21097

Adatbázis

A nagy kavarodásban, költözésben, meg új munkahelyezésben, zöldség- és gyümölcsérésben (az új „találmányom” meggylekvár névre hallgat), satöbbiben elfelejtettem megemlékezni egy közepesen jeles napról, nevezetesen május 26-áról. Eggen, eggen, fantasztikus blogunk lassan-lassan belenőtt a nagycsoportos korba, még ha ez az érettségi szint a bejegyzéseken a lehető legritkábban látszik. Vagy pont, hogy ez az érettségi szint tükröződik vissza? Önökre bízom a döntést.

Mindenesetre  nem gondoltam volna 2008-ban, hogy idáig jutok, jelentsen ez bármilyen irányt is egy meghatározhatatlan tengelyú koordinátarendszer bármelyik tengelye mentén. Ez az a rész most, amikor illene konkrét statisztikákkal előrukkolni, úgymint x ezer lefutott km, xxx ezer leütött karakter szóközökkel együtt, x szétfutott cipő, xx liter izzadság meg ilyenek. Pontos adatokkal nem tudok szolgálni sajnos, bár ha a durva becslések megfelelnek, akkor mindenképpen azt mondanám, hogy bőven túl lehetek az 5000 lefutott kilin, és lassan inkább közelebb is kerülök a 10 000-hez. Ami azért is meghökkentő, mert ez utóbbi szám azt is megmutatja, az elmúlt két évben mennyit sikerült összevezetnem frissjogsisként…

A blog meg valahol 650-700 000 karakter körül lehet, ami semmiképpen sem kis érték, még ha a színvonal igencsak ingadozik, még ha ez az állítás feltételezi jobb részek meglétét is (a jobb sorsa érdemes doktorim nem lesz ennyi, főleg mert most még közel sincs ennyi). Érkezett be hozzám egy kérés futózenékkel kapcsolatban, és ennek apropóján végigpörgettem az első pár év termését, mit ne mondjak, érdekes „élmény” volt. Az egyértelműen látszik, hogy lelkesebb voltam, másrészt mindent elkövettem annak érdekében, hogy valamennyire érdekes maradjon a dolog, az adott tematika ellenére. Aztán nyilván elfogyott a lendület. De hát van ez így, visszatérünk az alapokhoz. Ám előtte még szülinapi játékunk következik:

A blog indulása óta hány futócipőt fogyasztott el ezen sorok írója (nem számítva a mostani Nike Dartot)?

A, 6

B, 7

C, 8

A jó választ jelen pillanatban én sem tudom, ezért ennyire konzervatívak a választható lehetőségek. A helyes megoldás mellett már percek óta töprengek azon, hogy mit is lehetne felajánlani a kommentek közé elsőként a jó választ író tippelőnknek, de nem jutott eszembe semmi furfangos. Én legszívesebben Koffein Kapitány eredeti, kevésbé Zorrós maszkjának örülnék, de az örökre eltűnt egy tauntoni zuhanyzó mélyén. Lehetne valami rajtszám, vagy érem, de azok meg rajtam kívül nem hasznosak senkinek, még ereklye szinten sem (vagy úgy pláne nem). Meg van, amelyiktől nem is szabadulnék meg szívesen. Szóval maradjunk két sörnél, a két éve még meglévő stabil ötfős olvasótábor mindegyike kedveli az ilyesmit. Esetleg hozzácsapom a Valenciában kapott rajtszám-csiptetőket, már ha előkerülnek. Be is lehet őket venni, zaj ellen…

No, de ennyi most már aztán tényleg elég lesz a könnycseppmorzsolgatásból. Főleg mert a múlt héten elkezdtem 16 hetes felkészülésem az őszi (jelenleg fogalmam sincs, melyik) maratonra, aminek érdekes módon pontosan a felénél is van egy maraton, csak mert miért ne. Meg az idén elkezdett „Fussuk végig hazánk maratonjait” mozgalmam jegyében. Lelkiismeretes kereséssel találtam már azóta is kacifántos futamokat, szóval nem fogok unatkozni az elkövetkezendő években.

Nem tudom, összehangolják-e a szervezők a magyar versenyeket annyira, hogy ne legyen átfedés. Utána fogok nézni, van-e rá esély, hogy valaki egy évben el tud-e rajtolni az összes magyar versenyen. Meg lenne oldva a jövő évi versenynaptár. K2 on tour.

Az alapozás valószínűleg megint meglesz, mivel napok óta lehet már nevezni a jövő évi Balaton-kerülésre, és annak ellenére, hogy többször nyomatékosan megfogadtam, hogy soha, de soha, semmilyen körülmények között nem fogok többet elindulni, valószínűleg napok-hetek kérdése csak, hogy ismét benevezzek. A körülmények úgyis csak jobbak lehetnek, mint tavaly.

És hogy mi van most? Szenvedés. Elővettem a már egyszer használt runnersworld-féle négyórás tervet, aminek két eredménye lett. Egyrészt ismét rettenetesen felidegesítettem magam azon, hogy az elején elmondja, milyen tempók kellenek a négyórás maratonhoz a rövidebb távokon (pl. 1:50 alatti félmaraton), aztán már a második héttől defaultnak veszi, hogy arra képes az ember. Ha az lennék, nem csinálnám az átokverte edzéstervet. Másrészt a viszonylagos henyélés és a lassú hosszú távok megszokása után minden egyes, hat perc/km-nél gyorsabb méter egyelőre mérhetetlen rossz érzésekkel tölt el. Mivel  az edzéstervben szinte kizárólag ilyenek szerepelnek, a lelkesedésem egyelőre mérsékelt, de fel fogok én pörögni.

Jó szokásom szerint.

Bár nagyképűnek tűnhet, néha talán még képes vagyok elgondolkozni és helyükre tenni a dolgokat, és az, hogy gyakorlatilag mindenféle felkészülés nélkül le tudtam futni egy maratont, jelzésértékű. Ráadásul semmi komolyabb fájdalom, rokkantság és egyéb káros mellékhatás nélkül. Nem tudok másra gondolni, minthogy a téli energiabefektetés kifizetődött, és túl sok végigszenvedett szezon után csak-csak kezdem megfogadni a saját tanácsaimat azzal kapcsolatban, mit is kellene máshogy (rendesen) csinálni ahhoz, hogy ne kínos magyarázkodással teljenek itt az egyre ritkuló bejegyzések.

Nem mintha bármit tudnék, vagy akarnék máshogy csinálni, ha megint 2010 lenne. Az első futással töltött másfél évem ilyen-olyan okokból egyszerűen túl „jól” sikerült, ennek meg kellett fizetni az árát. Ilyen-olyan okokból ez talán túl sokáig tartott, és az sem teljesen biztos, hogy mostantól egyértelműen jó irányba haladok, de vannak fények az alagút alján. És a senyvedés is relatív, elvégre a legsötétebb időkben lettem ultrás, és csak kicsit jobb felkészültségi állapotban futottam először négy nap alatt majdnem 200 km-t.

Miért is írtam le mindezt? Mert mostanában futás közben (még ha egyelőre még nem is futok olyan túl sokat, de jövő héttől fel fogok pörögni, de tényleg) elég nosztalgikus hangulatba tudok keveredni, mivelhogy érzésre is nagyon rég voltam ennyire jó állapotban (még ha vért nem is engednek adni, mert részben a folyamatos túlterhelés miatt a határ alá süllyedtek a hemoglobinjaim. Egyébként februárban majdnem csontvelődonor lettem, de aztán mégsem. Csak egy a tízezerhez volt az esély, de nem egy-a-millióhoz). És ilyenkor persze mi máson is kezdenék el azonnal gondolkodni, mint a sub-4 órás maratonon?

A Tápiómenti maraton óta egyébként kétszer futottam itthon, illetve voltam a pesti maratoni váltón, ami ugye az árvíz miatt rövidebb lett, és az egy évvel ezelőttihez képest most csak egy táv jutott. A walk (run) in the park, szó szerint, mármint a Ligetben. A világot nem váltottam meg, de 5,2 kilin magamhoz képest jó egy 27 perces idő. Ahogy mondani szokás, egy pompás alap, amire érdemes építeni…

 Aztán majd kiderül, mit sikerül felpúpozni rá, ami biztos, az az, hogy beneveztem a Kapitányt a Zagyvamenti Maratonra, augusztus utolsó hétvégéjére. Az egészen biztos, hogy nem ez lesz az ősz fő versenye (és nem csak azért, mert akkor még javában nyár lesz…), de egyelőre tanácstalan vagyok, hová is kellene menni, főleg ha az időeredményt is szem előtt akarom tartani. Már ha addig nem csinálom valamit a lábaimmal vagy a belső szerveimmel. Nagyon gondolkozom azon, hogy életemben először visszamegyek egy maratoni versenyre, mivel szeptember 29-én lesz Loch Ness idén, túl sok szempontból van túl jó helyen. Aztán ott van a Schlaubethal Marathon is, ami megintcsak túl jó helyen van, bár az ottani terep nem kedvezne a rekordhajhászásnak. Másrészt nem is kell mindig rekordot dönteni.

Kicsit még tájékozódom, aztán lehet, kiteszek ide egy szavazást (nem néztem utána, de biztos lehet ilyet is), hogy hová menjen K2 ősszel. Hűséges olvasóim (ha vannak még egyáltalán ilyenek) talán annyit megérdemelnek, hogy legalább egy kicsit érezhessék, van ráhatásuk az eseményekre. Nyilván nem lesz, de a gesztus, na. Meg legendás határozottságomat figyelembe véve még az is lehet, hogy igen. A szavazók között majd kisorsolok valami K2 ereklyét. Ha lehet, minél büdösebbet.

Nohát, sikeresen befejeztem életem 12. teljes maraton távú versenyét. Ahhoz képest, hogy a Balatonkerülés óta négyet futottam (kétszer fél órát, egyszer egy órát, illetve Pünkösd hétfőn reggel egy házi félmaratont, hogy érdemes-e beneveznem a vasárnapi futamra (2:05-ös félmaraton után úgy gondoltam, igen)), teljesen rendben ment minden. Nagyon jó volt az útvonal, és a 29 maratoni célbaérő már sejteti, mennyire családias volt a hangulat. Arra mondjuk nem számítottam, hogy egy-két futókolléga elővesz azzal, hogy hol a jelmez... Azért hosszú évek tudatosító tevékenysége (és a mostani BSZ hosszúfilmjében való indokolatlanul sok K2 szereplés) megtette a hatását. Hosszú idő után óra nélkül mentem, egész egyszerűen azért, mert itthon hagytam. Tíz km körül hozzácsapódtam a mezőny végén futó két, hasonló tempóra és túlélésre játszó sporttárshoz, és hátunk mögött a záróautóval (és az abból szóló zenével), meg a mentővel remekül elvoltunk. A kézi időmérés alapján a 19-es szajoli versenyző 4:36:58-es idővel ért a nagykátai sportcsarnok elé. Vasúttal rövidebb lett volna, de akkor lemaradtam volna Úri, Gomba, Bénye, Káva, Pánd és Tápióbicske szépségeiről. Egy-két nehezebb perc azért akadt, de leginkább azért, mert volt bőven szint a pályán, de ezektől eltekintve holtpont nélkül haladtam végig, ez nagyon biztató az őszre nézve. Amikor is ugyan nem tudom, mi lesz, de becélzom a testvérrendezvényt, ami a Zagyvamenti Maraton, Jászberényben, agusztus végén.

És egy kis ego a végére, kb. nyolc kilinél elég elgyötört fejet vágok, pedig hol van még a vége. Viszont két emelkedő már lement...

Szóval átköltöztem ide, mert a freeblog valóban elhunyt. A kommentek leestek a platóról útközben. Ennél nagyobb baj, hogy hiába áll a T emögött a szolgáltató mögött, már most mindig hibákkal szembesülök, kezdetben azzal, hogy egyelőre minden áthozott bejegyzésből négy van... Mindegy, nem elégedetlenkedek, majd megszokom, belakom, kijavítom, satöbbi. Meg még tartalmat is létrehozok előbb-utóbb.

Már csak pár hónap...

Gondolom, kiderült, hogy nem vagyok túl motivált. Legalábbis a blogírásra. Mostanában tényleg kitöltöm a napjaim viszonylag egészét az alvás részen kívül minden mással, és bármennyire is szeretek írni, mire hozzájutnék, nem igazán van kedvem hozzá. Meg négy év alatt nálam ötletesebbek is el tudják pufogtatni egy adott témában azt, amit el lehet. De most szakítottam időt, elvégre mégis mennyire szomorúan néz már ki egy hosszú hetek óta nem frissített futósblog. Pláne ugye, ha közben azért fut az ember.

Márpedig ez megtörténik. Szép lassan formába lendültem, valamennyi időt kihagytam ugyan a maraton után, de aztán rávettem magam, hogy újra nekiveselkedjek a mókáskeréknek, és annyira azért nem volt nehéz. Addictions need fuel, ugyebár. Szerencsére egész a múlt hét végéig nagyon jó futóidőt hozott az ősz, így egy bő hónapja ismét a heti négy futás, egy foci ritmusban „kínzom” magam, három hete pedig elővettem a tavalyi balatoni edzéstervet, és kisebb adjusztálásokkal próbálom azt tartani. Nyilván nem véletlenül.

Egyébként most egy kicsit jobban élvezem, meg a tempóm is jobb, talán lehet köze ahhoz, hogy tíz kilótól csak sikerült megszabadulnom az előző felkészülés során. Ha minden jól és ebben az ütemben halad, márciusra ismét elérem az ideális versenysúlyomat. és a második egyéni indulásom alkalmával egyéni csúcsot tudok dönteni (azt azért lássuk be, komoly limbóteljesítmény lenne a tavalyit alulmúlni, ha a célba érés egyébként sikerül). A kitűzött célom 22 óra 22 perc. Igen-igen, tehát mivel november 30-án lejárt a legkedvezményesebb nevezés, ismét beneveztem a tókörüli értelmetlen mazochizmusra. A rajtszámom megegyezik az Űrgolyhók Elnökének bőröndzár-kombinációjával, ami ugye egyben a Druidia bolygó levegő-pajzsának biztonsági kódja is. Csak némileg redukált formában, hogy könnyebb legyen megjegyezni (123). „Csak egy idióta….”

Ismét regisztráltam a Futanet-es edzéstervere, de idén nem Saci néni írja (vicces volt, hogy az első adagban az általa írt bevezető szöveget meghagyták, de az néhol ellentétben állt a tervvel magával), és a második héten már homlokráncolva fedeztem fel egy laza 35k-s vasárnapi hosszút. Ezután döntöttem mégis inkább a tavalyi terv mellett, mondván azt legutóbb amúgy is csak 75 százalékosan sikerült végigcsinálni, és ha még mindennek a tetejébe könnyebb is leszek, akkor máris Bob lesz a bácsikám. De legalábbis hátha jobban tudok majd járni a napok végén, meg utána.

Szóval már csak alig 15 hét van az egészből vissza, de valami azt súgja, ez életem leghosszabb közel négy hónapja lesz. Addigra be kell fejeznem a doktorimat, le kellene nyelvvizsgáznom ékes német nyelvből, és persze élni is, valahogy. Mondjuk ez az utóbbi amúgy sem ment az utóbbi 2-3 évben, szóval lehet, hogy nem kell erőltetni, és akkor a többi dolog nyugodtan belefér…

Most ilyen 60k körüliek a heti adagok, és tényleg sokkal fittebbnek érzem magam, bár az is igaz, hogy résztávozni, meg egyéb huncutságot nem nagyon szoktam, viszont eddig egy kivételével azt hiszem, mindig 6 perc/km alatt voltam, és ez nem is okozott megerőltetést. Kivéve múlt vasárnap, amikor is bejött az átkozott hideg _és_ az eső, és noha szeretek esőben is futni, meg hidegben is futni, alig fagypont fölött az esőben futni kifejezetten rühellek. Összehoztam valahogy a kiírt távot, de ezen az őszön ilyen szarul még nem esett mozgás, mint most. Szerdán már rendben volt, előkotortam Kálmánt (akire ugyan azt mondtam, hogy a tavalyi lesz az utolsó szezonja, de szerintem tévedtem), felülre meg a szokásos három réteget, így már vidáman ment a mikrociklus pihenőhetében előrehozott 15k.

Kicsit átformáltam a hetem, és ha minden jól megy, a hétvégi futást beváltom egy Mátra-béli túrázásra szombaton, mert jó lenne már egy napig nem látni embert. És aztán kezdek elölről mindent, csak többet és jobban és magasabbra és erősebben…

Végül a marathon-photos.com alapján a kassai időm 4:30:19 lett, nem mintha ez bármit is számítana. Annyiból biztató, hogy ez az ötödik legjobb a tizenegyből, annyiból meg nem, hogy attól még tetű lassú, még magamhoz képest is. De Valencia után végre egy rendes futás volt ismét, kellett már. Most majd lehet dolgozni azon, hogy tényleg rendes futás legyen. Nyilván már csak jövőre. Amikor is nem tudom, mi lesz. Két hét múlva el kellene kezdeni felkészülni a Balatonra, ha akarok menni, de azért ez nem annyira egyértelmű. Jó lenne egy 22 órával kezdődő eredményt elérni, vagy csak egyszerűen 10 százalékkal kevesebbet szenvedni, mint idén. Mert amúgy meg megéri, nyilván. Csak most a 20 hét soknak tűnik. Maratont is ki kellene nézni vagy kettőt, sajnos most nincs végtelen mennyiségű elverni való pénzem, az ír, a finn meg főleg a tromsői opció közül egyik sem very low budget, de majd meglátjuk. Amúgy meg kénytelen leszek rászokni a reggeli futásra, ami továbbra sem megy problémamentesen...

Nagyjából az történt, amit szerettem volna, hogy történjen, elvégre kifulladás, vagy fájdalom okozta stop nélkül, szépen, egyenletesen (lassulva) végighaladtam végre egy maratonon, csaknem két és fél év után először. Maga az utazás és Kassa is érdekes volt, előbbi a MÁV-nak, utóbbi a "külföldnek" köszönhetően. Hiába csak 14 km, már az állomáson a boltban belefutottam a kenyérszeletelő-gépbe, a pékárú-műanyagkesztyűbe és a babakocsiban kilószámra édességet sikertelenül eltulajdonítani próbáló kisebbségbe. Majd abba, hogy állomást, teret és dómot is lehet egyszerre uniós forrásból felújítani. Meg sok egyéb, de ez végül is mindegy. Európa legrégebbi maratonja jó pályán, sok nézővel, jó szervezéssel zajlik, csak dicsérni tudom, bár láttam törött sípcsontot (ami a mai napig nem tudom, hogy sikerült sík aszfalton), meg rohammentővel elvitt sporttársat is. No meg valódi, az élvonal második felébe tartozó kenyaiakat, akikből vagy négy le is körözött. Ez egyszerre az én kritikám és az ő ügyességük (győztes idő: 2:07:01, az első négy egyéni csúcsot döntött). Végül tehát 4:30:40 a nettó időm, nem is tudtam volna többet, maximum 1-2 perccel, de ebben sem vagyok biztos. A Kapitány igazán népszerű volt, a szlovákok meg jó fejek, mert sokszor azt hallottam, hogy megpróbálták kitalálni, mi is a jelmez. Per pillanat nem tudom, hogy folytatom-e a versenyre járást. Ha igen, november közepén elkezdek felkészülni a Balatonra. Ha nem, akkor ég Önökkel.

Eljött hát egy újabb nagy nap, nemsokára nekiveselkedem életem 11. maratonjának. Kedves olvasóim vannak a legjobban tisztában azzal, hogy igencsak rám fér egy új kezdet, mert Valencia óta (azaz az első ötös csomag után) finoman szólva sem sikerült egy értelmeset domborítanom, annál többször szégyent hozni a Kapitány fejére. Most nem igazán tudom, mire számítsak, messze vagyok a 2009-es formától, de vannak mikrojelek, hogy ezeknél a látványos szenvedéseknél talán most azért többet tudok kicsiholni a legújabb fejlesztésű csomagból. Készítettem egy pompás összesítést a 16 hetes felkészülésből, amiből kiderül, hogy közel 550 km tettem meg 53 részletben, ráadásul ezekben nem szerepelnek a focival töltött keddek. Az utóbbi két hétben már nagyon tapering volt, bár tettem hozzá némi Rocky-féle edzésmunkát, az elmúlt hét késő délutánjain felvágtam a téli tüzelőt. Egész biztos vagyok benne, hogy átvert a jóember aki hozta és válogatott, görcsökkel dúsított fát hozott, ami egyrészt dühítő, másrészt jót tesz az erőnlétnek… Kicsit megint kalandos lesz az út, nagyon korán megyek és nagyon későn jövök, kábé annyi vonatozással, hogy annyi idő alatt még az Edinburgh maratont is megjárnám, de sebaj. Drukkoljanak.

Legutóbb tehát ott hagytam abba, hogy ismét sikerült tönkretennem a lábamat, bár azért nem annyira. Mivel megtévesztő volt a sérülés, egész héten reménykedtem abban, hogy a hétvégi Nike-n mégiscsak el tudok indulni valami isteni csoda folytán. Ezt gondoltam még szombaton is, és ettől a másfélszeresére dagadt bokám látványa sem tudott eltántorítani. Beterveztem egy 10 perces kocogást estére, mint amolyan tesztet, ami ha jól sikerül, akkor mégiscsak megpróbálom másnap a dolgot, rögzített bokával. Az említett futás végül mintegy hat perc ötvenhárom másodpercig tartott, ezalatt mindösszesen 774 métert tettem meg, majd bevágtam magam mögött a kaput. Mondanám, hogy azt gondoltam, szakadna rá egy mázsa szar, de mégiscsak az én bokámról lett volna szó ugyebár. Másnap a rajt táján azért nem volt túl kellemes érzés, de bölcs voltam és nem az egyértelmű hülyeséget választottam – mint azt lehet, hogy 2-3 évvel ezelőtt tettem volna.

Ha már így alakult, nem volt túlságosan nehéz döntés elhatározni, hogy megvárom, amíg tényleg rendbejön rendesen, és csak utána kezdek el egyáltalán mocorogni vele, nagyot most már Kassán sem fogok szakítani. A hét közepére a véraláfutás (…) felszívódott, és kezdtek ismét kényelmesebbek lenni a cipőim is, ezért én meg reménykedni kezdtem abban, a hétvégén már majd sikerül ismét mozogni.

Szombatra annyira felbátorodtam (és a dagadás is már-már elhanyagolható volt, persze leginkább reggel), hogy délután bevállaltam egy közel ötvenperces etapot. A sérülés vagy betegség utáni első futás nem jó. Nagyon nem. Körülbelül annyi élvezet van benne, mint mikor betekerik az embert egy szőnyegbe és botokkal jól helybenhagyják. Igen, pont annyi, hogy előtte legalább a szőnyegbe beletekerték. Persze, örültem neki, hogy másfél héttel az eset után már futottam (bokarögzítő nélkül szerintem szakadás lett volna az esetből), de a legjobban akkor is az esett, mikor abbahagytam. Viszont mivel semmiféle probléma nem merült fel közben, úgy határoztam, vasárnap délután bepótolom az egy héttel azelőtti elmaradt versenyt, legalább amolyan szimuláció szintjén. És nem is kellett nagyot csalódnom, bár nem volt egyszerű, 20k-t lehúztam 1:56 alatt, amit kifejezetten jónak értékelek az előzmények fényében.

A múlt héten szerda-csütörtök-péntek rendszerben (9,2k – 10,6k – 7k) futottam, közben vakarásztam a fejem, hogy most mi a csuda is legyen az edzéstervvel, mert ugye némi jóindulattal nagyjából egy hetet csúsztam vele, de ez pont a tapering kezdetére esett, aminek az első két napja a változatosság kedvéért még durvára volt írva. Némi töprengés után a fenti számsor a kimaradt hét meg az aktuális hét keverékéből állt össze. Egyben voltam biztos: a legutolsó, gigant hosszúfutást mindenképpen meg kell csinálnom. Ezt 20-22 mérföldre írta a program, ami igen elborzasztónak tűnt. Létezik egy 32k-s kör itt a környéken, ami a sokszor emlegetett horgászversenypályáig tart, viszont ott nem fordulok meg, sőt később sem, hanem gyakorlatilag megkerülöm az egész holtágat (beleértve természetesen a már szintén említett kajakpályát a másik végén), miközben pár száz méter híján bemegyek Rákóczifalvára, majd teljesen keresztülfutok Szandaszőlősön (el a repülőmúzeum mellett), és Szolnok-Kertváros érintésével érek vissza. Életemben eddig kétszer próbáltam meg ezt a kört, egyszer sem tudtam végigfutni.

Valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt most sikerült. Ráadásul egész jó tempóban (6:08/km) és alapvetően különösebb szenvedés nélkül. Jó, nem esett túl jól a vége, de 24-ig totálisan fitt voltam, és utána is csak a kisebb domboknál szentségeltem nagyon, meg a régi négyesen a rengeteg törmelék miatt, mert féltettem a bokám, és mentem volna egyenesen, de kerülgetni kellett. Nem tudom mire vélni ezt. Vagy jól sikerült a felkészülésem (ami egyébként a sérüléstől eltekintve igaz) vagy a sérülés miatti pihenés taperingnek számított, és azért ment jól. Ha ez utóbbi, akkor gondolom, jövő vasárnap végig senyvedni fogok, mert ellőttem az összes puskaport. De reméljük, azért mégsem. Reméljék ezt Önök is.

Egyébként a Kosice Peace Marathon körül egyelőre minden a legnagyobb rendben van, vonatjeggyel, szállással és a rajtszámfelvételhez (ami az 526-os lesz) szükséges vocherrel is rendelkezem már. Őszintén szólva alig várom már azt a hétvégét, leginkább mondjuk azért, mert felülök majd szombat hajnalban a vonatra, és aztán két napig nem itt leszek.

Jövő nyáron, ha még élek, lesz pénzem, időm és kedvem, akkor valószínűleg egy finn maraton következik majd. Egyelőre Rovaniemi szimpatikus, hátha sikerül K2-nek egy közös fotó a Mikulással.

Természetesen a keddi focin ismét kifordult a bokám, mikor máskor, mint a félmaraton előtt pár nappal, meg a felkészülés negyedik hónapjában. Reménykedtem benne, hogy nem annyira kemény, mert másnap nem volt véraláfutás, de aztán szerencsére lett. Az a szalag reccsent meg, ami a járásban nem zavar, így még idegesítőbb az egész. Jég, polc, borogatás, szentségelés.

Ha nem is annyira észrevétlenül, de a 16 tonna hét fele elrepült. Aztán csak nem sikerült erről sem időben írni, bár igazából a 9. hét amolyan regenerálódóhét, olyan távok voltak beírva az edzéstervembe, amiket ritkán szoktam futni, és nem azért, mert olyan rengeteg lett volna (30 perc tempo session, meg 10-20 perc könnyű futás – mondjuk ez utóbbi azért, mert verseny előtt mindig csak átmozgatás volt, és tegnap papíron egy 10k-s versenyen vettem részt, bruhaha).

A lassítás egyébként óvatosan fogalmazva is rohadtul rám fért, mivel a futóművem gyakorlatilag minden pontja küldött már válságjeleket az elmúlt hetekben. Az Achilleszemről talán már megemlékeztem itt régebben, de amellett, hogy messze ez a legmakacsabb és legfájdalmasabb sérülésem, fájt már mostanában a bokám, igen alaposan az egyik térdem, majd kicsit a másik, és húztam meg a combom foci közben is. Ezek nyilván mind annak a jelei, hogy nem terhelem túl magam egy cseppet sem, hála a jó égnek,´sőt. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy a sarkam egy vasárnapi 22k után mondott le arról, hogy nagyon fájjon. Mondtam neki, hogy úgyis én nyerek, hát tessék.

Egyébként az imént néztem végig az elmúlt hetek edzéseit (nem teszek be ide táblázatokat, úgyse érdekel senkit), mivel most megvan minden az órának köszönhetően, elég egyhangú és lassan javuló képet mutat. Mostanában 50-60k-t futok hetente, négy darabban (plusz foci, ami a keddi etapokat helyettesíti még mindig), elég össze-vissza. Mondjuk, ha valaki a szikár időket, távokat nézi, meg az átlagtempóm (majdnem minden futásom 5:50-6:00/km körüli, kivéve a hosszúkat, az picivel lassabb), egész héten ugyanazokat futom, pedig nem, szoktam résztávozni kétfélét is, csak a bemelegítéssel, levezetéssel ezek is nagyjából ugyanannyira jönnek ki.

A hosszúfutások az én nagy nyavalyáim még mindig, hiába ment le 6 kg a kezdetek óta, most is nyögve nyelek és az egyetlen része az edzéstervnek, amivel ha nem is komoly, de gondban vagyok, mióta a 20k-s határt átléptem. Egyszer megállított a meleg nagyon korán, az az én hülyeségem volt, aztán egy-két jobban sikerült hosszú után két hete alig bírtam 23 helyett 20k-t összecsalni (ebben séta is volt…), és legutóbb is csak 22 jött össze, bár ez már egyben és csak 2k-val kevesebb, mint az előírt. Ebből a szempontból a tegnapra időzített 10k-s „verseny” maga volt a felüdülés (a most hétvégi 28k-n meg ráérek akkor aggódni).

Mivel ilyen távon sosem indultam (szervezett keretek közt eddig egyszer futottam hetet, de azt a háromrészes maraton részeként), és nem is akartam itthonról elcsatangolni, kis bemelegítéssel kimentem a gátra, majd belekezdtem a tesztversenybe. Az túlzás, hogy jól esett volna, de nem ment annyira rosszul. Viszonyítási alapom nincs ugyan, de 53:22 nekem nem tűnik annyira rossznak, belekalkulálva, hogy közismerten nem vagyok sprinter, már csak alkatilag sem. Mondjuk, mostanában a hosszabb távok se mennek, szóval befoghatom.

Foglaltam szállást Kassán, bár eljutni egy horror lesz, van egy vonatpár, nem vagyok boldog emiatt. Majd megoldódik. Mivel a Nike napjára egy félmaraton tesztverseny van beírva az edzéstervembe, K2 őszi debütálása mintegy három hét múlva esedékes a nagyfaluban.

Tényleg bolond.

Többször akartam már írni az elmúlt hetekben, de aztán ez sosem jött össze. Talán nem is akkora baj, most végiggondolva elég tág spektrumon mozgott ezeknek az el nem készült bejegyzéseknek a hangulata. Elég nehezen veszi be a gyomrom, hogy 2,5 év alatt szép lassan katasztrofális állapotba kerültem. De annyira ám, hogy most négy hetet kellett küzdenem egyáltalán azért, hogy egy teljesen átlagos, három hónapos felkészülést egyáltalán érdemben el tudjak _kezdeni_. És 16 hét kitekert hosszú tud lenni.

Ha őszintén kellene válaszolni arra a kérdésre, hogy jól esett-e ez a négy hét, azt mondanám, hogy nagyon nem. Viszont annyi düh és frusztráció felgyűlt bennem, amennyi 2008 első felét idézi. Futni kell, mert nincsenek rendben a dolgok. A futás viszont rendben van. Motivációnak ennyi épp elég, és ha az ember le van robbanva, már négy hét gyenge edzés is látványos eredményekkel jár. Egyelőre jó az irány, bár az egyik achilleszem valószínűleg begyulladt. Ilyen se volt még, egyelőre nem hátráltat, ha bemelegszik, nem fáj. Csak ha nevetek, persze. Reméljük, nem von ki a forgalomból, mert akkor meghülyülök.

Szóval tanulom újra az apró hazugságokat, sokat töprengtem rajta, hogy a világ lett más hely az elmúlt két évben, vagy én lettem nagyobb seggfej, netalán mindkettő. Egyelőre a töprengés nem vezetett eredményre, és inkább hagyom is a csudába. Csak csinálom a dolgokat, ahogy régebben megszoktam, balfasz módra, kevés aggyal, kicsit több szívvel.

A négy hét sok remek futást hozott egyébként, de ki kell emelnem a két héttel ezelőtti vasárnapi "hosszút" (11,5k), ami Gyergyószentmiklóson ért, egy alföldi barbárnak a hegyekben kocogni igen nagy élmény, főleg mikor befordultam egy elzártabb kanyarban, aztán hirtelen megjelent a leheletem a nyár közepén...

Két újításom is van zárásként:

Hétfőn tehát nekikezdtem az őszi ciklusnak. Kerestem a múlt héten valami olyan basic edzéstervet, amit még a jelenlegi állapotomban is meg tudok talán csinálni, lehetőleg úgy, hogy ne dőljek ki a 10 hét környékén. Ez lett, majd itt-ott adjusztálom, ha kevésnek tűnik. Amíg 32 fok van este nyolckor, addig biztos nem lesz ilyen. Időközben futottam közel két hete a maraton váltón, amiről teljesen elfeledkeztem, ezért hazudtam azt, hogy nincs már verseny a naptáramban. Ráadásul két körre voltam hitelesítve, azaz 14k.A második kör elején a rakparton gondoltam hosszú idő óta először, hogy futni igazán remek dolog. Ráadásul találkoztam egy balatoni ismerőssel, és komolyan mondtam, mikor azt ecseteltem neki, hogy a vasárnap reggeli hosszúfutások kezdenek hiányozni. A héten megnéztem, hogy 16 hét múlva hol lesz a közelben maraton, nincs kedvem messze menni most már addig, amíg össze nem szedem magam, ha egyáltalán sikerül még valaha. Szóval Kassa, ott még úgysem voltam. Kivételesen bevallott célja a felkészülésnek a versenysúlyom visszanyerése, azaz minden hétre az öt futás mellett jut -1 kg is a tervek szerint. Szóval ez van, egyébként úgy nagyjából nincs kedvem semmihez, szóval a futás ismét csak hasznos, hogy felderítsük, kijön-e még a patkány a romok közül.

Hétfőn tehát nekikezdtem az őszi ciklusnak. Kerestem a múlt héten valami olyan basic edzéstervet, amit még a jelenlegi állapotomban is meg tudok talán csinálni, lehetőleg úgy, hogy ne dőljek ki a 10 hét környékén. Ez lett, majd itt-ott adjusztálom, ha kevésnek tűnik. Amíg 32 fok van este nyolckor, addig biztos nem lesz ilyen. Időközben futottam közel két hete a maraton váltón, amiről teljesen elfeledkeztem, ezért hazudtam azt, hogy nincs már verseny a naptáramban. Ráadásul két körre voltam hitelesítve, azaz 14k.A második kör elején a rakparton gondoltam hosszú idő óta először, hogy futni igazán remek dolog. Ráadásul találkoztam egy balatoni ismerőssel, és komolyan mondtam, mikor azt ecseteltem neki, hogy a vasárnap reggeli hosszúfutások kezdenek hiányozni. A héten megnéztem, hogy 16 hét múlva hol lesz a közelben maraton, nincs kedvem messze menni most már addig, amíg össze nem szedem magam, ha egyáltalán sikerül még valaha. Szóval Kassa, ott még úgysem voltam. Kivételesen bevallott célja a felkészülésnek a versenysúlyom visszanyerése, azaz minden hétre az öt futás mellett jut -1 kg is a tervek szerint. Szóval ez van, egyébként úgy nagyjából nincs kedvem semmihez, szóval a futás ismét csak hasznos, hogy felderítsük, kijön-e még a patkány a romok közül.

Meglepő, de a múlt hétvégén volt négy éve annak, hogy az első bejegyzés megjelent ezen a blogon. Durva. Jó sok minden történt azóta, de hát például a középsuli alatt is sokminden történik, ami pont ugyanilyen hosszú. Picit ironikus, hogy túl 10 maratonon, egy hegyi ultrán és a nem is tudom minek nevezzem tókerülésen most épp nagyjából ugyanott tartok, mint amikor elkezdtem az egészet. Nagyjából ugyanolyan tempóra vagyok képes per pillanat, ugyanazon a nyári útvonalon futok, tökéletesen edzésterv nélkül, ugyanazt a Philips mp3 lejátszót használva, ami nem krepált be annyira a Loch Nessnél, mint gondoltam.

"Life is like topography, Hobbes. There are summits of happiness and success, flat stretches of boring routine, and valleys of frustration and failure."

Meglepő, de a múlt hétvégén volt négy éve annak, hogy az első bejegyzés megjelent ezen a blogon. Durva. Jó sok minden történt azóta, de hát például a középsuli alatt is sokminden történik, ami pont ugyanilyen hosszú. Picit ironikus, hogy túl 10 maratonon, egy hegyi ultrán és a nem is tudom minek nevezzem tókerülésen most épp nagyjából ugyanott tartok, mint amikor elkezdtem az egészet. Nagyjából ugyanolyan tempóra vagyok képes per pillanat, ugyanazon a nyári útvonalon futok, tökéletesen edzésterv nélkül, ugyanazt a Philips mp3 lejátszót használva, ami nem krepált be annyira a Loch Nessnél, mint gondoltam.

"Life is like topography, Hobbes. There are summits of happiness and success, flat stretches of boring routine, and valleys of frustration and failure."

Meglepő, de a múlt hétvégén volt négy éve annak, hogy az első bejegyzés megjelent ezen a blogon. Durva. Jó sok minden történt azóta, de hát például a középsuli alatt is sokminden történik, ami pont ugyanilyen hosszú. Picit ironikus, hogy túl 10 maratonon, egy hegyi ultrán és a nem is tudom minek nevezzem tókerülésen most épp nagyjából ugyanott tartok, mint amikor elkezdtem az egészet. Nagyjából ugyanolyan tempóra vagyok képes per pillanat, ugyanazon a nyári útvonalon futok, tökéletesen edzésterv nélkül, ugyanazt a Philips mp3 lejátszót használva, ami nem krepált be annyira a Loch Nessnél, mint gondoltam.

"Life is like topography, Hobbes. There are summits of happiness and success, flat stretches of boring routine, and valleys of frustration and failure."

Meglepő, de a múlt hétvégén volt négy éve annak, hogy az első bejegyzés megjelent ezen a blogon. Durva. Jó sok minden történt azóta, de hát például a középsuli alatt is sokminden történik, ami pont ugyanilyen hosszú. Picit ironikus, hogy túl 10 maratonon, egy hegyi ultrán és a nem is tudom minek nevezzem tókerülésen most épp nagyjából ugyanott tartok, mint amikor elkezdtem az egészet. Nagyjából ugyanolyan tempóra vagyok képes per pillanat, ugyanazon a nyári útvonalon futok, tökéletesen edzésterv nélkül, ugyanazt a Philips mp3 lejátszót használva, ami nem krepált be annyira a Loch Nessnél, mint gondoltam.

"Life is like topography, Hobbes. There are summits of happiness and success, flat stretches of boring routine, and valleys of frustration and failure."

„Éljen Burgenland!” – mondta egy öblös, ám meglehetősen unott férfihang. „ÉÉÉÉljen Burgerland!!!!” – rikoltotta rá válaszul néhány huszárnak öltözött kisfiú, akik a lovas szekerek után és a fáklyás felvonulók előtt mentek, miközben én az út másik oldalán rekedve néztem Doki barátomék házát Zamárdiban, egy meglehetősen túlpakolt zsákkal a hátamon.

Ez volt az a kis jóindulattal egésznek nevezhető, egyébként egy tipikus, vidéki március 14-ei estét bemutató bekezdés, amit régebben már bereklámoztam egy türelmetlenkedő kommentre válaszul (egyébként ezúton is gratulálok Lillához az érintettnek) a Balatonkerüléssel kapcsolatban. Valahogy mostanában sosem sikerül arról írni, ami kézenfekvő lenne, de ez a tavasz már csak ilyen lett, az ősrobbanás idejéből származó programozó-mondás alapján ez feature és nem bug…

Amikor befejeztem ezt az egyébként kezdésnek nem is annyira rossz bekezdést, rájöttem, hogy tökéletesen esélytelen a pár éve „megszokott” beszámoló létrehozása, jó bő lére eresztve. Nem feltétlenül azért mert túl sok lenne, vagy lusta lennék, netalán belefásultam volna (bár jobban belegondolva ezek azért némileg valós érvek), de valahogy nem tűnt jó megoldásnak. In situ pedig képtelenség volt létrehozni, az első nap, amikor még minden annyira egyértelműnek tűnt, megpróbáltam, kb. 20 darab kulcsszót sikerült emlékeztető jelleggel leírni. Pedig az még egy vidám, eseménydús nap volt.

Az egész versenyt lehetne nyugodtan két részre osztani, az egyik volt az első nap (illetve talán a második nap első másfél órája), meg a többi. Az első napon a reggeli szélen kívül, ami később lecsendesedett, semmi aggódnivaló nem akadt. Siófokról kifelé szépen köszöntöttem az ismerős arcokat, akikkel tavaly volt szerencsém valamennyit együtt futni, majd beálltam egy 6:40 /km körüli tempóra, ami majdnem végig ment is - azt a hamis illúziót keltve fonyódi esténkre, hogy nem is lesz ez annyira bonyolult. Az alapvetően optimista hangulatot kellően fokozta a részeg biciklis, aki hosszú monológjában kitért arra, miként vált fel harmadikba nyolcvannál. Majd elviharzott, és másodikban áthajtott egy fekvőrendőrön. Én azt hittem, ott fog felkenődni az aszfaltra, de nem, viszont föld körüli pályára sem állt, az elképzelhetetlen sebesség dacára sem. Nem egyszerű egyébként márciusban, nemzeti ünnepen etetőt találni még Fonyódon sem. A parton végül sikerült, és a pizzán kívül is megérte, elvégre ott volt Sára (aki hozta a pizzát és akinek kárára Doki néhány igen érdekes gondolatfüzért állított össze), valamint egy idő után befutottak a helyi ünnepségről a „lokális hatalmasságok” is, akik igen jellegzetes esettanulmányt képeztek.

Másnap 15k körül éreztem először azt, hogy hamarosan valami elbaszottul nem lesz jó, és 20 után már igencsak döglődtem. Szarul voltam majdnem annyira, mint a tavalyi maratonokon 31-32 után. Csak itt még egész pontosan ennyi volt vissza Szigligetig. Elborzasztónak tűnt, ráadásul a délelőtt egy barátját meglátogató, és engem 22-nél utolérő kísérőm vízbedobása is túl nagy energiába került volna, és csak percekre okozott volna felüdülést. Felmerül a kérdés, hogy mit is ronthattam el, de igazából ennek semmi értelme. Előző nap arra rájöttem, hogy a só pótlása is fontos, illetve a magnézium is csodákra képes, még ha egyes vélemények szerint azt futás közben már nem veszi fel a szervezet annyira. De én hiszek benne és ez elég. Ettem-ittam rendesen, szóval a kutya ott lehetett elhantolva, hogy soha nem futottam még két nap egymás után ennyit. Más szavakkal szólva, 109 kilósan, egy túlélő edzésterv 80 százalékának teljesítése után mégis mi a fenét vártam volna?

A nap nagy tanulsága az volt, hogy az edzettségi állapotom pontosan arra predesztinál, hogy 20-25 perccel a záróbusz előtt letudjak minden napot. Mondjuk adott egy kis pluszmotivációt, mikor mondták az utolsó előtti frissítésnél a szervezők a pultnál állóknak, hogy aki 15 perccel utánam jön, azt már ne engedjék tovább…

Egyébként pont aznap sikeresen összehaverkodtam a záróbuszt vezető sráccal, át is vitt a szállásunkra Badacsonyba, ahol a néni egyáltalán nem akarta elhinni, hogy a fiatalember, aki úgy tud leülni a fotelba, hogy a kezeivel megtámaszkodik a karfán és leengedi magát, kínosan ügyelve arra, hogy a lábai semmiféle izommunkát ne végezzenek, nos, ő holnap egyáltalán fel tud kelni, nemhogy futni fog, ráadásul Füredig. Ezen a szálláson egyébként futótúltengés volt, ami nem jött rosszul másnap reggel, mert messze voltunk a rajttól, de sikerült harmadmagammal egy transzporter rakterében eljutnom a legendás benzinkútig.

Előtte még megismerkedtem egy (valódi) dokival, aki váltóban indult, és rám tukmált (na jó, nem volt nehéz, sőt) némi árnika tartalmú homeopátiás-bogyó csomagot. Ez egy újabb tudás, miszerint a Richtofit, a magnézium és egyéb, a halottat mozgásra bíró szerek sorába az árnika is beletartozik. Nem mondom, hogy emiatt, de végül is a harmadik nap lement gond nélkül, bár az is igaz, hogy ez volt a „legrövidebb”. Itt már az ultrafutók ősi princípiumát követtem, a huzamosabb felfeléken gyalogoltam, ez nem büszkeség, hanem túlélés kérdése, más választásom nem nagyon volt. Ezen a napom már 7:30 körüli kiliket mentem, ami már nem sokkal gyorsabb a gyaloglásnál, de akkor is gyorsabb. Kocsis Árpi, a motoros versenyigazgató jó érzékkel motivált Tihany magasságában, 2500-zal a cél előtt azzal, hogy most jött a mezőny végéről (nem volt nehéz dolga 10-15-en lehettek mögöttem), és én vagyok az első, aki fut, ha eltekintünk a borzalmas technikámtól.

Egyébként az első nap annyiban is elvált a többitől, hogy tényleg túl jó állapotban voltam. Mivel végig egyenletes tempóban mentem, 27-28 után kezdtem utolérni a lemaradókat, illetve a folyamatosan lassuló technikát követőket, és Fonyódig sok olyan embert is legyűrtem, akiket aztán a többi napon jó esetben is csak a célban láttam. Dokival akkor még volt kedvem viccelődni, minden egyenes előtt kiszúrtam egy újabb célpontot levadászásra, aztán elkezdtük imitálni a Cápa című film sejtelmes zenéjének első taktusait. Ebből nem sokkal a cél előtt zökkentett ki egy biciklis család férfitagja, aki nyűglődő csemetéjét az alábbi mondattal próbálta haladásra ösztökélni: „Tekerjél, látod, Zorró bácsi is nyomja!”.

Füredre megérkezett a blog olvasóközönségének jelentős része, mint szurkolótábor (1fa + 1fe), így másnap valóban lehetőségem nyílt behajtani 1fe tavalyi, itt elhangzott ígéretét, miszerint hazafuvaroz, ha egyéniben körbeérek. Ezúton is hála érte. Mivel kivételesen a szervezett szállás is ezen a településen volt, elhatároztam, hogy igénybe veszem az ingyenes gyúrást. Zárlatos Terminátorként elsántikáltam hát az adott helyszínre, majd némi várakozás után felfeküdtem a tepsire, ahol az idő felét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam nem ordítani, a másik felében meg fehéredő bütykökkel szorítottam az asztal szélét, és megpróbáltam nem ordítani. Ez picit túlzás, de majdnem ez volt, és ráadásul nem lett sokkal jobb a helyzet. A végletekig kifacsart izmokon már nem segít semmi, esetleg még 52k másnap.

Az utolsó napra csak totális kétségbeeséssel tudtam gondolni, előző este is és reggel is, meg a rajtnál és kicsivel azután is. El voltam gyötörve, és az, hogy legalább 6,5 órát tölthetek még futással, egyáltalán nem villanyozott fel. Végül is nem volt annyira rossz, mint gondoltam. De, pontosan annyira volt rossz, mert akkor már tudtam, mire számíthatok. Megint 25 körül volt egy kisebb zökkenés, pont mikor két doki is jött mellettem kerékpárral (újdonsült ismerősöm, meg eredeti kísérőm), aztán kénytelenek voltak egymással beszélgetni, mert én csak vakkantottam néha valamit. Viszont amikor befordultam a „célegyenesbe”, Balatonvilágos táján, majdnem elbőgtem magam. Ami bájos képzavarral élve előre ivás lett volna a medve bőrére, hisz onnan még van egy bő tízes, amin már csak vonszoltam magam, bár kocogtam, ez tény.

Dokinak nyilván sokat köszönhetek, de nem ragozom ezt túlságosan, még a végén elbízná magát. Hasznosságára legyen elég bizonyíték az, hogy ígéretem ellenére egyszer sem vágtam bele biciklistől a vízbe, sőt, igazából ez a dolog csak kétszer fordult meg komolyan a fejemben, ráadásul az egyikről nem is nagyon tehetett. Ráadásul négyezerrel a cél előtt képes volt elkezdeni olyan szavakat mondani, hogy „Mindjárt ott vagy! Ne add fel!”, ami észbontóan vicces volt, de aztán szóltam, hogy ha eddig megvoltunk ezek nélkül, akkor erre a kis időre már minek :).

Mert hát tényleg kiértem a partra, ahol aztán az utolsó ezreket irtózatos szembeszélben kellett megtenni, de akkor már mindegy volt. Sőt, az utolsó ezret megnyomtam, gondoltam elégetem az utolsó erőtartalékokat, és hajrázom, utána úgyse kell járnom már sokat. És valóban nem is kellett, ami azért is szerencse, mert nem is bírtam volna.

Tanulságok, nagy szavak? Igazából az egyéni mezőny túlélésre berendezkedett hátsó felének döntő többsége valami olyan kellemes szubkultúrát alkot, amihez könnyen hozzá lehet szokni, főleg a mai magyar hétköznapokhoz képest, bár jobban belegondolva, annyira irreálisak itt a viszonyok, hogy ez nem is meglepő. Elvégre a felek egyáltalán nem ellenérdekeltek, senki nem lesz attól több vagy kevesebb, ha 37. vagy 43. lesz a kategóriában. Ez ugye már alapvetően furcsa szituáció, hiszen ugyanaz a célunk, mégsem kell érte másokra taposni. Ráadásul pontosan tudni, hogy ugyanazért a célért nekik is éppen ugyanannyit kell dolgozniuk (ez nehézzé teszi az oly divatos saját munkánk felül-, más munkájának alulértékelését), mint nekünk, és pontosan ugyanolyan érmet fognak kapni érte. Mindennek a tetejébe ezeknek az embereknek jó eséllyel ugyanaz a hobbijuk, mint nekünk. Szóval akár kedvesnek is lehet lenni hozzájuk. Döbbenet.

Másrészt pedig számtalanszor leírtam (nekem sajnos nincs olyan rendszerező elmém, mint a Könyvtárosnak, így tényleg nem tudom, hányszor), hogy a futás rettenetesen őszinte dolog, azt kapja vissza az ember, amit belerak, se többet, se kevesebbet. Én beleraktam sok száz téli kilit, hóban, fagyban, vagy napsütésben, majd paralízishez közeli állapotban a tó partján, kora nyári időben, március közepén. Amit kaptam vissza, az a befektetett munkába való hittem gyorsan halványuló, időszakos megszilárdulása és persze sok egyéb élmény, móka, izomgörcs és kacagás.

No, a szektás szöveg után végezetül csak annyit, hogy elvileg most is megvannak a blokkjaim a napok végéről, meg mivel az órát is vittem, elvileg remek ábrákat szerkeszthetnék előrehaladásomról a térképen és tempómról, de azt gondolom, ez felesleges.

A jelenről röviden annyit, hogy megérdemelt pihenőmet töltöm, Prága után egy héttel még a Lumbágó SE újabb kéktúrája következett, másfél nap alatt 60k-val. Ennek eredményeként tökéletesen kifáradtam, most csak focizok, és ha nagyon igényelem, elmegyek kocogni, ezen a héten például kétszer igényeltem. Hosszú idő óta először üres a versenynaptáram, és élvezem. Lehet, hogy ősszel egyáltalán nem futok maratont, de ki tudja, a hülyeség könnyen jön, és nehezen megy nálam.