21097

Hogy mik vannak.

Beneveztem ma a Balatonra. Ha minden igaz, megkaptuk a kettes rajtszámot, egyelőre nincs nagy tolongás (azt is mondhatnám, ha holnap lenne a verseny, garantált a dobogó...)

Amúgy meg, mivel régen volt, íme a "Befagyott a seggem top 9":

andersen - nora's in a paper bag
the gaslight anthem - old haunts
dance or die!!! -  tánc
csorda -  primitív bús
üllői úti fuck - rosszkedvűek a szerelmesek
white wires - popularity
sledgeback - dead boy, dead girl
statues - living in lines
lömbihead -  aszkéta

Hogy mik vannak.

Beneveztem ma a Balatonra. Ha minden igaz, megkaptuk a kettes rajtszámot, egyelőre nincs nagy tolongás (azt is mondhatnám, ha holnap lenne a verseny, garantált a dobogó...)

Amúgy meg, mivel régen volt, íme a "Befagyott a seggem top 9":

andersen - nora's in a paper bag
the gaslight anthem - old haunts
dance or die!!! -  tánc
csorda -  primitív bús
üllői úti fuck - rosszkedvűek a szerelmesek
white wires - popularity
sledgeback - dead boy, dead girl
statues - living in lines
lömbihead -  aszkéta

Hogy mik vannak.

Beneveztem ma a Balatonra. Ha minden igaz, megkaptuk a kettes rajtszámot, egyelőre nincs nagy tolongás (azt is mondhatnám, ha holnap lenne a verseny, garantált a dobogó...)

Amúgy meg, mivel régen volt, íme a "Befagyott a seggem top 9":

andersen - nora's in a paper bag
the gaslight anthem - old haunts
dance or die!!! -  tánc
csorda -  primitív bús
üllői úti fuck - rosszkedvűek a szerelmesek
white wires - popularity
sledgeback - dead boy, dead girl
statues - living in lines
lömbihead -  aszkéta

Hogy mik vannak.

Beneveztem ma a Balatonra. Ha minden igaz, megkaptuk a kettes rajtszámot, egyelőre nincs nagy tolongás (azt is mondhatnám, ha holnap lenne a verseny, garantált a dobogó...)

Amúgy meg, mivel régen volt, íme a "Befagyott a seggem top 9":

andersen - nora's in a paper bag
the gaslight anthem - old haunts
dance or die!!! -  tánc
csorda -  primitív bús
üllői úti fuck - rosszkedvűek a szerelmesek
white wires - popularity
sledgeback - dead boy, dead girl
statues - living in lines
lömbihead -  aszkéta

No, egy hónap után csak eljutottam idáig, hogy összefoglaljam, mi is történt mostanában, hogyan voltam képes visszaszállni a taposómalomba. A betegségen hamar úrrá lettem, bár igazából 100 százalékosan azóta se gyógyultam meg, de hát egy kis harák, meg torokfájás mindig kell télen, főleg valakinál, akinek már 15 éve ki akarták venni a manduláját.

Legelőször is pár szót arról, hogy némileg megújítottam a felkészülési metódusomat, száműztem belőle az olyan vadhajtásokat, mint a tökéletesen sikertelen lankamunka, illetve ha már elindulok, akkor 8k alatt semmiképp nem hagyom abba, de inkább 10k legyen az adag, vagy persze több. Nem akarom elkényelmeskedni ezt most.

Másrészt az ütemezést is megváltoztattam, hétfő pihenőnap, valamint egyelőre a szerda is, de csak akkor, ha a keddi foci sikeres és elégséges, gyorsasági munka gyanánt ugyanis az még mindig prímán megteszi. A többi edzésem csütörtöktől vasárnapig tart, már ezzel is próbálok trenírozni a Balaton-kerülésre (a csapatnevünk, ha minden igaz és szükség van ilyenre, Kávé és cigaretta lesz. A csapat másik fele most újságolta, hogy vett egy dzsekit, aminek az ujjában USB-vel tölthető lámpa van. Erről nekem csak Joe Hallenbeck örökbecsűje jut eszembe: I’m very old), mivel ott ugye négy egymás követő nap lesz terhelés, egész komoly.

Ennek próbálok megfelelni, méghozzá a kitalált piramisozást (1-2-4-2-1 perc lendületes, ugyanennyi közte lassúval), illetve a harmadolást kívánom alakítani, egyre keményebb és embert próbálóbb módon. Az elsőt szép lassan át akarom alakítani egy olyan résztávozássá, aminek a végén 10x erős 800-at futok, közte két perc sertepertéléssel, így most a negyedik héten például már nem egy percet futok az elején meg a végén, hanem kettőt, viszont a szünet maradt az egy, így nem húsz percig tart egy kör, hanem 21-ig (a négy perc után is már csak három perc a lassabb rész). A harmadolás most 3k bemelegítés, 3k erős és 3 levezetés, ez fogom apránként adjusztálni 2-8-2-re márciusig, szépen apránként.

A szombatom általában lazább, főleg most, mivel az előző két nap eléggé megerőltető tud lenni azért, főleg így az elején, szóval 8 vagy 10k laza az adagom, vasárnap pedig a szokásos lassú hosszú, most másfél óránál tartok, holnap talán lesz 1:40, bár mennyiségben nem hiszem, hogy többet csúszkálnék össze, mint két hete (múlt héten sajnos meló miatt kimaradt a vasárnapi, de végülis nem baj, ha minden harmadik hét egy kicsit nyugisabb, főleg ha durvábban próbálkozik az ember).

Már második hete kurva hideg van, ráadásul a hó után a téli útvonalam szépen letaposott jégréteggé változik, amin nem akkora móka futni, de idén még nem taknyoltam, talán majd holnap. De nem adom fel, a szokásosnál motiváltabb vagyok, Amszterdam szelleme lebeg a fejem felett, másrészt a világban sem lett kevesebb hülyeség, hogy ne igényelném a futást, harmadrészt ugye legközelebb csapatban futok, ami felelősség.

Meg itt vannak a mókás pillanatok, legutóbb, mikor visszajöttem, alig ismertem fel magam a tükörben, a szakállam legalábbis átváltozott klasszikus Mikulás-arcszőrzetté. Bár ezt sejthettem volna akkor, amikor félúton visszafelé egy nagyobb jégcsepp nőtt a bajuszomra és ott himbálódzott. Ráadásul a téli futóútvonalam bekerült a hírekbe is. Még ma is le van zárva mintegy öt méteren az út, illetve ki van termelve a föld. Vicces, hogy ilyen dolgok történnek pont ott, ahol én mindig kínosan ügyelek az elsőbbség megadására, mivel a technikai cuccom valószínűleg nem szakítaná ki egy tartálykocsi oldalát, ellenben én nem úsznám meg ilyen könnyen.

Egyébként fixa ideám, hogy hiába van rajtam vagy egy négyzetméternyi fényvisszaverő anyag, előbb-utóbb úgyis el fognak gázolni. A legnagyobb móka ma esett meg velem, elég ocsmány idő van, hideg, plusz esik a friss hó a jégre, az ÁTI raktár előtti egyenesre fordulva arra lettem figyelmes, hogy előttem nem sokkal egy kisteherautó van, ami halad ugyan, de inkább közeledik, mint távolodik (mikor közelebb értem, azt is felfedeztem, hogy hátul a dobozában, aminek kicsit nyitva volt az ajtaja, két körbála volt). Gondoltam egy merészet, és megpróbáltam lehajrázni a vasúti átjáróig (az egyenes kb. 900 méteres), és ez sikerült is, hamarabb, mit gondoltam. Előzés közben beintegettem az ablakon, de akkor fedeztem fel, hogy egy riadt néni vezeti, aki rám se mert nézni. A járművesek bosszúja aztán majdnem elért, mert a négyes alatti aluljáróban majdnem elütött egy biciklis…

No, ezek vannak, mostantól rendszeresebb leszek.

No, egy hónap után csak eljutottam idáig, hogy összefoglaljam, mi is történt mostanában, hogyan voltam képes visszaszállni a taposómalomba. A betegségen hamar úrrá lettem, bár igazából 100 százalékosan azóta se gyógyultam meg, de hát egy kis harák, meg torokfájás mindig kell télen, főleg valakinál, akinek már 15 éve ki akarták venni a manduláját.

Legelőször is pár szót arról, hogy némileg megújítottam a felkészülési metódusomat, száműztem belőle az olyan vadhajtásokat, mint a tökéletesen sikertelen lankamunka, illetve ha már elindulok, akkor 8k alatt semmiképp nem hagyom abba, de inkább 10k legyen az adag, vagy persze több. Nem akarom elkényelmeskedni ezt most.

Másrészt az ütemezést is megváltoztattam, hétfő pihenőnap, valamint egyelőre a szerda is, de csak akkor, ha a keddi foci sikeres és elégséges, gyorsasági munka gyanánt ugyanis az még mindig prímán megteszi. A többi edzésem csütörtöktől vasárnapig tart, már ezzel is próbálok trenírozni a Balaton-kerülésre (a csapatnevünk, ha minden igaz és szükség van ilyenre, Kávé és cigaretta lesz. A csapat másik fele most újságolta, hogy vett egy dzsekit, aminek az ujjában USB-vel tölthető lámpa van. Erről nekem csak Joe Hallenbeck örökbecsűje jut eszembe: I’m very old), mivel ott ugye négy egymás követő nap lesz terhelés, egész komoly.

Ennek próbálok megfelelni, méghozzá a kitalált piramisozást (1-2-4-2-1 perc lendületes, ugyanennyi közte lassúval), illetve a harmadolást kívánom alakítani, egyre keményebb és embert próbálóbb módon. Az elsőt szép lassan át akarom alakítani egy olyan résztávozássá, aminek a végén 10x erős 800-at futok, közte két perc sertepertéléssel, így most a negyedik héten például már nem egy percet futok az elején meg a végén, hanem kettőt, viszont a szünet maradt az egy, így nem húsz percig tart egy kör, hanem 21-ig (a négy perc után is már csak három perc a lassabb rész). A harmadolás most 3k bemelegítés, 3k erős és 3 levezetés, ez fogom apránként adjusztálni 2-8-2-re márciusig, szépen apránként.

A szombatom általában lazább, főleg most, mivel az előző két nap eléggé megerőltető tud lenni azért, főleg így az elején, szóval 8 vagy 10k laza az adagom, vasárnap pedig a szokásos lassú hosszú, most másfél óránál tartok, holnap talán lesz 1:40, bár mennyiségben nem hiszem, hogy többet csúszkálnék össze, mint két hete (múlt héten sajnos meló miatt kimaradt a vasárnapi, de végülis nem baj, ha minden harmadik hét egy kicsit nyugisabb, főleg ha durvábban próbálkozik az ember).

Már második hete kurva hideg van, ráadásul a hó után a téli útvonalam szépen letaposott jégréteggé változik, amin nem akkora móka futni, de idén még nem taknyoltam, talán majd holnap. De nem adom fel, a szokásosnál motiváltabb vagyok, Amszterdam szelleme lebeg a fejem felett, másrészt a világban sem lett kevesebb hülyeség, hogy ne igényelném a futást, harmadrészt ugye legközelebb csapatban futok, ami felelősség.

Meg itt vannak a mókás pillanatok, legutóbb, mikor visszajöttem, alig ismertem fel magam a tükörben, a szakállam legalábbis átváltozott klasszikus Mikulás-arcszőrzetté. Bár ezt sejthettem volna akkor, amikor félúton visszafelé egy nagyobb jégcsepp nőtt a bajuszomra és ott himbálódzott. Ráadásul a téli futóútvonalam bekerült a hírekbe is. Még ma is le van zárva mintegy öt méteren az út, illetve ki van termelve a föld. Vicces, hogy ilyen dolgok történnek pont ott, ahol én mindig kínosan ügyelek az elsőbbség megadására, mivel a technikai cuccom valószínűleg nem szakítaná ki egy tartálykocsi oldalát, ellenben én nem úsznám meg ilyen könnyen.

Egyébként fixa ideám, hogy hiába van rajtam vagy egy négyzetméternyi fényvisszaverő anyag, előbb-utóbb úgyis el fognak gázolni. A legnagyobb móka ma esett meg velem, elég ocsmány idő van, hideg, plusz esik a friss hó a jégre, az ÁTI raktár előtti egyenesre fordulva arra lettem figyelmes, hogy előttem nem sokkal egy kisteherautó van, ami halad ugyan, de inkább közeledik, mint távolodik (mikor közelebb értem, azt is felfedeztem, hogy hátul a dobozában, aminek kicsit nyitva volt az ajtaja, két körbála volt). Gondoltam egy merészet, és megpróbáltam lehajrázni a vasúti átjáróig (az egyenes kb. 900 méteres), és ez sikerült is, hamarabb, mit gondoltam. Előzés közben beintegettem az ablakon, de akkor fedeztem fel, hogy egy riadt néni vezeti, aki rám se mert nézni. A járművesek bosszúja aztán majdnem elért, mert a négyes alatti aluljáróban majdnem elütött egy biciklis…

No, ezek vannak, mostantól rendszeresebb leszek.

No, egy hónap után csak eljutottam idáig, hogy összefoglaljam, mi is történt mostanában, hogyan voltam képes visszaszállni a taposómalomba. A betegségen hamar úrrá lettem, bár igazából 100 százalékosan azóta se gyógyultam meg, de hát egy kis harák, meg torokfájás mindig kell télen, főleg valakinál, akinek már 15 éve ki akarták venni a manduláját.

Legelőször is pár szót arról, hogy némileg megújítottam a felkészülési metódusomat, száműztem belőle az olyan vadhajtásokat, mint a tökéletesen sikertelen lankamunka, illetve ha már elindulok, akkor 8k alatt semmiképp nem hagyom abba, de inkább 10k legyen az adag, vagy persze több. Nem akarom elkényelmeskedni ezt most.

Másrészt az ütemezést is megváltoztattam, hétfő pihenőnap, valamint egyelőre a szerda is, de csak akkor, ha a keddi foci sikeres és elégséges, gyorsasági munka gyanánt ugyanis az még mindig prímán megteszi. A többi edzésem csütörtöktől vasárnapig tart, már ezzel is próbálok trenírozni a Balaton-kerülésre (a csapatnevünk, ha minden igaz és szükség van ilyenre, Kávé és cigaretta lesz. A csapat másik fele most újságolta, hogy vett egy dzsekit, aminek az ujjában USB-vel tölthető lámpa van. Erről nekem csak Joe Hallenbeck örökbecsűje jut eszembe: I’m very old), mivel ott ugye négy egymás követő nap lesz terhelés, egész komoly.

Ennek próbálok megfelelni, méghozzá a kitalált piramisozást (1-2-4-2-1 perc lendületes, ugyanennyi közte lassúval), illetve a harmadolást kívánom alakítani, egyre keményebb és embert próbálóbb módon. Az elsőt szép lassan át akarom alakítani egy olyan résztávozássá, aminek a végén 10x erős 800-at futok, közte két perc sertepertéléssel, így most a negyedik héten például már nem egy percet futok az elején meg a végén, hanem kettőt, viszont a szünet maradt az egy, így nem húsz percig tart egy kör, hanem 21-ig (a négy perc után is már csak három perc a lassabb rész). A harmadolás most 3k bemelegítés, 3k erős és 3 levezetés, ez fogom apránként adjusztálni 2-8-2-re márciusig, szépen apránként.

A szombatom általában lazább, főleg most, mivel az előző két nap eléggé megerőltető tud lenni azért, főleg így az elején, szóval 8 vagy 10k laza az adagom, vasárnap pedig a szokásos lassú hosszú, most másfél óránál tartok, holnap talán lesz 1:40, bár mennyiségben nem hiszem, hogy többet csúszkálnék össze, mint két hete (múlt héten sajnos meló miatt kimaradt a vasárnapi, de végülis nem baj, ha minden harmadik hét egy kicsit nyugisabb, főleg ha durvábban próbálkozik az ember).

Már második hete kurva hideg van, ráadásul a hó után a téli útvonalam szépen letaposott jégréteggé változik, amin nem akkora móka futni, de idén még nem taknyoltam, talán majd holnap. De nem adom fel, a szokásosnál motiváltabb vagyok, Amszterdam szelleme lebeg a fejem felett, másrészt a világban sem lett kevesebb hülyeség, hogy ne igényelném a futást, harmadrészt ugye legközelebb csapatban futok, ami felelősség.

Meg itt vannak a mókás pillanatok, legutóbb, mikor visszajöttem, alig ismertem fel magam a tükörben, a szakállam legalábbis átváltozott klasszikus Mikulás-arcszőrzetté. Bár ezt sejthettem volna akkor, amikor félúton visszafelé egy nagyobb jégcsepp nőtt a bajuszomra és ott himbálódzott. Ráadásul a téli futóútvonalam bekerült a hírekbe is. Még ma is le van zárva mintegy öt méteren az út, illetve ki van termelve a föld. Vicces, hogy ilyen dolgok történnek pont ott, ahol én mindig kínosan ügyelek az elsőbbség megadására, mivel a technikai cuccom valószínűleg nem szakítaná ki egy tartálykocsi oldalát, ellenben én nem úsznám meg ilyen könnyen.

Egyébként fixa ideám, hogy hiába van rajtam vagy egy négyzetméternyi fényvisszaverő anyag, előbb-utóbb úgyis el fognak gázolni. A legnagyobb móka ma esett meg velem, elég ocsmány idő van, hideg, plusz esik a friss hó a jégre, az ÁTI raktár előtti egyenesre fordulva arra lettem figyelmes, hogy előttem nem sokkal egy kisteherautó van, ami halad ugyan, de inkább közeledik, mint távolodik (mikor közelebb értem, azt is felfedeztem, hogy hátul a dobozában, aminek kicsit nyitva volt az ajtaja, két körbála volt). Gondoltam egy merészet, és megpróbáltam lehajrázni a vasúti átjáróig (az egyenes kb. 900 méteres), és ez sikerült is, hamarabb, mit gondoltam. Előzés közben beintegettem az ablakon, de akkor fedeztem fel, hogy egy riadt néni vezeti, aki rám se mert nézni. A járművesek bosszúja aztán majdnem elért, mert a négyes alatti aluljáróban majdnem elütött egy biciklis…

No, ezek vannak, mostantól rendszeresebb leszek.

No, egy hónap után csak eljutottam idáig, hogy összefoglaljam, mi is történt mostanában, hogyan voltam képes visszaszállni a taposómalomba. A betegségen hamar úrrá lettem, bár igazából 100 százalékosan azóta se gyógyultam meg, de hát egy kis harák, meg torokfájás mindig kell télen, főleg valakinál, akinek már 15 éve ki akarták venni a manduláját.

Legelőször is pár szót arról, hogy némileg megújítottam a felkészülési metódusomat, száműztem belőle az olyan vadhajtásokat, mint a tökéletesen sikertelen lankamunka, illetve ha már elindulok, akkor 8k alatt semmiképp nem hagyom abba, de inkább 10k legyen az adag, vagy persze több. Nem akarom elkényelmeskedni ezt most.

Másrészt az ütemezést is megváltoztattam, hétfő pihenőnap, valamint egyelőre a szerda is, de csak akkor, ha a keddi foci sikeres és elégséges, gyorsasági munka gyanánt ugyanis az még mindig prímán megteszi. A többi edzésem csütörtöktől vasárnapig tart, már ezzel is próbálok trenírozni a Balaton-kerülésre (a csapatnevünk, ha minden igaz és szükség van ilyenre, Kávé és cigaretta lesz. A csapat másik fele most újságolta, hogy vett egy dzsekit, aminek az ujjában USB-vel tölthető lámpa van. Erről nekem csak Joe Hallenbeck örökbecsűje jut eszembe: I’m very old), mivel ott ugye négy egymás követő nap lesz terhelés, egész komoly.

Ennek próbálok megfelelni, méghozzá a kitalált piramisozást (1-2-4-2-1 perc lendületes, ugyanennyi közte lassúval), illetve a harmadolást kívánom alakítani, egyre keményebb és embert próbálóbb módon. Az elsőt szép lassan át akarom alakítani egy olyan résztávozássá, aminek a végén 10x erős 800-at futok, közte két perc sertepertéléssel, így most a negyedik héten például már nem egy percet futok az elején meg a végén, hanem kettőt, viszont a szünet maradt az egy, így nem húsz percig tart egy kör, hanem 21-ig (a négy perc után is már csak három perc a lassabb rész). A harmadolás most 3k bemelegítés, 3k erős és 3 levezetés, ez fogom apránként adjusztálni 2-8-2-re márciusig, szépen apránként.

A szombatom általában lazább, főleg most, mivel az előző két nap eléggé megerőltető tud lenni azért, főleg így az elején, szóval 8 vagy 10k laza az adagom, vasárnap pedig a szokásos lassú hosszú, most másfél óránál tartok, holnap talán lesz 1:40, bár mennyiségben nem hiszem, hogy többet csúszkálnék össze, mint két hete (múlt héten sajnos meló miatt kimaradt a vasárnapi, de végülis nem baj, ha minden harmadik hét egy kicsit nyugisabb, főleg ha durvábban próbálkozik az ember).

Már második hete kurva hideg van, ráadásul a hó után a téli útvonalam szépen letaposott jégréteggé változik, amin nem akkora móka futni, de idén még nem taknyoltam, talán majd holnap. De nem adom fel, a szokásosnál motiváltabb vagyok, Amszterdam szelleme lebeg a fejem felett, másrészt a világban sem lett kevesebb hülyeség, hogy ne igényelném a futást, harmadrészt ugye legközelebb csapatban futok, ami felelősség.

Meg itt vannak a mókás pillanatok, legutóbb, mikor visszajöttem, alig ismertem fel magam a tükörben, a szakállam legalábbis átváltozott klasszikus Mikulás-arcszőrzetté. Bár ezt sejthettem volna akkor, amikor félúton visszafelé egy nagyobb jégcsepp nőtt a bajuszomra és ott himbálódzott. Ráadásul a téli futóútvonalam bekerült a hírekbe is. Még ma is le van zárva mintegy öt méteren az út, illetve ki van termelve a föld. Vicces, hogy ilyen dolgok történnek pont ott, ahol én mindig kínosan ügyelek az elsőbbség megadására, mivel a technikai cuccom valószínűleg nem szakítaná ki egy tartálykocsi oldalát, ellenben én nem úsznám meg ilyen könnyen.

Egyébként fixa ideám, hogy hiába van rajtam vagy egy négyzetméternyi fényvisszaverő anyag, előbb-utóbb úgyis el fognak gázolni. A legnagyobb móka ma esett meg velem, elég ocsmány idő van, hideg, plusz esik a friss hó a jégre, az ÁTI raktár előtti egyenesre fordulva arra lettem figyelmes, hogy előttem nem sokkal egy kisteherautó van, ami halad ugyan, de inkább közeledik, mint távolodik (mikor közelebb értem, azt is felfedeztem, hogy hátul a dobozában, aminek kicsit nyitva volt az ajtaja, két körbála volt). Gondoltam egy merészet, és megpróbáltam lehajrázni a vasúti átjáróig (az egyenes kb. 900 méteres), és ez sikerült is, hamarabb, mit gondoltam. Előzés közben beintegettem az ablakon, de akkor fedeztem fel, hogy egy riadt néni vezeti, aki rám se mert nézni. A járművesek bosszúja aztán majdnem elért, mert a négyes alatti aluljáróban majdnem elütött egy biciklis…

No, ezek vannak, mostantól rendszeresebb leszek.

6 centi hó után az egész világ egy nagy büdös rekortán lesz.

6 centi hó után az egész világ egy nagy büdös rekortán lesz.

6 centi hó után az egész világ egy nagy büdös rekortán lesz.

6 centi hó után az egész világ egy nagy büdös rekortán lesz.

Teljesen kézenfekvő kérdés a hogyan tovább firtatása. Az amszterdami terített betlit motiváló tényezőként használom fel, nem örülnék neki, ha ez lenne az utolsó maratonom, elég nehéz lenne ráfogni, hogy a csúcson hagytam abba. Három hete futok megint, bár ez nem takar többet, mint nagyjából 6 futást, mert most kihagytam másfél hetet torokfájás meg takonyzápor miatt. De úgy néz ki meggyógyultam, és igyekszem visszatérni a hagyományos edzésmódszereimhez, főleg hogy most már tényleg nem fáj a bokám. aaaaaaand it’s Kálmán-time!

Nem fogom túlzásba vinni a versenyeket jövőre, noha megint lesz félmaraton mánia, amit nagy valószínűség szerint jövőre sem fogok megcsinálni. Három versenyt tervezek igazából, mondjuk eléggé determinált a program, mivel pontosan három ígéretem van, egy Zolinak, egy Vikinek, egy pedig saját magamnak. Ezeket igyekszem majd betartani, ha nem szakad izom és nem törik csont.

Az első ugyebár a Balatonkerülés, kétfős csapatban, négy nap alatt. Biztos jó móka lesz, főleg ha nem lesz már tél március közepén. Viszont az erre való edzés, illetve az időzítése tökéletessé teszi arra, hogy felkészülésül szolgáljon egy jóleső maratonra. Igazából április 10-re, vagy 17-re néztem volna valami futamot, de sehogy sem egyeznek az elveimmel az ekkori versenyek. Milánóban már többször voltam, Párizsban csak egyszer, de az is számít, a bécsi meg valamiért taszít, a belgrádi szervezőkben meg nem bízom. Van egy-két walesi, meg skót verseny is, de annyira macerás lenne odajutni (meg drága, mivel nem három évvel ezelőttet írunk, amikor 6 eurókért repkedhetett az ember), hogy ezekről lemondtam, bár Fort Williamben jó móka lenne futni. Szóval maradt május 8., Trieszt, mert egyrészt önállóan is közel van, meg kocsival is elérhető lenne Krakkó módon, ha összejön a létszám, másrészt szép lapos a pálya, több mint fele a tengerparton megy, ráadásul a nevezési díj is majdnem harmada a bécsinek. Szóval a Never Been TOurist már most felvesz előjegyzést, lehet telekocsival menni, de a Velencébe menő vonat a szomszéd faluban áll meg, és van közvetlen Volánbusz is, ez utóbbi még épp elfogadható menetidővel. Mindegyik opció kezelhető költséget jelent, nyilván az autó a legjobb. Itt egyéni csúcsot fogok dönteni, sikeres balatoni kalandok után gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy nem.

Augusztusban pedig, ha a csillagok állása is megfelelő, akkor irány a napfényes Izland, és futókarrierem jutalomjátéka, a Reykjavík maraton. Valószínűleg azért ez egy hosszabb utazás lesz, ha már ott vagyok, egy hetet legalább el kellene tölteni körbenézéssel. Hogy utána mit fogok csinálni, arról a leghalványabb fogalmam sincs. És ez így van jól.

Teljesen kézenfekvő kérdés a hogyan tovább firtatása. Az amszterdami terített betlit motiváló tényezőként használom fel, nem örülnék neki, ha ez lenne az utolsó maratonom, elég nehéz lenne ráfogni, hogy a csúcson hagytam abba. Három hete futok megint, bár ez nem takar többet, mint nagyjából 6 futást, mert most kihagytam másfél hetet torokfájás meg takonyzápor miatt. De úgy néz ki meggyógyultam, és igyekszem visszatérni a hagyományos edzésmódszereimhez, főleg hogy most már tényleg nem fáj a bokám. aaaaaaand it’s Kálmán-time!

Nem fogom túlzásba vinni a versenyeket jövőre, noha megint lesz félmaraton mánia, amit nagy valószínűség szerint jövőre sem fogok megcsinálni. Három versenyt tervezek igazából, mondjuk eléggé determinált a program, mivel pontosan három ígéretem van, egy Zolinak, egy Vikinek, egy pedig saját magamnak. Ezeket igyekszem majd betartani, ha nem szakad izom és nem törik csont.

Az első ugyebár a Balatonkerülés, kétfős csapatban, négy nap alatt. Biztos jó móka lesz, főleg ha nem lesz már tél március közepén. Viszont az erre való edzés, illetve az időzítése tökéletessé teszi arra, hogy felkészülésül szolgáljon egy jóleső maratonra. Igazából április 10-re, vagy 17-re néztem volna valami futamot, de sehogy sem egyeznek az elveimmel az ekkori versenyek. Milánóban már többször voltam, Párizsban csak egyszer, de az is számít, a bécsi meg valamiért taszít, a belgrádi szervezőkben meg nem bízom. Van egy-két walesi, meg skót verseny is, de annyira macerás lenne odajutni (meg drága, mivel nem három évvel ezelőttet írunk, amikor 6 eurókért repkedhetett az ember), hogy ezekről lemondtam, bár Fort Williamben jó móka lenne futni. Szóval maradt május 8., Trieszt, mert egyrészt önállóan is közel van, meg kocsival is elérhető lenne Krakkó módon, ha összejön a létszám, másrészt szép lapos a pálya, több mint fele a tengerparton megy, ráadásul a nevezési díj is majdnem harmada a bécsinek. Szóval a Never Been TOurist már most felvesz előjegyzést, lehet telekocsival menni, de a Velencébe menő vonat a szomszéd faluban áll meg, és van közvetlen Volánbusz is, ez utóbbi még épp elfogadható menetidővel. Mindegyik opció kezelhető költséget jelent, nyilván az autó a legjobb. Itt egyéni csúcsot fogok dönteni, sikeres balatoni kalandok után gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy nem.

Augusztusban pedig, ha a csillagok állása is megfelelő, akkor irány a napfényes Izland, és futókarrierem jutalomjátéka, a Reykjavík maraton. Valószínűleg azért ez egy hosszabb utazás lesz, ha már ott vagyok, egy hetet legalább el kellene tölteni körbenézéssel. Hogy utána mit fogok csinálni, arról a leghalványabb fogalmam sincs. És ez így van jól.

Teljesen kézenfekvő kérdés a hogyan tovább firtatása. Az amszterdami terített betlit motiváló tényezőként használom fel, nem örülnék neki, ha ez lenne az utolsó maratonom, elég nehéz lenne ráfogni, hogy a csúcson hagytam abba. Három hete futok megint, bár ez nem takar többet, mint nagyjából 6 futást, mert most kihagytam másfél hetet torokfájás meg takonyzápor miatt. De úgy néz ki meggyógyultam, és igyekszem visszatérni a hagyományos edzésmódszereimhez, főleg hogy most már tényleg nem fáj a bokám. aaaaaaand it’s Kálmán-time!

Nem fogom túlzásba vinni a versenyeket jövőre, noha megint lesz félmaraton mánia, amit nagy valószínűség szerint jövőre sem fogok megcsinálni. Három versenyt tervezek igazából, mondjuk eléggé determinált a program, mivel pontosan három ígéretem van, egy Zolinak, egy Vikinek, egy pedig saját magamnak. Ezeket igyekszem majd betartani, ha nem szakad izom és nem törik csont.

Az első ugyebár a Balatonkerülés, kétfős csapatban, négy nap alatt. Biztos jó móka lesz, főleg ha nem lesz már tél március közepén. Viszont az erre való edzés, illetve az időzítése tökéletessé teszi arra, hogy felkészülésül szolgáljon egy jóleső maratonra. Igazából április 10-re, vagy 17-re néztem volna valami futamot, de sehogy sem egyeznek az elveimmel az ekkori versenyek. Milánóban már többször voltam, Párizsban csak egyszer, de az is számít, a bécsi meg valamiért taszít, a belgrádi szervezőkben meg nem bízom. Van egy-két walesi, meg skót verseny is, de annyira macerás lenne odajutni (meg drága, mivel nem három évvel ezelőttet írunk, amikor 6 eurókért repkedhetett az ember), hogy ezekről lemondtam, bár Fort Williamben jó móka lenne futni. Szóval maradt május 8., Trieszt, mert egyrészt önállóan is közel van, meg kocsival is elérhető lenne Krakkó módon, ha összejön a létszám, másrészt szép lapos a pálya, több mint fele a tengerparton megy, ráadásul a nevezési díj is majdnem harmada a bécsinek. Szóval a Never Been TOurist már most felvesz előjegyzést, lehet telekocsival menni, de a Velencébe menő vonat a szomszéd faluban áll meg, és van közvetlen Volánbusz is, ez utóbbi még épp elfogadható menetidővel. Mindegyik opció kezelhető költséget jelent, nyilván az autó a legjobb. Itt egyéni csúcsot fogok dönteni, sikeres balatoni kalandok után gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy nem.

Augusztusban pedig, ha a csillagok állása is megfelelő, akkor irány a napfényes Izland, és futókarrierem jutalomjátéka, a Reykjavík maraton. Valószínűleg azért ez egy hosszabb utazás lesz, ha már ott vagyok, egy hetet legalább el kellene tölteni körbenézéssel. Hogy utána mit fogok csinálni, arról a leghalványabb fogalmam sincs. És ez így van jól.

Teljesen kézenfekvő kérdés a hogyan tovább firtatása. Az amszterdami terített betlit motiváló tényezőként használom fel, nem örülnék neki, ha ez lenne az utolsó maratonom, elég nehéz lenne ráfogni, hogy a csúcson hagytam abba. Három hete futok megint, bár ez nem takar többet, mint nagyjából 6 futást, mert most kihagytam másfél hetet torokfájás meg takonyzápor miatt. De úgy néz ki meggyógyultam, és igyekszem visszatérni a hagyományos edzésmódszereimhez, főleg hogy most már tényleg nem fáj a bokám. aaaaaaand it’s Kálmán-time!

Nem fogom túlzásba vinni a versenyeket jövőre, noha megint lesz félmaraton mánia, amit nagy valószínűség szerint jövőre sem fogok megcsinálni. Három versenyt tervezek igazából, mondjuk eléggé determinált a program, mivel pontosan három ígéretem van, egy Zolinak, egy Vikinek, egy pedig saját magamnak. Ezeket igyekszem majd betartani, ha nem szakad izom és nem törik csont.

Az első ugyebár a Balatonkerülés, kétfős csapatban, négy nap alatt. Biztos jó móka lesz, főleg ha nem lesz már tél március közepén. Viszont az erre való edzés, illetve az időzítése tökéletessé teszi arra, hogy felkészülésül szolgáljon egy jóleső maratonra. Igazából április 10-re, vagy 17-re néztem volna valami futamot, de sehogy sem egyeznek az elveimmel az ekkori versenyek. Milánóban már többször voltam, Párizsban csak egyszer, de az is számít, a bécsi meg valamiért taszít, a belgrádi szervezőkben meg nem bízom. Van egy-két walesi, meg skót verseny is, de annyira macerás lenne odajutni (meg drága, mivel nem három évvel ezelőttet írunk, amikor 6 eurókért repkedhetett az ember), hogy ezekről lemondtam, bár Fort Williamben jó móka lenne futni. Szóval maradt május 8., Trieszt, mert egyrészt önállóan is közel van, meg kocsival is elérhető lenne Krakkó módon, ha összejön a létszám, másrészt szép lapos a pálya, több mint fele a tengerparton megy, ráadásul a nevezési díj is majdnem harmada a bécsinek. Szóval a Never Been TOurist már most felvesz előjegyzést, lehet telekocsival menni, de a Velencébe menő vonat a szomszéd faluban áll meg, és van közvetlen Volánbusz is, ez utóbbi még épp elfogadható menetidővel. Mindegyik opció kezelhető költséget jelent, nyilván az autó a legjobb. Itt egyéni csúcsot fogok dönteni, sikeres balatoni kalandok után gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy nem.

Augusztusban pedig, ha a csillagok állása is megfelelő, akkor irány a napfényes Izland, és futókarrierem jutalomjátéka, a Reykjavík maraton. Valószínűleg azért ez egy hosszabb utazás lesz, ha már ott vagyok, egy hetet legalább el kellene tölteni körbenézéssel. Hogy utána mit fogok csinálni, arról a leghalványabb fogalmam sincs. És ez így van jól.

Valahogy túl ismerős volt minden. Vagyis fél hétkor, majdnem tök sötétben kelek fel, csendesen összepakolok, majd, mint aki kirabolta a házat, elosonok maratont futni (bár előtte még Hans menő kávégépéből lefőztem egy dupla aranyszínű töltetet, mert elvileg az a legtutibb). A különbség mindössze annyi volt, hogy most kerékpárt is loptam, és a teljesen kihalt, vasárnap reggeli Hemsteedét bemelegítő terepként használva tempósan tekertem az állomás felé. Épphogy elértem az első vonatot (ami nyolc után indult egyébként), a megállóhelyen már ácsorgott egy futókolléga is, legalábbis a futócipőből, meg a rajtszámfelvételről ismerős zacskóból kiindulva.

Aztán a villamosra szállva már szépen gyarapodtunk, mire a tetthelyre értünk, már moccanni sem lehetett a sok potenciális egyéni-csúcs döntőtől. A villamos egyébként most csak az Olimpiai Stadionig járt, a pálya végét (nagyjából 4-5 megállót) lezárták a futófesztivál miatt. A rajtig nem is volt már olyan sok időm, ezért az első alkalmatlan helyen el is kezdtem átöltözni, mint kiderült, már késésben lettem volna akkor is, ha ebben a pillanatban állok be a sorba a ruhatárnál. Tapasztaltam már máskor is, ahol 1-2 ezernél többen voltunk, hogy a csomagmegőrző szűk keresztmetszet, mivel sok embert nem vesznek fel ide, mert noha egész nap dolgoznak, igazából 2x30 perc a csúcsidő, arra meg ugye minek a túlbiztosítás. Ennek az lett a vége, hogy vagy 20 percet álltam a pakkal a kezemben (miközben félig öltözködtem, meg a ragtapaszt akasztgattam magamra, amit most kivételesen nem felejtettem el). Mire az utolsók közt leadtam a cuccot (igen, az én sorom volt a leglassabb), már csak 4 perc volt a rajtig és 11 perccel elmúlt az az idő, ameddig a szervezők szerint egyáltalán bemehettem volna a stadionba (volt a házirendben ilyen szabály).

Nyilván ez utóbbi nem aggasztott, mert nem tudtam elképzelni olyat, hogy bármilyen rendezői sorfal meg tud állítani, bár egy önkéntes nyugdíjas néni megpróbálta. Nyilván a helyes válasz az lett volna, hogy hát jó, akkor inkább hazamegyek és mégsem futok, de ugye a mai középkorúak nem tisztelik az időseket. A küzdőtérre bejutáshoz egyébként szükség volt egy, fesztiválokon is használatos karszalagra, aminek színe egyben jelezte a rajtzónát is. Miközben a saját narancssárgámat (4 óra alatt, még optimistán neveztem) feltettem, akkor vettem észre, hogy körben végig időeredmények vannak ráírva, pontosan kiszámolva, hogy 5k-nként hol is kell tartania az embernek, ha négy óra alatt akar célba érni. Utólag ennek a biz-basznak komoly szerepet tulajdonítok abban, hogy elszaladtam az elejét.

De vissza a rajthoz. Mire beértem a stadionba, egy félreeső részen valójában szuperhőssé változtam és odaértem a rajtzónámhoz, meg is indult a sor, ilyen rapid módon még sose kellett elrajtolnom. Végülis mindegy. Egyébként szép idő volt, szokás szerint a maratonomra kisütött a nap, még ha a hétvégén szar idő is volt előtte. Szóval elindultunk, érdekes volt, életemben először kezdtem stadionból (érkezni egyszer már érkeztem stadionszerű létesítménybe, Invernessben). Kicsit rozsdásan rajtoltam a biciklizés dacára, de az első 1-2k után normalizálódott a helyzet, mikro először mentünk a parkban, már vidámság volt, aztán el is jött az a pillanat, a múzeumok környékénél, mire mindenki bemelegedett, de még nem vette fel az utazóritmust, pofáztam mindenféle emberekkel, aztán szép lassan beállt a népség a rendesnek gondolt ritmusába.

Az, hogy az amszterdami egy kicsit nagyobb maraton azoknál, ahol eddig voltam, az is jelezte, hogy sok óra volt kirakva a pályára (1,2,3,5k-nál, majd ötönként és a félmaratonnál is), ami annyiból volt gonosz dolog, hogy 5k-nál még mindig azt láttam, hogy a karszalagon feltüntetett időn belül vagyok, pedig feltett szándékom volt nem elrohanni az elejét, mivel tisztában voltam azzal, hogy esélytelen négy órán belül célba érnem. Érdekesség, hogy ezeknél az órás pontoknál fix kamera is volt, így utólag az idő alapján árultak olyan videofelvételeket, amikor látható volt XYZ versenyző, amikor elhaladt ott. Döbbenet. Viszont szép idő volt, vitt a tömeg, meg jól is esett akkor az a tempó, gondoltam menjen akkor ez, majd lassítok, ha jön az első erre utaló jel, hogy ideje lassítani. No, ez butaság volt. Sajnos hajlamos az ember öt maraton után (amiből egyébként jó esetben is maximum 2,5-re volt felkészülve rendesen) elhinni azt, hogy őt aztán baj nem érheti. Ez a hübrisz visszaüt, mivel minden verseny más és más, és hiába hiszi az ember azt, hogy majd beér valahogy, ez nem feltétlenül lesz így. Na, de ettől még messze vagyunk. Szóval, ahogy azt már a nagyobb városi maratonoknál megszokhattuk, lassan elkezdtünk kifelé futni magából a városból, ami végül is nem volt baj, mert ezt szép környéken, napsütésben és folyóparton tettük, ráadásul emblematikus szélmalom felé. Ha jól emlékszem, itt volt egy fordító, ami a 15k jelezte, ahol még szintén időn belül voltam, sőt, talán túlságosan is, ami azt jelentette, hogy felelőtlenül futkároztam, meg pózoltam a fotósoknak a háttérben a malommal. Ezután nem sokkal volt az első döccenő, amikor gondoltam, hogy ez nem lesz akkora móka a későbbiekben, mint az eddig tűnt. Nyilván ebben benne van az is, mikor szembesül az ember azzal, hogy a folyó másik partján az ügyesebbek már visszafelé jönnek, ő meg jó esetben is 30-40 perc múlva fog ott feltűnni, és még az is csak alig lesz fél táv után. A relációanalízis a két mondat (a döccenő és a szembejövők) között ok-okozati összefüggést nyilván nem mutatna ki, de önmagában mind a kettő igaz, de tényleg.

Mindezek ellenére különösebb nehézség nélkül elértem a hídig, ami ugye amolyan fordítóként is funkcionált, és átérve szembesültem azzal, ami eddig nem is tűnt fel: a széllel. Nem esett jól, kicsit sem, de inkább az volt a baj, hogy ez az oldal árnyékos is volt, és valójában nem volt annyira jó idő, hogy ne kezdjek el fázni, pont akkor, amikor egyébként is megérkeztem az első holtpontra. Elő is kotortam az egyik energiagélt, elhelyeztem magamban, majd picit lefelé adjusztálva a tempót, haladtam tovább, miközben borzasztóan hálás voltam az olyan szakaszokért, amik szélcsendesek és/vagy naposak voltak. Mindeközben azért sejtettem, hogy szar lesz a másik fele a versenynek, mert gyakorlatilag a semmiből kezdtek olyan érzéseim lenni, mint amilyenek máskor csak harminc után, ami sok jóval nem kecsegtetett.

Így léptem át az idei év legjobb félmaratoni eredményével (2 óra 00 perc 24 másodperc) a verseny második felébe, miközben még egy kicsit visszább vettem, tudomásul véve azt, hogy innentől jön a nem vidámság. Hát, jött, de hogy a kalapácsos ember képében, azt nem gondoltam volna. Mondjuk 25-ig elértem különösebb baj nélkül, csak nyüszögtem kicsit, de a második energiagélt (amit 30k-ra terveztem) már 27 körül előkotortam, és egyre szarabbul lettem, pedig visszalassultam abba a tempóba, amit elvileg tudnom kellett volna tartani a végégig, mert már többször is sikerült. Most nem. Pedig 29-nél még azzal is megpróbálkoztam, hogy a komforttalanság érzetemet az elviselhetetlenné tevő tényezők közül az idő közben előlépő hólyagnyomást elmulasztottam, azaz először láthatott a futóközönség szuperhőst eltűnni a bozótban. Sajnos nem volt ilyen egyszerű a dolog, sőt, ez inkább kizökkentett, így párszáz méterre a 30k-s táblától olyan történt velem (ez egy ilyen történelmi kilométer volt), ami még soha. Megálltam. Vagyis nem megálltam, mert ahhoz, mint kiderült, nem voltam elég jól. Tíz méterre az egyik vörös keresztes helytől lassítottam le lépésre, ami egy buszmegállóban volt. A megállóban elkezdtem nyújtani egy kicsit, miközben rettenetesen szédültem, és azon gondolkoztam, hogy ha most bemegyek a sátorba, soha többé nem állok vissza a versenybe. Így aztán inkább elkezdtem továbbsétálni, már csak azért is, mert egyhelyben lenni sokkal rosszabb volt, meg a hányás veszélyével fenyegetett.

Szóval így haladtam át a 30k-nál a vonalon. Gyakorlatilag öntudatlan állapotban voltam. Nem tudom, minek volt ez köszönhető, mert azért annyira nem futottam el az elejét. Ettem már verseny előtt kevesebbet, voltam kevésbé felkészült is (bár nem sokkal, ez tény), futottam már el az elejét is ennyire. Noha mozgalmas volt a verseny előtti két nap, ez sem volt újdonság. Valószínűleg eddig mindig orbitális mázlim volt, hogy a gondatlanság soha nem ütött vissza, most viszont a sok apróság összeadódott, és elég keményen megbüntetett. Tisztább pillanataimban azon morfondíroztam, hogy végül is ha csak gyaloglom, is beérek, és a cuccomért úgyis vissza kell menni, erre a legegyszerűbb mód még mindig a pályán keresztül vezet, amúgy sincs nálam térkép, meg hülyén néznék ki a belvárosban a hacukámban. Mivel önbecsülés, büszkeség, meg szuperhősség többé nem játszott semmilyen szerepet, ezért megpróbáltam összeszedni magam, bele-belefutottam a gyaloglásba, de párszáz métereknél tovább nem jutottam, ahol frissítés volt, ott megálltam, sokat ittam, ahol lehetett, ettem. 34k-nál volt egy TV-stáb (vagyis riporter srác, kamerás srác), akik valódi aggódással az arcukon kérdezték, hogy minden rendben van-e velem. Mondtam, hogy persze, mi baj lenne és feléjük fordítottam a fejem, amitől még jobban megijedtek, mert eközben a szemeim valószínűleg egy másik dimenziót moziztak. Ebből már nekem is kiviláglott, hogy ez most minősített eset lehet.

De nem adtam fel, mivel már minden nem létező mítoszt leromboltam, arra gondoltam, hogy ha már éppen ráérek, akkor akár el is kezdhetném építeni az újabbat. Bár sokkal jobban nem lettem, a szédülés elmúlt, így 36k után megpróbálkoztam a gyaloglásnál eggyel gyorsabb, már-már kocogó tempó állandósításával. Hogy az előző 40 perc valójában hogy telt el, arra igazából nem nagyon emlékszem. Szerencsére közben visszaérkeztünk a városba, lettek nézők, ami soha annyit még nem jelentett nekem, mint ott. Regenerálódtam annyira, hogy képes voltam abban a tempóban haladni, mint amit a legelső, hőségriadós félmaratonom vége felé nyújtani tudtam, így szépen lassan vánszorogtam a cél felé, meg szuperhősködtem a járókelőknek, bár nem tűnt valami hitelesnek, főleg hogy a ragtapasz is a múlté volt akkorra már régen. Ha jól emlékszem, nagyjából az egyetlen maskarás futó voltam egyébként (ez meglepett), illetve teljes jelmezben nem nagyon láttam mást, csak egy-két paróka, Superman-felső, meg hasonlók repkedtek néha körülöttem, amikor épp képes volt az agyam a képalkotásra.

A legnagyobb élmény a Vondelpark volt visszafelé, ami vasárnap, ebéd után, napsütésben rengeteg embert vonzott, ők mind jóleső érzéssel konstatálták, hogy nem ők futottak addigra 40k-t, hanem mások. Itt már stabilan hoztam a túlélő-tempót, és lassan kezdtem arról is megbizonyosodni, hogy nem fogok összeesni az elkövetkezendő negyed órában, azaz semmi nem fog megmenteni engem a célba érkezéstől. Meglepően sok néző volt az utolsó másfél ezren, bár ez valószínűleg annak is köszönhető volt, hogy időközben ellőtték a félmaraton rajtját is, amit úgy időzítettek, hogy nagyjából egyszerre legyen vége, vagyis a célbaérkezési időt tekintve nagyjából egybeesett a 4 óra 30 és az 1 óra pár perc a maratonon és a félmaratonon, csak másik sávban kellett befutni. Ennek volt köszönhető az a néhány fürge atléta is, akik tempóját ott a vert seregben nem igazán tudtam mire vélni, de aztán rájöttem, hogy ők kicsit kevesebbet futottak, bár azt jóval gyorsabban.

Szóval okom nem nagyon volt rá, de az utolsó 4-500 métert végipózerkedtem, ha már beöltöztem, meg bírtam kettőnél többet lépni oldalt is. Szerencsére nem volt semmi furmány a célra vezető útnál, azaz nem kellett még két kört futni a salakon vagy hasonló, amit nagyra tudtam értékelni. Egy aljas dolog volt, nem engedtek a fűre minket, nem tudom, miért féltették, de csak egy kis sávban heverészett pár ember, a nagy része el volt kerítve és kértek is minket, hogy tűnjünk el onnan minél hamarabb. Mondjuk hamar betelt volna az a kis placc, ha mindenki ott dagonyázik.

Néhányszor megpróbáltam leírni már, milyen érzés volt valami futással kapcsolatos élményem. Bőgtem már teljesen kimerülve az ürességtől, voltam rettenetesen büszke, miközben csak gólya módjára tudtam menni, és hoztam ki magamból a legtöbbet olyankor, amikor élni sem volt kedvem, nemhogy futni. Ez most valami sokkal tarkább, mégis felszínesebb dolog volt, utáltam, hogy elbasztam, és hihetetlen volt, hogy mégis elértem a célig. Könnyelmű voltam, és rutinból akartam megoldani valamit, valami olyasmit, amit (egy hétköznapi szuperhős szintjén legalábbis) nem lehet, főleg úgy, hogy a rutintól erősen eltérő volt az előző 2,5-3 hónap. Ugyanakkor képes voltam összeszedni magam, és ha másért nem is, az utolsó 7k lekocogásáért úgy érzem, mégiscsak megérdemeltem valahol az érmet. És tanultam ismét valamit. Ilyesmiken gondolkodtam a zuhanyzás után a lelátón a kávémat szürcsölve, miközben az irdatlan mennyiségű félmaratonistát néztem behömpölyögni a célba, két óra körüli idővel.

Más mesélnivaló nem nagyon van, vasárnap még kalóriát pótoltam leginkább, majd szépen hazajöttem hétfőn. Öregebb lettem egy maratonnal megint.

A Leber-famíliának pedig köszönet a supportért.

Videó egy öreg ember pillanatairól

Valahogy túl ismerős volt minden. Vagyis fél hétkor, majdnem tök sötétben kelek fel, csendesen összepakolok, majd, mint aki kirabolta a házat, elosonok maratont futni (bár előtte még Hans menő kávégépéből lefőztem egy dupla aranyszínű töltetet, mert elvileg az a legtutibb). A különbség mindössze annyi volt, hogy most kerékpárt is loptam, és a teljesen kihalt, vasárnap reggeli Hemsteedét bemelegítő terepként használva tempósan tekertem az állomás felé. Épphogy elértem az első vonatot (ami nyolc után indult egyébként), a megállóhelyen már ácsorgott egy futókolléga is, legalábbis a futócipőből, meg a rajtszámfelvételről ismerős zacskóból kiindulva.

Aztán a villamosra szállva már szépen gyarapodtunk, mire a tetthelyre értünk, már moccanni sem lehetett a sok potenciális egyéni-csúcs döntőtől. A villamos egyébként most csak az Olimpiai Stadionig járt, a pálya végét (nagyjából 4-5 megállót) lezárták a futófesztivál miatt. A rajtig nem is volt már olyan sok időm, ezért az első alkalmatlan helyen el is kezdtem átöltözni, mint kiderült, már késésben lettem volna akkor is, ha ebben a pillanatban állok be a sorba a ruhatárnál. Tapasztaltam már máskor is, ahol 1-2 ezernél többen voltunk, hogy a csomagmegőrző szűk keresztmetszet, mivel sok embert nem vesznek fel ide, mert noha egész nap dolgoznak, igazából 2x30 perc a csúcsidő, arra meg ugye minek a túlbiztosítás. Ennek az lett a vége, hogy vagy 20 percet álltam a pakkal a kezemben (miközben félig öltözködtem, meg a ragtapaszt akasztgattam magamra, amit most kivételesen nem felejtettem el). Mire az utolsók közt leadtam a cuccot (igen, az én sorom volt a leglassabb), már csak 4 perc volt a rajtig és 11 perccel elmúlt az az idő, ameddig a szervezők szerint egyáltalán bemehettem volna a stadionba (volt a házirendben ilyen szabály).

Nyilván ez utóbbi nem aggasztott, mert nem tudtam elképzelni olyat, hogy bármilyen rendezői sorfal meg tud állítani, bár egy önkéntes nyugdíjas néni megpróbálta. Nyilván a helyes válasz az lett volna, hogy hát jó, akkor inkább hazamegyek és mégsem futok, de ugye a mai középkorúak nem tisztelik az időseket. A küzdőtérre bejutáshoz egyébként szükség volt egy, fesztiválokon is használatos karszalagra, aminek színe egyben jelezte a rajtzónát is. Miközben a saját narancssárgámat (4 óra alatt, még optimistán neveztem) feltettem, akkor vettem észre, hogy körben végig időeredmények vannak ráírva, pontosan kiszámolva, hogy 5k-nként hol is kell tartania az embernek, ha négy óra alatt akar célba érni. Utólag ennek a biz-basznak komoly szerepet tulajdonítok abban, hogy elszaladtam az elejét.

De vissza a rajthoz. Mire beértem a stadionba, egy félreeső részen valójában szuperhőssé változtam és odaértem a rajtzónámhoz, meg is indult a sor, ilyen rapid módon még sose kellett elrajtolnom. Végülis mindegy. Egyébként szép idő volt, szokás szerint a maratonomra kisütött a nap, még ha a hétvégén szar idő is volt előtte. Szóval elindultunk, érdekes volt, életemben először kezdtem stadionból (érkezni egyszer már érkeztem stadionszerű létesítménybe, Invernessben). Kicsit rozsdásan rajtoltam a biciklizés dacára, de az első 1-2k után normalizálódott a helyzet, mikro először mentünk a parkban, már vidámság volt, aztán el is jött az a pillanat, a múzeumok környékénél, mire mindenki bemelegedett, de még nem vette fel az utazóritmust, pofáztam mindenféle emberekkel, aztán szép lassan beállt a népség a rendesnek gondolt ritmusába.

Az, hogy az amszterdami egy kicsit nagyobb maraton azoknál, ahol eddig voltam, az is jelezte, hogy sok óra volt kirakva a pályára (1,2,3,5k-nál, majd ötönként és a félmaratonnál is), ami annyiból volt gonosz dolog, hogy 5k-nál még mindig azt láttam, hogy a karszalagon feltüntetett időn belül vagyok, pedig feltett szándékom volt nem elrohanni az elejét, mivel tisztában voltam azzal, hogy esélytelen négy órán belül célba érnem. Érdekesség, hogy ezeknél az órás pontoknál fix kamera is volt, így utólag az idő alapján árultak olyan videofelvételeket, amikor látható volt XYZ versenyző, amikor elhaladt ott. Döbbenet. Viszont szép idő volt, vitt a tömeg, meg jól is esett akkor az a tempó, gondoltam menjen akkor ez, majd lassítok, ha jön az első erre utaló jel, hogy ideje lassítani. No, ez butaság volt. Sajnos hajlamos az ember öt maraton után (amiből egyébként jó esetben is maximum 2,5-re volt felkészülve rendesen) elhinni azt, hogy őt aztán baj nem érheti. Ez a hübrisz visszaüt, mivel minden verseny más és más, és hiába hiszi az ember azt, hogy majd beér valahogy, ez nem feltétlenül lesz így. Na, de ettől még messze vagyunk. Szóval, ahogy azt már a nagyobb városi maratonoknál megszokhattuk, lassan elkezdtünk kifelé futni magából a városból, ami végül is nem volt baj, mert ezt szép környéken, napsütésben és folyóparton tettük, ráadásul emblematikus szélmalom felé. Ha jól emlékszem, itt volt egy fordító, ami a 15k jelezte, ahol még szintén időn belül voltam, sőt, talán túlságosan is, ami azt jelentette, hogy felelőtlenül futkároztam, meg pózoltam a fotósoknak a háttérben a malommal. Ezután nem sokkal volt az első döccenő, amikor gondoltam, hogy ez nem lesz akkora móka a későbbiekben, mint az eddig tűnt. Nyilván ebben benne van az is, mikor szembesül az ember azzal, hogy a folyó másik partján az ügyesebbek már visszafelé jönnek, ő meg jó esetben is 30-40 perc múlva fog ott feltűnni, és még az is csak alig lesz fél táv után. A relációanalízis a két mondat (a döccenő és a szembejövők) között ok-okozati összefüggést nyilván nem mutatna ki, de önmagában mind a kettő igaz, de tényleg.

Mindezek ellenére különösebb nehézség nélkül elértem a hídig, ami ugye amolyan fordítóként is funkcionált, és átérve szembesültem azzal, ami eddig nem is tűnt fel: a széllel. Nem esett jól, kicsit sem, de inkább az volt a baj, hogy ez az oldal árnyékos is volt, és valójában nem volt annyira jó idő, hogy ne kezdjek el fázni, pont akkor, amikor egyébként is megérkeztem az első holtpontra. Elő is kotortam az egyik energiagélt, elhelyeztem magamban, majd picit lefelé adjusztálva a tempót, haladtam tovább, miközben borzasztóan hálás voltam az olyan szakaszokért, amik szélcsendesek és/vagy naposak voltak. Mindeközben azért sejtettem, hogy szar lesz a másik fele a versenynek, mert gyakorlatilag a semmiből kezdtek olyan érzéseim lenni, mint amilyenek máskor csak harminc után, ami sok jóval nem kecsegtetett.

Így léptem át az idei év legjobb félmaratoni eredményével (2 óra 00 perc 24 másodperc) a verseny második felébe, miközben még egy kicsit visszább vettem, tudomásul véve azt, hogy innentől jön a nem vidámság. Hát, jött, de hogy a kalapácsos ember képében, azt nem gondoltam volna. Mondjuk 25-ig elértem különösebb baj nélkül, csak nyüszögtem kicsit, de a második energiagélt (amit 30k-ra terveztem) már 27 körül előkotortam, és egyre szarabbul lettem, pedig visszalassultam abba a tempóba, amit elvileg tudnom kellett volna tartani a végégig, mert már többször is sikerült. Most nem. Pedig 29-nél még azzal is megpróbálkoztam, hogy a komforttalanság érzetemet az elviselhetetlenné tevő tényezők közül az idő közben előlépő hólyagnyomást elmulasztottam, azaz először láthatott a futóközönség szuperhőst eltűnni a bozótban. Sajnos nem volt ilyen egyszerű a dolog, sőt, ez inkább kizökkentett, így párszáz méterre a 30k-s táblától olyan történt velem (ez egy ilyen történelmi kilométer volt), ami még soha. Megálltam. Vagyis nem megálltam, mert ahhoz, mint kiderült, nem voltam elég jól. Tíz méterre az egyik vörös keresztes helytől lassítottam le lépésre, ami egy buszmegállóban volt. A megállóban elkezdtem nyújtani egy kicsit, miközben rettenetesen szédültem, és azon gondolkoztam, hogy ha most bemegyek a sátorba, soha többé nem állok vissza a versenybe. Így aztán inkább elkezdtem továbbsétálni, már csak azért is, mert egyhelyben lenni sokkal rosszabb volt, meg a hányás veszélyével fenyegetett.

Szóval így haladtam át a 30k-nál a vonalon. Gyakorlatilag öntudatlan állapotban voltam. Nem tudom, minek volt ez köszönhető, mert azért annyira nem futottam el az elejét. Ettem már verseny előtt kevesebbet, voltam kevésbé felkészült is (bár nem sokkal, ez tény), futottam már el az elejét is ennyire. Noha mozgalmas volt a verseny előtti két nap, ez sem volt újdonság. Valószínűleg eddig mindig orbitális mázlim volt, hogy a gondatlanság soha nem ütött vissza, most viszont a sok apróság összeadódott, és elég keményen megbüntetett. Tisztább pillanataimban azon morfondíroztam, hogy végül is ha csak gyaloglom, is beérek, és a cuccomért úgyis vissza kell menni, erre a legegyszerűbb mód még mindig a pályán keresztül vezet, amúgy sincs nálam térkép, meg hülyén néznék ki a belvárosban a hacukámban. Mivel önbecsülés, büszkeség, meg szuperhősség többé nem játszott semmilyen szerepet, ezért megpróbáltam összeszedni magam, bele-belefutottam a gyaloglásba, de párszáz métereknél tovább nem jutottam, ahol frissítés volt, ott megálltam, sokat ittam, ahol lehetett, ettem. 34k-nál volt egy TV-stáb (vagyis riporter srác, kamerás srác), akik valódi aggódással az arcukon kérdezték, hogy minden rendben van-e velem. Mondtam, hogy persze, mi baj lenne és feléjük fordítottam a fejem, amitől még jobban megijedtek, mert eközben a szemeim valószínűleg egy másik dimenziót moziztak. Ebből már nekem is kiviláglott, hogy ez most minősített eset lehet.

De nem adtam fel, mivel már minden nem létező mítoszt leromboltam, arra gondoltam, hogy ha már éppen ráérek, akkor akár el is kezdhetném építeni az újabbat. Bár sokkal jobban nem lettem, a szédülés elmúlt, így 36k után megpróbálkoztam a gyaloglásnál eggyel gyorsabb, már-már kocogó tempó állandósításával. Hogy az előző 40 perc valójában hogy telt el, arra igazából nem nagyon emlékszem. Szerencsére közben visszaérkeztünk a városba, lettek nézők, ami soha annyit még nem jelentett nekem, mint ott. Regenerálódtam annyira, hogy képes voltam abban a tempóban haladni, mint amit a legelső, hőségriadós félmaratonom vége felé nyújtani tudtam, így szépen lassan vánszorogtam a cél felé, meg szuperhősködtem a járókelőknek, bár nem tűnt valami hitelesnek, főleg hogy a ragtapasz is a múlté volt akkorra már régen. Ha jól emlékszem, nagyjából az egyetlen maskarás futó voltam egyébként (ez meglepett), illetve teljes jelmezben nem nagyon láttam mást, csak egy-két paróka, Superman-felső, meg hasonlók repkedtek néha körülöttem, amikor épp képes volt az agyam a képalkotásra.

A legnagyobb élmény a Vondelpark volt visszafelé, ami vasárnap, ebéd után, napsütésben rengeteg embert vonzott, ők mind jóleső érzéssel konstatálták, hogy nem ők futottak addigra 40k-t, hanem mások. Itt már stabilan hoztam a túlélő-tempót, és lassan kezdtem arról is megbizonyosodni, hogy nem fogok összeesni az elkövetkezendő negyed órában, azaz semmi nem fog megmenteni engem a célba érkezéstől. Meglepően sok néző volt az utolsó másfél ezren, bár ez valószínűleg annak is köszönhető volt, hogy időközben ellőtték a félmaraton rajtját is, amit úgy időzítettek, hogy nagyjából egyszerre legyen vége, vagyis a célbaérkezési időt tekintve nagyjából egybeesett a 4 óra 30 és az 1 óra pár perc a maratonon és a félmaratonon, csak másik sávban kellett befutni. Ennek volt köszönhető az a néhány fürge atléta is, akik tempóját ott a vert seregben nem igazán tudtam mire vélni, de aztán rájöttem, hogy ők kicsit kevesebbet futottak, bár azt jóval gyorsabban.

Szóval okom nem nagyon volt rá, de az utolsó 4-500 métert végipózerkedtem, ha már beöltöztem, meg bírtam kettőnél többet lépni oldalt is. Szerencsére nem volt semmi furmány a célra vezető útnál, azaz nem kellett még két kört futni a salakon vagy hasonló, amit nagyra tudtam értékelni. Egy aljas dolog volt, nem engedtek a fűre minket, nem tudom, miért féltették, de csak egy kis sávban heverészett pár ember, a nagy része el volt kerítve és kértek is minket, hogy tűnjünk el onnan minél hamarabb. Mondjuk hamar betelt volna az a kis placc, ha mindenki ott dagonyázik.

Néhányszor megpróbáltam leírni már, milyen érzés volt valami futással kapcsolatos élményem. Bőgtem már teljesen kimerülve az ürességtől, voltam rettenetesen büszke, miközben csak gólya módjára tudtam menni, és hoztam ki magamból a legtöbbet olyankor, amikor élni sem volt kedvem, nemhogy futni. Ez most valami sokkal tarkább, mégis felszínesebb dolog volt, utáltam, hogy elbasztam, és hihetetlen volt, hogy mégis elértem a célig. Könnyelmű voltam, és rutinból akartam megoldani valamit, valami olyasmit, amit (egy hétköznapi szuperhős szintjén legalábbis) nem lehet, főleg úgy, hogy a rutintól erősen eltérő volt az előző 2,5-3 hónap. Ugyanakkor képes voltam összeszedni magam, és ha másért nem is, az utolsó 7k lekocogásáért úgy érzem, mégiscsak megérdemeltem valahol az érmet. És tanultam ismét valamit. Ilyesmiken gondolkodtam a zuhanyzás után a lelátón a kávémat szürcsölve, miközben az irdatlan mennyiségű félmaratonistát néztem behömpölyögni a célba, két óra körüli idővel.

Más mesélnivaló nem nagyon van, vasárnap még kalóriát pótoltam leginkább, majd szépen hazajöttem hétfőn. Öregebb lettem egy maratonnal megint.

A Leber-famíliának pedig köszönet a supportért.

Videó egy öreg ember pillanatairól

Valahogy túl ismerős volt minden. Vagyis fél hétkor, majdnem tök sötétben kelek fel, csendesen összepakolok, majd, mint aki kirabolta a házat, elosonok maratont futni (bár előtte még Hans menő kávégépéből lefőztem egy dupla aranyszínű töltetet, mert elvileg az a legtutibb). A különbség mindössze annyi volt, hogy most kerékpárt is loptam, és a teljesen kihalt, vasárnap reggeli Hemsteedét bemelegítő terepként használva tempósan tekertem az állomás felé. Épphogy elértem az első vonatot (ami nyolc után indult egyébként), a megállóhelyen már ácsorgott egy futókolléga is, legalábbis a futócipőből, meg a rajtszámfelvételről ismerős zacskóból kiindulva.

Aztán a villamosra szállva már szépen gyarapodtunk, mire a tetthelyre értünk, már moccanni sem lehetett a sok potenciális egyéni-csúcs döntőtől. A villamos egyébként most csak az Olimpiai Stadionig járt, a pálya végét (nagyjából 4-5 megállót) lezárták a futófesztivál miatt. A rajtig nem is volt már olyan sok időm, ezért az első alkalmatlan helyen el is kezdtem átöltözni, mint kiderült, már késésben lettem volna akkor is, ha ebben a pillanatban állok be a sorba a ruhatárnál. Tapasztaltam már máskor is, ahol 1-2 ezernél többen voltunk, hogy a csomagmegőrző szűk keresztmetszet, mivel sok embert nem vesznek fel ide, mert noha egész nap dolgoznak, igazából 2x30 perc a csúcsidő, arra meg ugye minek a túlbiztosítás. Ennek az lett a vége, hogy vagy 20 percet álltam a pakkal a kezemben (miközben félig öltözködtem, meg a ragtapaszt akasztgattam magamra, amit most kivételesen nem felejtettem el). Mire az utolsók közt leadtam a cuccot (igen, az én sorom volt a leglassabb), már csak 4 perc volt a rajtig és 11 perccel elmúlt az az idő, ameddig a szervezők szerint egyáltalán bemehettem volna a stadionba (volt a házirendben ilyen szabály).

Nyilván ez utóbbi nem aggasztott, mert nem tudtam elképzelni olyat, hogy bármilyen rendezői sorfal meg tud állítani, bár egy önkéntes nyugdíjas néni megpróbálta. Nyilván a helyes válasz az lett volna, hogy hát jó, akkor inkább hazamegyek és mégsem futok, de ugye a mai középkorúak nem tisztelik az időseket. A küzdőtérre bejutáshoz egyébként szükség volt egy, fesztiválokon is használatos karszalagra, aminek színe egyben jelezte a rajtzónát is. Miközben a saját narancssárgámat (4 óra alatt, még optimistán neveztem) feltettem, akkor vettem észre, hogy körben végig időeredmények vannak ráírva, pontosan kiszámolva, hogy 5k-nként hol is kell tartania az embernek, ha négy óra alatt akar célba érni. Utólag ennek a biz-basznak komoly szerepet tulajdonítok abban, hogy elszaladtam az elejét.

De vissza a rajthoz. Mire beértem a stadionba, egy félreeső részen valójában szuperhőssé változtam és odaértem a rajtzónámhoz, meg is indult a sor, ilyen rapid módon még sose kellett elrajtolnom. Végülis mindegy. Egyébként szép idő volt, szokás szerint a maratonomra kisütött a nap, még ha a hétvégén szar idő is volt előtte. Szóval elindultunk, érdekes volt, életemben először kezdtem stadionból (érkezni egyszer már érkeztem stadionszerű létesítménybe, Invernessben). Kicsit rozsdásan rajtoltam a biciklizés dacára, de az első 1-2k után normalizálódott a helyzet, mikro először mentünk a parkban, már vidámság volt, aztán el is jött az a pillanat, a múzeumok környékénél, mire mindenki bemelegedett, de még nem vette fel az utazóritmust, pofáztam mindenféle emberekkel, aztán szép lassan beállt a népség a rendesnek gondolt ritmusába.

Az, hogy az amszterdami egy kicsit nagyobb maraton azoknál, ahol eddig voltam, az is jelezte, hogy sok óra volt kirakva a pályára (1,2,3,5k-nál, majd ötönként és a félmaratonnál is), ami annyiból volt gonosz dolog, hogy 5k-nál még mindig azt láttam, hogy a karszalagon feltüntetett időn belül vagyok, pedig feltett szándékom volt nem elrohanni az elejét, mivel tisztában voltam azzal, hogy esélytelen négy órán belül célba érnem. Érdekesség, hogy ezeknél az órás pontoknál fix kamera is volt, így utólag az idő alapján árultak olyan videofelvételeket, amikor látható volt XYZ versenyző, amikor elhaladt ott. Döbbenet. Viszont szép idő volt, vitt a tömeg, meg jól is esett akkor az a tempó, gondoltam menjen akkor ez, majd lassítok, ha jön az első erre utaló jel, hogy ideje lassítani. No, ez butaság volt. Sajnos hajlamos az ember öt maraton után (amiből egyébként jó esetben is maximum 2,5-re volt felkészülve rendesen) elhinni azt, hogy őt aztán baj nem érheti. Ez a hübrisz visszaüt, mivel minden verseny más és más, és hiába hiszi az ember azt, hogy majd beér valahogy, ez nem feltétlenül lesz így. Na, de ettől még messze vagyunk. Szóval, ahogy azt már a nagyobb városi maratonoknál megszokhattuk, lassan elkezdtünk kifelé futni magából a városból, ami végül is nem volt baj, mert ezt szép környéken, napsütésben és folyóparton tettük, ráadásul emblematikus szélmalom felé. Ha jól emlékszem, itt volt egy fordító, ami a 15k jelezte, ahol még szintén időn belül voltam, sőt, talán túlságosan is, ami azt jelentette, hogy felelőtlenül futkároztam, meg pózoltam a fotósoknak a háttérben a malommal. Ezután nem sokkal volt az első döccenő, amikor gondoltam, hogy ez nem lesz akkora móka a későbbiekben, mint az eddig tűnt. Nyilván ebben benne van az is, mikor szembesül az ember azzal, hogy a folyó másik partján az ügyesebbek már visszafelé jönnek, ő meg jó esetben is 30-40 perc múlva fog ott feltűnni, és még az is csak alig lesz fél táv után. A relációanalízis a két mondat (a döccenő és a szembejövők) között ok-okozati összefüggést nyilván nem mutatna ki, de önmagában mind a kettő igaz, de tényleg.

Mindezek ellenére különösebb nehézség nélkül elértem a hídig, ami ugye amolyan fordítóként is funkcionált, és átérve szembesültem azzal, ami eddig nem is tűnt fel: a széllel. Nem esett jól, kicsit sem, de inkább az volt a baj, hogy ez az oldal árnyékos is volt, és valójában nem volt annyira jó idő, hogy ne kezdjek el fázni, pont akkor, amikor egyébként is megérkeztem az első holtpontra. Elő is kotortam az egyik energiagélt, elhelyeztem magamban, majd picit lefelé adjusztálva a tempót, haladtam tovább, miközben borzasztóan hálás voltam az olyan szakaszokért, amik szélcsendesek és/vagy naposak voltak. Mindeközben azért sejtettem, hogy szar lesz a másik fele a versenynek, mert gyakorlatilag a semmiből kezdtek olyan érzéseim lenni, mint amilyenek máskor csak harminc után, ami sok jóval nem kecsegtetett.

Így léptem át az idei év legjobb félmaratoni eredményével (2 óra 00 perc 24 másodperc) a verseny második felébe, miközben még egy kicsit visszább vettem, tudomásul véve azt, hogy innentől jön a nem vidámság. Hát, jött, de hogy a kalapácsos ember képében, azt nem gondoltam volna. Mondjuk 25-ig elértem különösebb baj nélkül, csak nyüszögtem kicsit, de a második energiagélt (amit 30k-ra terveztem) már 27 körül előkotortam, és egyre szarabbul lettem, pedig visszalassultam abba a tempóba, amit elvileg tudnom kellett volna tartani a végégig, mert már többször is sikerült. Most nem. Pedig 29-nél még azzal is megpróbálkoztam, hogy a komforttalanság érzetemet az elviselhetetlenné tevő tényezők közül az idő közben előlépő hólyagnyomást elmulasztottam, azaz először láthatott a futóközönség szuperhőst eltűnni a bozótban. Sajnos nem volt ilyen egyszerű a dolog, sőt, ez inkább kizökkentett, így párszáz méterre a 30k-s táblától olyan történt velem (ez egy ilyen történelmi kilométer volt), ami még soha. Megálltam. Vagyis nem megálltam, mert ahhoz, mint kiderült, nem voltam elég jól. Tíz méterre az egyik vörös keresztes helytől lassítottam le lépésre, ami egy buszmegállóban volt. A megállóban elkezdtem nyújtani egy kicsit, miközben rettenetesen szédültem, és azon gondolkoztam, hogy ha most bemegyek a sátorba, soha többé nem állok vissza a versenybe. Így aztán inkább elkezdtem továbbsétálni, már csak azért is, mert egyhelyben lenni sokkal rosszabb volt, meg a hányás veszélyével fenyegetett.

Szóval így haladtam át a 30k-nál a vonalon. Gyakorlatilag öntudatlan állapotban voltam. Nem tudom, minek volt ez köszönhető, mert azért annyira nem futottam el az elejét. Ettem már verseny előtt kevesebbet, voltam kevésbé felkészült is (bár nem sokkal, ez tény), futottam már el az elejét is ennyire. Noha mozgalmas volt a verseny előtti két nap, ez sem volt újdonság. Valószínűleg eddig mindig orbitális mázlim volt, hogy a gondatlanság soha nem ütött vissza, most viszont a sok apróság összeadódott, és elég keményen megbüntetett. Tisztább pillanataimban azon morfondíroztam, hogy végül is ha csak gyaloglom, is beérek, és a cuccomért úgyis vissza kell menni, erre a legegyszerűbb mód még mindig a pályán keresztül vezet, amúgy sincs nálam térkép, meg hülyén néznék ki a belvárosban a hacukámban. Mivel önbecsülés, büszkeség, meg szuperhősség többé nem játszott semmilyen szerepet, ezért megpróbáltam összeszedni magam, bele-belefutottam a gyaloglásba, de párszáz métereknél tovább nem jutottam, ahol frissítés volt, ott megálltam, sokat ittam, ahol lehetett, ettem. 34k-nál volt egy TV-stáb (vagyis riporter srác, kamerás srác), akik valódi aggódással az arcukon kérdezték, hogy minden rendben van-e velem. Mondtam, hogy persze, mi baj lenne és feléjük fordítottam a fejem, amitől még jobban megijedtek, mert eközben a szemeim valószínűleg egy másik dimenziót moziztak. Ebből már nekem is kiviláglott, hogy ez most minősített eset lehet.

De nem adtam fel, mivel már minden nem létező mítoszt leromboltam, arra gondoltam, hogy ha már éppen ráérek, akkor akár el is kezdhetném építeni az újabbat. Bár sokkal jobban nem lettem, a szédülés elmúlt, így 36k után megpróbálkoztam a gyaloglásnál eggyel gyorsabb, már-már kocogó tempó állandósításával. Hogy az előző 40 perc valójában hogy telt el, arra igazából nem nagyon emlékszem. Szerencsére közben visszaérkeztünk a városba, lettek nézők, ami soha annyit még nem jelentett nekem, mint ott. Regenerálódtam annyira, hogy képes voltam abban a tempóban haladni, mint amit a legelső, hőségriadós félmaratonom vége felé nyújtani tudtam, így szépen lassan vánszorogtam a cél felé, meg szuperhősködtem a járókelőknek, bár nem tűnt valami hitelesnek, főleg hogy a ragtapasz is a múlté volt akkorra már régen. Ha jól emlékszem, nagyjából az egyetlen maskarás futó voltam egyébként (ez meglepett), illetve teljes jelmezben nem nagyon láttam mást, csak egy-két paróka, Superman-felső, meg hasonlók repkedtek néha körülöttem, amikor épp képes volt az agyam a képalkotásra.

A legnagyobb élmény a Vondelpark volt visszafelé, ami vasárnap, ebéd után, napsütésben rengeteg embert vonzott, ők mind jóleső érzéssel konstatálták, hogy nem ők futottak addigra 40k-t, hanem mások. Itt már stabilan hoztam a túlélő-tempót, és lassan kezdtem arról is megbizonyosodni, hogy nem fogok összeesni az elkövetkezendő negyed órában, azaz semmi nem fog megmenteni engem a célba érkezéstől. Meglepően sok néző volt az utolsó másfél ezren, bár ez valószínűleg annak is köszönhető volt, hogy időközben ellőtték a félmaraton rajtját is, amit úgy időzítettek, hogy nagyjából egyszerre legyen vége, vagyis a célbaérkezési időt tekintve nagyjából egybeesett a 4 óra 30 és az 1 óra pár perc a maratonon és a félmaratonon, csak másik sávban kellett befutni. Ennek volt köszönhető az a néhány fürge atléta is, akik tempóját ott a vert seregben nem igazán tudtam mire vélni, de aztán rájöttem, hogy ők kicsit kevesebbet futottak, bár azt jóval gyorsabban.

Szóval okom nem nagyon volt rá, de az utolsó 4-500 métert végipózerkedtem, ha már beöltöztem, meg bírtam kettőnél többet lépni oldalt is. Szerencsére nem volt semmi furmány a célra vezető útnál, azaz nem kellett még két kört futni a salakon vagy hasonló, amit nagyra tudtam értékelni. Egy aljas dolog volt, nem engedtek a fűre minket, nem tudom, miért féltették, de csak egy kis sávban heverészett pár ember, a nagy része el volt kerítve és kértek is minket, hogy tűnjünk el onnan minél hamarabb. Mondjuk hamar betelt volna az a kis placc, ha mindenki ott dagonyázik.

Néhányszor megpróbáltam leírni már, milyen érzés volt valami futással kapcsolatos élményem. Bőgtem már teljesen kimerülve az ürességtől, voltam rettenetesen büszke, miközben csak gólya módjára tudtam menni, és hoztam ki magamból a legtöbbet olyankor, amikor élni sem volt kedvem, nemhogy futni. Ez most valami sokkal tarkább, mégis felszínesebb dolog volt, utáltam, hogy elbasztam, és hihetetlen volt, hogy mégis elértem a célig. Könnyelmű voltam, és rutinból akartam megoldani valamit, valami olyasmit, amit (egy hétköznapi szuperhős szintjén legalábbis) nem lehet, főleg úgy, hogy a rutintól erősen eltérő volt az előző 2,5-3 hónap. Ugyanakkor képes voltam összeszedni magam, és ha másért nem is, az utolsó 7k lekocogásáért úgy érzem, mégiscsak megérdemeltem valahol az érmet. És tanultam ismét valamit. Ilyesmiken gondolkodtam a zuhanyzás után a lelátón a kávémat szürcsölve, miközben az irdatlan mennyiségű félmaratonistát néztem behömpölyögni a célba, két óra körüli idővel.

Más mesélnivaló nem nagyon van, vasárnap még kalóriát pótoltam leginkább, majd szépen hazajöttem hétfőn. Öregebb lettem egy maratonnal megint.

A Leber-famíliának pedig köszönet a supportért.

Videó egy öreg ember pillanatairól

Valahogy túl ismerős volt minden. Vagyis fél hétkor, majdnem tök sötétben kelek fel, csendesen összepakolok, majd, mint aki kirabolta a házat, elosonok maratont futni (bár előtte még Hans menő kávégépéből lefőztem egy dupla aranyszínű töltetet, mert elvileg az a legtutibb). A különbség mindössze annyi volt, hogy most kerékpárt is loptam, és a teljesen kihalt, vasárnap reggeli Hemsteedét bemelegítő terepként használva tempósan tekertem az állomás felé. Épphogy elértem az első vonatot (ami nyolc után indult egyébként), a megállóhelyen már ácsorgott egy futókolléga is, legalábbis a futócipőből, meg a rajtszámfelvételről ismerős zacskóból kiindulva.

Aztán a villamosra szállva már szépen gyarapodtunk, mire a tetthelyre értünk, már moccanni sem lehetett a sok potenciális egyéni-csúcs döntőtől. A villamos egyébként most csak az Olimpiai Stadionig járt, a pálya végét (nagyjából 4-5 megállót) lezárták a futófesztivál miatt. A rajtig nem is volt már olyan sok időm, ezért az első alkalmatlan helyen el is kezdtem átöltözni, mint kiderült, már késésben lettem volna akkor is, ha ebben a pillanatban állok be a sorba a ruhatárnál. Tapasztaltam már máskor is, ahol 1-2 ezernél többen voltunk, hogy a csomagmegőrző szűk keresztmetszet, mivel sok embert nem vesznek fel ide, mert noha egész nap dolgoznak, igazából 2x30 perc a csúcsidő, arra meg ugye minek a túlbiztosítás. Ennek az lett a vége, hogy vagy 20 percet álltam a pakkal a kezemben (miközben félig öltözködtem, meg a ragtapaszt akasztgattam magamra, amit most kivételesen nem felejtettem el). Mire az utolsók közt leadtam a cuccot (igen, az én sorom volt a leglassabb), már csak 4 perc volt a rajtig és 11 perccel elmúlt az az idő, ameddig a szervezők szerint egyáltalán bemehettem volna a stadionba (volt a házirendben ilyen szabály).

Nyilván ez utóbbi nem aggasztott, mert nem tudtam elképzelni olyat, hogy bármilyen rendezői sorfal meg tud állítani, bár egy önkéntes nyugdíjas néni megpróbálta. Nyilván a helyes válasz az lett volna, hogy hát jó, akkor inkább hazamegyek és mégsem futok, de ugye a mai középkorúak nem tisztelik az időseket. A küzdőtérre bejutáshoz egyébként szükség volt egy, fesztiválokon is használatos karszalagra, aminek színe egyben jelezte a rajtzónát is. Miközben a saját narancssárgámat (4 óra alatt, még optimistán neveztem) feltettem, akkor vettem észre, hogy körben végig időeredmények vannak ráírva, pontosan kiszámolva, hogy 5k-nként hol is kell tartania az embernek, ha négy óra alatt akar célba érni. Utólag ennek a biz-basznak komoly szerepet tulajdonítok abban, hogy elszaladtam az elejét.

De vissza a rajthoz. Mire beértem a stadionba, egy félreeső részen valójában szuperhőssé változtam és odaértem a rajtzónámhoz, meg is indult a sor, ilyen rapid módon még sose kellett elrajtolnom. Végülis mindegy. Egyébként szép idő volt, szokás szerint a maratonomra kisütött a nap, még ha a hétvégén szar idő is volt előtte. Szóval elindultunk, érdekes volt, életemben először kezdtem stadionból (érkezni egyszer már érkeztem stadionszerű létesítménybe, Invernessben). Kicsit rozsdásan rajtoltam a biciklizés dacára, de az első 1-2k után normalizálódott a helyzet, mikro először mentünk a parkban, már vidámság volt, aztán el is jött az a pillanat, a múzeumok környékénél, mire mindenki bemelegedett, de még nem vette fel az utazóritmust, pofáztam mindenféle emberekkel, aztán szép lassan beállt a népség a rendesnek gondolt ritmusába.

Az, hogy az amszterdami egy kicsit nagyobb maraton azoknál, ahol eddig voltam, az is jelezte, hogy sok óra volt kirakva a pályára (1,2,3,5k-nál, majd ötönként és a félmaratonnál is), ami annyiból volt gonosz dolog, hogy 5k-nál még mindig azt láttam, hogy a karszalagon feltüntetett időn belül vagyok, pedig feltett szándékom volt nem elrohanni az elejét, mivel tisztában voltam azzal, hogy esélytelen négy órán belül célba érnem. Érdekesség, hogy ezeknél az órás pontoknál fix kamera is volt, így utólag az idő alapján árultak olyan videofelvételeket, amikor látható volt XYZ versenyző, amikor elhaladt ott. Döbbenet. Viszont szép idő volt, vitt a tömeg, meg jól is esett akkor az a tempó, gondoltam menjen akkor ez, majd lassítok, ha jön az első erre utaló jel, hogy ideje lassítani. No, ez butaság volt. Sajnos hajlamos az ember öt maraton után (amiből egyébként jó esetben is maximum 2,5-re volt felkészülve rendesen) elhinni azt, hogy őt aztán baj nem érheti. Ez a hübrisz visszaüt, mivel minden verseny más és más, és hiába hiszi az ember azt, hogy majd beér valahogy, ez nem feltétlenül lesz így. Na, de ettől még messze vagyunk. Szóval, ahogy azt már a nagyobb városi maratonoknál megszokhattuk, lassan elkezdtünk kifelé futni magából a városból, ami végül is nem volt baj, mert ezt szép környéken, napsütésben és folyóparton tettük, ráadásul emblematikus szélmalom felé. Ha jól emlékszem, itt volt egy fordító, ami a 15k jelezte, ahol még szintén időn belül voltam, sőt, talán túlságosan is, ami azt jelentette, hogy felelőtlenül futkároztam, meg pózoltam a fotósoknak a háttérben a malommal. Ezután nem sokkal volt az első döccenő, amikor gondoltam, hogy ez nem lesz akkora móka a későbbiekben, mint az eddig tűnt. Nyilván ebben benne van az is, mikor szembesül az ember azzal, hogy a folyó másik partján az ügyesebbek már visszafelé jönnek, ő meg jó esetben is 30-40 perc múlva fog ott feltűnni, és még az is csak alig lesz fél táv után. A relációanalízis a két mondat (a döccenő és a szembejövők) között ok-okozati összefüggést nyilván nem mutatna ki, de önmagában mind a kettő igaz, de tényleg.

Mindezek ellenére különösebb nehézség nélkül elértem a hídig, ami ugye amolyan fordítóként is funkcionált, és átérve szembesültem azzal, ami eddig nem is tűnt fel: a széllel. Nem esett jól, kicsit sem, de inkább az volt a baj, hogy ez az oldal árnyékos is volt, és valójában nem volt annyira jó idő, hogy ne kezdjek el fázni, pont akkor, amikor egyébként is megérkeztem az első holtpontra. Elő is kotortam az egyik energiagélt, elhelyeztem magamban, majd picit lefelé adjusztálva a tempót, haladtam tovább, miközben borzasztóan hálás voltam az olyan szakaszokért, amik szélcsendesek és/vagy naposak voltak. Mindeközben azért sejtettem, hogy szar lesz a másik fele a versenynek, mert gyakorlatilag a semmiből kezdtek olyan érzéseim lenni, mint amilyenek máskor csak harminc után, ami sok jóval nem kecsegtetett.

Így léptem át az idei év legjobb félmaratoni eredményével (2 óra 00 perc 24 másodperc) a verseny második felébe, miközben még egy kicsit visszább vettem, tudomásul véve azt, hogy innentől jön a nem vidámság. Hát, jött, de hogy a kalapácsos ember képében, azt nem gondoltam volna. Mondjuk 25-ig elértem különösebb baj nélkül, csak nyüszögtem kicsit, de a második energiagélt (amit 30k-ra terveztem) már 27 körül előkotortam, és egyre szarabbul lettem, pedig visszalassultam abba a tempóba, amit elvileg tudnom kellett volna tartani a végégig, mert már többször is sikerült. Most nem. Pedig 29-nél még azzal is megpróbálkoztam, hogy a komforttalanság érzetemet az elviselhetetlenné tevő tényezők közül az idő közben előlépő hólyagnyomást elmulasztottam, azaz először láthatott a futóközönség szuperhőst eltűnni a bozótban. Sajnos nem volt ilyen egyszerű a dolog, sőt, ez inkább kizökkentett, így párszáz méterre a 30k-s táblától olyan történt velem (ez egy ilyen történelmi kilométer volt), ami még soha. Megálltam. Vagyis nem megálltam, mert ahhoz, mint kiderült, nem voltam elég jól. Tíz méterre az egyik vörös keresztes helytől lassítottam le lépésre, ami egy buszmegállóban volt. A megállóban elkezdtem nyújtani egy kicsit, miközben rettenetesen szédültem, és azon gondolkoztam, hogy ha most bemegyek a sátorba, soha többé nem állok vissza a versenybe. Így aztán inkább elkezdtem továbbsétálni, már csak azért is, mert egyhelyben lenni sokkal rosszabb volt, meg a hányás veszélyével fenyegetett.

Szóval így haladtam át a 30k-nál a vonalon. Gyakorlatilag öntudatlan állapotban voltam. Nem tudom, minek volt ez köszönhető, mert azért annyira nem futottam el az elejét. Ettem már verseny előtt kevesebbet, voltam kevésbé felkészült is (bár nem sokkal, ez tény), futottam már el az elejét is ennyire. Noha mozgalmas volt a verseny előtti két nap, ez sem volt újdonság. Valószínűleg eddig mindig orbitális mázlim volt, hogy a gondatlanság soha nem ütött vissza, most viszont a sok apróság összeadódott, és elég keményen megbüntetett. Tisztább pillanataimban azon morfondíroztam, hogy végül is ha csak gyaloglom, is beérek, és a cuccomért úgyis vissza kell menni, erre a legegyszerűbb mód még mindig a pályán keresztül vezet, amúgy sincs nálam térkép, meg hülyén néznék ki a belvárosban a hacukámban. Mivel önbecsülés, büszkeség, meg szuperhősség többé nem játszott semmilyen szerepet, ezért megpróbáltam összeszedni magam, bele-belefutottam a gyaloglásba, de párszáz métereknél tovább nem jutottam, ahol frissítés volt, ott megálltam, sokat ittam, ahol lehetett, ettem. 34k-nál volt egy TV-stáb (vagyis riporter srác, kamerás srác), akik valódi aggódással az arcukon kérdezték, hogy minden rendben van-e velem. Mondtam, hogy persze, mi baj lenne és feléjük fordítottam a fejem, amitől még jobban megijedtek, mert eközben a szemeim valószínűleg egy másik dimenziót moziztak. Ebből már nekem is kiviláglott, hogy ez most minősített eset lehet.

De nem adtam fel, mivel már minden nem létező mítoszt leromboltam, arra gondoltam, hogy ha már éppen ráérek, akkor akár el is kezdhetném építeni az újabbat. Bár sokkal jobban nem lettem, a szédülés elmúlt, így 36k után megpróbálkoztam a gyaloglásnál eggyel gyorsabb, már-már kocogó tempó állandósításával. Hogy az előző 40 perc valójában hogy telt el, arra igazából nem nagyon emlékszem. Szerencsére közben visszaérkeztünk a városba, lettek nézők, ami soha annyit még nem jelentett nekem, mint ott. Regenerálódtam annyira, hogy képes voltam abban a tempóban haladni, mint amit a legelső, hőségriadós félmaratonom vége felé nyújtani tudtam, így szépen lassan vánszorogtam a cél felé, meg szuperhősködtem a járókelőknek, bár nem tűnt valami hitelesnek, főleg hogy a ragtapasz is a múlté volt akkorra már régen. Ha jól emlékszem, nagyjából az egyetlen maskarás futó voltam egyébként (ez meglepett), illetve teljes jelmezben nem nagyon láttam mást, csak egy-két paróka, Superman-felső, meg hasonlók repkedtek néha körülöttem, amikor épp képes volt az agyam a képalkotásra.

A legnagyobb élmény a Vondelpark volt visszafelé, ami vasárnap, ebéd után, napsütésben rengeteg embert vonzott, ők mind jóleső érzéssel konstatálták, hogy nem ők futottak addigra 40k-t, hanem mások. Itt már stabilan hoztam a túlélő-tempót, és lassan kezdtem arról is megbizonyosodni, hogy nem fogok összeesni az elkövetkezendő negyed órában, azaz semmi nem fog megmenteni engem a célba érkezéstől. Meglepően sok néző volt az utolsó másfél ezren, bár ez valószínűleg annak is köszönhető volt, hogy időközben ellőtték a félmaraton rajtját is, amit úgy időzítettek, hogy nagyjából egyszerre legyen vége, vagyis a célbaérkezési időt tekintve nagyjából egybeesett a 4 óra 30 és az 1 óra pár perc a maratonon és a félmaratonon, csak másik sávban kellett befutni. Ennek volt köszönhető az a néhány fürge atléta is, akik tempóját ott a vert seregben nem igazán tudtam mire vélni, de aztán rájöttem, hogy ők kicsit kevesebbet futottak, bár azt jóval gyorsabban.

Szóval okom nem nagyon volt rá, de az utolsó 4-500 métert végipózerkedtem, ha már beöltöztem, meg bírtam kettőnél többet lépni oldalt is. Szerencsére nem volt semmi furmány a célra vezető útnál, azaz nem kellett még két kört futni a salakon vagy hasonló, amit nagyra tudtam értékelni. Egy aljas dolog volt, nem engedtek a fűre minket, nem tudom, miért féltették, de csak egy kis sávban heverészett pár ember, a nagy része el volt kerítve és kértek is minket, hogy tűnjünk el onnan minél hamarabb. Mondjuk hamar betelt volna az a kis placc, ha mindenki ott dagonyázik.

Néhányszor megpróbáltam leírni már, milyen érzés volt valami futással kapcsolatos élményem. Bőgtem már teljesen kimerülve az ürességtől, voltam rettenetesen büszke, miközben csak gólya módjára tudtam menni, és hoztam ki magamból a legtöbbet olyankor, amikor élni sem volt kedvem, nemhogy futni. Ez most valami sokkal tarkább, mégis felszínesebb dolog volt, utáltam, hogy elbasztam, és hihetetlen volt, hogy mégis elértem a célig. Könnyelmű voltam, és rutinból akartam megoldani valamit, valami olyasmit, amit (egy hétköznapi szuperhős szintjén legalábbis) nem lehet, főleg úgy, hogy a rutintól erősen eltérő volt az előző 2,5-3 hónap. Ugyanakkor képes voltam összeszedni magam, és ha másért nem is, az utolsó 7k lekocogásáért úgy érzem, mégiscsak megérdemeltem valahol az érmet. És tanultam ismét valamit. Ilyesmiken gondolkodtam a zuhanyzás után a lelátón a kávémat szürcsölve, miközben az irdatlan mennyiségű félmaratonistát néztem behömpölyögni a célba, két óra körüli idővel.

Más mesélnivaló nem nagyon van, vasárnap még kalóriát pótoltam leginkább, majd szépen hazajöttem hétfőn. Öregebb lettem egy maratonnal megint.

A Leber-famíliának pedig köszönet a supportért.

Videó egy öreg ember pillanatairól

Elég megfoghatatlan élmény volt egy családi ház első emeletén, egy üres szobában ébredni távol otthontól, miközben egy nappal voltam a futás előtt. Jobban belegondolva ilyesmi még ezelőtt sosem történt meg velem (a pestit most különböző okok miatt nem számítom ide, talán ez nem „csalás”). Szóval összeszedtem magam, majd belecsöppentem a családi reggelibe, ami alatt rá kellett döbbennem, hogy a gyeplabda az hollandéknál valóban nemzeti sport. Mind a két lány játszik, Menke már mezben ücsörgött a reggelinél, mert aznap volt meccse, a húgának meg másnap. Nem irigyeltem Hanst azért, mert a lányos nap után ment Rotterdamba tudósítani az ottani meccsről.

Miután elviharzott a család, próbáltam rájönni, hogy a hátsó kerékre szerelt zár a rendelkezésemre bocsájtott kerékpáron, amit a biztonság kedvéért még egy lánccal is kiegészítettek, hogyan is működik valójában. Ugyan előző este átestem egy ötperces oktatáson, igazából a küllők közé becsúszó retesszel másnap szembesültem először. A problémáim itt kezdődtek, mert vagy a láncot zártam be, vagy a reteszt, aminek köszönhetően ugye haladni semmikor nem tudtam volna az eszközzel. Némi tipródás után aztán kidolgoztam egy alternatív megoldást, ami feltételezte a kulcs menet közben zárban hagyását. Ez nem biztos, hogy így teljesen a szokásos eljárás, de működött, nekem meg azért nem volt vesztegetni való időm.

Gondosan bezártam tehát mindent (kivéve persze a kerékpárt), majd az előző este memorizált utat követve (kocsmánál jobbra, másik, színvonalasabb kocsmánál balra, benzinkútnál jobbra, majd a lámpánál megint balra) el is jutottam az állomásra. Ott letámasztottam a bringát a több száz másik közé (emeletes biciklitároló tömegek vannak az állomáson, ott tényleg nem viccelnek ezzel). A vasparipa egyébként igen jó volt, peckesen tekertem végig a városon, bár néhol elgondolkoztam azon, hogy most fognak elgázolni, mert ott voltam bátor, ahol nem kellett volna, ott meg nem, ahol szemmel láthatóan mindenki más igen, de elsőre azért ez várható volt. Túléltem, szóval nem reklamálok.

Amszterdam. Jól látható, hogy az állomás a központban van, szóval nagy IQ-próbákat nem kellett megdobálnom ahhoz, hogy merre kell menni látnivalóért. A tervem egyébként az engem ismerők számára már-már unalomig ismertnek tűnhet: gyalog megnézünk mindent, nagyjából egy fél nap alatt, mert nincs olyan történelmi belváros, ahol ezt ne tehetnénk meg Európában. Kávészerzés után tehát útnak is indultam, és mivel csak egy kurflit kellett megtenni, miért ne kezdhettem volna a hírhedt Red Light Districttel, elvégre délelőtt 11-kor biztos érdekesebb, mint este, amikor ott az a sok hülye kanos beszívott turista. Na, emberek valóban nem voltak, és a kirakatok is elég üresek voltak, de voltak már iparűző lányok is. A kedvenc részem egy templom körüli félkörívű utca, ahol a tolerancia jegyében szintén sorjáztak a kupék, és valamilyen fura megfontolásból csak hatalmas termetű néger hölgyek voltak a húsvásáron. Észbontóan szürreális volt, egyfolytában az járt az agyamban, hogy a gospelkórus két műszakban dolgozik…

Visszakeveredtem a Damrakra aztán, majd elértem az épp felújítás alatt álló Királyi Palota és a főtér (Dam) felé. Nem tudom, hogy egyszerre Európában hány emblematikus helyet újítanak fel, de vagy túl nagy a kvóta, vagy én megyek mindig rossz felé. Bár végülis örülök én annak, hogy épül-szépül Európa. Az elég hamar eldőlt, hogy be nem megyek sehova, mivel szombat volt és a viszonylag korai időpont ellenére is szörnyű sorok álltak a Madame Tussauds előtt is már, és ez máshol is tapasztalható volt. Tettem egy másik kurflit, ami közben rábukkantam egy bolhapiacra, ami meghökkentő volt, főleg a hatalmas lemezgyűjtemények miatt. Audiofil ismerőseimnek (igen, Nektek) túrhattam volna angebotos dolgokat, de mivel egész biztosan nem tudtam volna egészben hazahozni, ezért hanyagoltam inkább.

Még nem említettem, de nyilván mindenki tudja, hogy a kurvák, a fű és a bicikliző emberek mellett még egy dolog van, amiből fölös készlettel rendelkezik a város (hány Velence fér el Európában?), ez pedig a víz. Meg a hidak, plusz csónakok. A magam részéről sajnálni fogom, mikor a megnövekedett tengerszint fogja kitakarítani az ódon utcákat. Egyébként főleg Heemstedében lepődtem meg, hogy mennyire angol típusúak a házak (tégla, előtér, és este a hátsókertig átlát az ember az ugyanolyan felépítésű házakon). De azután eszembe jutott, hogy végül is ez biztos ilyen birodalmi építkezési stílus, és ebben maradtam magammal.

Egész a múzeum-negyedik elsétáltam, természetesen a Rijksmuseum épp felújítás alatt áll, a látogatás ezalatt zavartalan (a legnagyobb sort pedig nem meglepő módon a Van Gogh múzeum előtt láttam, szóval gőgösen továbbcaplattam). Egy kicsit tovább is, addig a hatalmas parkig, (Vondelpark) amiben másnap a maraton útvonala is többször átvezetett. Ekkor döntöttem úgy, hogy ideje lesz visszafelé indulni, idejében ki kell érni a meccsre is. Visszafelé elkapott még egy remek eső is, pedig délben szikrázó napsütés volt. Meg az eső után is. A miheztartás végett. Félúton visszafelé jól navigáltam, így végigmentem az Albert Cuyp piacon is, ami "véletlenül" útba esett. Fasza dolgok vannak itt, csak zsúfolt, mivel egy utca az egész, de vagy ezer méter hosszan. Ettem ittam remek dolgokat, majd mentem tovább.

Nagy nehezen kiderítettem, melyik metró jár az Arena felé, ami egy ideje az Ajax Amsterdam otthona (kábé itt ültem, ahonnan ez a kép készült). Hans később azt mondta, hogy nem igazán szeretik ezt a népek, mert a modern stadionépítési hullámot követi, vagyis ez inkább egy szórakoztató központ, ahol koncertek, meg mindenféle más is szokott lenni. Háááát. Rettenetesen sajnálom őket. Az elején furcsálltam, hogy nem mondták meg nekem, hol kell leszállni a metróról, mikor arra állomásnév számomra nem utalt, de aztán mikor kiderült, hogy ott a földalatti a föld felett megy, és beúszott a látómezőmbe egy rohadt nagy szürke UFO-szerűség, rájöttem magamtól is. Meg lesodort a piros-fehér sálas emberek tömege…

Szóval kivonult erre az egy meccsre az NB1 két őszi fordulójának teljes nézőseregét adó embermennyiség, a bredaiak érkezését is láttam, ők öt busszal és erős rendőri biztosítással érkeztek. A vendég szektor egyébként a felső karéjban van, egy igen masszívnak tűnő plexifallal elszeparálva minden mástól. Szóval az ellenfél az NAC Breda volt, ami két szempontból lehetett volna örömteli számora. Egyrészt a hatodikok voltak a tabellán (az Ajax 2.), tehát rangadóra volt kilátás, másrészt a keretükben két magyar is található, a lassan tíz éve kinn játszó Fehér Csaba, illetve a most a Videotonból odaigazoló Horváth Gábor. Sajnos utóbbi sérülés miatt a keretbe sem került. Egyébként kaptam egy nagyon tüchtig műsorfüzetet, amiből viszont sajnos egy kukkot nem értettem. Mellesleg az egész stadion nem dohányzó, és mindenhol tele van képernyővel, de a vitatott helyzeteket nem játszák vissza. A gólokat viszont igen.

Volt belőle néhány, ugyanis a Breda (és sajnos Fehér is, aki jobbhátvéd létére szemmel láthatóan pedig amolyan korelnök-vezére az NAC-nek) a második félidő első tíz percét leszámítva csapnivalóan játszott, így Népsort nyelven szólva az Ajax a futószalagon kidolgozott helyzeteiből szinte tetszés szerint érhette el egyébként szép góljait, remek hangulatot varázsolva a stadoinba. Érdekes élmény volt. teljesen más, mint a Plymouth-Charlton meccs anno. Ezután igyekeztem nem túl későn „haza”érni, mert ki szerettem volna aludni magam, amennyire lehet, ha már nem szokásom a verseny előt (lehet, ez volt a baj?).  

A Leber-rezidencián egy kicsit durcás au-pair-t találtam, mivel szurkolói rendbontás miatt Hans nem ért haza időben (nem is gondotlam volna, hogy egy Feyenoord-Twente meccs képes kalamajkát okozni). Ennél is nagyobb probléma volt, hogy az első vonat Amszterdamba elég későn indult másnap, így viszonylag szorosnak tűnt az átöltözésre-csomagleadásra rendelkezésre álló idő. Mivel azonban ezen változtatni nem tudtam, idegeskedeni rajta meg nem volt értelme, összepakoltam amennyire tudtam, és megpróbáltam elaludni.