21097

25-ig nem történt semmi, a frissítésen kívül. Aztán már látszott, hogy valami nem jó, de 33-ig elmentem gond nélkül. Aztán próbáltam elfelejteni a következő közel másfél órát, ami még így is biztatóbb volt, mint Triesztben, meg Amszterdamban.

25-ig nem történt semmi, a frissítésen kívül. Aztán már látszott, hogy valami nem jó, de 33-ig elmentem gond nélkül. Aztán próbáltam elfelejteni a következő közel másfél órát, ami még így is biztatóbb volt, mint Triesztben, meg Amszterdamban.

25-ig nem történt semmi, a frissítésen kívül. Aztán már látszott, hogy valami nem jó, de 33-ig elmentem gond nélkül. Aztán próbáltam elfelejteni a következő közel másfél órát.

25-ig nem történt semmi, a frissítésen kívül. Aztán már látszott, hogy valami nem jó, de 33-ig elmentem gond nélkül. Aztán próbáltam elfelejteni a következő közel másfél órát.

25-ig nem történt semmi, a frissítésen kívül. Aztán már látszott, hogy valami nem jó, de 33-ig elmentem gond nélkül. Aztán próbáltam elfelejteni a következő közel másfél órát.

25-ig nem történt semmi, a frissítésen kívül. Aztán már látszott, hogy valami nem jó, de 33-ig elmentem gond nélkül. Aztán próbáltam elfelejteni a következő közel másfél órát.

A sok álnév között csak egy valódi.

A sok álnév között csak egy valódi.

A sok álnév között csak egy valódi.

A sok álnév között csak egy valódi.

Azon töprengtem, hogy lassan lement 16 hét (valójában csak 15, az első csak a szokásos évzáró Balaton Maraton lett volna, de most kivételesen nem jutottam el oda) abból, amit jobb szó hiányában felkészülésnek nevezhetek, de még nem sikerült érdemben arról írnom, hogy akkor ezt így most mégis hogy. Pedig ez egy futósblognál előbb-utóbb elkerülhetetlennek látszik, hát lássuk.

Hogy milyen érzés négy ultrára készülni a tél közepén? Használhatnék most mindenféle jelzőket szinte kiapadhatatlan (…) szótáramból, de az igazság ezzel szemben az, hogy semmi különös. Mivel ilyen igénybevételnek nem tudnék és nem is akarok úgy nekimenni, hogy majdnem teljesen a saját fejem után készülgetek, ezért regisztráltam, így kis levélkében Saci néni jól bevált edzéstervét szépen megkapom háromhetente, szép bontásban, instrukciókkal. Megnézem, kimegyek, lefutom. Vagyishát lefutom a nagy részét. Aztán ennyi. Az instrukciókat mondjuk néha hanyagolom, és csak megmaradok a szikár távolságoknál.

Az is igaz, hogy kicsit beszektásodtam erre a közel húsz hétre, mivel egyrészt eldöntöttem, hogy a futóórát nem használom majd, csak a versenyen (Drezda óta nem volt bekapcsolva, ha veszem hozzá a bátorságot, majd letöltöm az ottani verseny adatait, aztán felrakom a grafikont, remekül lehet látni, mikor, hol és hányszor görcsölt be az a furcsa izom a térdem felett hátul, aminek létezéséről addig nem nagyon tudtam), másrészt bekrepált hűséges takonyzöld iPodom. Szóval úgy néz ki mostanában a futás, hogy semmi technika, semmi zene, csak hosszas önszuggeszció után felvesszük a technikai pólót, a pamutpólót, a dzsekit, Kálmánt (szegénynek ez az utolsó tele, elöregedett), meg egy gatyát a tetejébe, aztán reménykedek, hogy a harmadik ezer végére már megérkezik Endorfin Ernő, az én barátom. Aztán jó sokáig nem hagyom abba. A reménykedést sem.

Mivel most a dzseki miatt kelleténél is több zsebem van, a telefont azért viszem, annak az órája elég tájékozódni. A kiírt távra számolok 6 perces kiliket, így nagyjából tudom, hol tartok, és ha egy picit lassabb lennék, az sem baj, mert Saci néni nagyvonalúsága révén 10 százalékkal lehet kevesebbet futni, ha éppen úgy jön ki. Szoktam néha, azért is, mert a futóóra megléte miatt nagyjából tudom, mennyi az az egyetlen útvonal, amit télen be lehet futni, valóban volt-e 6 perc/km.

Másrészt azért az elmúlt három hét kivételével ez a tél nem állított túl nagy kihívásokat a hideget illetően, legutóbb éppen reklamáltam is emiatt, hát csak szólnom kellett. Mielőtt megérkezett volna az igazi hideg, már egy hetet végighúztam olyan barátságos északi szélben, amitől az életkedvem is elment, nyilván persze leginkább akkor, ha a képembe fújt, de ez sajnos elkerülhetetlen, ráadásul általában hazafelé tette ezt, nagy-nagy örömömre. Az utóbbi két hetet nem kell bemutatni, szerencsére a háromhetes „mikrociklusból”, amit az edzésterv diktál (két hét durva, egy hét lazább(…)) a múlt heti volt a pihenős, így csak 15k-20k-15k-30k volt felírva. El lehet képzelni az azelőtti hetet, meg a fejemen a jeget, mivel közben az erős szél hozta a havat szembe a mínusz 12-ben. Nem mondom, hogy nem voltak olyan pillanatok, amikor legszívesebben egy napalmhengert indítottam volna szembe, ellentél gyanánt. Ilyenkor visszhangzottak füleimben Saci néni szavai: „Jégen nem érdemes futni, viszont porhóban nagyon hasznos és komplex terhelés.” A többi, ami visszhangzott a fülemben, nem tűri a nyomdabiteket. De azért ki lehetett bírni, csak létezik ennél kényelmesebb módja is az önsanyargatásnak. Izé.

Egyébként a folyamatosan emelkedő adagokkal egész jól megbirkóztam, de be kell valljam, a vasárnapi hosszúknál néha közel húsz százalékot is lecsaltam, ami nem sok jóval kecsegtet. De legalább most már tartok ott, hogy ha viszek enni- és innivalót, akkor a 30k-t nem érzem kihívásnak. Viszont többet annál meg nem nagyon próbáltam, pedig pár 35-ös, meg egy negyvenes is lett volna a házi feladat. De hát „A sérülésmentes felkészülés érdekében - többek között - tudjon az ultrafutó is pihenni, néha akár csak egy félórát futni.” Mondjuk fél óra még sosem volt, mostanában másfél a legrövidebb adag.

Azt is érdemes tudni, hogy jelzésértékkel szokott szerepelni némi iramváltás egy-két futásnál a héten, de ezeket jó nagykabát ívben szoktam figyelmen kívül hagyni. Igazából a 6-6:15/k tempó több annál, mint amit diktálni tervezek majd élesben, amikor 6:30-asokkal szeretném angyali nyugalommal, és egy maszkkal ábrázatomon végigszenvedni az egészet, nagyjából 21 órás összidőt produkálva. Ez a cél most reálisnak tűnik, a harmadik nap reggel erről drasztikusan eltérő véleményen leszek, ebben már most egész biztos vagyok. Például arra gondolok majd, hogy kész csoda lesz, ha aznap még el tudok indulni egyáltalán.

A második durva hét végére mindenesetre valóban el lehet fáradni, illetve mivel a cél ugye a „futó ezerméterek megszállott gyűjtése (…) egymásutáni 4 napos terhelésben”, a hét második felére figyelek oda, azt próbálom nem ellazsálni, és mivel a hétfő-szerda pihenő, pont jól jön, hogy keddre már lassan két hónapja 15k van beírva, amit én másfél óra mozgásnak fordítottam le, és vígan focizok helyette. Reméljük, nem ezen fog múlni, de miért is múlna. Igazából egy jobb foci még mindig nagyobb terhelés, mint 15k, de legalábbis másmilyen. Legalább végzek egy kis irammunkát.

A most következő két hét a legestmostmégdurvább az egészben, kíváncsian várom, végig tudom-e csinálni. A miheztartás végett idemásolom az eredeti tervet, aminek döntő többségét muszáj abszolválni, hogy legyen bármi keresnivalóm.

16. hét
02. 14. kedd a tervezett versenysebességnél kb. 10 %-kal gyorsabban 20 km
02. 16. csütörtök 5 km + 10 km lendületesebb + 5 km 20 km
02. 17. péntek könnyen 15 km
02. 18. szombat középső 5 km lendületesebb 15 km
02. 19. vasárnap Hosszúfutás a tervezett versenytempóban 40 km

17. hét
02. 21. kedd 15 km jólesően 15 km
02. 23. csütörtök a tervezett versenysebességnél kb. 10 %-kal gyorsabban 25 km
02. 24. péntek 5 km + 10 km lendületesebb + 5 km 20 km
02. 25. szombat könnyen 15 km
02. 26. vasárnap Tesztfutás - max. a tervezett versenytempóval 40 km

Hát, kedves Olvasó, itt tartok. Most azt gondolom, ha rendesen eszem és hidratálom magam (nem külsőleg) a négy nap alatt, meg nem cseszem el a tempóválasztást, akkor talán, hangsúlyozom, talán beérhetek. Rettenetesen fájni fog, bár lehet, csak akkor, ha nevetek. Milyen kár, hogy szeretek nevetni.

Azon töprengtem, hogy lassan lement 16 hét (valójában csak 15, az első csak a szokásos évzáró Balaton Maraton lett volna, de most kivételesen nem jutottam el oda) abból, amit jobb szó hiányában felkészülésnek nevezhetek, de még nem sikerült érdemben arról írnom, hogy akkor ezt így most mégis hogy. Pedig ez egy futósblognál előbb-utóbb elkerülhetetlennek látszik, hát lássuk.

Hogy milyen érzés négy ultrára készülni a tél közepén? Használhatnék most mindenféle jelzőket szinte kiapadhatatlan (…) szótáramból, de az igazság ezzel szemben az, hogy semmi különös. Mivel ilyen igénybevételnek nem tudnék és nem is akarok úgy nekimenni, hogy majdnem teljesen a saját fejem után készülgetek, ezért regisztráltam, így kis levélkében Saci néni jól bevált edzéstervét szépen megkapom háromhetente, szép bontásban, instrukciókkal. Megnézem, kimegyek, lefutom. Vagyishát lefutom a nagy részét. Aztán ennyi. Az instrukciókat mondjuk néha hanyagolom, és csak megmaradok a szikár távolságoknál.

Az is igaz, hogy kicsit beszektásodtam erre a közel húsz hétre, mivel egyrészt eldöntöttem, hogy a futóórát nem használom majd, csak a versenyen (Drezda óta nem volt bekapcsolva, ha veszem hozzá a bátorságot, majd letöltöm az ottani verseny adatait, aztán felrakom a grafikont, remekül lehet látni, mikor, hol és hányszor görcsölt be az a furcsa izom a térdem felett hátul, aminek létezéséről addig nem nagyon tudtam), másrészt bekrepált hűséges takonyzöld iPodom. Szóval úgy néz ki mostanában a futás, hogy semmi technika, semmi zene, csak hosszas önszuggeszció után felvesszük a technikai pólót, a pamutpólót, a dzsekit, Kálmánt (szegénynek ez az utolsó tele, elöregedett), meg egy gatyát a tetejébe, aztán reménykedek, hogy a harmadik ezer végére már megérkezik Endorfin Ernő, az én barátom. Aztán jó sokáig nem hagyom abba. A reménykedést sem.

Mivel most a dzseki miatt kelleténél is több zsebem van, a telefont azért viszem, annak az órája elég tájékozódni. A kiírt távra számolok 6 perces kiliket, így nagyjából tudom, hol tartok, és ha egy picit lassabb lennék, az sem baj, mert Saci néni nagyvonalúsága révén 10 százalékkal lehet kevesebbet futni, ha éppen úgy jön ki. Szoktam néha, azért is, mert a futóóra megléte miatt nagyjából tudom, mennyi az az egyetlen útvonal, amit télen be lehet futni, valóban volt-e 6 perc/km.

Másrészt azért az elmúlt három hét kivételével ez a tél nem állított túl nagy kihívásokat a hideget illetően, legutóbb éppen reklamáltam is emiatt, hát csak szólnom kellett. Mielőtt megérkezett volna az igazi hideg, már egy hetet végighúztam olyan barátságos északi szélben, amitől az életkedvem is elment, nyilván persze leginkább akkor, ha a képembe fújt, de ez sajnos elkerülhetetlen, ráadásul általában hazafelé tette ezt, nagy-nagy örömömre. Az utóbbi két hetet nem kell bemutatni, szerencsére a háromhetes „mikrociklusból”, amit az edzésterv diktál (két hét durva, egy hét lazább(…)) a múlt heti volt a pihenős, így csak 15k-20k-15k-30k volt felírva. El lehet képzelni az azelőtti hetet, meg a fejemen a jeget, mivel közben az erős szél hozta a havat szembe a mínusz 12-ben. Nem mondom, hogy nem voltak olyan pillanatok, amikor legszívesebben egy napalmhengert indítottam volna szembe, ellentél gyanánt. Ilyenkor visszhangzottak füleimben Saci néni szavai: „Jégen nem érdemes futni, viszont porhóban nagyon hasznos és komplex terhelés.” A többi, ami visszhangzott a fülemben, nem tűri a nyomdabiteket. De azért ki lehetett bírni, csak létezik ennél kényelmesebb módja is az önsanyargatásnak. Izé.

Egyébként a folyamatosan emelkedő adagokkal egész jól megbirkóztam, de be kell valljam, a vasárnapi hosszúknál néha közel húsz százalékot is lecsaltam, ami nem sok jóval kecsegtet. De legalább most már tartok ott, hogy ha viszek enni- és innivalót, akkor a 30k-t nem érzem kihívásnak. Viszont többet annál meg nem nagyon próbáltam, pedig pár 35-ös, meg egy negyvenes is lett volna a házi feladat. De hát „A sérülésmentes felkészülés érdekében - többek között - tudjon az ultrafutó is pihenni, néha akár csak egy félórát futni.” Mondjuk fél óra még sosem volt, mostanában másfél a legrövidebb adag.

Azt is érdemes tudni, hogy jelzésértékkel szokott szerepelni némi iramváltás egy-két futásnál a héten, de ezeket jó nagykabát ívben szoktam figyelmen kívül hagyni. Igazából a 6-6:15/k tempó több annál, mint amit diktálni tervezek majd élesben, amikor 6:30-asokkal szeretném angyali nyugalommal, és egy maszkkal ábrázatomon végigszenvedni az egészet, nagyjából 21 órás összidőt produkálva. Ez a cél most reálisnak tűnik, a harmadik nap reggel erről drasztikusan eltérő véleményen leszek, ebben már most egész biztos vagyok. Például arra gondolok majd, hogy kész csoda lesz, ha aznap még el tudok indulni egyáltalán.

A második durva hét végére mindenesetre valóban el lehet fáradni, illetve mivel a cél ugye a „futó ezerméterek megszállott gyűjtése (…) egymásutáni 4 napos terhelésben”, a hét második felére figyelek oda, azt próbálom nem ellazsálni, és mivel a hétfő-szerda pihenő, pont jól jön, hogy keddre már lassan két hónapja 15k van beírva, amit én másfél óra mozgásnak fordítottam le, és vígan focizok helyette. Reméljük, nem ezen fog múlni, de miért is múlna. Igazából egy jobb foci még mindig nagyobb terhelés, mint 15k, de legalábbis másmilyen. Legalább végzek egy kis irammunkát.

A most következő két hét a legestmostmégdurvább az egészben, kíváncsian várom, végig tudom-e csinálni. A miheztartás végett idemásolom az eredeti tervet, aminek döntő többségét muszáj abszolválni, hogy legyen bármi keresnivalóm.

16. hét
02. 14. kedd a tervezett versenysebességnél kb. 10 %-kal gyorsabban 20 km
02. 16. csütörtök 5 km + 10 km lendületesebb + 5 km 20 km
02. 17. péntek könnyen 15 km
02. 18. szombat középső 5 km lendületesebb 15 km
02. 19. vasárnap Hosszúfutás a tervezett versenytempóban 40 km

17. hét
02. 21. kedd 15 km jólesően 15 km
02. 23. csütörtök a tervezett versenysebességnél kb. 10 %-kal gyorsabban 25 km
02. 24. péntek 5 km + 10 km lendületesebb + 5 km 20 km
02. 25. szombat könnyen 15 km
02. 26. vasárnap Tesztfutás - max. a tervezett versenytempóval 40 km

Hát, kedves Olvasó, itt tartok. Most azt gondolom, ha rendesen eszem és hidratálom magam (nem külsőleg) a négy nap alatt, meg nem cseszem el a tempóválasztást, akkor talán, hangsúlyozom, talán beérhetek. Rettenetesen fájni fog, bár lehet, csak akkor, ha nevetek. Milyen kár, hogy szeretek nevetni.

Azon töprengtem, hogy lassan lement 16 hét (valójában csak 15, az első csak a szokásos évzáró Balaton Maraton lett volna, de most kivételesen nem jutottam el oda) abból, amit jobb szó hiányában felkészülésnek nevezhetek, de még nem sikerült érdemben arról írnom, hogy akkor ezt így most mégis hogy. Pedig ez egy futósblognál előbb-utóbb elkerülhetetlennek látszik, hát lássuk.

Hogy milyen érzés négy ultrára készülni a tél közepén? Használhatnék most mindenféle jelzőket szinte kiapadhatatlan (…) szótáramból, de az igazság ezzel szemben az, hogy semmi különös. Mivel ilyen igénybevételnek nem tudnék és nem is akarok úgy nekimenni, hogy majdnem teljesen a saját fejem után készülgetek, ezért regisztráltam, így kis levélkében Saci néni jól bevált edzéstervét szépen megkapom háromhetente, szép bontásban, instrukciókkal. Megnézem, kimegyek, lefutom. Vagyishát lefutom a nagy részét. Aztán ennyi. Az instrukciókat mondjuk néha hanyagolom, és csak megmaradok a szikár távolságoknál.

Az is igaz, hogy kicsit beszektásodtam erre a közel húsz hétre, mivel egyrészt eldöntöttem, hogy a futóórát nem használom majd, csak a versenyen (Drezda óta nem volt bekapcsolva, ha veszem hozzá a bátorságot, majd letöltöm az ottani verseny adatait, aztán felrakom a grafikont, remekül lehet látni, mikor, hol és hányszor görcsölt be az a furcsa izom a térdem felett hátul, aminek létezéséről addig nem nagyon tudtam), másrészt bekrepált hűséges takonyzöld iPodom. Szóval úgy néz ki mostanában a futás, hogy semmi technika, semmi zene, csak hosszas önszuggeszció után felvesszük a technikai pólót, a pamutpólót, a dzsekit, Kálmánt (szegénynek ez az utolsó tele, elöregedett), meg egy gatyát a tetejébe, aztán reménykedek, hogy a harmadik ezer végére már megérkezik Endorfin Ernő, az én barátom. Aztán jó sokáig nem hagyom abba. A reménykedést sem.

Mivel most a dzseki miatt kelleténél is több zsebem van, a telefont azért viszem, annak az órája elég tájékozódni. A kiírt távra számolok 6 perces kiliket, így nagyjából tudom, hol tartok, és ha egy picit lassabb lennék, az sem baj, mert Saci néni nagyvonalúsága révén 10 százalékkal lehet kevesebbet futni, ha éppen úgy jön ki. Szoktam néha, azért is, mert a futóóra megléte miatt nagyjából tudom, mennyi az az egyetlen útvonal, amit télen be lehet futni, valóban volt-e 6 perc/km.

Másrészt azért az elmúlt három hét kivételével ez a tél nem állított túl nagy kihívásokat a hideget illetően, legutóbb éppen reklamáltam is emiatt, hát csak szólnom kellett. Mielőtt megérkezett volna az igazi hideg, már egy hetet végighúztam olyan barátságos északi szélben, amitől az életkedvem is elment, nyilván persze leginkább akkor, ha a képembe fújt, de ez sajnos elkerülhetetlen, ráadásul általában hazafelé tette ezt, nagy-nagy örömömre. Az utóbbi két hetet nem kell bemutatni, szerencsére a háromhetes „mikrociklusból”, amit az edzésterv diktál (két hét durva, egy hét lazább(…)) a múlt heti volt a pihenős, így csak 15k-20k-15k-30k volt felírva. El lehet képzelni az azelőtti hetet, meg a fejemen a jeget, mivel közben az erős szél hozta a havat szembe a mínusz 12-ben. Nem mondom, hogy nem voltak olyan pillanatok, amikor legszívesebben egy napalmhengert indítottam volna szembe, ellentél gyanánt. Ilyenkor visszhangzottak füleimben Saci néni szavai: „Jégen nem érdemes futni, viszont porhóban nagyon hasznos és komplex terhelés.” A többi, ami visszhangzott a fülemben, nem tűri a nyomdabiteket. De azért ki lehetett bírni, csak létezik ennél kényelmesebb módja is az önsanyargatásnak. Izé.

Egyébként a folyamatosan emelkedő adagokkal egész jól megbirkóztam, de be kell valljam, a vasárnapi hosszúknál néha közel húsz százalékot is lecsaltam, ami nem sok jóval kecsegtet. De legalább most már tartok ott, hogy ha viszek enni- és innivalót, akkor a 30k-t nem érzem kihívásnak. Viszont többet annál meg nem nagyon próbáltam, pedig pár 35-ös, meg egy negyvenes is lett volna a házi feladat. De hát „A sérülésmentes felkészülés érdekében - többek között - tudjon az ultrafutó is pihenni, néha akár csak egy félórát futni.” Mondjuk fél óra még sosem volt, mostanában másfél a legrövidebb adag.

Azt is érdemes tudni, hogy jelzésértékkel szokott szerepelni némi iramváltás egy-két futásnál a héten, de ezeket jó nagykabát ívben szoktam figyelmen kívül hagyni. Igazából a 6-6:15/k tempó több annál, mint amit diktálni tervezek majd élesben, amikor 6:30-asokkal szeretném angyali nyugalommal, és egy maszkkal ábrázatomon végigszenvedni az egészet, nagyjából 21 órás összidőt produkálva. Ez a cél most reálisnak tűnik, a harmadik nap reggel erről drasztikusan eltérő véleményen leszek, ebben már most egész biztos vagyok. Például arra gondolok majd, hogy kész csoda lesz, ha aznap még el tudok indulni egyáltalán.

A második durva hét végére mindenesetre valóban el lehet fáradni, illetve mivel a cél ugye a „futó ezerméterek megszállott gyűjtése (…) egymásutáni 4 napos terhelésben”, a hét második felére figyelek oda, azt próbálom nem ellazsálni, és mivel a hétfő-szerda pihenő, pont jól jön, hogy keddre már lassan két hónapja 15k van beírva, amit én másfél óra mozgásnak fordítottam le, és vígan focizok helyette. Reméljük, nem ezen fog múlni, de miért is múlna. Igazából egy jobb foci még mindig nagyobb terhelés, mint 15k, de legalábbis másmilyen. Legalább végzek egy kis irammunkát.

A most következő két hét a legestmostmégdurvább az egészben, kíváncsian várom, végig tudom-e csinálni. A miheztartás végett idemásolom az eredeti tervet, aminek döntő többségét muszáj abszolválni, hogy legyen bármi keresnivalóm.

16. hét
02. 14. kedd a tervezett versenysebességnél kb. 10 %-kal gyorsabban 20 km
02. 16. csütörtök 5 km + 10 km lendületesebb + 5 km 20 km
02. 17. péntek könnyen 15 km
02. 18. szombat középső 5 km lendületesebb 15 km
02. 19. vasárnap Hosszúfutás a tervezett versenytempóban 40 km

17. hét
02. 21. kedd 15 km jólesően 15 km
02. 23. csütörtök a tervezett versenysebességnél kb. 10 %-kal gyorsabban 25 km
02. 24. péntek 5 km + 10 km lendületesebb + 5 km 20 km
02. 25. szombat könnyen 15 km
02. 26. vasárnap Tesztfutás - max. a tervezett versenytempóval 40 km

Hát, kedves Olvasó, itt tartok. Most azt gondolom, ha rendesen eszem és hidratálom magam (nem külsőleg) a négy nap alatt, meg nem cseszem el a tempóválasztást, akkor talán, hangsúlyozom, talán beérhetek. Rettenetesen fájni fog, bár lehet, csak akkor, ha nevetek. Milyen kár, hogy szeretek nevetni.

Azon töprengtem, hogy lassan lement 16 hét (valójában csak 15, az első csak a szokásos évzáró Balaton Maraton lett volna, de most kivételesen nem jutottam el oda) abból, amit jobb szó hiányában felkészülésnek nevezhetek, de még nem sikerült érdemben arról írnom, hogy akkor ezt így most mégis hogy. Pedig ez egy futósblognál előbb-utóbb elkerülhetetlennek látszik, hát lássuk.

Hogy milyen érzés négy ultrára készülni a tél közepén? Használhatnék most mindenféle jelzőket szinte kiapadhatatlan (…) szótáramból, de az igazság ezzel szemben az, hogy semmi különös. Mivel ilyen igénybevételnek nem tudnék és nem is akarok úgy nekimenni, hogy majdnem teljesen a saját fejem után készülgetek, ezért regisztráltam, így kis levélkében Saci néni jól bevált edzéstervét szépen megkapom háromhetente, szép bontásban, instrukciókkal. Megnézem, kimegyek, lefutom. Vagyishát lefutom a nagy részét. Aztán ennyi. Az instrukciókat mondjuk néha hanyagolom, és csak megmaradok a szikár távolságoknál.

Az is igaz, hogy kicsit beszektásodtam erre a közel húsz hétre, mivel egyrészt eldöntöttem, hogy a futóórát nem használom majd, csak a versenyen (Drezda óta nem volt bekapcsolva, ha veszem hozzá a bátorságot, majd letöltöm az ottani verseny adatait, aztán felrakom a grafikont, remekül lehet látni, mikor, hol és hányszor görcsölt be az a furcsa izom a térdem felett hátul, aminek létezéséről addig nem nagyon tudtam), másrészt bekrepált hűséges takonyzöld iPodom. Szóval úgy néz ki mostanában a futás, hogy semmi technika, semmi zene, csak hosszas önszuggeszció után felvesszük a technikai pólót, a pamutpólót, a dzsekit, Kálmánt (szegénynek ez az utolsó tele, elöregedett), meg egy gatyát a tetejébe, aztán reménykedek, hogy a harmadik ezer végére már megérkezik Endorfin Ernő, az én barátom. Aztán jó sokáig nem hagyom abba. A reménykedést sem.

Mivel most a dzseki miatt kelleténél is több zsebem van, a telefont azért viszem, annak az órája elég tájékozódni. A kiírt távra számolok 6 perces kiliket, így nagyjából tudom, hol tartok, és ha egy picit lassabb lennék, az sem baj, mert Saci néni nagyvonalúsága révén 10 százalékkal lehet kevesebbet futni, ha éppen úgy jön ki. Szoktam néha, azért is, mert a futóóra megléte miatt nagyjából tudom, mennyi az az egyetlen útvonal, amit télen be lehet futni, valóban volt-e 6 perc/km.

Másrészt azért az elmúlt három hét kivételével ez a tél nem állított túl nagy kihívásokat a hideget illetően, legutóbb éppen reklamáltam is emiatt, hát csak szólnom kellett. Mielőtt megérkezett volna az igazi hideg, már egy hetet végighúztam olyan barátságos északi szélben, amitől az életkedvem is elment, nyilván persze leginkább akkor, ha a képembe fújt, de ez sajnos elkerülhetetlen, ráadásul általában hazafelé tette ezt, nagy-nagy örömömre. Az utóbbi két hetet nem kell bemutatni, szerencsére a háromhetes „mikrociklusból”, amit az edzésterv diktál (két hét durva, egy hét lazább(…)) a múlt heti volt a pihenős, így csak 15k-20k-15k-30k volt felírva. El lehet képzelni az azelőtti hetet, meg a fejemen a jeget, mivel közben az erős szél hozta a havat szembe a mínusz 12-ben. Nem mondom, hogy nem voltak olyan pillanatok, amikor legszívesebben egy napalmhengert indítottam volna szembe, ellentél gyanánt. Ilyenkor visszhangzottak füleimben Saci néni szavai: „Jégen nem érdemes futni, viszont porhóban nagyon hasznos és komplex terhelés.” A többi, ami visszhangzott a fülemben, nem tűri a nyomdabiteket. De azért ki lehetett bírni, csak létezik ennél kényelmesebb módja is az önsanyargatásnak. Izé.

Egyébként a folyamatosan emelkedő adagokkal egész jól megbirkóztam, de be kell valljam, a vasárnapi hosszúknál néha közel húsz százalékot is lecsaltam, ami nem sok jóval kecsegtet. De legalább most már tartok ott, hogy ha viszek enni- és innivalót, akkor a 30k-t nem érzem kihívásnak. Viszont többet annál meg nem nagyon próbáltam, pedig pár 35-ös, meg egy negyvenes is lett volna a házi feladat. De hát „A sérülésmentes felkészülés érdekében - többek között - tudjon az ultrafutó is pihenni, néha akár csak egy félórát futni.” Mondjuk fél óra még sosem volt, mostanában másfél a legrövidebb adag.

Azt is érdemes tudni, hogy jelzésértékkel szokott szerepelni némi iramváltás egy-két futásnál a héten, de ezeket jó nagykabát ívben szoktam figyelmen kívül hagyni. Igazából a 6-6:15/k tempó több annál, mint amit diktálni tervezek majd élesben, amikor 6:30-asokkal szeretném angyali nyugalommal, és egy maszkkal ábrázatomon végigszenvedni az egészet, nagyjából 21 órás összidőt produkálva. Ez a cél most reálisnak tűnik, a harmadik nap reggel erről drasztikusan eltérő véleményen leszek, ebben már most egész biztos vagyok. Például arra gondolok majd, hogy kész csoda lesz, ha aznap még el tudok indulni egyáltalán.

A második durva hét végére mindenesetre valóban el lehet fáradni, illetve mivel a cél ugye a „futó ezerméterek megszállott gyűjtése (…) egymásutáni 4 napos terhelésben”, a hét második felére figyelek oda, azt próbálom nem ellazsálni, és mivel a hétfő-szerda pihenő, pont jól jön, hogy keddre már lassan két hónapja 15k van beírva, amit én másfél óra mozgásnak fordítottam le, és vígan focizok helyette. Reméljük, nem ezen fog múlni, de miért is múlna. Igazából egy jobb foci még mindig nagyobb terhelés, mint 15k, de legalábbis másmilyen. Legalább végzek egy kis irammunkát.

A most következő két hét a legestmostmégdurvább az egészben, kíváncsian várom, végig tudom-e csinálni. A miheztartás végett idemásolom az eredeti tervet, aminek döntő többségét muszáj abszolválni, hogy legyen bármi keresnivalóm.

16. hét
02. 14. kedd a tervezett versenysebességnél kb. 10 %-kal gyorsabban 20 km
02. 16. csütörtök 5 km + 10 km lendületesebb + 5 km 20 km
02. 17. péntek könnyen 15 km
02. 18. szombat középső 5 km lendületesebb 15 km
02. 19. vasárnap Hosszúfutás a tervezett versenytempóban 40 km

17. hét
02. 21. kedd 15 km jólesően 15 km
02. 23. csütörtök a tervezett versenysebességnél kb. 10 %-kal gyorsabban 25 km
02. 24. péntek 5 km + 10 km lendületesebb + 5 km 20 km
02. 25. szombat könnyen 15 km
02. 26. vasárnap Tesztfutás - max. a tervezett versenytempóval 40 km

Hát, kedves Olvasó, itt tartok. Most azt gondolom, ha rendesen eszem és hidratálom magam (nem külsőleg) a négy nap alatt, meg nem cseszem el a tempóválasztást, akkor talán, hangsúlyozom, talán beérhetek. Rettenetesen fájni fog, bár lehet, csak akkor, ha nevetek. Milyen kár, hogy szeretek nevetni.

Nem tudom, maradt-e még valaki az egyébként is maroknyi olvasótáborból, aki néha-néha rápillant erre a remek blogra, hogy vajon bővült-e az egyébként is hiányos tartalom. Ha van ilyen, akkor annyi nap csalódás után most kellemes meglepetés érkezett a monitorra/kijelzőre. Kellemes. Meglepetés. Na, ugye.

Bár természetesen értem én a kételkedést, az elmúlt 8-10-(20) hónap tartalomszolgáltatása finoman szólva is kívánnivalókat hagyott maga után, más és markánsabb szavakkal élve gyors ütemben egyre szarabb lett. Sok mindennel lehetne ezt magyarázni, hiszen egy tematikus blog egy idő után kitartó próbálkozások, és újabb megközelítések ellenére is ellaposodhat, de igazából a szerző lelkivilága az, ami ellaposodott a tavalyi év végére. Kb. ennyire:

Az elmúlt másfél év legnagyobb problémája azt hiszem az volt, hogy hiába idéztem anno Rubenset, egy idő után nem fogadtam neki szót. Vagy a vigyor vicsorgássá torzult. A tavalyi év két óriási tanulsággal szolgált, az egyik, hogy nem leszek már én sem fiatalabb (semmilyen tekintetben, bár nehezen lehetne mutatni olyat, aki igen), másrészt a dolgok nem lesznek könnyebbek. Sosem. Nem vidám ezt tudni, de majd ha 70 évesen csak pecázni fogok, akkor majd örömmel gondolok vissza arra, hogy egy picit mégis tévedtem. Addig szerencsére/sajnos még van mit tenni. Ahogy közepesen befutott rockzenészek jellemzik vicceskedve megjelenés előtt álló albumukat: a keményebb részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak lettek…

Azért személyeskedem megint ennyit, mert azért ez futóteljesítményemre is rányomta bélyegét, meg még jobban erre a blogra. Mondjuk könnyű lenne azt mondani, hogy túlvállaltam magam, elvégre 2011-nek úgy indultam neki, hogy „a papírgyűjtés éve lesz”, amibe beleértettem a húsvét után esedékes jogosítvány, a második szakdolgozatom/államvizsgám és a második nyelvvizsgám megszerzését, valamint maximális esetben egy doktori értekezés kikanyarítását is. Hogy ne érezzem magam a papírok emberének, ezekhez hozzáírtam egy 30 éve elhanyagolt ház 2/3-ának teljes körű felújítását is, csak az íze miatt. Plusz a „rendes” kerékvágás ezek mellett, meló, futás (ugye, négy órán belüli maraton tervek, bruhaha), zenekarok.

„Overoptimistic”, ahogy a művelt angolszászok mondanák, de sajnos nem voltak ott, hogy tényleg mondják, amikor ezt mind teljesíthetőnek gondoltam. Utólag mérleget vonva egyébként nem szomorkodhatom, elvégre azóta már 5000 km-t le is vezettem „vadonatúj” gépjárművem volánja mögött, és az államvizsgám is sikerült, még ha (okkal) nem is fognak engem sosem szeretni a társadalomtudományi karon. Német tanfolyamra is járok immár, szóval a helyzet amolyan félsiker, elvégre a felújítás dandárja is kész van már, a doktorim viszont nem sokat haladt előre. Itt a „nem sokat” szófordulat komoly felnagyítása a valóságban mérhető előrehaladásnak, ami egy reumás csiga tízperces menetteljesítményéhez hasonlítható. Mindegy.

Az sem tett jót, hogy időközben mindkét zenekarom így-vagy úgy felszámolódott (valahol mókás ugyanabban a klubban pár hónap eltéréssel két "búcsúkoncerten" is játszani), ráadásul az egyik oszlásról én is tehetek. Mindennek a tetejébe hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tesz kvantifikálhatatlan mértékben szomorúvá az a közhangulat, ami kis hazánkban burjánzik, vagyis a mindent elsöprő erő találkozása a legyőzhetetlen akadállyal. Ha álműveltnek akarnék látszani (…), azt is mondhatnám, folyamatosan olyan érzésem van, mintha Lodovico Settembrini és Leo Naphta opportunista unokáinak végtelenített vitaestjét kellene kötelező módon hallgatnom, kánonban. Elég hátborzongató. Hátborzongatóan unalmas.

A lényeg az, hogy mindezek és sok más hatására Róma bukásához hasonló hanyatlási folyamaton kiteljesedett, mind fizikálisan, mind mentálisan, és ez tükröződött itt is. De hogy közelítsünk végre valódi témánkhoz, igazából Trieszt volt az eddigi futókarrierem Waterlooja. Ha az azóta lezajlott két versenyt nézzük (köztük ugye életem első ultramaratonját), legalábbis Drezdából, mint valami jóféle zaccból, kiolvashatók biztató jelek (most tegyük félre azt, hogy abból _bármi_ kiolvasható). Az is igaz, hogy a befektetett munkához képest végül azért moderált volt az eredmény, de az elmozdulás már önmagában örömteli.

Szóval itt tartok most, megpróbálok minden tekintetben apró lépésekkel mégis a jó irányba haladni, szokás szerint megint kifelé a gödör aljáról. Ennek a folyamatnak egyik remek indikátora lesz felkészülésem a négynapos Balaton-kerülésre. Korábban már említettem, hogy elkezdtem, most már túl vagyok a felén, de az igazi megpróbáltatások most jönnek (vagyis jövő héten, mert most épp a „pihenő” hét van, csak 75k a kiírt adag). Szerencsére azért olyan orbitális tél nem volt, bár vagyok olyan ostoba, hogy az igazi hideget jobban szeretem, mint azt, amikor szintén hideg van, csak nem tűnik annyira annak. Hiába érzem egyébként, hogy egyre jobb az erőnlétem (és van még bő két hónap a versenyig), tényleg lélekromboló heti ötször kimenni a sötétbe/hidegbe, úgy, hogy például a jövő héten a legrövidebb futás lesz 80 perc…

De hát én választottam, nem igaz? Szóval ennyit a nyavalygásról, legközelebb (remélhetőleg nem két hónap múlva) pedig bele is vágunk a sűrűjébe, azt hiszem, készíteni fogok egy best of gyűjteményt is Saci néni legjobb biztató mondataiból.

Nem tudom, maradt-e még valaki az egyébként is maroknyi olvasótáborból, aki néha-néha rápillant erre a remek blogra, hogy vajon bővült-e az egyébként is hiányos tartalom. Ha van ilyen, akkor annyi nap csalódás után most kellemes meglepetés érkezett a monitorra/kijelzőre. Kellemes. Meglepetés. Na, ugye.

Bár természetesen értem én a kételkedést, az elmúlt 8-10-(20) hónap tartalomszolgáltatása finoman szólva is kívánnivalókat hagyott maga után, más és markánsabb szavakkal élve gyors ütemben egyre szarabb lett. Sok mindennel lehetne ezt magyarázni, hiszen egy tematikus blog egy idő után kitartó próbálkozások, és újabb megközelítések ellenére is ellaposodhat, de igazából a szerző lelkivilága az, ami ellaposodott a tavalyi év végére. Kb. ennyire:

Az elmúlt másfél év legnagyobb problémája azt hiszem az volt, hogy hiába idéztem anno Rubenset, egy idő után nem fogadtam neki szót. Vagy a vigyor vicsorgássá torzult. A tavalyi év két óriási tanulsággal szolgált, az egyik, hogy nem leszek már én sem fiatalabb (semmilyen tekintetben, bár nehezen lehetne mutatni olyat, aki igen), másrészt a dolgok nem lesznek könnyebbek. Sosem. Nem vidám ezt tudni, de majd ha 70 évesen csak pecázni fogok, akkor majd örömmel gondolok vissza arra, hogy egy picit mégis tévedtem. Addig szerencsére/sajnos még van mit tenni. Ahogy közepesen befutott rockzenészek jellemzik vicceskedve megjelenés előtt álló albumukat: a keményebb részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak lettek…

Azért személyeskedem megint ennyit, mert azért ez futóteljesítményemre is rányomta bélyegét, meg még jobban erre a blogra. Mondjuk könnyű lenne azt mondani, hogy túlvállaltam magam, elvégre 2011-nek úgy indultam neki, hogy „a papírgyűjtés éve lesz”, amibe beleértettem a húsvét után esedékes jogosítvány, a második szakdolgozatom/államvizsgám és a második nyelvvizsgám megszerzését, valamint maximális esetben egy doktori értekezés kikanyarítását is. Hogy ne érezzem magam a papírok emberének, ezekhez hozzáírtam egy 30 éve elhanyagolt ház 2/3-ának teljes körű felújítását is, csak az íze miatt. Plusz a „rendes” kerékvágás ezek mellett, meló, futás (ugye, négy órán belüli maraton tervek, bruhaha), zenekarok.

„Overoptimistic”, ahogy a művelt angolszászok mondanák, de sajnos nem voltak ott, hogy tényleg mondják, amikor ezt mind teljesíthetőnek gondoltam. Utólag mérleget vonva egyébként nem szomorkodhatom, elvégre azóta már 5000 km-t le is vezettem „vadonatúj” gépjárművem volánja mögött, és az államvizsgám is sikerült, még ha (okkal) nem is fognak engem sosem szeretni a társadalomtudományi karon. Német tanfolyamra is járok immár, szóval a helyzet amolyan félsiker, elvégre a felújítás dandárja is kész van már, a doktorim viszont nem sokat haladt előre. Itt a „nem sokat” szófordulat komoly felnagyítása a valóságban mérhető előrehaladásnak, ami egy reumás csiga tízperces menetteljesítményéhez hasonlítható. Mindegy.

Az sem tett jót, hogy időközben mindkét zenekarom így-vagy úgy felszámolódott (valahol mókás ugyanabban a klubban pár hónap eltéréssel két "búcsúkoncerten" is játszani), ráadásul az egyik oszlásról én is tehetek. Mindennek a tetejébe hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tesz kvantifikálhatatlan mértékben szomorúvá az a közhangulat, ami kis hazánkban burjánzik, vagyis a mindent elsöprő erő találkozása a legyőzhetetlen akadállyal. Ha álműveltnek akarnék látszani (…), azt is mondhatnám, folyamatosan olyan érzésem van, mintha Lodovico Settembrini és Leo Naphta opportunista unokáinak végtelenített vitaestjét kellene kötelező módon hallgatnom, kánonban. Elég hátborzongató. Hátborzongatóan unalmas.

A lényeg az, hogy mindezek és sok más hatására Róma bukásához hasonló hanyatlási folyamaton kiteljesedett, mind fizikálisan, mind mentálisan, és ez tükröződött itt is. De hogy közelítsünk végre valódi témánkhoz, igazából Trieszt volt az eddigi futókarrierem Waterlooja. Ha az azóta lezajlott két versenyt nézzük (köztük ugye életem első ultramaratonját), legalábbis Drezdából, mint valami jóféle zaccból, kiolvashatók biztató jelek (most tegyük félre azt, hogy abból _bármi_ kiolvasható). Az is igaz, hogy a befektetett munkához képest végül azért moderált volt az eredmény, de az elmozdulás már önmagában örömteli.

Szóval itt tartok most, megpróbálok minden tekintetben apró lépésekkel mégis a jó irányba haladni, szokás szerint megint kifelé a gödör aljáról. Ennek a folyamatnak egyik remek indikátora lesz felkészülésem a négynapos Balaton-kerülésre. Korábban már említettem, hogy elkezdtem, most már túl vagyok a felén, de az igazi megpróbáltatások most jönnek (vagyis jövő héten, mert most épp a „pihenő” hét van, csak 75k a kiírt adag). Szerencsére azért olyan orbitális tél nem volt, bár vagyok olyan ostoba, hogy az igazi hideget jobban szeretem, mint azt, amikor szintén hideg van, csak nem tűnik annyira annak. Hiába érzem egyébként, hogy egyre jobb az erőnlétem (és van még bő két hónap a versenyig), tényleg lélekromboló heti ötször kimenni a sötétbe/hidegbe, úgy, hogy például a jövő héten a legrövidebb futás lesz 80 perc…

De hát én választottam, nem igaz? Szóval ennyit a nyavalygásról, legközelebb (remélhetőleg nem két hónap múlva) pedig bele is vágunk a sűrűjébe, azt hiszem, készíteni fogok egy best of gyűjteményt is Saci néni legjobb biztató mondataiból.

Nem tudom, maradt-e még valaki az egyébként is maroknyi olvasótáborból, aki néha-néha rápillant erre a remek blogra, hogy vajon bővült-e az egyébként is hiányos tartalom. Ha van ilyen, akkor annyi nap csalódás után most kellemes meglepetés érkezett a monitorra/kijelzőre. Kellemes. Meglepetés. Na, ugye.

Bár természetesen értem én a kételkedést, az elmúlt 8-10-(20) hónap tartalomszolgáltatása finoman szólva is kívánnivalókat hagyott maga után, más és markánsabb szavakkal élve gyors ütemben egyre szarabb lett. Sok mindennel lehetne ezt magyarázni, hiszen egy tematikus blog egy idő után kitartó próbálkozások, és újabb megközelítések ellenére is ellaposodhat, de igazából a szerző lelkivilága az, ami ellaposodott a tavalyi év végére. Kb. ennyire:

Az elmúlt másfél év legnagyobb problémája azt hiszem az volt, hogy hiába idéztem anno Rubenset, egy idő után nem fogadtam neki szót. Vagy a vigyor vicsorgássá torzult. A tavalyi év két óriási tanulsággal szolgált, az egyik, hogy nem leszek már én sem fiatalabb (semmilyen tekintetben, bár nehezen lehetne mutatni olyat, aki igen), másrészt a dolgok nem lesznek könnyebbek. Sosem. Nem vidám ezt tudni, de majd ha 70 évesen csak pecázni fogok, akkor majd örömmel gondolok vissza arra, hogy egy picit mégis tévedtem. Addig szerencsére/sajnos még van mit tenni. Ahogy közepesen befutott rockzenészek jellemzik vicceskedve megjelenés előtt álló albumukat: a keményebb részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak lettek…

Azért személyeskedem megint ennyit, mert azért ez futóteljesítményemre is rányomta bélyegét, meg még jobban erre a blogra. Mondjuk könnyű lenne azt mondani, hogy túlvállaltam magam, elvégre 2011-nek úgy indultam neki, hogy „a papírgyűjtés éve lesz”, amibe beleértettem a húsvét után esedékes jogosítvány, a második szakdolgozatom/államvizsgám és a második nyelvvizsgám megszerzését, valamint maximális esetben egy doktori értekezés kikanyarítását is. Hogy ne érezzem magam a papírok emberének, ezekhez hozzáírtam egy 30 éve elhanyagolt ház 2/3-ának teljes körű felújítását is, csak az íze miatt. Plusz a „rendes” kerékvágás ezek mellett, meló, futás (ugye, négy órán belüli maraton tervek, bruhaha), zenekarok.

„Overoptimistic”, ahogy a művelt angolszászok mondanák, de sajnos nem voltak ott, hogy tényleg mondják, amikor ezt mind teljesíthetőnek gondoltam. Utólag mérleget vonva egyébként nem szomorkodhatom, elvégre azóta már 5000 km-t le is vezettem „vadonatúj” gépjárművem volánja mögött, és az államvizsgám is sikerült, még ha (okkal) nem is fognak engem sosem szeretni a társadalomtudományi karon. Német tanfolyamra is járok immár, szóval a helyzet amolyan félsiker, elvégre a felújítás dandárja is kész van már, a doktorim viszont nem sokat haladt előre. Itt a „nem sokat” szófordulat komoly felnagyítása a valóságban mérhető előrehaladásnak, ami egy reumás csiga tízperces menetteljesítményéhez hasonlítható. Mindegy.

Az sem tett jót, hogy időközben mindkét zenekarom így-vagy úgy felszámolódott (valahol mókás ugyanabban a klubban pár hónap eltéréssel két "búcsúkoncerten" is játszani), ráadásul az egyik oszlásról én is tehetek. Mindennek a tetejébe hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tesz kvantifikálhatatlan mértékben szomorúvá az a közhangulat, ami kis hazánkban burjánzik, vagyis a mindent elsöprő erő találkozása a legyőzhetetlen akadállyal. Ha álműveltnek akarnék látszani (…), azt is mondhatnám, folyamatosan olyan érzésem van, mintha Lodovico Settembrini és Leo Naphta opportunista unokáinak végtelenített vitaestjét kellene kötelező módon hallgatnom, kánonban. Elég hátborzongató. Hátborzongatóan unalmas.

A lényeg az, hogy mindezek és sok más hatására Róma bukásához hasonló hanyatlási folyamaton kiteljesedett, mind fizikálisan, mind mentálisan, és ez tükröződött itt is. De hogy közelítsünk végre valódi témánkhoz, igazából Trieszt volt az eddigi futókarrierem Waterlooja. Ha az azóta lezajlott két versenyt nézzük (köztük ugye életem első ultramaratonját), legalábbis Drezdából, mint valami jóféle zaccból, kiolvashatók biztató jelek (most tegyük félre azt, hogy abból _bármi_ kiolvasható). Az is igaz, hogy a befektetett munkához képest végül azért moderált volt az eredmény, de az elmozdulás már önmagában örömteli.

Szóval itt tartok most, megpróbálok minden tekintetben apró lépésekkel mégis a jó irányba haladni, szokás szerint megint kifelé a gödör aljáról. Ennek a folyamatnak egyik remek indikátora lesz felkészülésem a négynapos Balaton-kerülésre. Korábban már említettem, hogy elkezdtem, most már túl vagyok a felén, de az igazi megpróbáltatások most jönnek (vagyis jövő héten, mert most épp a „pihenő” hét van, csak 75k a kiírt adag). Szerencsére azért olyan orbitális tél nem volt, bár vagyok olyan ostoba, hogy az igazi hideget jobban szeretem, mint azt, amikor szintén hideg van, csak nem tűnik annyira annak. Hiába érzem egyébként, hogy egyre jobb az erőnlétem (és van még bő két hónap a versenyig), tényleg lélekromboló heti ötször kimenni a sötétbe/hidegbe, úgy, hogy például a jövő héten a legrövidebb futás lesz 80 perc…

De hát én választottam, nem igaz? Szóval ennyit a nyavalygásról, legközelebb (remélhetőleg nem két hónap múlva) pedig bele is vágunk a sűrűjébe, azt hiszem, készíteni fogok egy best of gyűjteményt is Saci néni legjobb biztató mondataiból.

Nem tudom, maradt-e még valaki az egyébként is maroknyi olvasótáborból, aki néha-néha rápillant erre a remek blogra, hogy vajon bővült-e az egyébként is hiányos tartalom. Ha van ilyen, akkor annyi nap csalódás után most kellemes meglepetés érkezett a monitorra/kijelzőre. Kellemes. Meglepetés. Na, ugye.

Bár természetesen értem én a kételkedést, az elmúlt 8-10-(20) hónap tartalomszolgáltatása finoman szólva is kívánnivalókat hagyott maga után, más és markánsabb szavakkal élve gyors ütemben egyre szarabb lett. Sok mindennel lehetne ezt magyarázni, hiszen egy tematikus blog egy idő után kitartó próbálkozások, és újabb megközelítések ellenére is ellaposodhat, de igazából a szerző lelkivilága az, ami ellaposodott a tavalyi év végére. Kb. ennyire:

Az elmúlt másfél év legnagyobb problémája azt hiszem az volt, hogy hiába idéztem anno Rubenset, egy idő után nem fogadtam neki szót. Vagy a vigyor vicsorgássá torzult. A tavalyi év két óriási tanulsággal szolgált, az egyik, hogy nem leszek már én sem fiatalabb (semmilyen tekintetben, bár nehezen lehetne mutatni olyat, aki igen), másrészt a dolgok nem lesznek könnyebbek. Sosem. Nem vidám ezt tudni, de majd ha 70 évesen csak pecázni fogok, akkor majd örömmel gondolok vissza arra, hogy egy picit mégis tévedtem. Addig szerencsére/sajnos még van mit tenni. Ahogy közepesen befutott rockzenészek jellemzik vicceskedve megjelenés előtt álló albumukat: a keményebb részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak lettek…

Azért személyeskedem megint ennyit, mert azért ez futóteljesítményemre is rányomta bélyegét, meg még jobban erre a blogra. Mondjuk könnyű lenne azt mondani, hogy túlvállaltam magam, elvégre 2011-nek úgy indultam neki, hogy „a papírgyűjtés éve lesz”, amibe beleértettem a húsvét után esedékes jogosítvány, a második szakdolgozatom/államvizsgám és a második nyelvvizsgám megszerzését, valamint maximális esetben egy doktori értekezés kikanyarítását is. Hogy ne érezzem magam a papírok emberének, ezekhez hozzáírtam egy 30 éve elhanyagolt ház 2/3-ának teljes körű felújítását is, csak az íze miatt. Plusz a „rendes” kerékvágás ezek mellett, meló, futás (ugye, négy órán belüli maraton tervek, bruhaha), zenekarok.

„Overoptimistic”, ahogy a művelt angolszászok mondanák, de sajnos nem voltak ott, hogy tényleg mondják, amikor ezt mind teljesíthetőnek gondoltam. Utólag mérleget vonva egyébként nem szomorkodhatom, elvégre azóta már 5000 km-t le is vezettem „vadonatúj” gépjárművem volánja mögött, és az államvizsgám is sikerült, még ha (okkal) nem is fognak engem sosem szeretni a társadalomtudományi karon. Német tanfolyamra is járok immár, szóval a helyzet amolyan félsiker, elvégre a felújítás dandárja is kész van már, a doktorim viszont nem sokat haladt előre. Itt a „nem sokat” szófordulat komoly felnagyítása a valóságban mérhető előrehaladásnak, ami egy reumás csiga tízperces menetteljesítményéhez hasonlítható. Mindegy.

Az sem tett jót, hogy időközben mindkét zenekarom így-vagy úgy felszámolódott (valahol mókás ugyanabban a klubban pár hónap eltéréssel két "búcsúkoncerten" is játszani), ráadásul az egyik oszlásról én is tehetek. Mindennek a tetejébe hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tesz kvantifikálhatatlan mértékben szomorúvá az a közhangulat, ami kis hazánkban burjánzik, vagyis a mindent elsöprő erő találkozása a legyőzhetetlen akadállyal. Ha álműveltnek akarnék látszani (…), azt is mondhatnám, folyamatosan olyan érzésem van, mintha Lodovico Settembrini és Leo Naphta opportunista unokáinak végtelenített vitaestjét kellene kötelező módon hallgatnom, kánonban. Elég hátborzongató. Hátborzongatóan unalmas.

A lényeg az, hogy mindezek és sok más hatására Róma bukásához hasonló hanyatlási folyamaton kiteljesedett, mind fizikálisan, mind mentálisan, és ez tükröződött itt is. De hogy közelítsünk végre valódi témánkhoz, igazából Trieszt volt az eddigi futókarrierem Waterlooja. Ha az azóta lezajlott két versenyt nézzük (köztük ugye életem első ultramaratonját), legalábbis Drezdából, mint valami jóféle zaccból, kiolvashatók biztató jelek (most tegyük félre azt, hogy abból _bármi_ kiolvasható). Az is igaz, hogy a befektetett munkához képest végül azért moderált volt az eredmény, de az elmozdulás már önmagában örömteli.

Szóval itt tartok most, megpróbálok minden tekintetben apró lépésekkel mégis a jó irányba haladni, szokás szerint megint kifelé a gödör aljáról. Ennek a folyamatnak egyik remek indikátora lesz felkészülésem a négynapos Balaton-kerülésre. Korábban már említettem, hogy elkezdtem, most már túl vagyok a felén, de az igazi megpróbáltatások most jönnek (vagyis jövő héten, mert most épp a „pihenő” hét van, csak 75k a kiírt adag). Szerencsére azért olyan orbitális tél nem volt, bár vagyok olyan ostoba, hogy az igazi hideget jobban szeretem, mint azt, amikor szintén hideg van, csak nem tűnik annyira annak. Hiába érzem egyébként, hogy egyre jobb az erőnlétem (és van még bő két hónap a versenyig), tényleg lélekromboló heti ötször kimenni a sötétbe/hidegbe, úgy, hogy például a jövő héten a legrövidebb futás lesz 80 perc…

De hát én választottam, nem igaz? Szóval ennyit a nyavalygásról, legközelebb (remélhetőleg nem két hónap múlva) pedig bele is vágunk a sűrűjébe, azt hiszem, készíteni fogok egy best of gyűjteményt is Saci néni legjobb biztató mondataiból.

Lassan visszatérek. Lassan. Jószándékom jeleként visszakerültek az eltűnt bejegyzések (a kommentek, illetve az edzéstervek kiszínezése elmaradt, az előbbiért kár). Szándékosan vannak így egy bejegyzésben, amolyan mementó.

Lassan visszatérek. Lassan. Jószándékom jeleként visszakerültek az eltűnt bejegyzések (a kommentek, illetve az edzéstervek kiszínezése elmaradt, az előbbiért kár). Szándékosan vannak így egy bejegyzésben, amolyan mementó.

Lassan visszatérek. Lassan. Jószándékom jeleként visszakerültek az eltűnt bejegyzések (a kommentek, illetve az edzéstervek kiszínezése elmaradt, az előbbiért kár). Szándékosan vannak így egy bejegyzésben, amolyan mementó.