, és összerogytam. A dugóka a tájfutóknál is használt cucc, most nincs chip, hanem minden váltóhelyen egy megadott szerkezetbe kell beletenni ezt az öt centis vackot („Ne felejtsetek el dugni!”), ami elégedett felvillanással jelzi az idő rögzítésést.

Nem voltam jól, de csak szimpla fáradtság volt, fél óra alatt összeszedtem magam, meg átöltöztem civilbe a csuromvizes szuperhősből, aztán nekiindultam életem első magányos vezetési élményének a csapatautóval Fonyódra, az aznapi célba. Igyekezni kellett, mert a harmadik etap 16k-s volt és a csapattrásam gyorsabb, mint én. Nagyjából egy órával a váltás után le is parkoltam és nem volt túl sok időm tapsolgatni, mert 1 óra 24-es idővel jött is Zoli, így mivel nekem a 30,6-os szakasz 3 óra 12-re sikerült végül, 3 óra 36-tal állunk 46k után, a már említett helyen. Ma Szántódón alszunk, kedves zenésztársamnál, Petinél a Csirkepogóból, akit útközben meglátogattunk az étteremben is, ahol most melózik, de nem elsősorban a személye miatt, hanem kalóriapótlás céljából J. Itt tartunk most, pénteken 53k, amiből én az utolsó szakaszt futom, 21,2-t, azaz egy félmaratont, megpróbálom lehozni két óra körüli idővel, bár a végén fel kell futni a várba.

A nap rossz szóvicce az orvosmotorost látva: AmbuLance Armstrong.

Persze már megint túl sokszor Zorróztak le.

Egy egyébként erős közepes, de komoly csúszással kezdődő Szemérmetlen Ajkak koncertnek köszönhetően a verseny előtti este nem sikerült valami hibátlanra, mivel éjjel egykor kászálódtam le az utolsó székesfehérvári személyről, aminek legfőbb ismertetőjele, hogy még véletlenül sem jár Siófokig. Szerencsémre végtelenül empatikus csapattársam nem küldött el a fenébe, mikor közöltem vele, hogy mikor érkezem és hová, így megjelent az állomáson a hosszú hétvégére gründolt Opellel, amire hamarosan kikerült a „Csapatautó” jelzés is a rajtcsomagból, a miheztartás végett.

 Miután a móka kedvéért körhinta jelleggel kipróbáltam a parkolóban az autót (ami óriási motorral és féllábúaknak készült váltóberendezéssel van ellátva), tempósan Siófok felé vettük az irányt. Szállásunkat itt Zoli szerezte, a couchsurfing nem annyira ősi módszerével. Kiderült, hogy a helyünk egy családi ház oldalában kialakított mini, azóta már bezárt magán-óvoda (Teddy, azaz az egész épületben minden medvés, a vécépapírtól a bögrékig) lesz, ennél szürreálisabb indulást nehezen tudtam volna elképzelni a versenynek. Talán érdemes hozzátenni, hogy a fürdőszobában (ahol minden rózsaszín volt, még a fuga is. Nem a centri.), a sarokkádban egy közel embernagyságú plüssgorilla ücsörgött, sztoikus nyugalommal (jó, tudom, nem medve, de akkor is).

 Lett vagy három óra, mire elaludtunk a sok pofázás után, így nyolckor eléggé bátyadtan próbáltuk összezsedni magunkat, meg eltalálni a szánkat a reggelivel, illetve előrelátóan magnéziumos italokkal. Közben néztük az ablakon keresztül a gyülekező felhőket. Nekem szerencsémre jutott egy tripla adag kávé is, a vendéglátónknak köszönhetően, köszönet ezúton is érte. Fél tíz felé magunk mögött hagytuk a lelkivilágunkhoz egyébként igencsak passzoló helyet, átgurultunk a rajthoz, majd határozott léptekkel a versenyközpont felé vettük az irányt. Ahol aztán persze elbizonytalanodtunk, mert hiába írta meg még a Futanet oldal is, hogy pénzfeldobással döntjük majd el, hogy az előre beosztott távok közül melyiket melyikünk futja (minden nap három szakaszra van osztva, amit tetszés szerint variálhatnak a párosok, de a nap elején le kell adni a sorrendet. Nekünk volt egy előre elkészített futórendünk, ami 2k eltéréssel azonos terhelést jelent A és B futó számára, azt viszont nem döntöttük el, melyikünk melyik lesz), az pénzfeldobáshoz már valakinek választania kell, az pedig a tökéletes véletlen némiképp befolyásolása. Végül megoldottuk, a pénzfeldobást én nyertem, egyben azt is, hogy A jelű futóként aznap én kezdjek egy laza harmincassal. Akkor kezdtem rájönni, hogy mibe is kezdünk bele mindjárt.

 Közben gyűlt a nép, 50 csapat, 37 páros és 161 egyéni versenyző (hívjuk őket bolondoknak) nevezett be. Elkezdtem beöltözni, miközben előkotortuk a csapatunk himnuszának választott Eye of the tiger című gigaslágert. Utólag kiderült, hogy illusztris társaság közé sikerült beparkolnunk, balra tőlünk az első nap után a női egyéniben, jobbra pedig a párosban vezető sporttársak szedelőzködtek (mi meg 32. lettünk, de ez is a jövő zenéje). Elég sok külföldi is jött a versenyre, szerb, román, német, olasz rendszámok is sorjáztak. Futottunk egy csapatbemelegítést, majd felnyalábolva a szükséges hacukát, elvonultam a rajthoz, és nem is oly sokára egy jó tanács után („nem tudtok eltévedni, ha a jobb kezeteknél lesz a tó”) neki is iramodtunk, a csöpögő és egyre erősödő esőben.

Az elején eléggé tömött sorokban mentünk, de elég hamar szétrázódott a mezőny, nagyjából 10k után lehet látni, hogy kiknek az arcát (vagy a pólójának hátát) nézi az ember négy napig, mert hasonló tempóra képesek. Az első párszáz méter után eldiskuráltam egy Pepe becenevű, immár harmadjára egyéniben induló kollégával, aki sok érdekeset mondott, meg vagy ¾ órán keresztül boldogítottuk egymást, de a nap folyamán többször találkoztunk, végül mikor én leváltódtam, akkor is párszáz méterrel jött mögöttem. Közben elhagytuk az első frissítést, nem sok mindent tettem belülre, ez utólag elmondva nem volt jó döntés. Az első tízzel egyébként semmi bajom nem volt, azt kivéve, hogy szép lassan átázott mindenem és egy vízbe mártott szaténpalást rohadtul nem veszít a súlyából. De viszonylag jól haladtam előre, egy kisebb egyéni bolyhoz, és két biciklis segítőjükhöz csapódtam, majd egy másik (vegyes)páros hölgytagja sodródott még a bolyhoz, akivel szintén sokat dumáltunk, kiderült, hogy van három gyereke, meg 13 maratonja (ebből a new yorki kuriózum, oda sem lehet bejutni sima jelentkezéssel, de kisorsolták), de mint többszörös balatonos, szolgált némi jó tanáccsal a hipergyors regenerációhoz is, Így értünk el Szántódra, az első váltóponthoz, ahol mi nem váltottunk, de Zoli benézett, megnyugtatott, hogy a tervezett 6 perc/k tempóval jövök pontosan, élvezzem az esőt tovább.

 A váltásnál már lelkiismeretesebben legeltem a választékból (az egyéni és páros frissítés bővebb, mint a csapat, van sokféle innivaló (cola, sör, izo, víz), meg aszalt és nem aszalt gyümölcs, csoki, szőlőcukor, vajas kenyérke, sőt, kis só is), itt már sejtettem, hogy ha viszonylag emberes tempót futok, energiautánpótlás nélkül jéghideg, csuromvizes ruhákban, akkor sok energiát használok, amit muszáj pótolni. 17 után a parton volt egy nagyon nem szeretem rész, sáros murva, iszonyatosan fogta a lábat, nagyon sok erőt kivett az a közel ezer méter. Húsznál két óra három percnél voltam, amint az megtudtam a mellettem futótól, ez teljesen elfogadhatónak tűnt, kivéve azt a tényt, hogy noha enyhült az eső, kezdtem fáradni, csúnyán. Vagyis inkább eltűnt az energia. Felfokozott várakozásokkal tekintettem 23k-nál a frissítő állomás elé, ahová minde tekintetben csapzottan állítottam be, majd lelkiismeretesen ittam, meg ettem csokit. El is indultam faszogányosan 24,5-nél, de nem tartott soká a lendület, éreztem, hogy „nincs elég energiám”.  Nem tudom, hogy a nemalvás, vagy a nem elég kaja (?) okozta ezt, vagy a szar idő. Arra gondolni sem merek, hogy a felkészülésem megint ennyire csapnivalóan sikerült, vagy az elmúlt három hét alatt annyire eltűnt volna az erőm. Ez utóbbi úgyis kiderül a következő három napban. Szóval 25 körül utolértem egy „Gyalogló” becenevű embert, aki mesélte, hogy fénykorában világranglista negyedik volt, meg 24 órás versenyeket gyalogolt, most pedig 62 perc/10k tempóban „csoszogott”. Gondoltam, vidáman megvagyok én mögötte most már. Aztán 26-nél teljesen kihúzták a sámlit, és mikor oldalra néztem, rájöttem, hogy ennek részben az az oka, hogy már 30 méterrel a tó szintje fölött járunk, azaz enyhe, de emelkedőn megyünk fel. utólag az is kiderült, hogy Gyalogló picit fokozta a tempót, ez a páros pont elég volt nekem a szédüléshez, meg a hányingerhez, így minimáltempóban baktattam felfelé tovább.

Nagyon nehezen, de átlendültem a holtponton, meg az út is lefelé kezdett vezetni, miközben megtaláltam a nadrágomban némi szőlőcukrot, amit magamba döntöttem, és ami varászszernek bizonyult, mert a következő 2k-n majdnem mindenkit leelőztem, aki felfelé lehagyott, és úgy éreztem, haladok megint. Sajnos ez az állapot nem tartott ki a váltásig, de csak pár száz méterrel előtte fogyott ki a tank megint, azt meg már kihúztam, átadtam az időmérő „dugókát”, meg a csapatrajtszámot Zolinak, és összerogytam. A dugóka a tájfutóknál is használt cucc, most nincs chip, hanem minden váltóhelyen egy megadott szerkezetbe kell beletenni ezt az öt centis vackot („Ne felejtsetek el dugni!”), ami elégedett felvillanással jelzi az idő rögzítésést.

Nem voltam jól, de csak szimpla fáradtság volt, fél óra alatt összeszedtem magam, meg átöltöztem civilbe a csuromvizes szuperhősből, aztán nekiindultam életem első magányos vezetési élményének a csapatautóval Fonyódra, az aznapi célba. Igyekezni kellett, mert a harmadik etap 16k-s volt és a csapattrásam gyorsabb, mint én. Nagyjából egy órával a váltás után le is parkoltam és nem volt túl sok időm tapsolgatni, mert 1 óra 24-es idővel jött is Zoli, így mivel nekem a 30,6-os szakasz 3 óra 12-re sikerült végül, 3 óra 36-tal állunk 46k után, a már említett helyen. Ma Szántódón alszunk, kedves zenésztársamnál, Petinél a Csirkepogóból, akit útközben meglátogattunk az étteremben is, ahol most melózik, de nem elsősorban a személye miatt, hanem kalóriapótlás céljából J. Itt tartunk most, pénteken 53k, amiből én az utolsó szakaszt futom, 21,2-t, azaz egy félmaratont, megpróbálom lehozni két óra körüli idővel, bár a végén fel kell futni a várba.

A nap rossz szóvicce az orvosmotorost látva: AmbuLance Armstrong.

Persze már megint túl sokszor Zorróztak le.

Egy egyébként erős közepes, de komoly csúszással kezdődő Szemérmetlen Ajkak koncertnek köszönhetően a verseny előtti este nem sikerült valami hibátlanra, mivel éjjel egykor kászálódtam le az utolsó székesfehérvári személyről, aminek legfőbb ismertetőjele, hogy még véletlenül sem jár Siófokig. Szerencsémre végtelenül empatikus csapattársam nem küldött el a fenébe, mikor közöltem vele, hogy mikor érkezem és hová, így megjelent az állomáson a hosszú hétvégére gründolt Opellel, amire hamarosan kikerült a „Csapatautó” jelzés is a rajtcsomagból, a miheztartás végett.

 Miután a móka kedvéért körhinta jelleggel kipróbáltam a parkolóban az autót (ami óriási motorral és féllábúaknak készült váltóberendezéssel van ellátva), tempósan Siófok felé vettük az irányt. Szállásunkat itt Zoli szerezte, a couchsurfing nem annyira ősi módszerével. Kiderült, hogy a helyünk egy családi ház oldalában kialakított mini, azóta már bezárt magán-óvoda (Teddy, azaz az egész épületben minden medvés, a vécépapírtól a bögrékig) lesz, ennél szürreálisabb indulást nehezen tudtam volna elképzelni a versenynek. Talán érdemes hozzátenni, hogy a fürdőszobában (ahol minden rózsaszín volt, még a fuga is. Nem a centri.), a sarokkádban egy közel embernagyságú plüssgorilla ücsörgött, sztoikus nyugalommal (jó, tudom, nem medve, de akkor is).

 Lett vagy három óra, mire elaludtunk a sok pofázás után, így nyolckor eléggé bátyadtan próbáltuk összezsedni magunkat, meg eltalálni a szánkat a reggelivel, illetve előrelátóan magnéziumos italokkal. Közben néztük az ablakon keresztül a gyülekező felhőket. Nekem szerencsémre jutott egy tripla adag kávé is, a vendéglátónknak köszönhetően, köszönet ezúton is érte. Fél tíz felé magunk mögött hagytuk a lelkivilágunkhoz egyébként igencsak passzoló helyet, átgurultunk a rajthoz, majd határozott léptekkel a versenyközpont felé vettük az irányt. Ahol aztán persze elbizonytalanodtunk, mert hiába írta meg még a Futanet oldal is, hogy pénzfeldobással döntjük majd el, hogy az előre beosztott távok közül melyiket melyikünk futja (minden nap három szakaszra van osztva, amit tetszés szerint variálhatnak a párosok, de a nap elején le kell adni a sorrendet. Nekünk volt egy előre elkészített futórendünk, ami 2k eltéréssel azonos terhelést jelent A és B futó számára, azt viszont nem döntöttük el, melyikünk melyik lesz), az pénzfeldobáshoz már valakinek választania kell, az pedig a tökéletes véletlen némiképp befolyásolása. Végül megoldottuk, a pénzfeldobást én nyertem, egyben azt is, hogy A jelű futóként aznap én kezdjek egy laza harmincassal. Akkor kezdtem rájönni, hogy mibe is kezdünk bele mindjárt.

 Közben gyűlt a nép, 50 csapat, 37 páros és 161 egyéni versenyző (hívjuk őket bolondoknak) nevezett be. Elkezdtem beöltözni, miközben előkotortuk a csapatunk himnuszának választott Eye of the tiger című gigaslágert. Utólag kiderült, hogy illusztris társaság közé sikerült beparkolnunk, balra tőlünk az első nap után a női egyéniben, jobbra pedig a párosban vezető sporttársak szedelőzködtek (mi meg 32. lettünk, de ez is a jövő zenéje). Elég sok külföldi is jött a versenyre, szerb, román, német, olasz rendszámok is sorjáztak. Futottunk egy csapatbemelegítést, majd felnyalábolva a szükséges hacukát, elvonultam a rajthoz, és nem is oly sokára egy jó tanács után („nem tudtok eltévedni, ha a jobb kezeteknél lesz a tó”) neki is iramodtunk, a csöpögő és egyre erősödő esőben.

Az elején eléggé tömött sorokban mentünk, de elég hamar szétrázódott a mezőny, nagyjából 10k után lehet látni, hogy kiknek az arcát (vagy a pólójának hátát) nézi az ember négy napig, mert hasonló tempóra képesek. Az első párszáz méter után eldiskuráltam egy Pepe becenevű, immár harmadjára egyéniben induló kollégával, aki sok érdekeset mondott, meg vagy ¾ órán keresztül boldogítottuk egymást, de a nap folyamán többször találkoztunk, végül mikor én leváltódtam, akkor is párszáz méterrel jött mögöttem. Közben elhagytuk az első frissítést, nem sok mindent tettem belülre, ez utólag elmondva nem volt jó döntés. Az első tízzel egyébként semmi bajom nem volt, azt kivéve, hogy szép lassan átázott mindenem és egy vízbe mártott szaténpalást rohadtul nem veszít a súlyából. De viszonylag jól haladtam előre, egy kisebb egyéni bolyhoz, és két biciklis segítőjükhöz csapódtam, majd egy másik (vegyes)páros hölgytagja sodródott még a bolyhoz, akivel szintén sokat dumáltunk, kiderült, hogy van három gyereke, meg 13 maratonja (ebből a new yorki kuriózum, oda sem lehet bejutni sima jelentkezéssel, de kisorsolták), de mint többszörös balatonos, szolgált némi jó tanáccsal a hipergyors regenerációhoz is, Így értünk el Szántódra, az első váltóponthoz, ahol mi nem váltottunk, de Zoli benézett, megnyugtatott, hogy a tervezett 6 perc/k tempóval jövök pontosan, élvezzem az esőt tovább.

 A váltásnál már lelkiismeretesebben legeltem a választékból (az egyéni és páros frissítés bővebb, mint a csapat, van sokféle innivaló (cola, sör, izo, víz), meg aszalt és nem aszalt gyümölcs, csoki, szőlőcukor, vajas kenyérke, sőt, kis só is), itt már sejtettem, hogy ha viszonylag emberes tempót futok, energiautánpótlás nélkül jéghideg, csuromvizes ruhákban, akkor sok energiát használok, amit muszáj pótolni. 17 után a parton volt egy nagyon nem szeretem rész, sáros murva, iszonyatosan fogta a lábat, nagyon sok erőt kivett az a közel ezer méter. Húsznál két óra három percnél voltam, amint az megtudtam a mellettem futótól, ez teljesen elfogadhatónak tűnt, kivéve azt a tényt, hogy noha enyhült az eső, kezdtem fáradni, csúnyán. Vagyis inkább eltűnt az energia. Felfokozott várakozásokkal tekintettem 23k-nál a frissítő állomás elé, ahová minde tekintetben csapzottan állítottam be, majd lelkiismeretesen ittam, meg ettem csokit. El is indultam faszogányosan 24,5-nél, de nem tartott soká a lendület, éreztem, hogy „nincs elég energiám”.  Nem tudom, hogy a nemalvás, vagy a nem elég kaja (?) okozta ezt, vagy a szar idő. Arra gondolni sem merek, hogy a felkészülésem megint ennyire csapnivalóan sikerült, vagy az elmúlt három hét alatt annyire eltűnt volna az erőm. Ez utóbbi úgyis kiderül a következő három napban. Szóval 25 körül utolértem egy „Gyalogló” becenevű embert, aki mesélte, hogy fénykorában világranglista negyedik volt, meg 24 órás versenyeket gyalogolt, most pedig 62 perc/10k tempóban „csoszogott”. Gondoltam, vidáman megvagyok én mögötte most már. Aztán 26-nél teljesen kihúzták a sámlit, és mikor oldalra néztem, rájöttem, hogy ennek részben az az oka, hogy már 30 méterrel a tó szintje fölött járunk, azaz enyhe, de emelkedőn megyünk fel. utólag az is kiderült, hogy Gyalogló picit fokozta a tempót, ez a páros pont elég volt nekem a szédüléshez, meg a hányingerhez, így minimáltempóban baktattam felfelé tovább.

Nagyon nehezen, de átlendültem a holtponton, meg az út is lefelé kezdett vezetni, miközben megtaláltam a nadrágomban némi szőlőcukrot, amit magamba döntöttem, és ami varászszernek bizonyult, mert a következő 2k-n majdnem mindenkit leelőztem, aki felfelé lehagyott, és úgy éreztem, haladok megint. Sajnos ez az állapot nem tartott ki a váltásig, de csak pár száz méterrel előtte fogyott ki a tank megint, azt meg már kihúztam, átadtam az időmérő „dugókát”, meg a csapatrajtszámot Zolinak, és összerogytam. A dugóka a tájfutóknál is használt cucc, most nincs chip, hanem minden váltóhelyen egy megadott szerkezetbe kell beletenni ezt az öt centis vackot („Ne felejtsetek el dugni!”), ami elégedett felvillanással jelzi az idő rögzítésést.

Nem voltam jól, de csak szimpla fáradtság volt, fél óra alatt összeszedtem magam, meg átöltöztem civilbe a csuromvizes szuperhősből, aztán nekiindultam életem első magányos vezetési élményének a csapatautóval Fonyódra, az aznapi célba. Igyekezni kellett, mert a harmadik etap 16k-s volt és a csapattrásam gyorsabb, mint én. Nagyjából egy órával a váltás után le is parkoltam és nem volt túl sok időm tapsolgatni, mert 1 óra 24-es idővel jött is Zoli, így mivel nekem a 30,6-os szakasz 3 óra 12-re sikerült végül, 3 óra 36-tal állunk 46k után, a már említett helyen. Ma Szántódón alszunk, kedves zenésztársamnál, Petinél a Csirkepogóból, akit útközben meglátogattunk az étteremben is, ahol most melózik, de nem elsősorban a személye miatt, hanem kalóriapótlás céljából J. Itt tartunk most, pénteken 53k, amiből én az utolsó szakaszt futom, 21,2-t, azaz egy félmaratont, megpróbálom lehozni két óra körüli idővel, bár a végén fel kell futni a várba.

A nap rossz szóvicce az orvosmotorost látva: AmbuLance Armstrong.

Persze már megint túl sokszor Zorróztak le.

Egy egyébként erős közepes, de komoly csúszással kezdődő Szemérmetlen Ajkak koncertnek köszönhetően a verseny előtti este nem sikerült valami hibátlanra, mivel éjjel egykor kászálódtam le az utolsó székesfehérvári személyről, aminek legfőbb ismertetőjele, hogy még véletlenül sem jár Siófokig. Szerencsémre végtelenül empatikus csapattársam nem küldött el a fenébe, mikor közöltem vele, hogy mikor érkezem és hová, így megjelent az állomáson a hosszú hétvégére gründolt Opellel, amire hamarosan kikerült a „Csapatautó” jelzés is a rajtcsomagból, a miheztartás végett.

 Miután a móka kedvéért körhinta jelleggel kipróbáltam a parkolóban az autót (ami óriási motorral és féllábúaknak készült váltóberendezéssel van ellátva), tempósan Siófok felé vettük az irányt. Szállásunkat itt Zoli szerezte, a couchsurfing nem annyira ősi módszerével. Kiderült, hogy a helyünk egy családi ház oldalában kialakított mini, azóta már bezárt magán-óvoda (Teddy, azaz az egész épületben minden medvés, a vécépapírtól a bögrékig) lesz, ennél szürreálisabb indulást nehezen tudtam volna elképzelni a versenynek. Talán érdemes hozzátenni, hogy a fürdőszobában (ahol minden rózsaszín volt, még a fuga is. Nem a centri.), a sarokkádban egy közel embernagyságú plüssgorilla ücsörgött, sztoikus nyugalommal (jó, tudom, nem medve, de akkor is).

 Lett vagy három óra, mire elaludtunk a sok pofázás után, így nyolckor eléggé bátyadtan próbáltuk összezsedni magunkat, meg eltalálni a szánkat a reggelivel, illetve előrelátóan magnéziumos italokkal. Közben néztük az ablakon keresztül a gyülekező felhőket. Nekem szerencsémre jutott egy tripla adag kávé is, a vendéglátónknak köszönhetően, köszönet ezúton is érte. Fél tíz felé magunk mögött hagytuk a lelkivilágunkhoz egyébként igencsak passzoló helyet, átgurultunk a rajthoz, majd határozott léptekkel a versenyközpont felé vettük az irányt. Ahol aztán persze elbizonytalanodtunk, mert hiába írta meg még a Futanet oldal is, hogy pénzfeldobással döntjük majd el, hogy az előre beosztott távok közül melyiket melyikünk futja (minden nap három szakaszra van osztva, amit tetszés szerint variálhatnak a párosok, de a nap elején le kell adni a sorrendet. Nekünk volt egy előre elkészített futórendünk, ami 2k eltéréssel azonos terhelést jelent A és B futó számára, azt viszont nem döntöttük el, melyikünk melyik lesz), az pénzfeldobáshoz már valakinek választania kell, az pedig a tökéletes véletlen némiképp befolyásolása. Végül megoldottuk, a pénzfeldobást én nyertem, egyben azt is, hogy A jelű futóként aznap én kezdjek egy laza harmincassal. Akkor kezdtem rájönni, hogy mibe is kezdünk bele mindjárt.

 Közben gyűlt a nép, 50 csapat, 37 páros és 161 egyéni versenyző (hívjuk őket bolondoknak) nevezett be. Elkezdtem beöltözni, miközben előkotortuk a csapatunk himnuszának választott Eye of the tiger című gigaslágert. Utólag kiderült, hogy illusztris társaság közé sikerült beparkolnunk, balra tőlünk az első nap után a női egyéniben, jobbra pedig a párosban vezető sporttársak szedelőzködtek (mi meg 32. lettünk, de ez is a jövő zenéje). Elég sok külföldi is jött a versenyre, szerb, román, német, olasz rendszámok is sorjáztak. Futottunk egy csapatbemelegítést, majd felnyalábolva a szükséges hacukát, elvonultam a rajthoz, és nem is oly sokára egy jó tanács után („nem tudtok eltévedni, ha a jobb kezeteknél lesz a tó”) neki is iramodtunk, a csöpögő és egyre erősödő esőben.

Az elején eléggé tömött sorokban mentünk, de elég hamar szétrázódott a mezőny, nagyjából 10k után lehet látni, hogy kiknek az arcát (vagy a pólójának hátát) nézi az ember négy napig, mert hasonló tempóra képesek. Az első párszáz méter után eldiskuráltam egy Pepe becenevű, immár harmadjára egyéniben induló kollégával, aki sok érdekeset mondott, meg vagy ¾ órán keresztül boldogítottuk egymást, de a nap folyamán többször találkoztunk, végül mikor én leváltódtam, akkor is párszáz méterrel jött mögöttem. Közben elhagytuk az első frissítést, nem sok mindent tettem belülre, ez utólag elmondva nem volt jó döntés. Az első tízzel egyébként semmi bajom nem volt, azt kivéve, hogy szép lassan átázott mindenem és egy vízbe mártott szaténpalást rohadtul nem veszít a súlyából. De viszonylag jól haladtam előre, egy kisebb egyéni bolyhoz, és két biciklis segítőjükhöz csapódtam, majd egy másik (vegyes)páros hölgytagja sodródott még a bolyhoz, akivel szintén sokat dumáltunk, kiderült, hogy van három gyereke, meg 13 maratonja (ebből a new yorki kuriózum, oda sem lehet bejutni sima jelentkezéssel, de kisorsolták), de mint többszörös balatonos, szolgált némi jó tanáccsal a hipergyors regenerációhoz is, Így értünk el Szántódra, az első váltóponthoz, ahol mi nem váltottunk, de Zoli benézett, megnyugtatott, hogy a tervezett 6 perc/k tempóval jövök pontosan, élvezzem az esőt tovább.

 A váltásnál már lelkiismeretesebben legeltem a választékból (az egyéni és páros frissítés bővebb, mint a csapat, van sokféle innivaló (cola, sör, izo, víz), meg aszalt és nem aszalt gyümölcs, csoki, szőlőcukor, vajas kenyérke, sőt, kis só is), itt már sejtettem, hogy ha viszonylag emberes tempót futok, energiautánpótlás nélkül jéghideg, csuromvizes ruhákban, akkor sok energiát használok, amit muszáj pótolni. 17 után a parton volt egy nagyon nem szeretem rész, sáros murva, iszonyatosan fogta a lábat, nagyon sok erőt kivett az a közel ezer méter. Húsznál két óra három percnél voltam, amint az megtudtam a mellettem futótól, ez teljesen elfogadhatónak tűnt, kivéve azt a tényt, hogy noha enyhült az eső, kezdtem fáradni, csúnyán. Vagyis inkább eltűnt az energia. Felfokozott várakozásokkal tekintettem 23k-nál a frissítő állomás elé, ahová minde tekintetben csapzottan állítottam be, majd lelkiismeretesen ittam, meg ettem csokit. El is indultam faszogányosan 24,5-nél, de nem tartott soká a lendület, éreztem, hogy „nincs elég energiám”.  Nem tudom, hogy a nemalvás, vagy a nem elég kaja (?) okozta ezt, vagy a szar idő. Arra gondolni sem merek, hogy a felkészülésem megint ennyire csapnivalóan sikerült, vagy az elmúlt három hét alatt annyire eltűnt volna az erőm. Ez utóbbi úgyis kiderül a következő három napban. Szóval 25 körül utolértem egy „Gyalogló” becenevű embert, aki mesélte, hogy fénykorában világranglista negyedik volt, meg 24 órás versenyeket gyalogolt, most pedig 62 perc/10k tempóban „csoszogott”. Gondoltam, vidáman megvagyok én mögötte most már. Aztán 26-nél teljesen kihúzták a sámlit, és mikor oldalra néztem, rájöttem, hogy ennek részben az az oka, hogy már 30 méterrel a tó szintje fölött járunk, azaz enyhe, de emelkedőn megyünk fel. utólag az is kiderült, hogy Gyalogló picit fokozta a tempót, ez a páros pont elég volt nekem a szédüléshez, meg a hányingerhez, így minimáltempóban baktattam felfelé tovább.

Nagyon nehezen, de átlendültem a holtponton, meg az út is lefelé kezdett vezetni, miközben megtaláltam a nadrágomban némi szőlőcukrot, amit magamba döntöttem, és ami varászszernek bizonyult, mert a következő 2k-n majdnem mindenkit leelőztem, aki felfelé lehagyott, és úgy éreztem, haladok megint. Sajnos ez az állapot nem tartott ki a váltásig, de csak pár száz méterrel előtte fogyott ki a tank megint, azt meg már kihúztam, átadtam az időmérő „dugókát”, meg a csapatrajtszámot Zolinak, és összerogytam. A dugóka a tájfutóknál is használt cucc, most nincs chip, hanem minden váltóhelyen egy megadott szerkezetbe kell beletenni ezt az öt centis vackot („Ne felejtsetek el dugni!”), ami elégedett felvillanással jelzi az idő rögzítésést.

Nem voltam jól, de csak szimpla fáradtság volt, fél óra alatt összeszedtem magam, meg átöltöztem civilbe a csuromvizes szuperhősből, aztán nekiindultam életem első magányos vezetési élményének a csapatautóval Fonyódra, az aznapi célba. Igyekezni kellett, mert a harmadik etap 16k-s volt és a csapattrásam gyorsabb, mint én. Nagyjából egy órával a váltás után le is parkoltam és nem volt túl sok időm tapsolgatni, mert 1 óra 24-es idővel jött is Zoli, így mivel nekem a 30,6-os szakasz 3 óra 12-re sikerült végül, 3 óra 36-tal állunk 46k után, a már említett helyen. Ma Szántódón alszunk, kedves zenésztársamnál, Petinél a Csirkepogóból, akit útközben meglátogattunk az étteremben is, ahol most melózik, de nem elsősorban a személye miatt, hanem kalóriapótlás céljából J. Itt tartunk most, pénteken 53k, amiből én az utolsó szakaszt futom, 21,2-t, azaz egy félmaratont, megpróbálom lehozni két óra körüli idővel, bár a végén fel kell futni a várba.

A nap rossz szóvicce az orvosmotorost látva: AmbuLance Armstrong.

Persze már megint túl sokszor Zorróztak le.

No, eljött ez a pillanat is. A lábfájás, majd az utóbb beeső megfázás miatt nagyjából egy tavaszi fáradtsággal küzdő őszi légy lelkesedésével és vitalitásával indulok lefelé Siófokra, meglátjuk, ez mire lesz elég. Stay tuned!

No, eljött ez a pillanat is. A lábfájás, majd az utóbb beeső megfázás miatt nagyjából egy tavaszi fáradtsággal küzdő őszi légy lelkesedésével és vitalitásával indulok lefelé Siófokra, meglátjuk, ez mire lesz elég. Stay tuned!

No, eljött ez a pillanat is. A lábfájás, majd az utóbb beeső megfázás miatt nagyjából egy tavaszi fáradtsággal küzdő őszi légy lelkesedésével és vitalitásával indulok lefelé Siófokra, meglátjuk, ez mire lesz elég. Stay tuned!