21097

No, eljött ez a pillanat is. A lábfájás, majd az utóbb beeső megfázás miatt nagyjából egy tavaszi fáradtsággal küzdő őszi légy lelkesedésével és vitalitásával indulok lefelé Siófokra, meglátjuk, ez mire lesz elég. Stay tuned!

Már megint jól lemaradtam, de ez már-már megszokott tőlem mostanában, nyilván kifogásokat sorolhatnék, de az nem érdekel senkit, a lényeg, hogy két túlságosan intenzív napot töltöttem Udinében, meg a forgalmi vizsgámat is abszolváltam, ez utóbbi elsőre sikerült, voltak utólag vidámnak aposztrofálható pillanatok, mikor benéztem egy öregzöldet Szolnok legforgalmasabb gyalogátkelőhelyén, és pontosan fél kocsival álltam a vonalon túl, de még a zebrán innen, meg a vizsgalap szerint elkövettem még a „gyalogos csalogatása” című vétséget is. Mindegy, a lényeg, hogy már csak az okmányiroda gyorsaságán múlik, mikor kapom kézbe az okmányt. Ez persze nem jelenti a gyaloglás/futás végét, de az idei papírhalmozás első, viszonylag könnyen letudható eleme sikeresen lezárva (a listán még olyan dolgok szerepelnek többek között, mint szakdolgozat, disszertáció, nyelvvizsga…).

Nem véletlenül terelem a szót a futásról, mert az elmúlt három hét negatív fáklyásmenet volt sajnos. Bár azt is mondhatnám, hogy túlreagáltam a taperinget, de ez nem a saját döntésem volt ugyebár. Szóval a legutóbbi bejegyzésben már célozgattam sajgásokról, regenerációkról, ez részben annak volt köszönhető, hogy egy teljesen hülye helyen elkezdett fájni a bal sípcsontom, és a mai napig nem tisztázott, hogy ez most a bokaízületből felsugárzó fájás volt, vagy bármi más. Lehet, hogy a túl sok gyorsasági munka miatt volt, nem tudom, igazából megerőltetésre erősödött, és a tompa fájdalom után a szerdai és a csütörtöki futások után eljutottam odáig, hogy a pénteket és a szombatot kihagytam. Mivel ugrásszerű javulás állt be az állapotomban, elhatároztam, hogy nem hagyom ki a vasárnapi hosszúfutást, mert az fontos. Az első két órával nem is volt baj, így úgy döntöttem, hogy ledarálom az eredetileg tervezett három órát, de sajnos nagyjából 22k után beütött a krach és rohadt messziről sántikálhattam haza. Ennél csak az volt rosszabb, hogy másnap gyakorlatilag nem tudtam menni grimaszba torzuló fej és sántítás nélkül.

Érdekes módon másnapra jelentősen javult a helyzet, így mivel én voltam az utolsó ember a focira, természetesen újra sikerült visszaesnem, bár foci közben nem volt gond, csak a végére kezdett előjönni a fájdalom. Szerdán persze megint csillagokat láttam, ezért meghoztam a döntést, hogy a héten több futás nincs (nem mintha esély lett volna rá), ami azért is nem volt nehéz elhatározás, mert csütörtökön meg pénteken munkaügyben Udinében voltam, rettenetesen kevés szabadidővel, viszont sok utazással, meg steering committee meetinggel (…). Az igazán elkeserítő az volt, hogy a háromórás szabadidő után (amikor megpróbáltam a szokásos, hihetetlenül hatékony belváros-nézéseim egyikét előadni), aminek döntő többsége sétából állt, megint teljesen ramaty állapotba került a lábam. Hazafelé rengeteget ültem reptereken, eléggé el voltam kenődve, a rosszabb pillanatokban arra gondoltam, hogy egyszerűbb lenne levágatni, elvégre Koffein Kapitányként ezután is maradhatnék a futók között, csak a jelmezt kellene kalózosra módosítani… A tökéletesen hatékonytalan hét végén még vasárnap csak a kíváncsiságtól vezérelve megpróbálkoztam a kocogással, nagyjából 1800 méter után hazasétáltam.

A történet a hét elején váratlan és kedvező fordulatot vett, miután hihetetlen módon javulást érzékeltem hétfőn, ami kedden folytatódott, és ezt a tendenciát a foci sem tudta megtörni. Olyannyira, hogy szerdán már gond nélkül lekocogtam egy visszaszoktató nyolcast, úgy, hogy egyáltalán nem éreztem a problémát, talán csak a gyalogos aluljáróban a lejtőn. Csütörtökön aztán fel is emeltem az adagot tízre, és ugyanezt megismételtem pénteken, a középső hatot lendületesen megfutva. Az eszköz egyelőre bírja a strapát remélem, ez most így marad már a Balatonkerülésig, sőt, akár még évtizedekig.

Apropos, Balaton. Másfél hét múlva rajt, ezzel a kis intermezzóval fogalmam sincs, mit várhatok magamtól, de majd meglátjuk, biztos remek móka lesz, vagy ha nem, akkor orbitális szopás, de sebaj, mindenképpen tanulságos lesz. Mondjuk nagyjából ezeknek a soroknak az írásakor realizáltam, hogy mennyire közel van már ez a verseny. Lassan érdemes lenne az operatív dolgokkal foglalkozni. Ráadásul a szervező BSI-sek a felvezetésben már csapatunk mindkét tagjával készítettek telefonos „miniinterjút” (Zolié megjelent már, az enyém még nem, mondjuk esetemben természetesen nem a meginterjúvolt ember fog elindulni, hanem egy maszkos ismeretlen, de ezt ők még csak nem is sejtik), ettől a felvezetéstől borsódzik a hátam. A rajtszámunk tényleg a 2008-as lesz, szóval legalább 7 másik „csapat” már van a kategóriában, a miheztartás végett. Triesztre is készülődünk, a sofőrnek üzenem, hogy lesz futós CD, de azt nem ígérem, hogy egyáltalán nem lesz átfedés az előzővel, mert már rohadtul elfelejtettem, mit raktam össze 23 hónapja…

Hát, most ennyi, azt hiszem, egyszer még írok majd a verseny előtt, aztán ha a technikai feltételek adottak lesznek, akkor nem túl hosszú, de napi reportokkal jelentkezem négynapos menetelésünkről.

„Fáj a lába? Amputálja!” Top5

beton – pálinka
the statues – living in lines
the thermals – let it go
c.a.f.b. – egyformák vagyunk
csermanek lakótelep – piactéri beszédfoszlány

Már megint jól lemaradtam, de ez már-már megszokott tőlem mostanában, nyilván kifogásokat sorolhatnék, de az nem érdekel senkit, a lényeg, hogy két túlságosan intenzív napot töltöttem Udinében, meg a forgalmi vizsgámat is abszolváltam, ez utóbbi elsőre sikerült, voltak utólag vidámnak aposztrofálható pillanatok, mikor benéztem egy öregzöldet Szolnok legforgalmasabb gyalogátkelőhelyén, és pontosan fél kocsival álltam a vonalon túl, de még a zebrán innen, meg a vizsgalap szerint elkövettem még a „gyalogos csalogatása” című vétséget is. Mindegy, a lényeg, hogy már csak az okmányiroda gyorsaságán múlik, mikor kapom kézbe az okmányt. Ez persze nem jelenti a gyaloglás/futás végét, de az idei papírhalmozás első, viszonylag könnyen letudható eleme sikeresen lezárva (a listán még olyan dolgok szerepelnek többek között, mint szakdolgozat, disszertáció, nyelvvizsga…).

Nem véletlenül terelem a szót a futásról, mert az elmúlt három hét negatív fáklyásmenet volt sajnos. Bár azt is mondhatnám, hogy túlreagáltam a taperinget, de ez nem a saját döntésem volt ugyebár. Szóval a legutóbbi bejegyzésben már célozgattam sajgásokról, regenerációkról, ez részben annak volt köszönhető, hogy egy teljesen hülye helyen elkezdett fájni a bal sípcsontom, és a mai napig nem tisztázott, hogy ez most a bokaízületből felsugárzó fájás volt, vagy bármi más. Lehet, hogy a túl sok gyorsasági munka miatt volt, nem tudom, igazából megerőltetésre erősödött, és a tompa fájdalom után a szerdai és a csütörtöki futások után eljutottam odáig, hogy a pénteket és a szombatot kihagytam. Mivel ugrásszerű javulás állt be az állapotomban, elhatároztam, hogy nem hagyom ki a vasárnapi hosszúfutást, mert az fontos. Az első két órával nem is volt baj, így úgy döntöttem, hogy ledarálom az eredetileg tervezett három órát, de sajnos nagyjából 22k után beütött a krach és rohadt messziről sántikálhattam haza. Ennél csak az volt rosszabb, hogy másnap gyakorlatilag nem tudtam menni grimaszba torzuló fej és sántítás nélkül.

Érdekes módon másnapra jelentősen javult a helyzet, így mivel én voltam az utolsó ember a focira, természetesen újra sikerült visszaesnem, bár foci közben nem volt gond, csak a végére kezdett előjönni a fájdalom. Szerdán persze megint csillagokat láttam, ezért meghoztam a döntést, hogy a héten több futás nincs (nem mintha esély lett volna rá), ami azért is nem volt nehéz elhatározás, mert csütörtökön meg pénteken munkaügyben Udinében voltam, rettenetesen kevés szabadidővel, viszont sok utazással, meg steering committee meetinggel (…). Az igazán elkeserítő az volt, hogy a háromórás szabadidő után (amikor megpróbáltam a szokásos, hihetetlenül hatékony belváros-nézéseim egyikét előadni), aminek döntő többsége sétából állt, megint teljesen ramaty állapotba került a lábam. Hazafelé rengeteget ültem reptereken, eléggé el voltam kenődve, a rosszabb pillanatokban arra gondoltam, hogy egyszerűbb lenne levágatni, elvégre Koffein Kapitányként ezután is maradhatnék a futók között, csak a jelmezt kellene kalózosra módosítani… A tökéletesen hatékonytalan hét végén még vasárnap csak a kíváncsiságtól vezérelve megpróbálkoztam a kocogással, nagyjából 1800 méter után hazasétáltam.

A történet a hét elején váratlan és kedvező fordulatot vett, miután hihetetlen módon javulást érzékeltem hétfőn, ami kedden folytatódott, és ezt a tendenciát a foci sem tudta megtörni. Olyannyira, hogy szerdán már gond nélkül lekocogtam egy visszaszoktató nyolcast, úgy, hogy egyáltalán nem éreztem a problémát, talán csak a gyalogos aluljáróban a lejtőn. Csütörtökön aztán fel is emeltem az adagot tízre, és ugyanezt megismételtem pénteken, a középső hatot lendületesen megfutva. Az eszköz egyelőre bírja a strapát remélem, ez most így marad már a Balatonkerülésig, sőt, akár még évtizedekig.

Apropos, Balaton. Másfél hét múlva rajt, ezzel a kis intermezzóval fogalmam sincs, mit várhatok magamtól, de majd meglátjuk, biztos remek móka lesz, vagy ha nem, akkor orbitális szopás, de sebaj, mindenképpen tanulságos lesz. Mondjuk nagyjából ezeknek a soroknak az írásakor realizáltam, hogy mennyire közel van már ez a verseny. Lassan érdemes lenne az operatív dolgokkal foglalkozni. Ráadásul a szervező BSI-sek a felvezetésben már csapatunk mindkét tagjával készítettek telefonos „miniinterjút” (Zolié megjelent már, az enyém még nem, mondjuk esetemben természetesen nem a meginterjúvolt ember fog elindulni, hanem egy maszkos ismeretlen, de ezt ők még csak nem is sejtik), ettől a felvezetéstől borsódzik a hátam. A rajtszámunk tényleg a 2008-as lesz, szóval legalább 7 másik „csapat” már van a kategóriában, a miheztartás végett. Triesztre is készülődünk, a sofőrnek üzenem, hogy lesz futós CD, de azt nem ígérem, hogy egyáltalán nem lesz átfedés az előzővel, mert már rohadtul elfelejtettem, mit raktam össze 23 hónapja…

Hát, most ennyi, azt hiszem, egyszer még írok majd a verseny előtt, aztán ha a technikai feltételek adottak lesznek, akkor nem túl hosszú, de napi reportokkal jelentkezem négynapos menetelésünkről.

„Fáj a lába? Amputálja!” Top5

beton – pálinka
the statues – living in lines
the thermals – let it go
c.a.f.b. – egyformák vagyunk
csermanek lakótelep – piactéri beszédfoszlány

Már megint jól lemaradtam, de ez már-már megszokott tőlem mostanában, nyilván kifogásokat sorolhatnék, de az nem érdekel senkit, a lényeg, hogy két túlságosan intenzív napot töltöttem Udinében, meg a forgalmi vizsgámat is abszolváltam, ez utóbbi elsőre sikerült, voltak utólag vidámnak aposztrofálható pillanatok, mikor benéztem egy öregzöldet Szolnok legforgalmasabb gyalogátkelőhelyén, és pontosan fél kocsival álltam a vonalon túl, de még a zebrán innen, meg a vizsgalap szerint elkövettem még a „gyalogos csalogatása” című vétséget is. Mindegy, a lényeg, hogy már csak az okmányiroda gyorsaságán múlik, mikor kapom kézbe az okmányt. Ez persze nem jelenti a gyaloglás/futás végét, de az idei papírhalmozás első, viszonylag könnyen letudható eleme sikeresen lezárva (a listán még olyan dolgok szerepelnek többek között, mint szakdolgozat, disszertáció, nyelvvizsga…).

Nem véletlenül terelem a szót a futásról, mert az elmúlt három hét negatív fáklyásmenet volt sajnos. Bár azt is mondhatnám, hogy túlreagáltam a taperinget, de ez nem a saját döntésem volt ugyebár. Szóval a legutóbbi bejegyzésben már célozgattam sajgásokról, regenerációkról, ez részben annak volt köszönhető, hogy egy teljesen hülye helyen elkezdett fájni a bal sípcsontom, és a mai napig nem tisztázott, hogy ez most a bokaízületből felsugárzó fájás volt, vagy bármi más. Lehet, hogy a túl sok gyorsasági munka miatt volt, nem tudom, igazából megerőltetésre erősödött, és a tompa fájdalom után a szerdai és a csütörtöki futások után eljutottam odáig, hogy a pénteket és a szombatot kihagytam. Mivel ugrásszerű javulás állt be az állapotomban, elhatároztam, hogy nem hagyom ki a vasárnapi hosszúfutást, mert az fontos. Az első két órával nem is volt baj, így úgy döntöttem, hogy ledarálom az eredetileg tervezett három órát, de sajnos nagyjából 22k után beütött a krach és rohadt messziről sántikálhattam haza. Ennél csak az volt rosszabb, hogy másnap gyakorlatilag nem tudtam menni grimaszba torzuló fej és sántítás nélkül.

Érdekes módon másnapra jelentősen javult a helyzet, így mivel én voltam az utolsó ember a focira, természetesen újra sikerült visszaesnem, bár foci közben nem volt gond, csak a végére kezdett előjönni a fájdalom. Szerdán persze megint csillagokat láttam, ezért meghoztam a döntést, hogy a héten több futás nincs (nem mintha esély lett volna rá), ami azért is nem volt nehéz elhatározás, mert csütörtökön meg pénteken munkaügyben Udinében voltam, rettenetesen kevés szabadidővel, viszont sok utazással, meg steering committee meetinggel (…). Az igazán elkeserítő az volt, hogy a háromórás szabadidő után (amikor megpróbáltam a szokásos, hihetetlenül hatékony belváros-nézéseim egyikét előadni), aminek döntő többsége sétából állt, megint teljesen ramaty állapotba került a lábam. Hazafelé rengeteget ültem reptereken, eléggé el voltam kenődve, a rosszabb pillanatokban arra gondoltam, hogy egyszerűbb lenne levágatni, elvégre Koffein Kapitányként ezután is maradhatnék a futók között, csak a jelmezt kellene kalózosra módosítani… A tökéletesen hatékonytalan hét végén még vasárnap csak a kíváncsiságtól vezérelve megpróbálkoztam a kocogással, nagyjából 1800 méter után hazasétáltam.

A történet a hét elején váratlan és kedvező fordulatot vett, miután hihetetlen módon javulást érzékeltem hétfőn, ami kedden folytatódott, és ezt a tendenciát a foci sem tudta megtörni. Olyannyira, hogy szerdán már gond nélkül lekocogtam egy visszaszoktató nyolcast, úgy, hogy egyáltalán nem éreztem a problémát, talán csak a gyalogos aluljáróban a lejtőn. Csütörtökön aztán fel is emeltem az adagot tízre, és ugyanezt megismételtem pénteken, a középső hatot lendületesen megfutva. Az eszköz egyelőre bírja a strapát remélem, ez most így marad már a Balatonkerülésig, sőt, akár még évtizedekig.

Apropos, Balaton. Másfél hét múlva rajt, ezzel a kis intermezzóval fogalmam sincs, mit várhatok magamtól, de majd meglátjuk, biztos remek móka lesz, vagy ha nem, akkor orbitális szopás, de sebaj, mindenképpen tanulságos lesz. Mondjuk nagyjából ezeknek a soroknak az írásakor realizáltam, hogy mennyire közel van már ez a verseny. Lassan érdemes lenne az operatív dolgokkal foglalkozni. Ráadásul a szervező BSI-sek a felvezetésben már csapatunk mindkét tagjával készítettek telefonos „miniinterjút” (Zolié megjelent már, az enyém még nem, mondjuk esetemben természetesen nem a meginterjúvolt ember fog elindulni, hanem egy maszkos ismeretlen, de ezt ők még csak nem is sejtik), ettől a felvezetéstől borsódzik a hátam. A rajtszámunk tényleg a 2008-as lesz, szóval legalább 7 másik „csapat” már van a kategóriában, a miheztartás végett. Triesztre is készülődünk, a sofőrnek üzenem, hogy lesz futós CD, de azt nem ígérem, hogy egyáltalán nem lesz átfedés az előzővel, mert már rohadtul elfelejtettem, mit raktam össze 23 hónapja…

Hát, most ennyi, azt hiszem, egyszer még írok majd a verseny előtt, aztán ha a technikai feltételek adottak lesznek, akkor nem túl hosszú, de napi reportokkal jelentkezem négynapos menetelésünkről.

„Fáj a lába? Amputálja!” Top5

beton – pálinka
the statues – living in lines
the thermals – let it go
c.a.f.b. – egyformák vagyunk
csermanek lakótelep – piactéri beszédfoszlány

Már megint jól lemaradtam, de ez már-már megszokott tőlem mostanában, nyilván kifogásokat sorolhatnék, de az nem érdekel senkit, a lényeg, hogy két túlságosan intenzív napot töltöttem Udinében, meg a forgalmi vizsgámat is abszolváltam, ez utóbbi elsőre sikerült, voltak utólag vidámnak aposztrofálható pillanatok, mikor benéztem egy öregzöldet Szolnok legforgalmasabb gyalogátkelőhelyén, és pontosan fél kocsival álltam a vonalon túl, de még a zebrán innen, meg a vizsgalap szerint elkövettem még a „gyalogos csalogatása” című vétséget is. Mindegy, a lényeg, hogy már csak az okmányiroda gyorsaságán múlik, mikor kapom kézbe az okmányt. Ez persze nem jelenti a gyaloglás/futás végét, de az idei papírhalmozás első, viszonylag könnyen letudható eleme sikeresen lezárva (a listán még olyan dolgok szerepelnek többek között, mint szakdolgozat, disszertáció, nyelvvizsga…).

Nem véletlenül terelem a szót a futásról, mert az elmúlt három hét negatív fáklyásmenet volt sajnos. Bár azt is mondhatnám, hogy túlreagáltam a taperinget, de ez nem a saját döntésem volt ugyebár. Szóval a legutóbbi bejegyzésben már célozgattam sajgásokról, regenerációkról, ez részben annak volt köszönhető, hogy egy teljesen hülye helyen elkezdett fájni a bal sípcsontom, és a mai napig nem tisztázott, hogy ez most a bokaízületből felsugárzó fájás volt, vagy bármi más. Lehet, hogy a túl sok gyorsasági munka miatt volt, nem tudom, igazából megerőltetésre erősödött, és a tompa fájdalom után a szerdai és a csütörtöki futások után eljutottam odáig, hogy a pénteket és a szombatot kihagytam. Mivel ugrásszerű javulás állt be az állapotomban, elhatároztam, hogy nem hagyom ki a vasárnapi hosszúfutást, mert az fontos. Az első két órával nem is volt baj, így úgy döntöttem, hogy ledarálom az eredetileg tervezett három órát, de sajnos nagyjából 22k után beütött a krach és rohadt messziről sántikálhattam haza. Ennél csak az volt rosszabb, hogy másnap gyakorlatilag nem tudtam menni grimaszba torzuló fej és sántítás nélkül.

Érdekes módon másnapra jelentősen javult a helyzet, így mivel én voltam az utolsó ember a focira, természetesen újra sikerült visszaesnem, bár foci közben nem volt gond, csak a végére kezdett előjönni a fájdalom. Szerdán persze megint csillagokat láttam, ezért meghoztam a döntést, hogy a héten több futás nincs (nem mintha esély lett volna rá), ami azért is nem volt nehéz elhatározás, mert csütörtökön meg pénteken munkaügyben Udinében voltam, rettenetesen kevés szabadidővel, viszont sok utazással, meg steering committee meetinggel (…). Az igazán elkeserítő az volt, hogy a háromórás szabadidő után (amikor megpróbáltam a szokásos, hihetetlenül hatékony belváros-nézéseim egyikét előadni), aminek döntő többsége sétából állt, megint teljesen ramaty állapotba került a lábam. Hazafelé rengeteget ültem reptereken, eléggé el voltam kenődve, a rosszabb pillanatokban arra gondoltam, hogy egyszerűbb lenne levágatni, elvégre Koffein Kapitányként ezután is maradhatnék a futók között, csak a jelmezt kellene kalózosra módosítani… A tökéletesen hatékonytalan hét végén még vasárnap csak a kíváncsiságtól vezérelve megpróbálkoztam a kocogással, nagyjából 1800 méter után hazasétáltam.

A történet a hét elején váratlan és kedvező fordulatot vett, miután hihetetlen módon javulást érzékeltem hétfőn, ami kedden folytatódott, és ezt a tendenciát a foci sem tudta megtörni. Olyannyira, hogy szerdán már gond nélkül lekocogtam egy visszaszoktató nyolcast, úgy, hogy egyáltalán nem éreztem a problémát, talán csak a gyalogos aluljáróban a lejtőn. Csütörtökön aztán fel is emeltem az adagot tízre, és ugyanezt megismételtem pénteken, a középső hatot lendületesen megfutva. Az eszköz egyelőre bírja a strapát remélem, ez most így marad már a Balatonkerülésig, sőt, akár még évtizedekig.

Apropos, Balaton. Másfél hét múlva rajt, ezzel a kis intermezzóval fogalmam sincs, mit várhatok magamtól, de majd meglátjuk, biztos remek móka lesz, vagy ha nem, akkor orbitális szopás, de sebaj, mindenképpen tanulságos lesz. Mondjuk nagyjából ezeknek a soroknak az írásakor realizáltam, hogy mennyire közel van már ez a verseny. Lassan érdemes lenne az operatív dolgokkal foglalkozni. Ráadásul a szervező BSI-sek a felvezetésben már csapatunk mindkét tagjával készítettek telefonos „miniinterjút” (Zolié megjelent már, az enyém még nem, mondjuk esetemben természetesen nem a meginterjúvolt ember fog elindulni, hanem egy maszkos ismeretlen, de ezt ők még csak nem is sejtik), ettől a felvezetéstől borsódzik a hátam. A rajtszámunk tényleg a 2008-as lesz, szóval legalább 7 másik „csapat” már van a kategóriában, a miheztartás végett. Triesztre is készülődünk, a sofőrnek üzenem, hogy lesz futós CD, de azt nem ígérem, hogy egyáltalán nem lesz átfedés az előzővel, mert már rohadtul elfelejtettem, mit raktam össze 23 hónapja…

Hát, most ennyi, azt hiszem, egyszer még írok majd a verseny előtt, aztán ha a technikai feltételek adottak lesznek, akkor nem túl hosszú, de napi reportokkal jelentkezem négynapos menetelésünkről.

„Fáj a lába? Amputálja!” Top5

beton – pálinka
the statues – living in lines
the thermals – let it go
c.a.f.b. – egyformák vagyunk
csermanek lakótelep – piactéri beszédfoszlány

Az elmúlt két hétről valamiért a kedvenc F1-es versenyzőm, az igencsak veterán státuszban leledző Rubens Barrichellón mintegy másfél éve látott póló felirata jutott az eszembe, mivel valóban kezdem úgy érezni, hogy egyrészt kezd eredménye lenni annak a futásmennyiségnek, amit a mostani felkészülésbe pakoltam, másrészt öregszem.

Ez utóbbi furcsa, és nem is igazából azzal van a probléma, hogy ne tudnék felpörögni, vagy a teljesítményem romlana, viszont a regenerációra fordítandó időm kezd ijesztően megnőni (nyilván csak azért ijesztő, mert hosszabb, mint régen, és ez szokatlan, meg furcsa). Ennek folyományaként túl gyakran fordul elő az, hogy itt sajog kicsit, meg ott nem az igazi. Sosem állt tőlem távol a veteránkórház-effektus, de régebben ezért jóval keményebben meg kellett dolgoznom, sőt meg is dolgoztam érte, mert nagy átlagban az önmagamra vigyázás az olyan szokott lenni, ami csak másvalakivel történhet meg. Majd nyilván alkalmazkodom ehhez, elvégre ideális esetben még van egy-két jó évem vissza, hiszen az ultrafutó karrier is általában 30 év felett kezdődik, nem maradtam még le semmiről. A fájdalom meg segít a helyén kezelni a dolgokat. Más kérdés, hogy mennyire akarja az ember a helyén kezelni a dolgokat.

Na, vissza a lényegi dolgokhoz. Úgy gondoltam két hete, hogy februárban rá kell tennem még egy lapáttal, ezért a szerda is kiesett a pihenőnapok sorából erre a négy hétre, ezzel egy picit át is alakult a heti programon, de senki ne gondoljon áll-potyogtató változásokra. Szerdára betettem egy 8k lazítást a foci utánra, így a szokásos négynapi ritmusban meddig meglévő egy nem gyorsasági munkát is megrövidítettem picit, míg a harmadolást meg a „piramist” (ami már rég nem az), illetve a hosszút továbbra is adjusztálom felfelé, illetve a középsőt már nem, de erről picit később.

Szóval az említett héten már nagyjából 58-60k-ra jött ki a heti adag (plusz a foci), az utolsó hét volt, amikor a piramis-jelleg még megvolt (azaz hazudtam a legutóbbi bejegyzésben, de épp nem volt hangulatom a végső emeléshez), a hosszú pedig 2 óra 18 percre sikeredett. Egyébként el tud ám repülni a hét második fele, ha az ember el van látva melóval, lelkiismeretesen végigcsinálja a futásait, plusz vezet még 4x2 órát is, ha már hasznos és veszélytelen tagja akar lenni a közlekedő társadalomnak.

A parkoláson kívül már egész ügyesen elnavigálok, viszont néha tele van a fejem azzal, hogy ha szabályosan közlekedik az ember, akkor a minimum az, hogy egy óriási másik járművet lát a tükörben (és annak sofőrjének vöröslő fejét. Szívesen elmagyaráznám neki, mikor engem anyáz, hogy haladjon úgy, hogy ül mellette valaki, akinek ugyanazok a pedáljai, mint nekem és maximális normakövetésre fixált). Bár ezt döbbenetesen hamar sikerült feldolgoznom, és most már mulatok csak rajta, kivéve mikor 70-nel kerülnek ki jobbról a belvárosban. Akkor mérges voltam. Pénteken vizsga, meglátjuk. Azért még vannak olyan területek, amikre nem árt majd fókuszálni (pl. néhány záróvonalat észbontóan feleslegesnek érzek, és utólag jövök persze rá, hogy ez a hozzáállás nem vezet (…) sehova).

A múlt hét elég erősre sikerült futás szempontból, ami örvendetes, mert igazából ez volt a cél. A foci is hajtós volt (a kispályára ideális hat emberrel), majd a két melósabb futást is meghajtottam, a harmadolást is 10k, de már lassan 6k lesz a közepén a tempó, illetve különösebb nehézség nélkül tettem bele az utolsó két percet a fennsíkba, szóval kialakult az ideális állapot, a 10x4 perc lendület, 2 perces lazákkal közte, ami ugye pont egy óra, az elején egy 4-5 perces bemelegítéssel. Becslésem szerint most ennek a távja legalább 12k szokott lenni, azaz egész emberes. Mondjuk ki is szoktam dögleni.

Így áll most a roppantmód érdekfeszítő felkészülésem (érdekes, hogy pont egy éve épp Valenciába készültem), egy hónap múlva jön a Balaton, meglátjuk, hogy bírom a sorozatterhelést. Biztos pompás lesz, bár addig még a Kapitánynak kell készítenem vagy két váltás pólót is, mert egyrészt a régi már finoman szólva is viharvert, másrészt egy darabbal egy fess szuperhős csak nem vág neki egy ilyen vetélkedőnek. A tervem az egyébként, hogy megközelítőleg real-time írok majd minden napról, olyat még úgysem csináltam, remélem sikerül.

Ma egyébként beneveztem Triesztre, ahová, ha minden igaz, a Krakkóban megismert módon és sofőrrel indul majd a telekocsi, ideje lesz szállást keresni. Munkaügyben egyébként jövő héten úgyis megyek Udinébe, majd tesztelem a környéket. A múlt hét óta izlandi barátaink is lehetővé tették a nevezést, így azt hiszem, hamarosan azt is elintézem, sicher ist sicher. Aztán hátha nem öregszem meg addig végleg.

Az elmúlt két hétről valamiért a kedvenc F1-es versenyzőm, az igencsak veterán státuszban leledző Rubens Barrichellón mintegy másfél éve látott póló felirata jutott az eszembe, mivel valóban kezdem úgy érezni, hogy egyrészt kezd eredménye lenni annak a futásmennyiségnek, amit a mostani felkészülésbe pakoltam, másrészt öregszem.

Ez utóbbi furcsa, és nem is igazából azzal van a probléma, hogy ne tudnék felpörögni, vagy a teljesítményem romlana, viszont a regenerációra fordítandó időm kezd ijesztően megnőni (nyilván csak azért ijesztő, mert hosszabb, mint régen, és ez szokatlan, meg furcsa). Ennek folyományaként túl gyakran fordul elő az, hogy itt sajog kicsit, meg ott nem az igazi. Sosem állt tőlem távol a veteránkórház-effektus, de régebben ezért jóval keményebben meg kellett dolgoznom, sőt meg is dolgoztam érte, mert nagy átlagban az önmagamra vigyázás az olyan szokott lenni, ami csak másvalakivel történhet meg. Majd nyilván alkalmazkodom ehhez, elvégre ideális esetben még van egy-két jó évem vissza, hiszen az ultrafutó karrier is általában 30 év felett kezdődik, nem maradtam még le semmiről. A fájdalom meg segít a helyén kezelni a dolgokat. Más kérdés, hogy mennyire akarja az ember a helyén kezelni a dolgokat.

Na, vissza a lényegi dolgokhoz. Úgy gondoltam két hete, hogy februárban rá kell tennem még egy lapáttal, ezért a szerda is kiesett a pihenőnapok sorából erre a négy hétre, ezzel egy picit át is alakult a heti programon, de senki ne gondoljon áll-potyogtató változásokra. Szerdára betettem egy 8k lazítást a foci utánra, így a szokásos négynapi ritmusban meddig meglévő egy nem gyorsasági munkát is megrövidítettem picit, míg a harmadolást meg a „piramist” (ami már rég nem az), illetve a hosszút továbbra is adjusztálom felfelé, illetve a középsőt már nem, de erről picit később.

Szóval az említett héten már nagyjából 58-60k-ra jött ki a heti adag (plusz a foci), az utolsó hét volt, amikor a piramis-jelleg még megvolt (azaz hazudtam a legutóbbi bejegyzésben, de épp nem volt hangulatom a végső emeléshez), a hosszú pedig 2 óra 18 percre sikeredett. Egyébként el tud ám repülni a hét második fele, ha az ember el van látva melóval, lelkiismeretesen végigcsinálja a futásait, plusz vezet még 4x2 órát is, ha már hasznos és veszélytelen tagja akar lenni a közlekedő társadalomnak.

A parkoláson kívül már egész ügyesen elnavigálok, viszont néha tele van a fejem azzal, hogy ha szabályosan közlekedik az ember, akkor a minimum az, hogy egy óriási másik járművet lát a tükörben (és annak sofőrjének vöröslő fejét. Szívesen elmagyaráznám neki, mikor engem anyáz, hogy haladjon úgy, hogy ül mellette valaki, akinek ugyanazok a pedáljai, mint nekem és maximális normakövetésre fixált). Bár ezt döbbenetesen hamar sikerült feldolgoznom, és most már mulatok csak rajta, kivéve mikor 70-nel kerülnek ki jobbról a belvárosban. Akkor mérges voltam. Pénteken vizsga, meglátjuk. Azért még vannak olyan területek, amikre nem árt majd fókuszálni (pl. néhány záróvonalat észbontóan feleslegesnek érzek, és utólag jövök persze rá, hogy ez a hozzáállás nem vezet (…) sehova).

A múlt hét elég erősre sikerült futás szempontból, ami örvendetes, mert igazából ez volt a cél. A foci is hajtós volt (a kispályára ideális hat emberrel), majd a két melósabb futást is meghajtottam, a harmadolást is 10k, de már lassan 6k lesz a közepén a tempó, illetve különösebb nehézség nélkül tettem bele az utolsó két percet a fennsíkba, szóval kialakult az ideális állapot, a 10x4 perc lendület, 2 perces lazákkal közte, ami ugye pont egy óra, az elején egy 4-5 perces bemelegítéssel. Becslésem szerint most ennek a távja legalább 12k szokott lenni, azaz egész emberes. Mondjuk ki is szoktam dögleni.

Így áll most a roppantmód érdekfeszítő felkészülésem (érdekes, hogy pont egy éve épp Valenciába készültem), egy hónap múlva jön a Balaton, meglátjuk, hogy bírom a sorozatterhelést. Biztos pompás lesz, bár addig még a Kapitánynak kell készítenem vagy két váltás pólót is, mert egyrészt a régi már finoman szólva is viharvert, másrészt egy darabbal egy fess szuperhős csak nem vág neki egy ilyen vetélkedőnek. A tervem az egyébként, hogy megközelítőleg real-time írok majd minden napról, olyat még úgysem csináltam, remélem sikerül.

Ma egyébként beneveztem Triesztre, ahová, ha minden igaz, a Krakkóban megismert módon és sofőrrel indul majd a telekocsi, ideje lesz szállást keresni. Munkaügyben egyébként jövő héten úgyis megyek Udinébe, majd tesztelem a környéket. A múlt hét óta izlandi barátaink is lehetővé tették a nevezést, így azt hiszem, hamarosan azt is elintézem, sicher ist sicher. Aztán hátha nem öregszem meg addig végleg.

Az elmúlt két hétről valamiért a kedvenc F1-es versenyzőm, az igencsak veterán státuszban leledző Rubens Barrichellón mintegy másfél éve látott póló felirata jutott az eszembe, mivel valóban kezdem úgy érezni, hogy egyrészt kezd eredménye lenni annak a futásmennyiségnek, amit a mostani felkészülésbe pakoltam, másrészt öregszem.

Ez utóbbi furcsa, és nem is igazából azzal van a probléma, hogy ne tudnék felpörögni, vagy a teljesítményem romlana, viszont a regenerációra fordítandó időm kezd ijesztően megnőni (nyilván csak azért ijesztő, mert hosszabb, mint régen, és ez szokatlan, meg furcsa). Ennek folyományaként túl gyakran fordul elő az, hogy itt sajog kicsit, meg ott nem az igazi. Sosem állt tőlem távol a veteránkórház-effektus, de régebben ezért jóval keményebben meg kellett dolgoznom, sőt meg is dolgoztam érte, mert nagy átlagban az önmagamra vigyázás az olyan szokott lenni, ami csak másvalakivel történhet meg. Majd nyilván alkalmazkodom ehhez, elvégre ideális esetben még van egy-két jó évem vissza, hiszen az ultrafutó karrier is általában 30 év felett kezdődik, nem maradtam még le semmiről. A fájdalom meg segít a helyén kezelni a dolgokat. Más kérdés, hogy mennyire akarja az ember a helyén kezelni a dolgokat.

Na, vissza a lényegi dolgokhoz. Úgy gondoltam két hete, hogy februárban rá kell tennem még egy lapáttal, ezért a szerda is kiesett a pihenőnapok sorából erre a négy hétre, ezzel egy picit át is alakult a heti programon, de senki ne gondoljon áll-potyogtató változásokra. Szerdára betettem egy 8k lazítást a foci utánra, így a szokásos négynapi ritmusban meddig meglévő egy nem gyorsasági munkát is megrövidítettem picit, míg a harmadolást meg a „piramist” (ami már rég nem az), illetve a hosszút továbbra is adjusztálom felfelé, illetve a középsőt már nem, de erről picit később.

Szóval az említett héten már nagyjából 58-60k-ra jött ki a heti adag (plusz a foci), az utolsó hét volt, amikor a piramis-jelleg még megvolt (azaz hazudtam a legutóbbi bejegyzésben, de épp nem volt hangulatom a végső emeléshez), a hosszú pedig 2 óra 18 percre sikeredett. Egyébként el tud ám repülni a hét második fele, ha az ember el van látva melóval, lelkiismeretesen végigcsinálja a futásait, plusz vezet még 4x2 órát is, ha már hasznos és veszélytelen tagja akar lenni a közlekedő társadalomnak.

A parkoláson kívül már egész ügyesen elnavigálok, viszont néha tele van a fejem azzal, hogy ha szabályosan közlekedik az ember, akkor a minimum az, hogy egy óriási másik járművet lát a tükörben (és annak sofőrjének vöröslő fejét. Szívesen elmagyaráznám neki, mikor engem anyáz, hogy haladjon úgy, hogy ül mellette valaki, akinek ugyanazok a pedáljai, mint nekem és maximális normakövetésre fixált). Bár ezt döbbenetesen hamar sikerült feldolgoznom, és most már mulatok csak rajta, kivéve mikor 70-nel kerülnek ki jobbról a belvárosban. Akkor mérges voltam. Pénteken vizsga, meglátjuk. Azért még vannak olyan területek, amikre nem árt majd fókuszálni (pl. néhány záróvonalat észbontóan feleslegesnek érzek, és utólag jövök persze rá, hogy ez a hozzáállás nem vezet (…) sehova).

A múlt hét elég erősre sikerült futás szempontból, ami örvendetes, mert igazából ez volt a cél. A foci is hajtós volt (a kispályára ideális hat emberrel), majd a két melósabb futást is meghajtottam, a harmadolást is 10k, de már lassan 6k lesz a közepén a tempó, illetve különösebb nehézség nélkül tettem bele az utolsó két percet a fennsíkba, szóval kialakult az ideális állapot, a 10x4 perc lendület, 2 perces lazákkal közte, ami ugye pont egy óra, az elején egy 4-5 perces bemelegítéssel. Becslésem szerint most ennek a távja legalább 12k szokott lenni, azaz egész emberes. Mondjuk ki is szoktam dögleni.

Így áll most a roppantmód érdekfeszítő felkészülésem (érdekes, hogy pont egy éve épp Valenciába készültem), egy hónap múlva jön a Balaton, meglátjuk, hogy bírom a sorozatterhelést. Biztos pompás lesz, bár addig még a Kapitánynak kell készítenem vagy két váltás pólót is, mert egyrészt a régi már finoman szólva is viharvert, másrészt egy darabbal egy fess szuperhős csak nem vág neki egy ilyen vetélkedőnek. A tervem az egyébként, hogy megközelítőleg real-time írok majd minden napról, olyat még úgysem csináltam, remélem sikerül.

Ma egyébként beneveztem Triesztre, ahová, ha minden igaz, a Krakkóban megismert módon és sofőrrel indul majd a telekocsi, ideje lesz szállást keresni. Munkaügyben egyébként jövő héten úgyis megyek Udinébe, majd tesztelem a környéket. A múlt hét óta izlandi barátaink is lehetővé tették a nevezést, így azt hiszem, hamarosan azt is elintézem, sicher ist sicher. Aztán hátha nem öregszem meg addig végleg.

Az elmúlt két hétről valamiért a kedvenc F1-es versenyzőm, az igencsak veterán státuszban leledző Rubens Barrichellón mintegy másfél éve látott póló felirata jutott az eszembe, mivel valóban kezdem úgy érezni, hogy egyrészt kezd eredménye lenni annak a futásmennyiségnek, amit a mostani felkészülésbe pakoltam, másrészt öregszem.

Ez utóbbi furcsa, és nem is igazából azzal van a probléma, hogy ne tudnék felpörögni, vagy a teljesítményem romlana, viszont a regenerációra fordítandó időm kezd ijesztően megnőni (nyilván csak azért ijesztő, mert hosszabb, mint régen, és ez szokatlan, meg furcsa). Ennek folyományaként túl gyakran fordul elő az, hogy itt sajog kicsit, meg ott nem az igazi. Sosem állt tőlem távol a veteránkórház-effektus, de régebben ezért jóval keményebben meg kellett dolgoznom, sőt meg is dolgoztam érte, mert nagy átlagban az önmagamra vigyázás az olyan szokott lenni, ami csak másvalakivel történhet meg. Majd nyilván alkalmazkodom ehhez, elvégre ideális esetben még van egy-két jó évem vissza, hiszen az ultrafutó karrier is általában 30 év felett kezdődik, nem maradtam még le semmiről. A fájdalom meg segít a helyén kezelni a dolgokat. Más kérdés, hogy mennyire akarja az ember a helyén kezelni a dolgokat.

Na, vissza a lényegi dolgokhoz. Úgy gondoltam két hete, hogy februárban rá kell tennem még egy lapáttal, ezért a szerda is kiesett a pihenőnapok sorából erre a négy hétre, ezzel egy picit át is alakult a heti programon, de senki ne gondoljon áll-potyogtató változásokra. Szerdára betettem egy 8k lazítást a foci utánra, így a szokásos négynapi ritmusban meddig meglévő egy nem gyorsasági munkát is megrövidítettem picit, míg a harmadolást meg a „piramist” (ami már rég nem az), illetve a hosszút továbbra is adjusztálom felfelé, illetve a középsőt már nem, de erről picit később.

Szóval az említett héten már nagyjából 58-60k-ra jött ki a heti adag (plusz a foci), az utolsó hét volt, amikor a piramis-jelleg még megvolt (azaz hazudtam a legutóbbi bejegyzésben, de épp nem volt hangulatom a végső emeléshez), a hosszú pedig 2 óra 18 percre sikeredett. Egyébként el tud ám repülni a hét második fele, ha az ember el van látva melóval, lelkiismeretesen végigcsinálja a futásait, plusz vezet még 4x2 órát is, ha már hasznos és veszélytelen tagja akar lenni a közlekedő társadalomnak.

A parkoláson kívül már egész ügyesen elnavigálok, viszont néha tele van a fejem azzal, hogy ha szabályosan közlekedik az ember, akkor a minimum az, hogy egy óriási másik járművet lát a tükörben (és annak sofőrjének vöröslő fejét. Szívesen elmagyaráznám neki, mikor engem anyáz, hogy haladjon úgy, hogy ül mellette valaki, akinek ugyanazok a pedáljai, mint nekem és maximális normakövetésre fixált). Bár ezt döbbenetesen hamar sikerült feldolgoznom, és most már mulatok csak rajta, kivéve mikor 70-nel kerülnek ki jobbról a belvárosban. Akkor mérges voltam. Pénteken vizsga, meglátjuk. Azért még vannak olyan területek, amikre nem árt majd fókuszálni (pl. néhány záróvonalat észbontóan feleslegesnek érzek, és utólag jövök persze rá, hogy ez a hozzáállás nem vezet (…) sehova).

A múlt hét elég erősre sikerült futás szempontból, ami örvendetes, mert igazából ez volt a cél. A foci is hajtós volt (a kispályára ideális hat emberrel), majd a két melósabb futást is meghajtottam, a harmadolást is 10k, de már lassan 6k lesz a közepén a tempó, illetve különösebb nehézség nélkül tettem bele az utolsó két percet a fennsíkba, szóval kialakult az ideális állapot, a 10x4 perc lendület, 2 perces lazákkal közte, ami ugye pont egy óra, az elején egy 4-5 perces bemelegítéssel. Becslésem szerint most ennek a távja legalább 12k szokott lenni, azaz egész emberes. Mondjuk ki is szoktam dögleni.

Így áll most a roppantmód érdekfeszítő felkészülésem (érdekes, hogy pont egy éve épp Valenciába készültem), egy hónap múlva jön a Balaton, meglátjuk, hogy bírom a sorozatterhelést. Biztos pompás lesz, bár addig még a Kapitánynak kell készítenem vagy két váltás pólót is, mert egyrészt a régi már finoman szólva is viharvert, másrészt egy darabbal egy fess szuperhős csak nem vág neki egy ilyen vetélkedőnek. A tervem az egyébként, hogy megközelítőleg real-time írok majd minden napról, olyat még úgysem csináltam, remélem sikerül.

Ma egyébként beneveztem Triesztre, ahová, ha minden igaz, a Krakkóban megismert módon és sofőrrel indul majd a telekocsi, ideje lesz szállást keresni. Munkaügyben egyébként jövő héten úgyis megyek Udinébe, majd tesztelem a környéket. A múlt hét óta izlandi barátaink is lehetővé tették a nevezést, így azt hiszem, hamarosan azt is elintézem, sicher ist sicher. Aztán hátha nem öregszem meg addig végleg.

Futósblog, mi? Ekkora hülyeséget...

Futósblog, mi? Ekkora hülyeséget...

Futósblog, mi? Ekkora hülyeséget...

Futósblog, mi? Ekkora hülyeséget...

Két hét telt el a balatoni látogatásom óta, az azóta eletelt időt ha jól számolom hat futás és három foci szegélyezte. Két hete sajnos még a focit nagyjából egy óra után félbe kellett hagynom, mivel az orbitális taknoylás után a hirtelen mozgások olyannyira nehezemre estek egy idő után, hogy lépni is alig tudtam, de szó szerint. Kicsit aggódtam is, hogy mi lesz így belőlem, meg lehet, mégis el kéne menni röntgenre, de aztán érdekes módon ezek voltak a gyógyulófájások és azóta nincs probléma.

A szerdát azért kihagytam (helyette a rutinpályán terelgettem egy gépjárművet), sőt, a szokásos négy napos rutint sem tudtam hozni, bár most már sajnos nem emlékszem arra, hogy valójában miért is. A lényeg, hogy egy harmadolást, a szokásos, egyre inkább kiegyenesedő piramist (3-4-4-4-3)x2 futottam, elég jó ritmusban, viszont a vasárnapi, immár kétórás hosszú nem sikerült annyira jól (főleg hogy hajnal hétkor megint a rutinpályán nyitottam), elég hamar elfáradtam, de lehet, csak azért volt, mert nem ettem rendesen.

A múlt hétre aztán hála a jó égnek, visszatért a hideg. Majd kiugrottam a bőrömből, annyira örültem ennek, valóban. Persze a keddi focin nem volt ezzel semmi baj, azzal inkább, hogy noha a sérülésemnek már noyma sem volt, ügyintézés miatt csak egy órát tudtam játszani. Grrr. Szerdán még ennyire sem örültem a hidegnek, de ami mégjobban nem tetszett, az a szakadó hó volt, ami a rutinpályán fogadott, két órával a vizsgám előtt. Mivel mire sorra kerültem, minden hófehér lett, az első kötelező feladat elkezdése előtt az oktatóm kombi Astrájának hátuljával rezzenéstelen arccal hajtottam át egy padkán, aztán vártam a hangto hátulról, hogy oké, fiatalember, inkább el se kezdje. De a hang nem jött, szóval abszováltam a dolgokat, azóta már Szolnok belvárosát riogatom. Szóval lassan végetér futókarrierem, elvégre lesz jogsim. Persze, csak viccelek. Meg ahhoz, hogy legyen, legelőször le kell még vetkeznem a mindeféle szimulátorokkal eltöltött  több hét nettó játékidő alatt felgyülemlett rossz szokásokat (ld. még: nem baj, ha összetörik, oldalról úgyse jön semmi, csak túl lendületesen váltunk, a fék döbbenetesen jól fog, túl korai használata időveszteség, mi az a gyalogos, az ideális ív az enyém, ellenkező értelmű jelek és szabályok ellenére, és így tovább).

Csütörtökön egy laza 10k volt a penzum, a péntek viszont kimaradt, mert jobb dolgom akadt este (ez is ritka esetemben). Szombaton aztán próbáltam ezt kompenzálni a két szokásos piramissal, ezeket a jövő héten tökéletes fennsíkká változtatom, azaz komplikált módon, de elérem a 10x800-as edzési formát, ennél tovább nem szeretnék menni felfelé ebből a típusból. Nem úgy a hosszúfutással, ami vasárnap 130 percre sikeredett. A végén mindenem zúzmarás volt, rettenetesen szar idő fogadott (reggel hétkor, a futás előtt vezettem először forgalomban, remek volt, néha akár 20 méterre is lehetett látni a ködben), és cefet hideg is volt, még délben is. De hát így lesz az ember edzett.

A tegnapi focin éreztem először, hogy kezd rendbejönni az erőnlétem, mivel noha rettenetesen elfáradtam, mert végre két órát játszottunk, viszont nem lassultam le a többiekhez képest a végére sem, ezt az élményt általában hetekkel a felkészülés vége előtt szoktam elérni, azaz jó úton járok, ha pedig Triesztig tekintek, egyenesen túlságosan biztató (az, hogy a kevesebbet sérült bokám rettenetesen elkezdett fájni a végére, már kevésbé).

Valamit elbénáztam legutóbb az iPod feltöltésénél, így az újra előkerült 2 lemezes Ramones-antológia az egyetlen hallgatnivaló most a zöld kütyün, ennek köszönhetően zárásként következzen a „Régen nem szerettem annyira a kevésbé ismert Ramones számok közül, de rájöttem, milyen jó is valójában” top3 (abba ne menjünk bele, hogy egy antológián nincsenek kevésbé ismert számok):

1. Poison Heart
2. Danny Says
3. Endless Vacation

Két hét telt el a balatoni látogatásom óta, az azóta eletelt időt ha jól számolom hat futás és három foci szegélyezte. Két hete sajnos még a focit nagyjából egy óra után félbe kellett hagynom, mivel az orbitális taknoylás után a hirtelen mozgások olyannyira nehezemre estek egy idő után, hogy lépni is alig tudtam, de szó szerint. Kicsit aggódtam is, hogy mi lesz így belőlem, meg lehet, mégis el kéne menni röntgenre, de aztán érdekes módon ezek voltak a gyógyulófájások és azóta nincs probléma.

A szerdát azért kihagytam (helyette a rutinpályán terelgettem egy gépjárművet), sőt, a szokásos négy napos rutint sem tudtam hozni, bár most már sajnos nem emlékszem arra, hogy valójában miért is. A lényeg, hogy egy harmadolást, a szokásos, egyre inkább kiegyenesedő piramist (3-4-4-4-3)x2 futottam, elég jó ritmusban, viszont a vasárnapi, immár kétórás hosszú nem sikerült annyira jól (főleg hogy hajnal hétkor megint a rutinpályán nyitottam), elég hamar elfáradtam, de lehet, csak azért volt, mert nem ettem rendesen.

A múlt hétre aztán hála a jó égnek, visszatért a hideg. Majd kiugrottam a bőrömből, annyira örültem ennek, valóban. Persze a keddi focin nem volt ezzel semmi baj, azzal inkább, hogy noha a sérülésemnek már noyma sem volt, ügyintézés miatt csak egy órát tudtam játszani. Grrr. Szerdán még ennyire sem örültem a hidegnek, de ami mégjobban nem tetszett, az a szakadó hó volt, ami a rutinpályán fogadott, két órával a vizsgám előtt. Mivel mire sorra kerültem, minden hófehér lett, az első kötelező feladat elkezdése előtt az oktatóm kombi Astrájának hátuljával rezzenéstelen arccal hajtottam át egy padkán, aztán vártam a hangto hátulról, hogy oké, fiatalember, inkább el se kezdje. De a hang nem jött, szóval abszováltam a dolgokat, azóta már Szolnok belvárosát riogatom. Szóval lassan végetér futókarrierem, elvégre lesz jogsim. Persze, csak viccelek. Meg ahhoz, hogy legyen, legelőször le kell még vetkeznem a mindeféle szimulátorokkal eltöltött  több hét nettó játékidő alatt felgyülemlett rossz szokásokat (ld. még: nem baj, ha összetörik, oldalról úgyse jön semmi, csak túl lendületesen váltunk, a fék döbbenetesen jól fog, túl korai használata időveszteség, mi az a gyalogos, az ideális ív az enyém, ellenkező értelmű jelek és szabályok ellenére, és így tovább).

Csütörtökön egy laza 10k volt a penzum, a péntek viszont kimaradt, mert jobb dolgom akadt este (ez is ritka esetemben). Szombaton aztán próbáltam ezt kompenzálni a két szokásos piramissal, ezeket a jövő héten tökéletes fennsíkká változtatom, azaz komplikált módon, de elérem a 10x800-as edzési formát, ennél tovább nem szeretnék menni felfelé ebből a típusból. Nem úgy a hosszúfutással, ami vasárnap 130 percre sikeredett. A végén mindenem zúzmarás volt, rettenetesen szar idő fogadott (reggel hétkor, a futás előtt vezettem először forgalomban, remek volt, néha akár 20 méterre is lehetett látni a ködben), és cefet hideg is volt, még délben is. De hát így lesz az ember edzett.

A tegnapi focin éreztem először, hogy kezd rendbejönni az erőnlétem, mivel noha rettenetesen elfáradtam, mert végre két órát játszottunk, viszont nem lassultam le a többiekhez képest a végére sem, ezt az élményt általában hetekkel a felkészülés vége előtt szoktam elérni, azaz jó úton járok, ha pedig Triesztig tekintek, egyenesen túlságosan biztató (az, hogy a kevesebbet sérült bokám rettenetesen elkezdett fájni a végére, már kevésbé).

Valamit elbénáztam legutóbb az iPod feltöltésénél, így az újra előkerült 2 lemezes Ramones-antológia az egyetlen hallgatnivaló most a zöld kütyün, ennek köszönhetően zárásként következzen a „Régen nem szerettem annyira a kevésbé ismert Ramones számok közül, de rájöttem, milyen jó is valójában” top3 (abba ne menjünk bele, hogy egy antológián nincsenek kevésbé ismert számok):

1. Poison Heart
2. Danny Says
3. Endless Vacation

Két hét telt el a balatoni látogatásom óta, az azóta eletelt időt ha jól számolom hat futás és három foci szegélyezte. Két hete sajnos még a focit nagyjából egy óra után félbe kellett hagynom, mivel az orbitális taknoylás után a hirtelen mozgások olyannyira nehezemre estek egy idő után, hogy lépni is alig tudtam, de szó szerint. Kicsit aggódtam is, hogy mi lesz így belőlem, meg lehet, mégis el kéne menni röntgenre, de aztán érdekes módon ezek voltak a gyógyulófájások és azóta nincs probléma.

A szerdát azért kihagytam (helyette a rutinpályán terelgettem egy gépjárművet), sőt, a szokásos négy napos rutint sem tudtam hozni, bár most már sajnos nem emlékszem arra, hogy valójában miért is. A lényeg, hogy egy harmadolást, a szokásos, egyre inkább kiegyenesedő piramist (3-4-4-4-3)x2 futottam, elég jó ritmusban, viszont a vasárnapi, immár kétórás hosszú nem sikerült annyira jól (főleg hogy hajnal hétkor megint a rutinpályán nyitottam), elég hamar elfáradtam, de lehet, csak azért volt, mert nem ettem rendesen.

A múlt hétre aztán hála a jó égnek, visszatért a hideg. Majd kiugrottam a bőrömből, annyira örültem ennek, valóban. Persze a keddi focin nem volt ezzel semmi baj, azzal inkább, hogy noha a sérülésemnek már noyma sem volt, ügyintézés miatt csak egy órát tudtam játszani. Grrr. Szerdán még ennyire sem örültem a hidegnek, de ami mégjobban nem tetszett, az a szakadó hó volt, ami a rutinpályán fogadott, két órával a vizsgám előtt. Mivel mire sorra kerültem, minden hófehér lett, az első kötelező feladat elkezdése előtt az oktatóm kombi Astrájának hátuljával rezzenéstelen arccal hajtottam át egy padkán, aztán vártam a hangto hátulról, hogy oké, fiatalember, inkább el se kezdje. De a hang nem jött, szóval abszováltam a dolgokat, azóta már Szolnok belvárosát riogatom. Szóval lassan végetér futókarrierem, elvégre lesz jogsim. Persze, csak viccelek. Meg ahhoz, hogy legyen, legelőször le kell még vetkeznem a mindeféle szimulátorokkal eltöltött  több hét nettó játékidő alatt felgyülemlett rossz szokásokat (ld. még: nem baj, ha összetörik, oldalról úgyse jön semmi, csak túl lendületesen váltunk, a fék döbbenetesen jól fog, túl korai használata időveszteség, mi az a gyalogos, az ideális ív az enyém, ellenkező értelmű jelek és szabályok ellenére, és így tovább).

Csütörtökön egy laza 10k volt a penzum, a péntek viszont kimaradt, mert jobb dolgom akadt este (ez is ritka esetemben). Szombaton aztán próbáltam ezt kompenzálni a két szokásos piramissal, ezeket a jövő héten tökéletes fennsíkká változtatom, azaz komplikált módon, de elérem a 10x800-as edzési formát, ennél tovább nem szeretnék menni felfelé ebből a típusból. Nem úgy a hosszúfutással, ami vasárnap 130 percre sikeredett. A végén mindenem zúzmarás volt, rettenetesen szar idő fogadott (reggel hétkor, a futás előtt vezettem először forgalomban, remek volt, néha akár 20 méterre is lehetett látni a ködben), és cefet hideg is volt, még délben is. De hát így lesz az ember edzett.

A tegnapi focin éreztem először, hogy kezd rendbejönni az erőnlétem, mivel noha rettenetesen elfáradtam, mert végre két órát játszottunk, viszont nem lassultam le a többiekhez képest a végére sem, ezt az élményt általában hetekkel a felkészülés vége előtt szoktam elérni, azaz jó úton járok, ha pedig Triesztig tekintek, egyenesen túlságosan biztató (az, hogy a kevesebbet sérült bokám rettenetesen elkezdett fájni a végére, már kevésbé).

Valamit elbénáztam legutóbb az iPod feltöltésénél, így az újra előkerült 2 lemezes Ramones-antológia az egyetlen hallgatnivaló most a zöld kütyün, ennek köszönhetően zárásként következzen a „Régen nem szerettem annyira a kevésbé ismert Ramones számok közül, de rájöttem, milyen jó is valójában” top3 (abba ne menjünk bele, hogy egy antológián nincsenek kevésbé ismert számok):

1. Poison Heart
2. Danny Says
3. Endless Vacation

Két hét telt el a balatoni látogatásom óta, az azóta eletelt időt ha jól számolom hat futás és három foci szegélyezte. Két hete sajnos még a focit nagyjából egy óra után félbe kellett hagynom, mivel az orbitális taknoylás után a hirtelen mozgások olyannyira nehezemre estek egy idő után, hogy lépni is alig tudtam, de szó szerint. Kicsit aggódtam is, hogy mi lesz így belőlem, meg lehet, mégis el kéne menni röntgenre, de aztán érdekes módon ezek voltak a gyógyulófájások és azóta nincs probléma.

A szerdát azért kihagytam (helyette a rutinpályán terelgettem egy gépjárművet), sőt, a szokásos négy napos rutint sem tudtam hozni, bár most már sajnos nem emlékszem arra, hogy valójában miért is. A lényeg, hogy egy harmadolást, a szokásos, egyre inkább kiegyenesedő piramist (3-4-4-4-3)x2 futottam, elég jó ritmusban, viszont a vasárnapi, immár kétórás hosszú nem sikerült annyira jól (főleg hogy hajnal hétkor megint a rutinpályán nyitottam), elég hamar elfáradtam, de lehet, csak azért volt, mert nem ettem rendesen.

A múlt hétre aztán hála a jó égnek, visszatért a hideg. Majd kiugrottam a bőrömből, annyira örültem ennek, valóban. Persze a keddi focin nem volt ezzel semmi baj, azzal inkább, hogy noha a sérülésemnek már noyma sem volt, ügyintézés miatt csak egy órát tudtam játszani. Grrr. Szerdán még ennyire sem örültem a hidegnek, de ami mégjobban nem tetszett, az a szakadó hó volt, ami a rutinpályán fogadott, két órával a vizsgám előtt. Mivel mire sorra kerültem, minden hófehér lett, az első kötelező feladat elkezdése előtt az oktatóm kombi Astrájának hátuljával rezzenéstelen arccal hajtottam át egy padkán, aztán vártam a hangto hátulról, hogy oké, fiatalember, inkább el se kezdje. De a hang nem jött, szóval abszováltam a dolgokat, azóta már Szolnok belvárosát riogatom. Szóval lassan végetér futókarrierem, elvégre lesz jogsim. Persze, csak viccelek. Meg ahhoz, hogy legyen, legelőször le kell még vetkeznem a mindeféle szimulátorokkal eltöltött  több hét nettó játékidő alatt felgyülemlett rossz szokásokat (ld. még: nem baj, ha összetörik, oldalról úgyse jön semmi, csak túl lendületesen váltunk, a fék döbbenetesen jól fog, túl korai használata időveszteség, mi az a gyalogos, az ideális ív az enyém, ellenkező értelmű jelek és szabályok ellenére, és így tovább).

Csütörtökön egy laza 10k volt a penzum, a péntek viszont kimaradt, mert jobb dolgom akadt este (ez is ritka esetemben). Szombaton aztán próbáltam ezt kompenzálni a két szokásos piramissal, ezeket a jövő héten tökéletes fennsíkká változtatom, azaz komplikált módon, de elérem a 10x800-as edzési formát, ennél tovább nem szeretnék menni felfelé ebből a típusból. Nem úgy a hosszúfutással, ami vasárnap 130 percre sikeredett. A végén mindenem zúzmarás volt, rettenetesen szar idő fogadott (reggel hétkor, a futás előtt vezettem először forgalomban, remek volt, néha akár 20 méterre is lehetett látni a ködben), és cefet hideg is volt, még délben is. De hát így lesz az ember edzett.

A tegnapi focin éreztem először, hogy kezd rendbejönni az erőnlétem, mivel noha rettenetesen elfáradtam, mert végre két órát játszottunk, viszont nem lassultam le a többiekhez képest a végére sem, ezt az élményt általában hetekkel a felkészülés vége előtt szoktam elérni, azaz jó úton járok, ha pedig Triesztig tekintek, egyenesen túlságosan biztató (az, hogy a kevesebbet sérült bokám rettenetesen elkezdett fájni a végére, már kevésbé).

Valamit elbénáztam legutóbb az iPod feltöltésénél, így az újra előkerült 2 lemezes Ramones-antológia az egyetlen hallgatnivaló most a zöld kütyün, ennek köszönhetően zárásként következzen a „Régen nem szerettem annyira a kevésbé ismert Ramones számok közül, de rájöttem, milyen jó is valójában” top3 (abba ne menjünk bele, hogy egy antológián nincsenek kevésbé ismert számok):

1. Poison Heart
2. Danny Says
3. Endless Vacation

Kicsit lazuló lett a múlt hét, mert elég sok össze-vissza rohangálnivaló akadt (gyakorlati gépjárművezetői oktatáson, disznóvágáson, Csirkepogó próbákon történő részvétel többek között), így a focin kívül volt egy futás péntek este 11-kor, meg egy másik vasárnap reggel hattól nyolcig, a Balaton mellett. Így most írnivaló sincs sok, viszont csináltam képeket a hosszúfutás alatt. Szóval most ezek jönnek (vagyis long run success part 2.)

És egy a ráadás :)

Kicsit lazuló lett a múlt hét, mert elég sok össze-vissza rohangálnivaló akadt (gyakorlati gépjárművezetői oktatáson, disznóvágáson, Csirkepogó próbákon történő részvétel többek között), így a focin kívül volt egy futás péntek este 11-kor, meg egy másik vasárnap reggel hattól nyolcig, a Balaton mellett. Így most írnivaló sincs sok, viszont csináltam képeket a hosszúfutás alatt. Szóval most ezek jönnek (vagyis long run success part 2.)

És egy a ráadás :)

Kicsit lazuló lett a múlt hét, mert elég sok össze-vissza rohangálnivaló akadt (gyakorlati gépjárművezetői oktatáson, disznóvágáson, Csirkepogó próbákon történő részvétel többek között), így a focin kívül volt egy futás péntek este 11-kor, meg egy másik vasárnap reggel hattól nyolcig, a Balaton mellett. Így most írnivaló sincs sok, viszont csináltam képeket a hosszúfutás alatt. Szóval most ezek jönnek (vagyis long run success part 2.)

És egy a ráadás :)

Kicsit lazuló lett a múlt hét, mert elég sok össze-vissza rohangálnivaló akadt (gyakorlati gépjárművezetői oktatáson, disznóvágáson, Csirkepogó próbákon történő részvétel többek között), így a focin kívül volt egy futás péntek este 11-kor, meg egy másik vasárnap reggel hattól nyolcig, a Balaton mellett. Így most írnivaló sincs sok, viszont csináltam képeket a hosszúfutás alatt. Szóval most ezek jönnek (vagyis long run success part 2.)

És egy a ráadás :)

Három igen változatos hét áll a hátam mögött (most viccelődhetnék azzal, hogy ha futok, akkor nem is áll a háttér, de igazából ez egyáltalán nem lenne vicces), ami alatt igyekeztem megtartani a szokásos ritmuson, ez a szilveszteri hét kivételével tökéletesen sikerült is. Nemhiába, a céltudat.

A szokásos ritmus, mint azt talán már részleteztem is, mostanában a kedd foci, illetve csütörtök-péntek-szombat-vasárnap futás, így igyekszem javítani a nem létező formámon, meg készülni a sorozatterhelésre. Mostanában szerencsére jó sokan gyűlünk össze focizni, azaz a nagyobbik pályán játszunk, vagy ha csak a kicsire férünk fel, ott is sokkal intenzívebb a játék, teljesen elégedett szoktam lenni, mert nem csak szeretek focizni, hanem ez a felkészülésem is kiválóan szolgálja, sokkal jobb mint fartlekelni. Csak szerdán nem nagyon tudok mozogni általában…

A Karácsony, mint olyan, nem tudott visszatartani egyik kedvenc hobbimtól, bár a nagy szeretet és családlátogatás közben azért jóval nehezebb megtalálni a lyukat az időben a futásra, de szerencsére annyira szeretetreméltó közel sem vagyok, hogy ez ne sikerült volna mindhárom nap. Egyébként az egyik legfurcsább futásélményem volt ez a három nap, de nem az ünnepek, hanem az időjárás miatt. Szenteste fadíszítés után, sötétedés előtt még letudtam egy 8k-s futást, és aki emlékszik arra, milyen idő volt (12 fok), az talán nem lepődik meg, ha azt mondom, rövid gatyában és pólóban mentem. Aztán másnap egy tizes, 1-2 fokban, csepegő esőben, átmeneti öltözetben, majd jött a vasárnap délelőtti szokásos szeánsz, bebugyolálva, -2 fok, hóesésben. Hétfőn ha futottam volna, biztos 24 fok és nyár lett volna, csak hogy teljes legyen a sor. Tiszta szerencse, hogy nem futottam hétfőn.

A szilveszteri hét lazább lett, amit nem is bánok, mert mióta a négyszer futok zsinórban a hét végén, és a négyből három elég megterhelő  - (a két piramist már kétperces szünetekkel 2-3-4-3-2 percre futom, és ezt még majd szépen február végéig feladjusztálom majd 4-4-4-4-4-re, azaz10x800m lesz az ilyen napok eredménye, ami azért kiveszi az erőt, főleg ha másnap harmadol az ember nyolcat (harmadolás: 2 könnyű 4 tempó 2 könnyű), vasárnap meg már közelíti a 20k-t (most nagyjából 1 óra 50 perc volt, 5-7 percekkel kúszik ez is felfelé hetente) – azóta tudom, hogy miért jó minden harmadik héten visszább venni. Szóval azon a héten csak foci és két futás volt.

Látszik azért, hogy lassan-lassan tolom feljebb a lécet, mert ebben az évben valóban élvezni szeretnék minden versenyt és inkább most szenvedjek, mint a Balaton körül, vagy Triesztben. (tényleg, ide meg be is kellene lassan nevezni). Persze, ott is fogok, de azért ha lehet, moderáltan.

A múlt hét szerdán aztán sok hét után csak rákeféltem arra, hogy jégen futok. Eljött a mínusz nulla fok, szépen felengedett a jégpáncél legteteje, csak annyira, hogy fantasztikusan csússzon, persze nem mindenhol, csak a futóutam úgy 70 százalékán, ahol még nem olvadt el. Miután besötétedett, résztávozni indultam ilyen körülmények között, így utólag belegondolva az lett volna a csoda, ha nem esek akkorát egy nagyobb, lefagyott kátyú nyújtotta mini síugró-sáncon, hogy a szeizmográfok is jelezzék. Miután gyakorlatilag feldobtam a pacskert, mintegy fél méter zuhanás után sikerült a seggemre huppannom, amit épp annyira tompítottam a könyökeimmel, hogy azok is rohadt mód elkezdtek fájni, majd hogy teljes legyen a mozdulatsor, még a fejem egy kisebb döccenéssel belevertem a jeges aszfaltba.

Figyelmes szemlélő a következő harminc másodpercet három részre osztotta volna: az első tíz másodpercben a földön fekvő csomó megpróbál levegőt venni. Miután ez sikerült, a következő húsz másodperc páratlan szekundumai röhögéssel, páros szekundumai jajgatással teltek (az egész pedig kiegészült folyamatos fetrengéssel). Miután kimulattam magam, elkezdtem nézni a holdat hanyatt fekve, és azon tanakodtam, hogy fel tudok-e kelni, és ha igen, haza tudok-e menni. Ha igen, akkor miért ne tudnék tovább futni? Mintegy 3-4 perc alatt sikerült aztán feltápászkodni és addig sántikálni, hogy szentségelve tudtam tovább "kocogni", csak reménykedve abban, hogy nem törtek le jobbára felesleges darabkák a csontvázamból, még inkább abban, hogy nem esek el megint.

A hét többi futása nem volt annyira mókás így, de még mindig jobb volt, mint ülni. Végülis másnap pótoltam a résztávot, szombaton a harmadolást is megcsináltam, vasárnap meg a hosszút, szóval meg(cs)úsztam. Hát nem én vagyok a legmázlistább futó az Alföldön?

Jaigen. A Balatonkerülésen a "Kávé és cigaretta" nevű csapat rajtszáma a 2008-as lesz.

Három igen változatos hét áll a hátam mögött (most viccelődhetnék azzal, hogy ha futok, akkor nem is áll a háttér, de igazából ez egyáltalán nem lenne vicces), ami alatt igyekeztem megtartani a szokásos ritmuson, ez a szilveszteri hét kivételével tökéletesen sikerült is. Nemhiába, a céltudat.

A szokásos ritmus, mint azt talán már részleteztem is, mostanában a kedd foci, illetve csütörtök-péntek-szombat-vasárnap futás, így igyekszem javítani a nem létező formámon, meg készülni a sorozatterhelésre. Mostanában szerencsére jó sokan gyűlünk össze focizni, azaz a nagyobbik pályán játszunk, vagy ha csak a kicsire férünk fel, ott is sokkal intenzívebb a játék, teljesen elégedett szoktam lenni, mert nem csak szeretek focizni, hanem ez a felkészülésem is kiválóan szolgálja, sokkal jobb mint fartlekelni. Csak szerdán nem nagyon tudok mozogni általában…

A Karácsony, mint olyan, nem tudott visszatartani egyik kedvenc hobbimtól, bár a nagy szeretet és családlátogatás közben azért jóval nehezebb megtalálni a lyukat az időben a futásra, de szerencsére annyira szeretetreméltó közel sem vagyok, hogy ez ne sikerült volna mindhárom nap. Egyébként az egyik legfurcsább futásélményem volt ez a három nap, de nem az ünnepek, hanem az időjárás miatt. Szenteste fadíszítés után, sötétedés előtt még letudtam egy 8k-s futást, és aki emlékszik arra, milyen idő volt (12 fok), az talán nem lepődik meg, ha azt mondom, rövid gatyában és pólóban mentem. Aztán másnap egy tizes, 1-2 fokban, csepegő esőben, átmeneti öltözetben, majd jött a vasárnap délelőtti szokásos szeánsz, bebugyolálva, -2 fok, hóesésben. Hétfőn ha futottam volna, biztos 24 fok és nyár lett volna, csak hogy teljes legyen a sor. Tiszta szerencse, hogy nem futottam hétfőn.

A szilveszteri hét lazább lett, amit nem is bánok, mert mióta a négyszer futok zsinórban a hét végén, és a négyből három elég megterhelő  - (a két piramist már kétperces szünetekkel 2-3-4-3-2 percre futom, és ezt még majd szépen február végéig feladjusztálom majd 4-4-4-4-4-re, azaz10x800m lesz az ilyen napok eredménye, ami azért kiveszi az erőt, főleg ha másnap harmadol az ember nyolcat (harmadolás: 2 könnyű 4 tempó 2 könnyű), vasárnap meg már közelíti a 20k-t (most nagyjából 1 óra 50 perc volt, 5-7 percekkel kúszik ez is felfelé hetente) – azóta tudom, hogy miért jó minden harmadik héten visszább venni. Szóval azon a héten csak foci és két futás volt.

Látszik azért, hogy lassan-lassan tolom feljebb a lécet, mert ebben az évben valóban élvezni szeretnék minden versenyt és inkább most szenvedjek, mint a Balaton körül, vagy Triesztben. (tényleg, ide meg be is kellene lassan nevezni). Persze, ott is fogok, de azért ha lehet, moderáltan.

A múlt hét szerdán aztán sok hét után csak rákeféltem arra, hogy jégen futok. Eljött a mínusz nulla fok, szépen felengedett a jégpáncél legteteje, csak annyira, hogy fantasztikusan csússzon, persze nem mindenhol, csak a futóutam úgy 70 százalékán, ahol még nem olvadt el. Miután besötétedett, résztávozni indultam ilyen körülmények között, így utólag belegondolva az lett volna a csoda, ha nem esek akkorát egy nagyobb, lefagyott kátyú nyújtotta mini síugró-sáncon, hogy a szeizmográfok is jelezzék. Miután gyakorlatilag feldobtam a pacskert, mintegy fél méter zuhanás után sikerült a seggemre huppannom, amit épp annyira tompítottam a könyökeimmel, hogy azok is rohadt mód elkezdtek fájni, majd hogy teljes legyen a mozdulatsor, még a fejem egy kisebb döccenéssel belevertem a jeges aszfaltba.

Figyelmes szemlélő a következő harminc másodpercet három részre osztotta volna: az első tíz másodpercben a földön fekvő csomó megpróbál levegőt venni. Miután ez sikerült, a következő húsz másodperc páratlan szekundumai röhögéssel, páros szekundumai jajgatással teltek (az egész pedig kiegészült folyamatos fetrengéssel). Miután kimulattam magam, elkezdtem nézni a holdat hanyatt fekve, és azon tanakodtam, hogy fel tudok-e kelni, és ha igen, haza tudok-e menni. Ha igen, akkor miért ne tudnék tovább futni? Mintegy 3-4 perc alatt sikerült aztán feltápászkodni és addig sántikálni, hogy szentségelve tudtam tovább "kocogni", csak reménykedve abban, hogy nem törtek le jobbára felesleges darabkák a csontvázamból, még inkább abban, hogy nem esek el megint.

A hét többi futása nem volt annyira mókás így, de még mindig jobb volt, mint ülni. Végülis másnap pótoltam a résztávot, szombaton a harmadolást is megcsináltam, vasárnap meg a hosszút, szóval meg(cs)úsztam. Hát nem én vagyok a legmázlistább futó az Alföldön?

Jaigen. A Balatonkerülésen a "Kávé és cigaretta" nevű csapat rajtszáma a 2008-as lesz.

Három igen változatos hét áll a hátam mögött (most viccelődhetnék azzal, hogy ha futok, akkor nem is áll a háttér, de igazából ez egyáltalán nem lenne vicces), ami alatt igyekeztem megtartani a szokásos ritmuson, ez a szilveszteri hét kivételével tökéletesen sikerült is. Nemhiába, a céltudat.

A szokásos ritmus, mint azt talán már részleteztem is, mostanában a kedd foci, illetve csütörtök-péntek-szombat-vasárnap futás, így igyekszem javítani a nem létező formámon, meg készülni a sorozatterhelésre. Mostanában szerencsére jó sokan gyűlünk össze focizni, azaz a nagyobbik pályán játszunk, vagy ha csak a kicsire férünk fel, ott is sokkal intenzívebb a játék, teljesen elégedett szoktam lenni, mert nem csak szeretek focizni, hanem ez a felkészülésem is kiválóan szolgálja, sokkal jobb mint fartlekelni. Csak szerdán nem nagyon tudok mozogni általában…

A Karácsony, mint olyan, nem tudott visszatartani egyik kedvenc hobbimtól, bár a nagy szeretet és családlátogatás közben azért jóval nehezebb megtalálni a lyukat az időben a futásra, de szerencsére annyira szeretetreméltó közel sem vagyok, hogy ez ne sikerült volna mindhárom nap. Egyébként az egyik legfurcsább futásélményem volt ez a három nap, de nem az ünnepek, hanem az időjárás miatt. Szenteste fadíszítés után, sötétedés előtt még letudtam egy 8k-s futást, és aki emlékszik arra, milyen idő volt (12 fok), az talán nem lepődik meg, ha azt mondom, rövid gatyában és pólóban mentem. Aztán másnap egy tizes, 1-2 fokban, csepegő esőben, átmeneti öltözetben, majd jött a vasárnap délelőtti szokásos szeánsz, bebugyolálva, -2 fok, hóesésben. Hétfőn ha futottam volna, biztos 24 fok és nyár lett volna, csak hogy teljes legyen a sor. Tiszta szerencse, hogy nem futottam hétfőn.

A szilveszteri hét lazább lett, amit nem is bánok, mert mióta a négyszer futok zsinórban a hét végén, és a négyből három elég megterhelő  - (a két piramist már kétperces szünetekkel 2-3-4-3-2 percre futom, és ezt még majd szépen február végéig feladjusztálom majd 4-4-4-4-4-re, azaz10x800m lesz az ilyen napok eredménye, ami azért kiveszi az erőt, főleg ha másnap harmadol az ember nyolcat (harmadolás: 2 könnyű 4 tempó 2 könnyű), vasárnap meg már közelíti a 20k-t (most nagyjából 1 óra 50 perc volt, 5-7 percekkel kúszik ez is felfelé hetente) – azóta tudom, hogy miért jó minden harmadik héten visszább venni. Szóval azon a héten csak foci és két futás volt.

Látszik azért, hogy lassan-lassan tolom feljebb a lécet, mert ebben az évben valóban élvezni szeretnék minden versenyt és inkább most szenvedjek, mint a Balaton körül, vagy Triesztben. (tényleg, ide meg be is kellene lassan nevezni). Persze, ott is fogok, de azért ha lehet, moderáltan.

A múlt hét szerdán aztán sok hét után csak rákeféltem arra, hogy jégen futok. Eljött a mínusz nulla fok, szépen felengedett a jégpáncél legteteje, csak annyira, hogy fantasztikusan csússzon, persze nem mindenhol, csak a futóutam úgy 70 százalékán, ahol még nem olvadt el. Miután besötétedett, résztávozni indultam ilyen körülmények között, így utólag belegondolva az lett volna a csoda, ha nem esek akkorát egy nagyobb, lefagyott kátyú nyújtotta mini síugró-sáncon, hogy a szeizmográfok is jelezzék. Miután gyakorlatilag feldobtam a pacskert, mintegy fél méter zuhanás után sikerült a seggemre huppannom, amit épp annyira tompítottam a könyökeimmel, hogy azok is rohadt mód elkezdtek fájni, majd hogy teljes legyen a mozdulatsor, még a fejem egy kisebb döccenéssel belevertem a jeges aszfaltba.

Figyelmes szemlélő a következő harminc másodpercet három részre osztotta volna: az első tíz másodpercben a földön fekvő csomó megpróbál levegőt venni. Miután ez sikerült, a következő húsz másodperc páratlan szekundumai röhögéssel, páros szekundumai jajgatással teltek (az egész pedig kiegészült folyamatos fetrengéssel). Miután kimulattam magam, elkezdtem nézni a holdat hanyatt fekve, és azon tanakodtam, hogy fel tudok-e kelni, és ha igen, haza tudok-e menni. Ha igen, akkor miért ne tudnék tovább futni? Mintegy 3-4 perc alatt sikerült aztán feltápászkodni és addig sántikálni, hogy szentségelve tudtam tovább "kocogni", csak reménykedve abban, hogy nem törtek le jobbára felesleges darabkák a csontvázamból, még inkább abban, hogy nem esek el megint.

A hét többi futása nem volt annyira mókás így, de még mindig jobb volt, mint ülni. Végülis másnap pótoltam a résztávot, szombaton a harmadolást is megcsináltam, vasárnap meg a hosszút, szóval meg(cs)úsztam. Hát nem én vagyok a legmázlistább futó az Alföldön?

Jaigen. A Balatonkerülésen a "Kávé és cigaretta" nevű csapat rajtszáma a 2008-as lesz.

Három igen változatos hét áll a hátam mögött (most viccelődhetnék azzal, hogy ha futok, akkor nem is áll a háttér, de igazából ez egyáltalán nem lenne vicces), ami alatt igyekeztem megtartani a szokásos ritmuson, ez a szilveszteri hét kivételével tökéletesen sikerült is. Nemhiába, a céltudat.

A szokásos ritmus, mint azt talán már részleteztem is, mostanában a kedd foci, illetve csütörtök-péntek-szombat-vasárnap futás, így igyekszem javítani a nem létező formámon, meg készülni a sorozatterhelésre. Mostanában szerencsére jó sokan gyűlünk össze focizni, azaz a nagyobbik pályán játszunk, vagy ha csak a kicsire férünk fel, ott is sokkal intenzívebb a játék, teljesen elégedett szoktam lenni, mert nem csak szeretek focizni, hanem ez a felkészülésem is kiválóan szolgálja, sokkal jobb mint fartlekelni. Csak szerdán nem nagyon tudok mozogni általában…

A Karácsony, mint olyan, nem tudott visszatartani egyik kedvenc hobbimtól, bár a nagy szeretet és családlátogatás közben azért jóval nehezebb megtalálni a lyukat az időben a futásra, de szerencsére annyira szeretetreméltó közel sem vagyok, hogy ez ne sikerült volna mindhárom nap. Egyébként az egyik legfurcsább futásélményem volt ez a három nap, de nem az ünnepek, hanem az időjárás miatt. Szenteste fadíszítés után, sötétedés előtt még letudtam egy 8k-s futást, és aki emlékszik arra, milyen idő volt (12 fok), az talán nem lepődik meg, ha azt mondom, rövid gatyában és pólóban mentem. Aztán másnap egy tizes, 1-2 fokban, csepegő esőben, átmeneti öltözetben, majd jött a vasárnap délelőtti szokásos szeánsz, bebugyolálva, -2 fok, hóesésben. Hétfőn ha futottam volna, biztos 24 fok és nyár lett volna, csak hogy teljes legyen a sor. Tiszta szerencse, hogy nem futottam hétfőn.

A szilveszteri hét lazább lett, amit nem is bánok, mert mióta a négyszer futok zsinórban a hét végén, és a négyből három elég megterhelő  - (a két piramist már kétperces szünetekkel 2-3-4-3-2 percre futom, és ezt még majd szépen február végéig feladjusztálom majd 4-4-4-4-4-re, azaz10x800m lesz az ilyen napok eredménye, ami azért kiveszi az erőt, főleg ha másnap harmadol az ember nyolcat (harmadolás: 2 könnyű 4 tempó 2 könnyű), vasárnap meg már közelíti a 20k-t (most nagyjából 1 óra 50 perc volt, 5-7 percekkel kúszik ez is felfelé hetente) – azóta tudom, hogy miért jó minden harmadik héten visszább venni. Szóval azon a héten csak foci és két futás volt.

Látszik azért, hogy lassan-lassan tolom feljebb a lécet, mert ebben az évben valóban élvezni szeretnék minden versenyt és inkább most szenvedjek, mint a Balaton körül, vagy Triesztben. (tényleg, ide meg be is kellene lassan nevezni). Persze, ott is fogok, de azért ha lehet, moderáltan.

A múlt hét szerdán aztán sok hét után csak rákeféltem arra, hogy jégen futok. Eljött a mínusz nulla fok, szépen felengedett a jégpáncél legteteje, csak annyira, hogy fantasztikusan csússzon, persze nem mindenhol, csak a futóutam úgy 70 százalékán, ahol még nem olvadt el. Miután besötétedett, résztávozni indultam ilyen körülmények között, így utólag belegondolva az lett volna a csoda, ha nem esek akkorát egy nagyobb, lefagyott kátyú nyújtotta mini síugró-sáncon, hogy a szeizmográfok is jelezzék. Miután gyakorlatilag feldobtam a pacskert, mintegy fél méter zuhanás után sikerült a seggemre huppannom, amit épp annyira tompítottam a könyökeimmel, hogy azok is rohadt mód elkezdtek fájni, majd hogy teljes legyen a mozdulatsor, még a fejem egy kisebb döccenéssel belevertem a jeges aszfaltba.

Figyelmes szemlélő a következő harminc másodpercet három részre osztotta volna: az első tíz másodpercben a földön fekvő csomó megpróbál levegőt venni. Miután ez sikerült, a következő húsz másodperc páratlan szekundumai röhögéssel, páros szekundumai jajgatással teltek (az egész pedig kiegészült folyamatos fetrengéssel). Miután kimulattam magam, elkezdtem nézni a holdat hanyatt fekve, és azon tanakodtam, hogy fel tudok-e kelni, és ha igen, haza tudok-e menni. Ha igen, akkor miért ne tudnék tovább futni? Mintegy 3-4 perc alatt sikerült aztán feltápászkodni és addig sántikálni, hogy szentségelve tudtam tovább "kocogni", csak reménykedve abban, hogy nem törtek le jobbára felesleges darabkák a csontvázamból, még inkább abban, hogy nem esek el megint.

A hét többi futása nem volt annyira mókás így, de még mindig jobb volt, mint ülni. Végülis másnap pótoltam a résztávot, szombaton a harmadolást is megcsináltam, vasárnap meg a hosszút, szóval meg(cs)úsztam. Hát nem én vagyok a legmázlistább futó az Alföldön?

Jaigen. A Balatonkerülésen a "Kávé és cigaretta" nevű csapat rajtszáma a 2008-as lesz.