Bár nagyképűnek tűnhet, néha talán még képes vagyok elgondolkozni és helyükre tenni a dolgokat, és az, hogy gyakorlatilag mindenféle felkészülés nélkül le tudtam futni egy maratont, jelzésértékű. Ráadásul semmi komolyabb fájdalom, rokkantság és egyéb káros mellékhatás nélkül. Nem tudok másra gondolni, minthogy a téli energiabefektetés kifizetődött, és túl sok végigszenvedett szezon után csak-csak kezdem megfogadni a saját tanácsaimat azzal kapcsolatban, mit is kellene máshogy (rendesen) csinálni ahhoz, hogy ne kínos magyarázkodással teljenek itt az egyre ritkuló bejegyzések.

Nem mintha bármit tudnék, vagy akarnék máshogy csinálni, ha megint 2010 lenne. Az első futással töltött másfél évem ilyen-olyan okokból egyszerűen túl „jól” sikerült, ennek meg kellett fizetni az árát. Ilyen-olyan okokból ez talán túl sokáig tartott, és az sem teljesen biztos, hogy mostantól egyértelműen jó irányba haladok, de vannak fények az alagút alján. És a senyvedés is relatív, elvégre a legsötétebb időkben lettem ultrás, és csak kicsit jobb felkészültségi állapotban futottam először négy nap alatt majdnem 200 km-t.

Miért is írtam le mindezt? Mert mostanában futás közben (még ha egyelőre még nem is futok olyan túl sokat, de jövő héttől fel fogok pörögni, de tényleg) elég nosztalgikus hangulatba tudok keveredni, mivelhogy érzésre is nagyon rég voltam ennyire jó állapotban (még ha vért nem is engednek adni, mert részben a folyamatos túlterhelés miatt a határ alá süllyedtek a hemoglobinjaim. Egyébként februárban majdnem csontvelődonor lettem, de aztán mégsem. Csak egy a tízezerhez volt az esély, de nem egy-a-millióhoz). És ilyenkor persze mi máson is kezdenék el azonnal gondolkodni, mint a sub-4 órás maratonon?

A Tápiómenti maraton óta egyébként kétszer futottam itthon, illetve voltam a pesti maratoni váltón, ami ugye az árvíz miatt rövidebb lett, és az egy évvel ezelőttihez képest most csak egy táv jutott. A walk (run) in the park, szó szerint, mármint a Ligetben. A világot nem váltottam meg, de 5,2 kilin magamhoz képest jó egy 27 perces idő. Ahogy mondani szokás, egy pompás alap, amire érdemes építeni…

 Aztán majd kiderül, mit sikerül felpúpozni rá, ami biztos, az az, hogy beneveztem a Kapitányt a Zagyvamenti Maratonra, augusztus utolsó hétvégéjére. Az egészen biztos, hogy nem ez lesz az ősz fő versenye (és nem csak azért, mert akkor még javában nyár lesz…), de egyelőre tanácstalan vagyok, hová is kellene menni, főleg ha az időeredményt is szem előtt akarom tartani. Már ha addig nem csinálom valamit a lábaimmal vagy a belső szerveimmel. Nagyon gondolkozom azon, hogy életemben először visszamegyek egy maratoni versenyre, mivel szeptember 29-én lesz Loch Ness idén, túl sok szempontból van túl jó helyen. Aztán ott van a Schlaubethal Marathon is, ami megintcsak túl jó helyen van, bár az ottani terep nem kedvezne a rekordhajhászásnak. Másrészt nem is kell mindig rekordot dönteni.

Kicsit még tájékozódom, aztán lehet, kiteszek ide egy szavazást (nem néztem utána, de biztos lehet ilyet is), hogy hová menjen K2 ősszel. Hűséges olvasóim (ha vannak még egyáltalán ilyenek) talán annyit megérdemelnek, hogy legalább egy kicsit érezhessék, van ráhatásuk az eseményekre. Nyilván nem lesz, de a gesztus, na. Meg legendás határozottságomat figyelembe véve még az is lehet, hogy igen. A szavazók között majd kisorsolok valami K2 ereklyét. Ha lehet, minél büdösebbet.