21097

„Éljen Burgenland!” – mondta egy öblös, ám meglehetősen unott férfihang. „ÉÉÉÉljen Burgerland!!!!” – rikoltotta rá válaszul néhány huszárnak öltözött kisfiú, akik a lovas szekerek után és a fáklyás felvonulók előtt mentek, miközben én az út másik oldalán rekedve néztem Doki barátomék házát Zamárdiban, egy meglehetősen túlpakolt zsákkal a hátamon.

Ez volt az a kis jóindulattal egésznek nevezhető, egyébként egy tipikus, vidéki március 14-ei estét bemutató bekezdés, amit régebben már bereklámoztam egy türelmetlenkedő kommentre válaszul (egyébként ezúton is gratulálok Lillához az érintettnek) a Balatonkerüléssel kapcsolatban. Valahogy mostanában sosem sikerül arról írni, ami kézenfekvő lenne, de ez a tavasz már csak ilyen lett, az ősrobbanás idejéből származó programozó-mondás alapján ez feature és nem bug…

Amikor befejeztem ezt az egyébként kezdésnek nem is annyira rossz bekezdést, rájöttem, hogy tökéletesen esélytelen a pár éve „megszokott” beszámoló létrehozása, jó bő lére eresztve. Nem feltétlenül azért mert túl sok lenne, vagy lusta lennék, netalán belefásultam volna (bár jobban belegondolva ezek azért némileg valós érvek), de valahogy nem tűnt jó megoldásnak. In situ pedig képtelenség volt létrehozni, az első nap, amikor még minden annyira egyértelműnek tűnt, megpróbáltam, kb. 20 darab kulcsszót sikerült emlékeztető jelleggel leírni. Pedig az még egy vidám, eseménydús nap volt.

Az egész versenyt lehetne nyugodtan két részre osztani, az egyik volt az első nap (illetve talán a második nap első másfél órája), meg a többi. Az első napon a reggeli szélen kívül, ami később lecsendesedett, semmi aggódnivaló nem akadt. Siófokról kifelé szépen köszöntöttem az ismerős arcokat, akikkel tavaly volt szerencsém valamennyit együtt futni, majd beálltam egy 6:40 /km körüli tempóra, ami majdnem végig ment is - azt a hamis illúziót keltve fonyódi esténkre, hogy nem is lesz ez annyira bonyolult. Az alapvetően optimista hangulatot kellően fokozta a részeg biciklis, aki hosszú monológjában kitért arra, miként vált fel harmadikba nyolcvannál. Majd elviharzott, és másodikban áthajtott egy fekvőrendőrön. Én azt hittem, ott fog felkenődni az aszfaltra, de nem, viszont föld körüli pályára sem állt, az elképzelhetetlen sebesség dacára sem. Nem egyszerű egyébként márciusban, nemzeti ünnepen etetőt találni még Fonyódon sem. A parton végül sikerült, és a pizzán kívül is megérte, elvégre ott volt Sára (aki hozta a pizzát és akinek kárára Doki néhány igen érdekes gondolatfüzért állított össze), valamint egy idő után befutottak a helyi ünnepségről a „lokális hatalmasságok” is, akik igen jellegzetes esettanulmányt képeztek.

Másnap 15k körül éreztem először azt, hogy hamarosan valami elbaszottul nem lesz jó, és 20 után már igencsak döglődtem. Szarul voltam majdnem annyira, mint a tavalyi maratonokon 31-32 után. Csak itt még egész pontosan ennyi volt vissza Szigligetig. Elborzasztónak tűnt, ráadásul a délelőtt egy barátját meglátogató, és engem 22-nél utolérő kísérőm vízbedobása is túl nagy energiába került volna, és csak percekre okozott volna felüdülést. Felmerül a kérdés, hogy mit is ronthattam el, de igazából ennek semmi értelme. Előző nap arra rájöttem, hogy a só pótlása is fontos, illetve a magnézium is csodákra képes, még ha egyes vélemények szerint azt futás közben már nem veszi fel a szervezet annyira. De én hiszek benne és ez elég. Ettem-ittam rendesen, szóval a kutya ott lehetett elhantolva, hogy soha nem futottam még két nap egymás után ennyit. Más szavakkal szólva, 109 kilósan, egy túlélő edzésterv 80 százalékának teljesítése után mégis mi a fenét vártam volna?

A nap nagy tanulsága az volt, hogy az edzettségi állapotom pontosan arra predesztinál, hogy 20-25 perccel a záróbusz előtt letudjak minden napot. Mondjuk adott egy kis pluszmotivációt, mikor mondták az utolsó előtti frissítésnél a szervezők a pultnál állóknak, hogy aki 15 perccel utánam jön, azt már ne engedjék tovább…

Egyébként pont aznap sikeresen összehaverkodtam a záróbuszt vezető sráccal, át is vitt a szállásunkra Badacsonyba, ahol a néni egyáltalán nem akarta elhinni, hogy a fiatalember, aki úgy tud leülni a fotelba, hogy a kezeivel megtámaszkodik a karfán és leengedi magát, kínosan ügyelve arra, hogy a lábai semmiféle izommunkát ne végezzenek, nos, ő holnap egyáltalán fel tud kelni, nemhogy futni fog, ráadásul Füredig. Ezen a szálláson egyébként futótúltengés volt, ami nem jött rosszul másnap reggel, mert messze voltunk a rajttól, de sikerült harmadmagammal egy transzporter rakterében eljutnom a legendás benzinkútig.

Előtte még megismerkedtem egy (valódi) dokival, aki váltóban indult, és rám tukmált (na jó, nem volt nehéz, sőt) némi árnika tartalmú homeopátiás-bogyó csomagot. Ez egy újabb tudás, miszerint a Richtofit, a magnézium és egyéb, a halottat mozgásra bíró szerek sorába az árnika is beletartozik. Nem mondom, hogy emiatt, de végül is a harmadik nap lement gond nélkül, bár az is igaz, hogy ez volt a „legrövidebb”. Itt már az ultrafutók ősi princípiumát követtem, a huzamosabb felfeléken gyalogoltam, ez nem büszkeség, hanem túlélés kérdése, más választásom nem nagyon volt. Ezen a napom már 7:30 körüli kiliket mentem, ami már nem sokkal gyorsabb a gyaloglásnál, de akkor is gyorsabb. Kocsis Árpi, a motoros versenyigazgató jó érzékkel motivált Tihany magasságában, 2500-zal a cél előtt azzal, hogy most jött a mezőny végéről (nem volt nehéz dolga 10-15-en lehettek mögöttem), és én vagyok az első, aki fut, ha eltekintünk a borzalmas technikámtól.

Egyébként az első nap annyiban is elvált a többitől, hogy tényleg túl jó állapotban voltam. Mivel végig egyenletes tempóban mentem, 27-28 után kezdtem utolérni a lemaradókat, illetve a folyamatosan lassuló technikát követőket, és Fonyódig sok olyan embert is legyűrtem, akiket aztán a többi napon jó esetben is csak a célban láttam. Dokival akkor még volt kedvem viccelődni, minden egyenes előtt kiszúrtam egy újabb célpontot levadászásra, aztán elkezdtük imitálni a Cápa című film sejtelmes zenéjének első taktusait. Ebből nem sokkal a cél előtt zökkentett ki egy biciklis család férfitagja, aki nyűglődő csemetéjét az alábbi mondattal próbálta haladásra ösztökélni: „Tekerjél, látod, Zorró bácsi is nyomja!”.

Füredre megérkezett a blog olvasóközönségének jelentős része, mint szurkolótábor (1fa + 1fe), így másnap valóban lehetőségem nyílt behajtani 1fe tavalyi, itt elhangzott ígéretét, miszerint hazafuvaroz, ha egyéniben körbeérek. Ezúton is hála érte. Mivel kivételesen a szervezett szállás is ezen a településen volt, elhatároztam, hogy igénybe veszem az ingyenes gyúrást. Zárlatos Terminátorként elsántikáltam hát az adott helyszínre, majd némi várakozás után felfeküdtem a tepsire, ahol az idő felét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam nem ordítani, a másik felében meg fehéredő bütykökkel szorítottam az asztal szélét, és megpróbáltam nem ordítani. Ez picit túlzás, de majdnem ez volt, és ráadásul nem lett sokkal jobb a helyzet. A végletekig kifacsart izmokon már nem segít semmi, esetleg még 52k másnap.

Az utolsó napra csak totális kétségbeeséssel tudtam gondolni, előző este is és reggel is, meg a rajtnál és kicsivel azután is. El voltam gyötörve, és az, hogy legalább 6,5 órát tölthetek még futással, egyáltalán nem villanyozott fel. Végül is nem volt annyira rossz, mint gondoltam. De, pontosan annyira volt rossz, mert akkor már tudtam, mire számíthatok. Megint 25 körül volt egy kisebb zökkenés, pont mikor két doki is jött mellettem kerékpárral (újdonsült ismerősöm, meg eredeti kísérőm), aztán kénytelenek voltak egymással beszélgetni, mert én csak vakkantottam néha valamit. Viszont amikor befordultam a „célegyenesbe”, Balatonvilágos táján, majdnem elbőgtem magam. Ami bájos képzavarral élve előre ivás lett volna a medve bőrére, hisz onnan még van egy bő tízes, amin már csak vonszoltam magam, bár kocogtam, ez tény.

Dokinak nyilván sokat köszönhetek, de nem ragozom ezt túlságosan, még a végén elbízná magát. Hasznosságára legyen elég bizonyíték az, hogy ígéretem ellenére egyszer sem vágtam bele biciklistől a vízbe, sőt, igazából ez a dolog csak kétszer fordult meg komolyan a fejemben, ráadásul az egyikről nem is nagyon tehetett. Ráadásul négyezerrel a cél előtt képes volt elkezdeni olyan szavakat mondani, hogy „Mindjárt ott vagy! Ne add fel!”, ami észbontóan vicces volt, de aztán szóltam, hogy ha eddig megvoltunk ezek nélkül, akkor erre a kis időre már minek :).

Mert hát tényleg kiértem a partra, ahol aztán az utolsó ezreket irtózatos szembeszélben kellett megtenni, de akkor már mindegy volt. Sőt, az utolsó ezret megnyomtam, gondoltam elégetem az utolsó erőtartalékokat, és hajrázom, utána úgyse kell járnom már sokat. És valóban nem is kellett, ami azért is szerencse, mert nem is bírtam volna.

Tanulságok, nagy szavak? Igazából az egyéni mezőny túlélésre berendezkedett hátsó felének döntő többsége valami olyan kellemes szubkultúrát alkot, amihez könnyen hozzá lehet szokni, főleg a mai magyar hétköznapokhoz képest, bár jobban belegondolva, annyira irreálisak itt a viszonyok, hogy ez nem is meglepő. Elvégre a felek egyáltalán nem ellenérdekeltek, senki nem lesz attól több vagy kevesebb, ha 37. vagy 43. lesz a kategóriában. Ez ugye már alapvetően furcsa szituáció, hiszen ugyanaz a célunk, mégsem kell érte másokra taposni. Ráadásul pontosan tudni, hogy ugyanazért a célért nekik is éppen ugyanannyit kell dolgozniuk (ez nehézzé teszi az oly divatos saját munkánk felül-, más munkájának alulértékelését), mint nekünk, és pontosan ugyanolyan érmet fognak kapni érte. Mindennek a tetejébe ezeknek az embereknek jó eséllyel ugyanaz a hobbijuk, mint nekünk. Szóval akár kedvesnek is lehet lenni hozzájuk. Döbbenet.

Másrészt pedig számtalanszor leírtam (nekem sajnos nincs olyan rendszerező elmém, mint a Könyvtárosnak, így tényleg nem tudom, hányszor), hogy a futás rettenetesen őszinte dolog, azt kapja vissza az ember, amit belerak, se többet, se kevesebbet. Én beleraktam sok száz téli kilit, hóban, fagyban, vagy napsütésben, majd paralízishez közeli állapotban a tó partján, kora nyári időben, március közepén. Amit kaptam vissza, az a befektetett munkába való hittem gyorsan halványuló, időszakos megszilárdulása és persze sok egyéb élmény, móka, izomgörcs és kacagás.

No, a szektás szöveg után végezetül csak annyit, hogy elvileg most is megvannak a blokkjaim a napok végéről, meg mivel az órát is vittem, elvileg remek ábrákat szerkeszthetnék előrehaladásomról a térképen és tempómról, de azt gondolom, ez felesleges.

A jelenről röviden annyit, hogy megérdemelt pihenőmet töltöm, Prága után egy héttel még a Lumbágó SE újabb kéktúrája következett, másfél nap alatt 60k-val. Ennek eredményeként tökéletesen kifáradtam, most csak focizok, és ha nagyon igényelem, elmegyek kocogni, ezen a héten például kétszer igényeltem. Hosszú idő óta először üres a versenynaptáram, és élvezem. Lehet, hogy ősszel egyáltalán nem futok maratont, de ki tudja, a hülyeség könnyen jön, és nehezen megy nálam.

„Éljen Burgenland!” – mondta egy öblös, ám meglehetősen unott férfihang. „ÉÉÉÉljen Burgerland!!!!” – rikoltotta rá válaszul néhány huszárnak öltözött kisfiú, akik a lovas szekerek után és a fáklyás felvonulók előtt mentek, miközben én az út másik oldalán rekedve néztem Doki barátomék házát Zamárdiban, egy meglehetősen túlpakolt zsákkal a hátamon.

Ez volt az a kis jóindulattal egésznek nevezhető, egyébként egy tipikus, vidéki március 14-ei estét bemutató bekezdés, amit régebben már bereklámoztam egy türelmetlenkedő kommentre válaszul (egyébként ezúton is gratulálok Lillához az érintettnek) a Balatonkerüléssel kapcsolatban. Valahogy mostanában sosem sikerül arról írni, ami kézenfekvő lenne, de ez a tavasz már csak ilyen lett, az ősrobbanás idejéből származó programozó-mondás alapján ez feature és nem bug…

Amikor befejeztem ezt az egyébként kezdésnek nem is annyira rossz bekezdést, rájöttem, hogy tökéletesen esélytelen a pár éve „megszokott” beszámoló létrehozása, jó bő lére eresztve. Nem feltétlenül azért mert túl sok lenne, vagy lusta lennék, netalán belefásultam volna (bár jobban belegondolva ezek azért némileg valós érvek), de valahogy nem tűnt jó megoldásnak. In situ pedig képtelenség volt létrehozni, az első nap, amikor még minden annyira egyértelműnek tűnt, megpróbáltam, kb. 20 darab kulcsszót sikerült emlékeztető jelleggel leírni. Pedig az még egy vidám, eseménydús nap volt.

Az egész versenyt lehetne nyugodtan két részre osztani, az egyik volt az első nap (illetve talán a második nap első másfél órája), meg a többi. Az első napon a reggeli szélen kívül, ami később lecsendesedett, semmi aggódnivaló nem akadt. Siófokról kifelé szépen köszöntöttem az ismerős arcokat, akikkel tavaly volt szerencsém valamennyit együtt futni, majd beálltam egy 6:40 /km körüli tempóra, ami majdnem végig ment is - azt a hamis illúziót keltve fonyódi esténkre, hogy nem is lesz ez annyira bonyolult. Az alapvetően optimista hangulatot kellően fokozta a részeg biciklis, aki hosszú monológjában kitért arra, miként vált fel harmadikba nyolcvannál. Majd elviharzott, és másodikban áthajtott egy fekvőrendőrön. Én azt hittem, ott fog felkenődni az aszfaltra, de nem, viszont föld körüli pályára sem állt, az elképzelhetetlen sebesség dacára sem. Nem egyszerű egyébként márciusban, nemzeti ünnepen etetőt találni még Fonyódon sem. A parton végül sikerült, és a pizzán kívül is megérte, elvégre ott volt Sára (aki hozta a pizzát és akinek kárára Doki néhány igen érdekes gondolatfüzért állított össze), valamint egy idő után befutottak a helyi ünnepségről a „lokális hatalmasságok” is, akik igen jellegzetes esettanulmányt képeztek.

Másnap 15k körül éreztem először azt, hogy hamarosan valami elbaszottul nem lesz jó, és 20 után már igencsak döglődtem. Szarul voltam majdnem annyira, mint a tavalyi maratonokon 31-32 után. Csak itt még egész pontosan ennyi volt vissza Szigligetig. Elborzasztónak tűnt, ráadásul a délelőtt egy barátját meglátogató, és engem 22-nél utolérő kísérőm vízbedobása is túl nagy energiába került volna, és csak percekre okozott volna felüdülést. Felmerül a kérdés, hogy mit is ronthattam el, de igazából ennek semmi értelme. Előző nap arra rájöttem, hogy a só pótlása is fontos, illetve a magnézium is csodákra képes, még ha egyes vélemények szerint azt futás közben már nem veszi fel a szervezet annyira. De én hiszek benne és ez elég. Ettem-ittam rendesen, szóval a kutya ott lehetett elhantolva, hogy soha nem futottam még két nap egymás után ennyit. Más szavakkal szólva, 109 kilósan, egy túlélő edzésterv 80 százalékának teljesítése után mégis mi a fenét vártam volna?

A nap nagy tanulsága az volt, hogy az edzettségi állapotom pontosan arra predesztinál, hogy 20-25 perccel a záróbusz előtt letudjak minden napot. Mondjuk adott egy kis pluszmotivációt, mikor mondták az utolsó előtti frissítésnél a szervezők a pultnál állóknak, hogy aki 15 perccel utánam jön, azt már ne engedjék tovább…

Egyébként pont aznap sikeresen összehaverkodtam a záróbuszt vezető sráccal, át is vitt a szállásunkra Badacsonyba, ahol a néni egyáltalán nem akarta elhinni, hogy a fiatalember, aki úgy tud leülni a fotelba, hogy a kezeivel megtámaszkodik a karfán és leengedi magát, kínosan ügyelve arra, hogy a lábai semmiféle izommunkát ne végezzenek, nos, ő holnap egyáltalán fel tud kelni, nemhogy futni fog, ráadásul Füredig. Ezen a szálláson egyébként futótúltengés volt, ami nem jött rosszul másnap reggel, mert messze voltunk a rajttól, de sikerült harmadmagammal egy transzporter rakterében eljutnom a legendás benzinkútig.

Előtte még megismerkedtem egy (valódi) dokival, aki váltóban indult, és rám tukmált (na jó, nem volt nehéz, sőt) némi árnika tartalmú homeopátiás-bogyó csomagot. Ez egy újabb tudás, miszerint a Richtofit, a magnézium és egyéb, a halottat mozgásra bíró szerek sorába az árnika is beletartozik. Nem mondom, hogy emiatt, de végül is a harmadik nap lement gond nélkül, bár az is igaz, hogy ez volt a „legrövidebb”. Itt már az ultrafutók ősi princípiumát követtem, a huzamosabb felfeléken gyalogoltam, ez nem büszkeség, hanem túlélés kérdése, más választásom nem nagyon volt. Ezen a napom már 7:30 körüli kiliket mentem, ami már nem sokkal gyorsabb a gyaloglásnál, de akkor is gyorsabb. Kocsis Árpi, a motoros versenyigazgató jó érzékkel motivált Tihany magasságában, 2500-zal a cél előtt azzal, hogy most jött a mezőny végéről (nem volt nehéz dolga 10-15-en lehettek mögöttem), és én vagyok az első, aki fut, ha eltekintünk a borzalmas technikámtól.

Egyébként az első nap annyiban is elvált a többitől, hogy tényleg túl jó állapotban voltam. Mivel végig egyenletes tempóban mentem, 27-28 után kezdtem utolérni a lemaradókat, illetve a folyamatosan lassuló technikát követőket, és Fonyódig sok olyan embert is legyűrtem, akiket aztán a többi napon jó esetben is csak a célban láttam. Dokival akkor még volt kedvem viccelődni, minden egyenes előtt kiszúrtam egy újabb célpontot levadászásra, aztán elkezdtük imitálni a Cápa című film sejtelmes zenéjének első taktusait. Ebből nem sokkal a cél előtt zökkentett ki egy biciklis család férfitagja, aki nyűglődő csemetéjét az alábbi mondattal próbálta haladásra ösztökélni: „Tekerjél, látod, Zorró bácsi is nyomja!”.

Füredre megérkezett a blog olvasóközönségének jelentős része, mint szurkolótábor (1fa + 1fe), így másnap valóban lehetőségem nyílt behajtani 1fe tavalyi, itt elhangzott ígéretét, miszerint hazafuvaroz, ha egyéniben körbeérek. Ezúton is hála érte. Mivel kivételesen a szervezett szállás is ezen a településen volt, elhatároztam, hogy igénybe veszem az ingyenes gyúrást. Zárlatos Terminátorként elsántikáltam hát az adott helyszínre, majd némi várakozás után felfeküdtem a tepsire, ahol az idő felét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam nem ordítani, a másik felében meg fehéredő bütykökkel szorítottam az asztal szélét, és megpróbáltam nem ordítani. Ez picit túlzás, de majdnem ez volt, és ráadásul nem lett sokkal jobb a helyzet. A végletekig kifacsart izmokon már nem segít semmi, esetleg még 52k másnap.

Az utolsó napra csak totális kétségbeeséssel tudtam gondolni, előző este is és reggel is, meg a rajtnál és kicsivel azután is. El voltam gyötörve, és az, hogy legalább 6,5 órát tölthetek még futással, egyáltalán nem villanyozott fel. Végül is nem volt annyira rossz, mint gondoltam. De, pontosan annyira volt rossz, mert akkor már tudtam, mire számíthatok. Megint 25 körül volt egy kisebb zökkenés, pont mikor két doki is jött mellettem kerékpárral (újdonsült ismerősöm, meg eredeti kísérőm), aztán kénytelenek voltak egymással beszélgetni, mert én csak vakkantottam néha valamit. Viszont amikor befordultam a „célegyenesbe”, Balatonvilágos táján, majdnem elbőgtem magam. Ami bájos képzavarral élve előre ivás lett volna a medve bőrére, hisz onnan még van egy bő tízes, amin már csak vonszoltam magam, bár kocogtam, ez tény.

Dokinak nyilván sokat köszönhetek, de nem ragozom ezt túlságosan, még a végén elbízná magát. Hasznosságára legyen elég bizonyíték az, hogy ígéretem ellenére egyszer sem vágtam bele biciklistől a vízbe, sőt, igazából ez a dolog csak kétszer fordult meg komolyan a fejemben, ráadásul az egyikről nem is nagyon tehetett. Ráadásul négyezerrel a cél előtt képes volt elkezdeni olyan szavakat mondani, hogy „Mindjárt ott vagy! Ne add fel!”, ami észbontóan vicces volt, de aztán szóltam, hogy ha eddig megvoltunk ezek nélkül, akkor erre a kis időre már minek :).

Mert hát tényleg kiértem a partra, ahol aztán az utolsó ezreket irtózatos szembeszélben kellett megtenni, de akkor már mindegy volt. Sőt, az utolsó ezret megnyomtam, gondoltam elégetem az utolsó erőtartalékokat, és hajrázom, utána úgyse kell járnom már sokat. És valóban nem is kellett, ami azért is szerencse, mert nem is bírtam volna.

Tanulságok, nagy szavak? Igazából az egyéni mezőny túlélésre berendezkedett hátsó felének döntő többsége valami olyan kellemes szubkultúrát alkot, amihez könnyen hozzá lehet szokni, főleg a mai magyar hétköznapokhoz képest, bár jobban belegondolva, annyira irreálisak itt a viszonyok, hogy ez nem is meglepő. Elvégre a felek egyáltalán nem ellenérdekeltek, senki nem lesz attól több vagy kevesebb, ha 37. vagy 43. lesz a kategóriában. Ez ugye már alapvetően furcsa szituáció, hiszen ugyanaz a célunk, mégsem kell érte másokra taposni. Ráadásul pontosan tudni, hogy ugyanazért a célért nekik is éppen ugyanannyit kell dolgozniuk (ez nehézzé teszi az oly divatos saját munkánk felül-, más munkájának alulértékelését), mint nekünk, és pontosan ugyanolyan érmet fognak kapni érte. Mindennek a tetejébe ezeknek az embereknek jó eséllyel ugyanaz a hobbijuk, mint nekünk. Szóval akár kedvesnek is lehet lenni hozzájuk. Döbbenet.

Másrészt pedig számtalanszor leírtam (nekem sajnos nincs olyan rendszerező elmém, mint a Könyvtárosnak, így tényleg nem tudom, hányszor), hogy a futás rettenetesen őszinte dolog, azt kapja vissza az ember, amit belerak, se többet, se kevesebbet. Én beleraktam sok száz téli kilit, hóban, fagyban, vagy napsütésben, majd paralízishez közeli állapotban a tó partján, kora nyári időben, március közepén. Amit kaptam vissza, az a befektetett munkába való hittem gyorsan halványuló, időszakos megszilárdulása és persze sok egyéb élmény, móka, izomgörcs és kacagás.

No, a szektás szöveg után végezetül csak annyit, hogy elvileg most is megvannak a blokkjaim a napok végéről, meg mivel az órát is vittem, elvileg remek ábrákat szerkeszthetnék előrehaladásomról a térképen és tempómról, de azt gondolom, ez felesleges.

A jelenről röviden annyit, hogy megérdemelt pihenőmet töltöm, Prága után egy héttel még a Lumbágó SE újabb kéktúrája következett, másfél nap alatt 60k-val. Ennek eredményeként tökéletesen kifáradtam, most csak focizok, és ha nagyon igényelem, elmegyek kocogni, ezen a héten például kétszer igényeltem. Hosszú idő óta először üres a versenynaptáram, és élvezem. Lehet, hogy ősszel egyáltalán nem futok maratont, de ki tudja, a hülyeség könnyen jön, és nehezen megy nálam.

„Éljen Burgenland!” – mondta egy öblös, ám meglehetősen unott férfihang. „ÉÉÉÉljen Burgerland!!!!” – rikoltotta rá válaszul néhány huszárnak öltözött kisfiú, akik a lovas szekerek után és a fáklyás felvonulók előtt mentek, miközben én az út másik oldalán rekedve néztem Doki barátomék házát Zamárdiban, egy meglehetősen túlpakolt zsákkal a hátamon.

Ez volt az a kis jóindulattal egésznek nevezhető, egyébként egy tipikus, vidéki március 14-ei estét bemutató bekezdés, amit régebben már bereklámoztam egy türelmetlenkedő kommentre válaszul (egyébként ezúton is gratulálok Lillához az érintettnek) a Balatonkerüléssel kapcsolatban. Valahogy mostanában sosem sikerül arról írni, ami kézenfekvő lenne, de ez a tavasz már csak ilyen lett, az ősrobbanás idejéből származó programozó-mondás alapján ez feature és nem bug…

Amikor befejeztem ezt az egyébként kezdésnek nem is annyira rossz bekezdést, rájöttem, hogy tökéletesen esélytelen a pár éve „megszokott” beszámoló létrehozása, jó bő lére eresztve. Nem feltétlenül azért mert túl sok lenne, vagy lusta lennék, netalán belefásultam volna (bár jobban belegondolva ezek azért némileg valós érvek), de valahogy nem tűnt jó megoldásnak. In situ pedig képtelenség volt létrehozni, az első nap, amikor még minden annyira egyértelműnek tűnt, megpróbáltam, kb. 20 darab kulcsszót sikerült emlékeztető jelleggel leírni. Pedig az még egy vidám, eseménydús nap volt.

Az egész versenyt lehetne nyugodtan két részre osztani, az egyik volt az első nap (illetve talán a második nap első másfél órája), meg a többi. Az első napon a reggeli szélen kívül, ami később lecsendesedett, semmi aggódnivaló nem akadt. Siófokról kifelé szépen köszöntöttem az ismerős arcokat, akikkel tavaly volt szerencsém valamennyit együtt futni, majd beálltam egy 6:40 /km körüli tempóra, ami majdnem végig ment is - azt a hamis illúziót keltve fonyódi esténkre, hogy nem is lesz ez annyira bonyolult. Az alapvetően optimista hangulatot kellően fokozta a részeg biciklis, aki hosszú monológjában kitért arra, miként vált fel harmadikba nyolcvannál. Majd elviharzott, és másodikban áthajtott egy fekvőrendőrön. Én azt hittem, ott fog felkenődni az aszfaltra, de nem, viszont föld körüli pályára sem állt, az elképzelhetetlen sebesség dacára sem. Nem egyszerű egyébként márciusban, nemzeti ünnepen etetőt találni még Fonyódon sem. A parton végül sikerült, és a pizzán kívül is megérte, elvégre ott volt Sára (aki hozta a pizzát és akinek kárára Doki néhány igen érdekes gondolatfüzért állított össze), valamint egy idő után befutottak a helyi ünnepségről a „lokális hatalmasságok” is, akik igen jellegzetes esettanulmányt képeztek.

Másnap 15k körül éreztem először azt, hogy hamarosan valami elbaszottul nem lesz jó, és 20 után már igencsak döglődtem. Szarul voltam majdnem annyira, mint a tavalyi maratonokon 31-32 után. Csak itt még egész pontosan ennyi volt vissza Szigligetig. Elborzasztónak tűnt, ráadásul a délelőtt egy barátját meglátogató, és engem 22-nél utolérő kísérőm vízbedobása is túl nagy energiába került volna, és csak percekre okozott volna felüdülést. Felmerül a kérdés, hogy mit is ronthattam el, de igazából ennek semmi értelme. Előző nap arra rájöttem, hogy a só pótlása is fontos, illetve a magnézium is csodákra képes, még ha egyes vélemények szerint azt futás közben már nem veszi fel a szervezet annyira. De én hiszek benne és ez elég. Ettem-ittam rendesen, szóval a kutya ott lehetett elhantolva, hogy soha nem futottam még két nap egymás után ennyit. Más szavakkal szólva, 109 kilósan, egy túlélő edzésterv 80 százalékának teljesítése után mégis mi a fenét vártam volna?

A nap nagy tanulsága az volt, hogy az edzettségi állapotom pontosan arra predesztinál, hogy 20-25 perccel a záróbusz előtt letudjak minden napot. Mondjuk adott egy kis pluszmotivációt, mikor mondták az utolsó előtti frissítésnél a szervezők a pultnál állóknak, hogy aki 15 perccel utánam jön, azt már ne engedjék tovább…

Egyébként pont aznap sikeresen összehaverkodtam a záróbuszt vezető sráccal, át is vitt a szállásunkra Badacsonyba, ahol a néni egyáltalán nem akarta elhinni, hogy a fiatalember, aki úgy tud leülni a fotelba, hogy a kezeivel megtámaszkodik a karfán és leengedi magát, kínosan ügyelve arra, hogy a lábai semmiféle izommunkát ne végezzenek, nos, ő holnap egyáltalán fel tud kelni, nemhogy futni fog, ráadásul Füredig. Ezen a szálláson egyébként futótúltengés volt, ami nem jött rosszul másnap reggel, mert messze voltunk a rajttól, de sikerült harmadmagammal egy transzporter rakterében eljutnom a legendás benzinkútig.

Előtte még megismerkedtem egy (valódi) dokival, aki váltóban indult, és rám tukmált (na jó, nem volt nehéz, sőt) némi árnika tartalmú homeopátiás-bogyó csomagot. Ez egy újabb tudás, miszerint a Richtofit, a magnézium és egyéb, a halottat mozgásra bíró szerek sorába az árnika is beletartozik. Nem mondom, hogy emiatt, de végül is a harmadik nap lement gond nélkül, bár az is igaz, hogy ez volt a „legrövidebb”. Itt már az ultrafutók ősi princípiumát követtem, a huzamosabb felfeléken gyalogoltam, ez nem büszkeség, hanem túlélés kérdése, más választásom nem nagyon volt. Ezen a napom már 7:30 körüli kiliket mentem, ami már nem sokkal gyorsabb a gyaloglásnál, de akkor is gyorsabb. Kocsis Árpi, a motoros versenyigazgató jó érzékkel motivált Tihany magasságában, 2500-zal a cél előtt azzal, hogy most jött a mezőny végéről (nem volt nehéz dolga 10-15-en lehettek mögöttem), és én vagyok az első, aki fut, ha eltekintünk a borzalmas technikámtól.

Egyébként az első nap annyiban is elvált a többitől, hogy tényleg túl jó állapotban voltam. Mivel végig egyenletes tempóban mentem, 27-28 után kezdtem utolérni a lemaradókat, illetve a folyamatosan lassuló technikát követőket, és Fonyódig sok olyan embert is legyűrtem, akiket aztán a többi napon jó esetben is csak a célban láttam. Dokival akkor még volt kedvem viccelődni, minden egyenes előtt kiszúrtam egy újabb célpontot levadászásra, aztán elkezdtük imitálni a Cápa című film sejtelmes zenéjének első taktusait. Ebből nem sokkal a cél előtt zökkentett ki egy biciklis család férfitagja, aki nyűglődő csemetéjét az alábbi mondattal próbálta haladásra ösztökélni: „Tekerjél, látod, Zorró bácsi is nyomja!”.

Füredre megérkezett a blog olvasóközönségének jelentős része, mint szurkolótábor (1fa + 1fe), így másnap valóban lehetőségem nyílt behajtani 1fe tavalyi, itt elhangzott ígéretét, miszerint hazafuvaroz, ha egyéniben körbeérek. Ezúton is hála érte. Mivel kivételesen a szervezett szállás is ezen a településen volt, elhatároztam, hogy igénybe veszem az ingyenes gyúrást. Zárlatos Terminátorként elsántikáltam hát az adott helyszínre, majd némi várakozás után felfeküdtem a tepsire, ahol az idő felét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam nem ordítani, a másik felében meg fehéredő bütykökkel szorítottam az asztal szélét, és megpróbáltam nem ordítani. Ez picit túlzás, de majdnem ez volt, és ráadásul nem lett sokkal jobb a helyzet. A végletekig kifacsart izmokon már nem segít semmi, esetleg még 52k másnap.

Az utolsó napra csak totális kétségbeeséssel tudtam gondolni, előző este is és reggel is, meg a rajtnál és kicsivel azután is. El voltam gyötörve, és az, hogy legalább 6,5 órát tölthetek még futással, egyáltalán nem villanyozott fel. Végül is nem volt annyira rossz, mint gondoltam. De, pontosan annyira volt rossz, mert akkor már tudtam, mire számíthatok. Megint 25 körül volt egy kisebb zökkenés, pont mikor két doki is jött mellettem kerékpárral (újdonsült ismerősöm, meg eredeti kísérőm), aztán kénytelenek voltak egymással beszélgetni, mert én csak vakkantottam néha valamit. Viszont amikor befordultam a „célegyenesbe”, Balatonvilágos táján, majdnem elbőgtem magam. Ami bájos képzavarral élve előre ivás lett volna a medve bőrére, hisz onnan még van egy bő tízes, amin már csak vonszoltam magam, bár kocogtam, ez tény.

Dokinak nyilván sokat köszönhetek, de nem ragozom ezt túlságosan, még a végén elbízná magát. Hasznosságára legyen elég bizonyíték az, hogy ígéretem ellenére egyszer sem vágtam bele biciklistől a vízbe, sőt, igazából ez a dolog csak kétszer fordult meg komolyan a fejemben, ráadásul az egyikről nem is nagyon tehetett. Ráadásul négyezerrel a cél előtt képes volt elkezdeni olyan szavakat mondani, hogy „Mindjárt ott vagy! Ne add fel!”, ami észbontóan vicces volt, de aztán szóltam, hogy ha eddig megvoltunk ezek nélkül, akkor erre a kis időre már minek :).

Mert hát tényleg kiértem a partra, ahol aztán az utolsó ezreket irtózatos szembeszélben kellett megtenni, de akkor már mindegy volt. Sőt, az utolsó ezret megnyomtam, gondoltam elégetem az utolsó erőtartalékokat, és hajrázom, utána úgyse kell járnom már sokat. És valóban nem is kellett, ami azért is szerencse, mert nem is bírtam volna.

Tanulságok, nagy szavak? Igazából az egyéni mezőny túlélésre berendezkedett hátsó felének döntő többsége valami olyan kellemes szubkultúrát alkot, amihez könnyen hozzá lehet szokni, főleg a mai magyar hétköznapokhoz képest, bár jobban belegondolva, annyira irreálisak itt a viszonyok, hogy ez nem is meglepő. Elvégre a felek egyáltalán nem ellenérdekeltek, senki nem lesz attól több vagy kevesebb, ha 37. vagy 43. lesz a kategóriában. Ez ugye már alapvetően furcsa szituáció, hiszen ugyanaz a célunk, mégsem kell érte másokra taposni. Ráadásul pontosan tudni, hogy ugyanazért a célért nekik is éppen ugyanannyit kell dolgozniuk (ez nehézzé teszi az oly divatos saját munkánk felül-, más munkájának alulértékelését), mint nekünk, és pontosan ugyanolyan érmet fognak kapni érte. Mindennek a tetejébe ezeknek az embereknek jó eséllyel ugyanaz a hobbijuk, mint nekünk. Szóval akár kedvesnek is lehet lenni hozzájuk. Döbbenet.

Másrészt pedig számtalanszor leírtam (nekem sajnos nincs olyan rendszerező elmém, mint a Könyvtárosnak, így tényleg nem tudom, hányszor), hogy a futás rettenetesen őszinte dolog, azt kapja vissza az ember, amit belerak, se többet, se kevesebbet. Én beleraktam sok száz téli kilit, hóban, fagyban, vagy napsütésben, majd paralízishez közeli állapotban a tó partján, kora nyári időben, március közepén. Amit kaptam vissza, az a befektetett munkába való hittem gyorsan halványuló, időszakos megszilárdulása és persze sok egyéb élmény, móka, izomgörcs és kacagás.

No, a szektás szöveg után végezetül csak annyit, hogy elvileg most is megvannak a blokkjaim a napok végéről, meg mivel az órát is vittem, elvileg remek ábrákat szerkeszthetnék előrehaladásomról a térképen és tempómról, de azt gondolom, ez felesleges.

A jelenről röviden annyit, hogy megérdemelt pihenőmet töltöm, Prága után egy héttel még a Lumbágó SE újabb kéktúrája következett, másfél nap alatt 60k-val. Ennek eredményeként tökéletesen kifáradtam, most csak focizok, és ha nagyon igényelem, elmegyek kocogni, ezen a héten például kétszer igényeltem. Hosszú idő óta először üres a versenynaptáram, és élvezem. Lehet, hogy ősszel egyáltalán nem futok maratont, de ki tudja, a hülyeség könnyen jön, és nehezen megy nálam.

Számos remek hasonlatot találtak már ki okos emberek arra, ha valami valakinek adott pillanatban egyáltalán nem hiányzik. Ezek általában tartalmaznak olyasmiket, mint "hanyatt esés", "púp" netalán "falat szar" - hogy csak az ismertebbeket említsem -, de megközelítőleg sem tudják visszaadni azt, amennyire a Kapitánynak kedve van a vasárnapi Prága Maratonhoz.

Bécs óta a lábfejsérülésnek köszönhetően sikerült nagyjából szűk 25k-t futni, mindezt három részletben. Tökéletesen értelmetlen lesz végigszenvedni most ezt, dehát hónapok óta megvan a nevezés, a szállás meg a vonatjegy is, és elvileg most már nem vagyok sérült, szóval csak fussak és kussoljak.

Ha más haszon nem is lesz, megpróbálom a vonaton megírni a Balaton-beszámolót. Most már hagytam eleget ülepedni, biztos csak a lényeges részek maradtak meg...

Számos remek hasonlatot találtak már ki okos emberek arra, ha valami valakinek adott pillanatban egyáltalán nem hiányzik. Ezek általában tartalmaznak olyasmiket, mint "hanyatt esés", "púp" netalán "falat szar" - hogy csak az ismertebbeket említsem -, de megközelítőleg sem tudják visszaadni azt, amennyire a Kapitánynak kedve van a vasárnapi Prága Maratonhoz.

Bécs óta a lábfejsérülésnek köszönhetően sikerült nagyjából szűk 25k-t futni, mindezt három részletben. Tökéletesen értelmetlen lesz végigszenvedni most ezt, dehát hónapok óta megvan a nevezés, a szállás meg a vonatjegy is, és elvileg most már nem vagyok sérült, szóval csak fussak és kussoljak.

Ha más haszon nem is lesz, megpróbálom a vonaton megírni a Balaton-beszámolót. Most már hagytam eleget ülepedni, biztos csak a lényeges részek maradtak meg...

Számos remek hasonlatot találtak már ki okos emberek arra, ha valami valakinek adott pillanatban egyáltalán nem hiányzik. Ezek általában tartalmaznak olyasmiket, mint "hanyatt esés", "púp" netalán "falat szar" - hogy csak az ismertebbeket említsem -, de megközelítőleg sem tudják visszaadni azt, amennyire a Kapitánynak kedve van a vasárnapi Prága Maratonhoz.

Bécs óta a lábfejsérülésnek köszönhetően sikerült nagyjából szűk 25k-t futni, mindezt három részletben. Tökéletesen értelmetlen lesz végigszenvedni most ezt, dehát hónapok óta megvan a nevezés, a szállás meg a vonatjegy is, és elvileg most már nem vagyok sérült, szóval csak fussak és kussoljak.

Ha más haszon nem is lesz, megpróbálom a vonaton megírni a Balaton-beszámolót. Most már hagytam eleget ülepedni, biztos csak a lényeges részek maradtak meg...

Számos remek hasonlatot találtak már ki okos emberek arra, ha valami valakinek adott pillanatban egyáltalán nem hiányzik. Ezek általában tartalmaznak olyasmiket, mint "hanyatt esés", "púp" netalán "falat szar" - hogy csak az ismertebbeket említsem -, de megközelítőleg sem tudják visszaadni azt, amennyire a Kapitánynak kedve van a vasárnapi Prága Maratonhoz.

Bécs óta a lábfejsérülésnek köszönhetően sikerült nagyjából szűk 25k-t futni, mindezt három részletben. Tökéletesen értelmetlen lesz végigszenvedni most ezt, dehát hónapok óta megvan a nevezés, a szállás meg a vonatjegy is, és elvileg most már nem vagyok sérült, szóval csak fussak és kussoljak.

Ha más haszon nem is lesz, megpróbálom a vonaton megírni a Balaton-beszámolót. Most már hagytam eleget ülepedni, biztos csak a lényeges részek maradtak meg...

Tudom, nem ezt várta a kedves olvasóközönség, de egy pár mondatban szeretnék megemlékezni vidám pillanataimról a hétvégi Bécsi Maratonon, ahová ugye soha az életben nem jutott volna eszembe elmenni 90 euróért, hacsak nem kapok egy Gutscheint, amit az Anmeldung menüben be tudtam váltani ingyenes részvételre. A rajtcsomag felvétele után meg is kerestem a Drezda Maraton standját, és megköszöntem a hölgynek még egyszer a lehetőséget. Az arckifejezése alapján sosem hallott a Facebook-játékukról.

Egyébként már a futóexpón látszott, hogy irgalmatlanul sokan lesznek, utólag tudtam meg, hogy a mindenféle távra 36 000 futó nevezett, a maratonon is voltunk vagy 6000-en. Sok ember. Zu viel. Másnap a metró már a belvárostól csurig volt, másfél órával a rajt előtt. Mindenféle rajtzónák voltak, én az utolsó előtti zöldbe kértem magam, ugyanis kivételesen realisztikus ábrándokat kergettem: egyetlen célom a jóleső futás mellett az esetleges 4:30-on belüli idő volt. Rájöttem, hogy mivel tényleg minden kiló két perc plusz, ennél jobbat nem nagyon remélhetek az egyéni csúcsomhoz képest, ami valahol szomorú, másrészt viszont jobb ezt előre tudni. Volt még egy anti-szociális célom is a napra, szerettem volna minél kevesebb emberrel interakcióba keveredni. 30 000, főleg osztrák futó közt ezt prímán meg lehet tenni, és részben ezért a Kapitányt is jó előre otthon „felejtettem”.

Úgy tűnik, ennyi embert még az igen borsos nevezési díjból sem lehet bőséges rajt- és befutócsomaggal ellátni, bár nem lennék meglepődve, ha a pénz jó része a helyszín biztosítására ment volna el. Többször háborogtam amiatt, hogy úgy jelölnek ki sokszor városi maratonokat, hogy a futók a legkevesebb zavart keltsék (értsd: az első két kilin átfuthatsz a városközponton, amíg együtt van a mezőny, aztán menjél ki a panelok közé, a külvárosba), hát itt ez nem tűnt fennforgásnak. A félmaratonhoz közelítve az egész Mária Segítség Strasse le volt zárva Schönnbrunntól visszafelé jövet… Az is igaz, hogy a vasárnap sógoréknál szent, és gyakorlatilag amúgy se volt nyitva üzlet.

Magáról a versenyemről mindennél beszédesebb az 5km-enkénti részidőimet mutató számsor (ötezrenként volt időmérés, ahol a nagy tömeg miatt (főleg az elején, amíg megvoltak a félmaratonistáink) éktelen csipogással cammogott át az emberkígyó):

00:31:52 - 00:32:25 - 00:32:10 - 00:32:34 - 00:32:39 - 00:33:56 (itt megettem egy banánt, és a Garda óta ugye nem nagyon eszek gyümölcsöt futva, mert kedves az életem) - 00:32:59 - 00:37:42 - 00:14:41

Szóval, ha nem is óramű pontossággal, de majdnem tartottam a 32 perces ötezreket, ami egy jó hajrával tökéletesen elvezetett volna az elképzelt időhöz.  25 körül egy kicsit megbillentem ugyan, de nem volt igazi holtpont, és utólag megnézve ott volt egy nagyon hosszú, és szinte észrevehetetlen, de mégis emelkedő. 32-33 között aztán rettenetesen elégedettnek éreztem magam, mivel noha jóval lassabban mentem, mint az utóbbi három maratonomon, de túléltem azokat a pontokat, amikor azokon kikészültem, sőt, ha fergeteges hajrára nem is volt esélyem, egy kis erősítés egyáltalán nem tűnt elképzelhetetlennek. Aztán a 33,5-es forduló után elkezdett fájni a bal lábfejeben akármi (lábközépcsont, vagy valami más azon a tájon), ami 34,5-re majdnem elviselhetetlen lett. Hullámokban tört rám, néha a hormonok elnyomták, de aztán élesen előbukkant, nem is annyira búvópatakként, hanem inkább gejzírként.

Ez gyakorlatilag megölt lelkileg. Hét kilométerre a céltól gyakorlatilag kevés olyan fájdalom van, amivel ne tudnék már beérni, főleg ha addig jól osztottam be az erőmet. De azt, hogy addig jól osztom be az erőmet, közel négy órán keresztül gond nélkül, szinte mosolygósan és (magamhoz képest) fegyelmezetten tartom magam a stratégiámhoz, aztán egy vis major miatt az egész mehet a kukába (majdnem, persze), azt nagyon nehéz megemészteni. Néha muszáj volt belegyalogolni, aminek köszönhetően a 10 fokban az izmaim is lemerevedtek hamar (miközben azok bőven bírták volna még), a motivációm pedig a mínusz végtelenhez tartott. Így nagyjából olyan tempóval mentem, mint a Balaton körül a legrosszabb holtpontjaim idején. Az utolsó kettőn volt elég sok szurkoló, a kedvükért is, meg magamért is próbáltam délcegebbnek látszani, meg nem sántítani, végülis egy jó négyszázas hajrá valahogy fogcsikorgatva összejött. Arra viszont kínosan ügyeltem, hogy véletlenül se készüljön rólam mosolygós célfotó…

Nyilván ezek azok a pillanatok, amikor nem érdemes az embernek a futással kapcsolatos közép- és hosszútávú terveiről elmélkedni. Nyilván pár nap múlva (főleg ha nem sántítok, mint most) már ismét remek ötletnek fogom tartani a Prága Maratont. Egyébként meg az utóbbi 1-1,5 évem remek metaforája volt ez a verseny. Szerettem volna, ha az elvégzett munkába vetett hitemet erősíti meg egy kicsit jobban, de a dac sem rossz. Tovább kell menni, és előbb-utóbb minden rohadtul jóra fordul.

Tudom, nem ezt várta a kedves olvasóközönség, de egy pár mondatban szeretnék megemlékezni vidám pillanataimról a hétvégi Bécsi Maratonon, ahová ugye soha az életben nem jutott volna eszembe elmenni 90 euróért, hacsak nem kapok egy Gutscheint, amit az Anmeldung menüben be tudtam váltani ingyenes részvételre. A rajtcsomag felvétele után meg is kerestem a Drezda Maraton standját, és megköszöntem a hölgynek még egyszer a lehetőséget. Az arckifejezése alapján sosem hallott a Facebook-játékukról.

Egyébként már a futóexpón látszott, hogy irgalmatlanul sokan lesznek, utólag tudtam meg, hogy a mindenféle távra 36 000 futó nevezett, a maratonon is voltunk vagy 6000-en. Sok ember. Zu viel. Másnap a metró már a belvárostól csurig volt, másfél órával a rajt előtt. Mindenféle rajtzónák voltak, én az utolsó előtti zöldbe kértem magam, ugyanis kivételesen realisztikus ábrándokat kergettem: egyetlen célom a jóleső futás mellett az esetleges 4:30-on belüli idő volt. Rájöttem, hogy mivel tényleg minden kiló két perc plusz, ennél jobbat nem nagyon remélhetek az egyéni csúcsomhoz képest, ami valahol szomorú, másrészt viszont jobb ezt előre tudni. Volt még egy anti-szociális célom is a napra, szerettem volna minél kevesebb emberrel interakcióba keveredni. 30 000, főleg osztrák futó közt ezt prímán meg lehet tenni, és részben ezért a Kapitányt is jó előre otthon „felejtettem”.

Úgy tűnik, ennyi embert még az igen borsos nevezési díjból sem lehet bőséges rajt- és befutócsomaggal ellátni, bár nem lennék meglepődve, ha a pénz jó része a helyszín biztosítására ment volna el. Többször háborogtam amiatt, hogy úgy jelölnek ki sokszor városi maratonokat, hogy a futók a legkevesebb zavart keltsék (értsd: az első két kilin átfuthatsz a városközponton, amíg együtt van a mezőny, aztán menjél ki a panelok közé, a külvárosba), hát itt ez nem tűnt fennforgásnak. A félmaratonhoz közelítve az egész Mária Segítség Strasse le volt zárva Schönnbrunntól visszafelé jövet… Az is igaz, hogy a vasárnap sógoréknál szent, és gyakorlatilag amúgy se volt nyitva üzlet.

Magáról a versenyemről mindennél beszédesebb az 5km-enkénti részidőimet mutató számsor (ötezrenként volt időmérés, ahol a nagy tömeg miatt (főleg az elején, amíg megvoltak a félmaratonistáink) éktelen csipogással cammogott át az emberkígyó):

00:31:52 - 00:32:25 - 00:32:10 - 00:32:34 - 00:32:39 - 00:33:56 (itt megettem egy banánt, és a Garda óta ugye nem nagyon eszek gyümölcsöt futva, mert kedves az életem) - 00:32:59 - 00:37:42 - 00:14:41

Szóval, ha nem is óramű pontossággal, de majdnem tartottam a 32 perces ötezreket, ami egy jó hajrával tökéletesen elvezetett volna az elképzelt időhöz.  25 körül egy kicsit megbillentem ugyan, de nem volt igazi holtpont, és utólag megnézve ott volt egy nagyon hosszú, és szinte észrevehetetlen, de mégis emelkedő. 32-33 között aztán rettenetesen elégedettnek éreztem magam, mivel noha jóval lassabban mentem, mint az utóbbi három maratonomon, de túléltem azokat a pontokat, amikor azokon kikészültem, sőt, ha fergeteges hajrára nem is volt esélyem, egy kis erősítés egyáltalán nem tűnt elképzelhetetlennek. Aztán a 33,5-es forduló után elkezdett fájni a bal lábfejeben akármi (lábközépcsont, vagy valami más azon a tájon), ami 34,5-re majdnem elviselhetetlen lett. Hullámokban tört rám, néha a hormonok elnyomták, de aztán élesen előbukkant, nem is annyira búvópatakként, hanem inkább gejzírként.

Ez gyakorlatilag megölt lelkileg. Hét kilométerre a céltól gyakorlatilag kevés olyan fájdalom van, amivel ne tudnék már beérni, főleg ha addig jól osztottam be az erőmet. De azt, hogy addig jól osztom be az erőmet, közel négy órán keresztül gond nélkül, szinte mosolygósan és (magamhoz képest) fegyelmezetten tartom magam a stratégiámhoz, aztán egy vis major miatt az egész mehet a kukába (majdnem, persze), azt nagyon nehéz megemészteni. Néha muszáj volt belegyalogolni, aminek köszönhetően a 10 fokban az izmaim is lemerevedtek hamar (miközben azok bőven bírták volna még), a motivációm pedig a mínusz végtelenhez tartott. Így nagyjából olyan tempóval mentem, mint a Balaton körül a legrosszabb holtpontjaim idején. Az utolsó kettőn volt elég sok szurkoló, a kedvükért is, meg magamért is próbáltam délcegebbnek látszani, meg nem sántítani, végülis egy jó négyszázas hajrá valahogy fogcsikorgatva összejött. Arra viszont kínosan ügyeltem, hogy véletlenül se készüljön rólam mosolygós célfotó…

Nyilván ezek azok a pillanatok, amikor nem érdemes az embernek a futással kapcsolatos közép- és hosszútávú terveiről elmélkedni. Nyilván pár nap múlva (főleg ha nem sántítok, mint most) már ismét remek ötletnek fogom tartani a Prága Maratont. Egyébként meg az utóbbi 1-1,5 évem remek metaforája volt ez a verseny. Szerettem volna, ha az elvégzett munkába vetett hitemet erősíti meg egy kicsit jobban, de a dac sem rossz. Tovább kell menni, és előbb-utóbb minden rohadtul jóra fordul.

Tudom, nem ezt várta a kedves olvasóközönség, de egy pár mondatban szeretnék megemlékezni vidám pillanataimról a hétvégi Bécsi Maratonon, ahová ugye soha az életben nem jutott volna eszembe elmenni 90 euróért, hacsak nem kapok egy Gutscheint, amit az Anmeldung menüben be tudtam váltani ingyenes részvételre. A rajtcsomag felvétele után meg is kerestem a Drezda Maraton standját, és megköszöntem a hölgynek még egyszer a lehetőséget. Az arckifejezése alapján sosem hallott a Facebook-játékukról.

Egyébként már a futóexpón látszott, hogy irgalmatlanul sokan lesznek, utólag tudtam meg, hogy a mindenféle távra 36 000 futó nevezett, a maratonon is voltunk vagy 6000-en. Sok ember. Zu viel. Másnap a metró már a belvárostól csurig volt, másfél órával a rajt előtt. Mindenféle rajtzónák voltak, én az utolsó előtti zöldbe kértem magam, ugyanis kivételesen realisztikus ábrándokat kergettem: egyetlen célom a jóleső futás mellett az esetleges 4:30-on belüli idő volt. Rájöttem, hogy mivel tényleg minden kiló két perc plusz, ennél jobbat nem nagyon remélhetek az egyéni csúcsomhoz képest, ami valahol szomorú, másrészt viszont jobb ezt előre tudni. Volt még egy anti-szociális célom is a napra, szerettem volna minél kevesebb emberrel interakcióba keveredni. 30 000, főleg osztrák futó közt ezt prímán meg lehet tenni, és részben ezért a Kapitányt is jó előre otthon „felejtettem”.

Úgy tűnik, ennyi embert még az igen borsos nevezési díjból sem lehet bőséges rajt- és befutócsomaggal ellátni, bár nem lennék meglepődve, ha a pénz jó része a helyszín biztosítására ment volna el. Többször háborogtam amiatt, hogy úgy jelölnek ki sokszor városi maratonokat, hogy a futók a legkevesebb zavart keltsék (értsd: az első két kilin átfuthatsz a városközponton, amíg együtt van a mezőny, aztán menjél ki a panelok közé, a külvárosba), hát itt ez nem tűnt fennforgásnak. A félmaratonhoz közelítve az egész Mária Segítség Strasse le volt zárva Schönnbrunntól visszafelé jövet… Az is igaz, hogy a vasárnap sógoréknál szent, és gyakorlatilag amúgy se volt nyitva üzlet.

Magáról a versenyemről mindennél beszédesebb az 5km-enkénti részidőimet mutató számsor (ötezrenként volt időmérés, ahol a nagy tömeg miatt (főleg az elején, amíg megvoltak a félmaratonistáink) éktelen csipogással cammogott át az emberkígyó):

00:31:52 - 00:32:25 - 00:32:10 - 00:32:34 - 00:32:39 - 00:33:56 (itt megettem egy banánt, és a Garda óta ugye nem nagyon eszek gyümölcsöt futva, mert kedves az életem) - 00:32:59 - 00:37:42 - 00:14:41

Szóval, ha nem is óramű pontossággal, de majdnem tartottam a 32 perces ötezreket, ami egy jó hajrával tökéletesen elvezetett volna az elképzelt időhöz.  25 körül egy kicsit megbillentem ugyan, de nem volt igazi holtpont, és utólag megnézve ott volt egy nagyon hosszú, és szinte észrevehetetlen, de mégis emelkedő. 32-33 között aztán rettenetesen elégedettnek éreztem magam, mivel noha jóval lassabban mentem, mint az utóbbi három maratonomon, de túléltem azokat a pontokat, amikor azokon kikészültem, sőt, ha fergeteges hajrára nem is volt esélyem, egy kis erősítés egyáltalán nem tűnt elképzelhetetlennek. Aztán a 33,5-es forduló után elkezdett fájni a bal lábfejeben akármi (lábközépcsont, vagy valami más azon a tájon), ami 34,5-re majdnem elviselhetetlen lett. Hullámokban tört rám, néha a hormonok elnyomták, de aztán élesen előbukkant, nem is annyira búvópatakként, hanem inkább gejzírként.

Ez gyakorlatilag megölt lelkileg. Hét kilométerre a céltól gyakorlatilag kevés olyan fájdalom van, amivel ne tudnék már beérni, főleg ha addig jól osztottam be az erőmet. De azt, hogy addig jól osztom be az erőmet, közel négy órán keresztül gond nélkül, szinte mosolygósan és (magamhoz képest) fegyelmezetten tartom magam a stratégiámhoz, aztán egy vis major miatt az egész mehet a kukába (majdnem, persze), azt nagyon nehéz megemészteni. Néha muszáj volt belegyalogolni, aminek köszönhetően a 10 fokban az izmaim is lemerevedtek hamar (miközben azok bőven bírták volna még), a motivációm pedig a mínusz végtelenhez tartott. Így nagyjából olyan tempóval mentem, mint a Balaton körül a legrosszabb holtpontjaim idején. Az utolsó kettőn volt elég sok szurkoló, a kedvükért is, meg magamért is próbáltam délcegebbnek látszani, meg nem sántítani, végülis egy jó négyszázas hajrá valahogy fogcsikorgatva összejött. Arra viszont kínosan ügyeltem, hogy véletlenül se készüljön rólam mosolygós célfotó…

Nyilván ezek azok a pillanatok, amikor nem érdemes az embernek a futással kapcsolatos közép- és hosszútávú terveiről elmélkedni. Nyilván pár nap múlva (főleg ha nem sántítok, mint most) már ismét remek ötletnek fogom tartani a Prága Maratont. Egyébként meg az utóbbi 1-1,5 évem remek metaforája volt ez a verseny. Szerettem volna, ha az elvégzett munkába vetett hitemet erősíti meg egy kicsit jobban, de a dac sem rossz. Tovább kell menni, és előbb-utóbb minden rohadtul jóra fordul.

Tudom, nem ezt várta a kedves olvasóközönség, de egy pár mondatban szeretnék megemlékezni vidám pillanataimról a hétvégi Bécsi Maratonon, ahová ugye soha az életben nem jutott volna eszembe elmenni 90 euróért, hacsak nem kapok egy Gutscheint, amit az Anmeldung menüben be tudtam váltani ingyenes részvételre. A rajtcsomag felvétele után meg is kerestem a Drezda Maraton standját, és megköszöntem a hölgynek még egyszer a lehetőséget. Az arckifejezése alapján sosem hallott a Facebook-játékukról.

Egyébként már a futóexpón látszott, hogy irgalmatlanul sokan lesznek, utólag tudtam meg, hogy a mindenféle távra 36 000 futó nevezett, a maratonon is voltunk vagy 6000-en. Sok ember. Zu viel. Másnap a metró már a belvárostól csurig volt, másfél órával a rajt előtt. Mindenféle rajtzónák voltak, én az utolsó előtti zöldbe kértem magam, ugyanis kivételesen realisztikus ábrándokat kergettem: egyetlen célom a jóleső futás mellett az esetleges 4:30-on belüli idő volt. Rájöttem, hogy mivel tényleg minden kiló két perc plusz, ennél jobbat nem nagyon remélhetek az egyéni csúcsomhoz képest, ami valahol szomorú, másrészt viszont jobb ezt előre tudni. Volt még egy anti-szociális célom is a napra, szerettem volna minél kevesebb emberrel interakcióba keveredni. 30 000, főleg osztrák futó közt ezt prímán meg lehet tenni, és részben ezért a Kapitányt is jó előre otthon „felejtettem”.

Úgy tűnik, ennyi embert még az igen borsos nevezési díjból sem lehet bőséges rajt- és befutócsomaggal ellátni, bár nem lennék meglepődve, ha a pénz jó része a helyszín biztosítására ment volna el. Többször háborogtam amiatt, hogy úgy jelölnek ki sokszor városi maratonokat, hogy a futók a legkevesebb zavart keltsék (értsd: az első két kilin átfuthatsz a városközponton, amíg együtt van a mezőny, aztán menjél ki a panelok közé, a külvárosba), hát itt ez nem tűnt fennforgásnak. A félmaratonhoz közelítve az egész Mária Segítség Strasse le volt zárva Schönnbrunntól visszafelé jövet… Az is igaz, hogy a vasárnap sógoréknál szent, és gyakorlatilag amúgy se volt nyitva üzlet.

Magáról a versenyemről mindennél beszédesebb az 5km-enkénti részidőimet mutató számsor (ötezrenként volt időmérés, ahol a nagy tömeg miatt (főleg az elején, amíg megvoltak a félmaratonistáink) éktelen csipogással cammogott át az emberkígyó):

00:31:52 - 00:32:25 - 00:32:10 - 00:32:34 - 00:32:39 - 00:33:56 (itt megettem egy banánt, és a Garda óta ugye nem nagyon eszek gyümölcsöt futva, mert kedves az életem) - 00:32:59 - 00:37:42 - 00:14:41

Szóval, ha nem is óramű pontossággal, de majdnem tartottam a 32 perces ötezreket, ami egy jó hajrával tökéletesen elvezetett volna az elképzelt időhöz.  25 körül egy kicsit megbillentem ugyan, de nem volt igazi holtpont, és utólag megnézve ott volt egy nagyon hosszú, és szinte észrevehetetlen, de mégis emelkedő. 32-33 között aztán rettenetesen elégedettnek éreztem magam, mivel noha jóval lassabban mentem, mint az utóbbi három maratonomon, de túléltem azokat a pontokat, amikor azokon kikészültem, sőt, ha fergeteges hajrára nem is volt esélyem, egy kis erősítés egyáltalán nem tűnt elképzelhetetlennek. Aztán a 33,5-es forduló után elkezdett fájni a bal lábfejeben akármi (lábközépcsont, vagy valami más azon a tájon), ami 34,5-re majdnem elviselhetetlen lett. Hullámokban tört rám, néha a hormonok elnyomták, de aztán élesen előbukkant, nem is annyira búvópatakként, hanem inkább gejzírként.

Ez gyakorlatilag megölt lelkileg. Hét kilométerre a céltól gyakorlatilag kevés olyan fájdalom van, amivel ne tudnék már beérni, főleg ha addig jól osztottam be az erőmet. De azt, hogy addig jól osztom be az erőmet, közel négy órán keresztül gond nélkül, szinte mosolygósan és (magamhoz képest) fegyelmezetten tartom magam a stratégiámhoz, aztán egy vis major miatt az egész mehet a kukába (majdnem, persze), azt nagyon nehéz megemészteni. Néha muszáj volt belegyalogolni, aminek köszönhetően a 10 fokban az izmaim is lemerevedtek hamar (miközben azok bőven bírták volna még), a motivációm pedig a mínusz végtelenhez tartott. Így nagyjából olyan tempóval mentem, mint a Balaton körül a legrosszabb holtpontjaim idején. Az utolsó kettőn volt elég sok szurkoló, a kedvükért is, meg magamért is próbáltam délcegebbnek látszani, meg nem sántítani, végülis egy jó négyszázas hajrá valahogy fogcsikorgatva összejött. Arra viszont kínosan ügyeltem, hogy véletlenül se készüljön rólam mosolygós célfotó…

Nyilván ezek azok a pillanatok, amikor nem érdemes az embernek a futással kapcsolatos közép- és hosszútávú terveiről elmélkedni. Nyilván pár nap múlva (főleg ha nem sántítok, mint most) már ismét remek ötletnek fogom tartani a Prága Maratont. Egyébként meg az utóbbi 1-1,5 évem remek metaforája volt ez a verseny. Szerettem volna, ha az elvégzett munkába vetett hitemet erősíti meg egy kicsit jobban, de a dac sem rossz. Tovább kell menni, és előbb-utóbb minden rohadtul jóra fordul.

Szóval sikerült. Nem volt egyszerű, sem gyors, sem fájdalommentes. De megérte. Írom a beszámolót, csak lassan.

(kép: 1fiatalember)

Szóval sikerült. Nem volt egyszerű, sem gyors, sem fájdalommentes. De megérte. Írom a beszámolót, csak lassan.

(kép: 1fiatalember)

Szóval sikerült. Nem volt egyszerű, sem gyors, sem fájdalommentes. De megérte. Írom a beszámolót, csak lassan.

(kép: 1fiatalember)

Szóval sikerült. Nem volt egyszerű, sem gyors, sem fájdalommentes. De megérte. Írom a beszámolót, csak lassan.

(kép: 1fiatalember)

Eljött hát ez is. Holnap elindulok a Balatonra, hogy négy nap alatt lefussak 195 600 métert. A múlt héten sajnos számos, burleszkbe illő pillanat tréfás összjátéka során (pl. a kartörése után trombózist és ezzel vérhígítót kapó nagyapám a gipsz eltávolítása után egy nappal már nem tud megülni a fenekén, beüti és elvágja a kezét, amiből persze a gyógyszer hatása miatt majd fél napig csorog a vér, az órás kötésforgó csak egy vidám töredéke volt annak a napnak, és több szórakoztató nap volt) a keddi foci után egyetlen, vasárnapi 20k jutott. Mondjuk annak a második felét megnyomtam, kicsit kíváncsiságból, kicsit dühből is, így bőven becsúsztam a két óra alá, ami azért nem rossz, főleg, hogy nem a tempóra törekszem már vagy húsz hete.

A mai foci is az állóképesség visszafogott diadala volt, szóval bizakodva várom a szembejövő kihívásokat, mást úgysem nagyon tehetek. Mondjuk amennyi szar a nyakamba szakadt az elmúlt szűk egy évben, kezdem azt érezni, hogy az élet benyújtja a számlát mindazért a jóért, amiért javarészt ugyan megdolgoztam, de nem értékeltem a helyén anno.

Igazából a blog rendszeres olvasótáborának nagyjából fele valamilyen formában jelen lesz. Hivatalos kerékpáros segítőként Doki barátom próbál majd átjuttatni a holtpontokon. Reméljük, kevés ilyen lesz, és még kevesebb olyan, amikor ez fordítva történik :). És szintén szeretettel, valamint lefoglalt szállással várjuk az 1 családot is. Ha bárkinek még kedve támad megnézni, hogy hogyan illesztek hátasállat nemes szervet kellemetlen helyre magamnak, csak tessék (részletes program alant). Majd lesz beszámoló is, igyekszem minden nap kiírni a fájdalmaimat benyomásaimat. Reméljük, sikeresebben fel tudom tölteni, mint tavaly.

Érdeklődőknek programfüzet, térképek.

Eljött hát ez is. Holnap elindulok a Balatonra, hogy négy nap alatt lefussak 195 600 métert. A múlt héten sajnos számos, burleszkbe illő pillanat tréfás összjátéka során (pl. a kartörése után trombózist és ezzel vérhígítót kapó nagyapám a gipsz eltávolítása után egy nappal már nem tud megülni a fenekén, beüti és elvágja a kezét, amiből persze a gyógyszer hatása miatt majd fél napig csorog a vér, az órás kötésforgó csak egy vidám töredéke volt annak a napnak, és több szórakoztató nap volt) a keddi foci után egyetlen, vasárnapi 20k jutott. Mondjuk annak a második felét megnyomtam, kicsit kíváncsiságból, kicsit dühből is, így bőven becsúsztam a két óra alá, ami azért nem rossz, főleg, hogy nem a tempóra törekszem már vagy húsz hete.

A mai foci is az állóképesség visszafogott diadala volt, szóval bizakodva várom a szembejövő kihívásokat, mást úgysem nagyon tehetek. Mondjuk amennyi szar a nyakamba szakadt az elmúlt szűk egy évben, kezdem azt érezni, hogy az élet benyújtja a számlát mindazért a jóért, amiért javarészt ugyan megdolgoztam, de nem értékeltem a helyén anno.

Igazából a blog rendszeres olvasótáborának nagyjából fele valamilyen formában jelen lesz. Hivatalos kerékpáros segítőként Doki barátom próbál majd átjuttatni a holtpontokon. Reméljük, kevés ilyen lesz, és még kevesebb olyan, amikor ez fordítva történik :). És szintén szeretettel, valamint lefoglalt szállással várjuk az 1 családot is. Ha bárkinek még kedve támad megnézni, hogy hogyan illesztek hátasállat nemes szervet kellemetlen helyre magamnak, csak tessék (részletes program alant). Majd lesz beszámoló is, igyekszem minden nap kiírni a fájdalmaimat benyomásaimat. Reméljük, sikeresebben fel tudom tölteni, mint tavaly.

Érdeklődőknek programfüzet, térképek.

Eljött hát ez is. Holnap elindulok a Balatonra, hogy négy nap alatt lefussak 195 600 métert. A múlt héten sajnos számos, burleszkbe illő pillanat tréfás összjátéka során (pl. a kartörése után trombózist és ezzel vérhígítót kapó nagyapám a gipsz eltávolítása után egy nappal már nem tud megülni a fenekén, beüti és elvágja a kezét, amiből persze a gyógyszer hatása miatt majd fél napig csorog a vér, az órás kötésforgó csak egy vidám töredéke volt annak a napnak, és több szórakoztató nap volt) a keddi foci után egyetlen, vasárnapi 20k jutott. Mondjuk annak a második felét megnyomtam, kicsit kíváncsiságból, kicsit dühből is, így bőven becsúsztam a két óra alá, ami azért nem rossz, főleg, hogy nem a tempóra törekszem már vagy húsz hete.

A mai foci is az állóképesség visszafogott diadala volt, szóval bizakodva várom a szembejövő kihívásokat, mást úgysem nagyon tehetek. Mondjuk amennyi szar a nyakamba szakadt az elmúlt szűk egy évben, kezdem azt érezni, hogy az élet benyújtja a számlát mindazért a jóért, amiért javarészt ugyan megdolgoztam, de nem értékeltem a helyén anno.

Igazából a blog rendszeres olvasótáborának nagyjából fele valamilyen formában jelen lesz. Hivatalos kerékpáros segítőként Doki barátom próbál majd átjuttatni a holtpontokon. Reméljük, kevés ilyen lesz, és még kevesebb olyan, amikor ez fordítva történik :). És szintén szeretettel, valamint lefoglalt szállással várjuk az 1 családot is. Ha bárkinek még kedve támad megnézni, hogy hogyan illesztek hátasállat nemes szervet kellemetlen helyre magamnak, csak tessék (részletes program alant). Majd lesz beszámoló is, igyekszem minden nap kiírni a fájdalmaimat benyomásaimat. Reméljük, sikeresebben fel tudom tölteni, mint tavaly.

Érdeklődőknek programfüzet, térképek.

Eljött hát ez is. Holnap elindulok a Balatonra, hogy négy nap alatt lefussak 195 600 métert. A múlt héten sajnos számos, burleszkbe illő pillanat tréfás összjátéka során (pl. a kartörése után trombózist és ezzel vérhígítót kapó nagyapám a gipsz eltávolítása után egy nappal már nem tud megülni a fenekén, beüti és elvágja a kezét, amiből persze a gyógyszer hatása miatt majd fél napig csorog a vér, az órás kötésforgó csak egy vidám töredéke volt annak a napnak, és több szórakoztató nap volt) a keddi foci után egyetlen, vasárnapi 20k jutott. Mondjuk annak a második felét megnyomtam, kicsit kíváncsiságból, kicsit dühből is, így bőven becsúsztam a két óra alá, ami azért nem rossz, főleg, hogy nem a tempóra törekszem már vagy húsz hete.

A mai foci is az állóképesség visszafogott diadala volt, szóval bizakodva várom a szembejövő kihívásokat, mást úgysem nagyon tehetek. Mondjuk amennyi szar a nyakamba szakadt az elmúlt szűk egy évben, kezdem azt érezni, hogy az élet benyújtja a számlát mindazért a jóért, amiért javarészt ugyan megdolgoztam, de nem értékeltem a helyén anno.

Igazából a blog rendszeres olvasótáborának nagyjából fele valamilyen formában jelen lesz. Hivatalos kerékpáros segítőként Doki barátom próbál majd átjuttatni a holtpontokon. Reméljük, kevés ilyen lesz, és még kevesebb olyan, amikor ez fordítva történik :). És szintén szeretettel, valamint lefoglalt szállással várjuk az 1 családot is. Ha bárkinek még kedve támad megnézni, hogy hogyan illesztek hátasállat nemes szervet kellemetlen helyre magamnak, csak tessék (részletes program alant). Majd lesz beszámoló is, igyekszem minden nap kiírni a fájdalmaimat benyomásaimat. Reméljük, sikeresebben fel tudom tölteni, mint tavaly.

Érdeklődőknek programfüzet, térképek.

Nos, kedves olvasóközönség, egész pontosan ott hagytam abba, hogy sosem látott erősségű két hetet kell abszolválnom ahhoz, hogy legalábbis az edzéstervem szerint úgy érezzem, felkészültem arra, amire nem lehet. Mondanom sem kell, ez nem sikerült. Legutóbb, mikor ennyire eltökélten készültem valamire, akkor ugye egy négyórás edzéstervet próbáltam egy nem egészen arra alkalmas szervezettel végigvinni, és akkor is a durva részeken derült ki, hogy nem vagyok elég strapabíró. Azt hiszem, most tovább húztam, mert két hete, mikor izomfáradtság (húzódás?) okán feladtam a vasárnapi hosszúfutást 20k táján, már erősen közelítettem azon a héten a 90-et, ami azért nem kevés. Sőt, egész pontosan túl sok volt. Annyit azért érdemes megjegyezni arról a hétről, hogy az még az enyhülés előtt volt, és nem vidám annyira mínusz tízben ez.

Miután Richtofit Sport és gyógynövényolajok segítségével a következő keddi focira használható állapotba hoztam a lábam (közben hétfőn a vonathoz enyhe sietés is fájdalmat okozott, ehhez képest már-már csoda volt a hirtelen javulás), azt hittem, mégiscsak ki tudom hozni abból a két hétből, ami benne van. Ezt egész csütörtök délutánig gondoltam, mikor a 39 fok felé közelítő láz rázott, és azon elmélkedtem, mennyire kitoltam volna magammal, ha reggel sikerül felkelnem futni, úgy, ahogy terveztem.

Szóval a következő négy nap megoldódott, egy fasza bakteriális fertőzés teljes spektrumát produkáltam az őrjítő fejfájástól kezdve a torok és légcsőproblémákon át egész a hasmenéssel bezárólag. Igazán ötletesen megúsztam tehát a legbrutálisabb hetét a felkészülésnek, és még csak magamat sem kellett átkozni. Az mondjuk némi fanatizmusra utal, hogy a november végi, hasonló betegségem óta _nem hagytam ki futást_, maximum kicsit rövidebb volt az etap, de az sem sokkal.

A múlt hét a visszatérésé lett volna, őszintén szólva a keddi focit végigbírtam nagyjából, csak majdnem elpusztultam utána. Szerencsére a két kemény hét után ugye a lazító mikrociklusvég következett, de ebből is csak a két hétvégit, egy 15 és egy 25k-s futást tudtam végigcsinálni, elég kiábrándító tempóban. A csütörtöki visszaszoktatás, azaz a közel két hét kihagyás utáni első rendes futásom minden métere maga volt pokol. Mindezt ugye egész pontosan két héttel a kiváló verseny rajtja előtt sikerült előadnom, miközben földöntúli boldogság áradt az arcomról. Ebből a földöntúli igaz.

Nagyjából másfél hete még ráadásul kaptam a BSI-től is egy levelet, ami nagyjából arról szólt, hogy elbizonytalanítsa azokat, akik egyébként sem bíznak magukban, és inkább nevezzenek át a kétnapra, vagy a MaratonFüredre. Hát, azért bármennyire szarul érzem most magam a létező legtöbb szempontból, azért az önmagunknak választott lófasz elől csak ne futamodjunk (…) már meg.

Elkezdtem inkább kalkulálni, hogy mi az a tempó, amit ideális esetben akár négy napig (ebbe most inkább nem akarok belegondolni) is tartani tudok, és arra jutottam, hogy valahol 22 óra környéki összidővel beérhetek, ha az égegyadta világon semmiféle problémám nem akad és egész kellemes, 6:30-6:40-es kilikkel poroszkálok majd a cél felé (a Bükki Hegyi Maratonon ez nem sikerült, ugye, bár ez most talán más tészta). Nyilván a szintidőn kívül teljesen lényegtelen, hogy mi fog történni, de teljesen kalkuláció és tájékoztató jellegű cél nélkül nem illik nekiveselkedni ilyesminek.

Szóval a múlt héten, és már a mostanin is erősen visszafogott teljesítményt kell nyújtani, alig 60-70k, tapering a javából. Voltak olyan pillanatok, amikor arra gondoltam, hogy még egy nagyon hosszú tesztfutást csak be kellene tenni, de aztán rájöttem, hogy az nagy valószínűséggel jóval több kárt okozna, mint használna. Kaptam még korábban egy másik levelet is a versenyigazgató kedves szavaival, melyben az állt, hogy jól megválasztott tempóval és legalább 80 százalékban végigvitt felkészüléssel a verseny megcsinálható. Az előírt terv 80 százalékát egész biztosan lefutottam, és előkotortam az órát is, a tempóválasztást sem szúrhatom el nagyon. Az is lehet, hogy beáldozok az első napból 10-15 percet és inkább lassabban kezdek, legalább kiderül, mire számíthatok magamtól. Aztán az is kiderül, hogy bírom a sorozatterhelést, ha bírom egyáltalán. Tartok a versenytől, de nem félek. Fájni fog, de elégnek kell lennie a beletett munkának, ha nem, akkor meg szépen bukok el, és újabb tanulságokkal leszek gazdagabb. Mondjuk az most tökéletesen valószínűtlennek tűnik, hogy jövő novemberben megint elkezdjek egy ilyen erőltetett menetet. Most még.

Jó hír, hogy a Drezda Maraton facebook-oldalán egy játékon ingyenes részvételt nyertem a Bécs Maratonra. Ami április 15-én lesz. Elég hülyén hangzik a dátum elsőre, még meg kell gondolnom, de végülis, miért ne? Ha valaki jönne egy ilyen hétvégére, szóljon, tényleg itt van a szomszédban. Egyébként legendás német sportkommentárok volt a téma, ezen belül pedig Bruno Moravetz örökbecsű „Wo ist Behle?” című előadása az 1980-as téli olimpiáról, amit onnan ismerek, hogy a jó öreg Dávid Sándor többször mesélte a sztorit a német kommentátorról, aki egy igen hosszú versenyen végig letargiában kereste a ködben az első ellenőrző pontnál vezető, később mégis az első tízből kicsúszó Jochen Behlét. Amúgy szilárd meggyőződésem, hogy Palik „űr” László „Hová tűnt Damon Hill” kezdetű, közepű és végű örökbecsűjét ez a sztori inspirálta – pláne hogy a Lapajjal közvetítettek akkortájt együtt. No, de sebaj.

Szóval itt tartok, még 9 nap a rajtig.

Nos, kedves olvasóközönség, egész pontosan ott hagytam abba, hogy sosem látott erősségű két hetet kell abszolválnom ahhoz, hogy legalábbis az edzéstervem szerint úgy érezzem, felkészültem arra, amire nem lehet. Mondanom sem kell, ez nem sikerült. Legutóbb, mikor ennyire eltökélten készültem valamire, akkor ugye egy négyórás edzéstervet próbáltam egy nem egészen arra alkalmas szervezettel végigvinni, és akkor is a durva részeken derült ki, hogy nem vagyok elég strapabíró. Azt hiszem, most tovább húztam, mert két hete, mikor izomfáradtság (húzódás?) okán feladtam a vasárnapi hosszúfutást 20k táján, már erősen közelítettem azon a héten a 90-et, ami azért nem kevés. Sőt, egész pontosan túl sok volt. Annyit azért érdemes megjegyezni arról a hétről, hogy az még az enyhülés előtt volt, és nem vidám annyira mínusz tízben ez.

Miután Richtofit Sport és gyógynövényolajok segítségével a következő keddi focira használható állapotba hoztam a lábam (közben hétfőn a vonathoz enyhe sietés is fájdalmat okozott, ehhez képest már-már csoda volt a hirtelen javulás), azt hittem, mégiscsak ki tudom hozni abból a két hétből, ami benne van. Ezt egész csütörtök délutánig gondoltam, mikor a 39 fok felé közelítő láz rázott, és azon elmélkedtem, mennyire kitoltam volna magammal, ha reggel sikerül felkelnem futni, úgy, ahogy terveztem.

Szóval a következő négy nap megoldódott, egy fasza bakteriális fertőzés teljes spektrumát produkáltam az őrjítő fejfájástól kezdve a torok és légcsőproblémákon át egész a hasmenéssel bezárólag. Igazán ötletesen megúsztam tehát a legbrutálisabb hetét a felkészülésnek, és még csak magamat sem kellett átkozni. Az mondjuk némi fanatizmusra utal, hogy a november végi, hasonló betegségem óta _nem hagytam ki futást_, maximum kicsit rövidebb volt az etap, de az sem sokkal.

A múlt hét a visszatérésé lett volna, őszintén szólva a keddi focit végigbírtam nagyjából, csak majdnem elpusztultam utána. Szerencsére a két kemény hét után ugye a lazító mikrociklusvég következett, de ebből is csak a két hétvégit, egy 15 és egy 25k-s futást tudtam végigcsinálni, elég kiábrándító tempóban. A csütörtöki visszaszoktatás, azaz a közel két hét kihagyás utáni első rendes futásom minden métere maga volt pokol. Mindezt ugye egész pontosan két héttel a kiváló verseny rajtja előtt sikerült előadnom, miközben földöntúli boldogság áradt az arcomról. Ebből a földöntúli igaz.

Nagyjából másfél hete még ráadásul kaptam a BSI-től is egy levelet, ami nagyjából arról szólt, hogy elbizonytalanítsa azokat, akik egyébként sem bíznak magukban, és inkább nevezzenek át a kétnapra, vagy a MaratonFüredre. Hát, azért bármennyire szarul érzem most magam a létező legtöbb szempontból, azért az önmagunknak választott lófasz elől csak ne futamodjunk (…) már meg.

Elkezdtem inkább kalkulálni, hogy mi az a tempó, amit ideális esetben akár négy napig (ebbe most inkább nem akarok belegondolni) is tartani tudok, és arra jutottam, hogy valahol 22 óra környéki összidővel beérhetek, ha az égegyadta világon semmiféle problémám nem akad és egész kellemes, 6:30-6:40-es kilikkel poroszkálok majd a cél felé (a Bükki Hegyi Maratonon ez nem sikerült, ugye, bár ez most talán más tészta). Nyilván a szintidőn kívül teljesen lényegtelen, hogy mi fog történni, de teljesen kalkuláció és tájékoztató jellegű cél nélkül nem illik nekiveselkedni ilyesminek.

Szóval a múlt héten, és már a mostanin is erősen visszafogott teljesítményt kell nyújtani, alig 60-70k, tapering a javából. Voltak olyan pillanatok, amikor arra gondoltam, hogy még egy nagyon hosszú tesztfutást csak be kellene tenni, de aztán rájöttem, hogy az nagy valószínűséggel jóval több kárt okozna, mint használna. Kaptam még korábban egy másik levelet is a versenyigazgató kedves szavaival, melyben az állt, hogy jól megválasztott tempóval és legalább 80 százalékban végigvitt felkészüléssel a verseny megcsinálható. Az előírt terv 80 százalékát egész biztosan lefutottam, és előkotortam az órát is, a tempóválasztást sem szúrhatom el nagyon. Az is lehet, hogy beáldozok az első napból 10-15 percet és inkább lassabban kezdek, legalább kiderül, mire számíthatok magamtól. Aztán az is kiderül, hogy bírom a sorozatterhelést, ha bírom egyáltalán. Tartok a versenytől, de nem félek. Fájni fog, de elégnek kell lennie a beletett munkának, ha nem, akkor meg szépen bukok el, és újabb tanulságokkal leszek gazdagabb. Mondjuk az most tökéletesen valószínűtlennek tűnik, hogy jövő novemberben megint elkezdjek egy ilyen erőltetett menetet. Most még.

Jó hír, hogy a Drezda Maraton facebook-oldalán egy játékon ingyenes részvételt nyertem a Bécs Maratonra. Ami április 15-én lesz. Elég hülyén hangzik a dátum elsőre, még meg kell gondolnom, de végülis, miért ne? Ha valaki jönne egy ilyen hétvégére, szóljon, tényleg itt van a szomszédban. Egyébként legendás német sportkommentárok volt a téma, ezen belül pedig Bruno Moravetz örökbecsű „Wo ist Behle?” című előadása az 1980-as téli olimpiáról, amit onnan ismerek, hogy a jó öreg Dávid Sándor többször mesélte a sztorit a német kommentátorról, aki egy igen hosszú versenyen végig letargiában kereste a ködben az első ellenőrző pontnál vezető, később mégis az első tízből kicsúszó Jochen Behlét. Amúgy szilárd meggyőződésem, hogy Palik „űr” László „Hová tűnt Damon Hill” kezdetű, közepű és végű örökbecsűjét ez a sztori inspirálta – pláne hogy a Lapajjal közvetítettek akkortájt együtt. No, de sebaj.

Szóval itt tartok, még 9 nap a rajtig.

Nos, kedves olvasóközönség, egész pontosan ott hagytam abba, hogy sosem látott erősségű két hetet kell abszolválnom ahhoz, hogy legalábbis az edzéstervem szerint úgy érezzem, felkészültem arra, amire nem lehet. Mondanom sem kell, ez nem sikerült. Legutóbb, mikor ennyire eltökélten készültem valamire, akkor ugye egy négyórás edzéstervet próbáltam egy nem egészen arra alkalmas szervezettel végigvinni, és akkor is a durva részeken derült ki, hogy nem vagyok elég strapabíró. Azt hiszem, most tovább húztam, mert két hete, mikor izomfáradtság (húzódás?) okán feladtam a vasárnapi hosszúfutást 20k táján, már erősen közelítettem azon a héten a 90-et, ami azért nem kevés. Sőt, egész pontosan túl sok volt. Annyit azért érdemes megjegyezni arról a hétről, hogy az még az enyhülés előtt volt, és nem vidám annyira mínusz tízben ez.

Miután Richtofit Sport és gyógynövényolajok segítségével a következő keddi focira használható állapotba hoztam a lábam (közben hétfőn a vonathoz enyhe sietés is fájdalmat okozott, ehhez képest már-már csoda volt a hirtelen javulás), azt hittem, mégiscsak ki tudom hozni abból a két hétből, ami benne van. Ezt egész csütörtök délutánig gondoltam, mikor a 39 fok felé közelítő láz rázott, és azon elmélkedtem, mennyire kitoltam volna magammal, ha reggel sikerül felkelnem futni, úgy, ahogy terveztem.

Szóval a következő négy nap megoldódott, egy fasza bakteriális fertőzés teljes spektrumát produkáltam az őrjítő fejfájástól kezdve a torok és légcsőproblémákon át egész a hasmenéssel bezárólag. Igazán ötletesen megúsztam tehát a legbrutálisabb hetét a felkészülésnek, és még csak magamat sem kellett átkozni. Az mondjuk némi fanatizmusra utal, hogy a november végi, hasonló betegségem óta _nem hagytam ki futást_, maximum kicsit rövidebb volt az etap, de az sem sokkal.

A múlt hét a visszatérésé lett volna, őszintén szólva a keddi focit végigbírtam nagyjából, csak majdnem elpusztultam utána. Szerencsére a két kemény hét után ugye a lazító mikrociklusvég következett, de ebből is csak a két hétvégit, egy 15 és egy 25k-s futást tudtam végigcsinálni, elég kiábrándító tempóban. A csütörtöki visszaszoktatás, azaz a közel két hét kihagyás utáni első rendes futásom minden métere maga volt pokol. Mindezt ugye egész pontosan két héttel a kiváló verseny rajtja előtt sikerült előadnom, miközben földöntúli boldogság áradt az arcomról. Ebből a földöntúli igaz.

Nagyjából másfél hete még ráadásul kaptam a BSI-től is egy levelet, ami nagyjából arról szólt, hogy elbizonytalanítsa azokat, akik egyébként sem bíznak magukban, és inkább nevezzenek át a kétnapra, vagy a MaratonFüredre. Hát, azért bármennyire szarul érzem most magam a létező legtöbb szempontból, azért az önmagunknak választott lófasz elől csak ne futamodjunk (…) már meg.

Elkezdtem inkább kalkulálni, hogy mi az a tempó, amit ideális esetben akár négy napig (ebbe most inkább nem akarok belegondolni) is tartani tudok, és arra jutottam, hogy valahol 22 óra környéki összidővel beérhetek, ha az égegyadta világon semmiféle problémám nem akad és egész kellemes, 6:30-6:40-es kilikkel poroszkálok majd a cél felé (a Bükki Hegyi Maratonon ez nem sikerült, ugye, bár ez most talán más tészta). Nyilván a szintidőn kívül teljesen lényegtelen, hogy mi fog történni, de teljesen kalkuláció és tájékoztató jellegű cél nélkül nem illik nekiveselkedni ilyesminek.

Szóval a múlt héten, és már a mostanin is erősen visszafogott teljesítményt kell nyújtani, alig 60-70k, tapering a javából. Voltak olyan pillanatok, amikor arra gondoltam, hogy még egy nagyon hosszú tesztfutást csak be kellene tenni, de aztán rájöttem, hogy az nagy valószínűséggel jóval több kárt okozna, mint használna. Kaptam még korábban egy másik levelet is a versenyigazgató kedves szavaival, melyben az állt, hogy jól megválasztott tempóval és legalább 80 százalékban végigvitt felkészüléssel a verseny megcsinálható. Az előírt terv 80 százalékát egész biztosan lefutottam, és előkotortam az órát is, a tempóválasztást sem szúrhatom el nagyon. Az is lehet, hogy beáldozok az első napból 10-15 percet és inkább lassabban kezdek, legalább kiderül, mire számíthatok magamtól. Aztán az is kiderül, hogy bírom a sorozatterhelést, ha bírom egyáltalán. Tartok a versenytől, de nem félek. Fájni fog, de elégnek kell lennie a beletett munkának, ha nem, akkor meg szépen bukok el, és újabb tanulságokkal leszek gazdagabb. Mondjuk az most tökéletesen valószínűtlennek tűnik, hogy jövő novemberben megint elkezdjek egy ilyen erőltetett menetet. Most még.

Jó hír, hogy a Drezda Maraton facebook-oldalán egy játékon ingyenes részvételt nyertem a Bécs Maratonra. Ami április 15-én lesz. Elég hülyén hangzik a dátum elsőre, még meg kell gondolnom, de végülis, miért ne? Ha valaki jönne egy ilyen hétvégére, szóljon, tényleg itt van a szomszédban. Egyébként legendás német sportkommentárok volt a téma, ezen belül pedig Bruno Moravetz örökbecsű „Wo ist Behle?” című előadása az 1980-as téli olimpiáról, amit onnan ismerek, hogy a jó öreg Dávid Sándor többször mesélte a sztorit a német kommentátorról, aki egy igen hosszú versenyen végig letargiában kereste a ködben az első ellenőrző pontnál vezető, később mégis az első tízből kicsúszó Jochen Behlét. Amúgy szilárd meggyőződésem, hogy Palik „űr” László „Hová tűnt Damon Hill” kezdetű, közepű és végű örökbecsűjét ez a sztori inspirálta – pláne hogy a Lapajjal közvetítettek akkortájt együtt. No, de sebaj.

Szóval itt tartok, még 9 nap a rajtig.

Nos, kedves olvasóközönség, egész pontosan ott hagytam abba, hogy sosem látott erősségű két hetet kell abszolválnom ahhoz, hogy legalábbis az edzéstervem szerint úgy érezzem, felkészültem arra, amire nem lehet. Mondanom sem kell, ez nem sikerült. Legutóbb, mikor ennyire eltökélten készültem valamire, akkor ugye egy négyórás edzéstervet próbáltam egy nem egészen arra alkalmas szervezettel végigvinni, és akkor is a durva részeken derült ki, hogy nem vagyok elég strapabíró. Azt hiszem, most tovább húztam, mert két hete, mikor izomfáradtság (húzódás?) okán feladtam a vasárnapi hosszúfutást 20k táján, már erősen közelítettem azon a héten a 90-et, ami azért nem kevés. Sőt, egész pontosan túl sok volt. Annyit azért érdemes megjegyezni arról a hétről, hogy az még az enyhülés előtt volt, és nem vidám annyira mínusz tízben ez.

Miután Richtofit Sport és gyógynövényolajok segítségével a következő keddi focira használható állapotba hoztam a lábam (közben hétfőn a vonathoz enyhe sietés is fájdalmat okozott, ehhez képest már-már csoda volt a hirtelen javulás), azt hittem, mégiscsak ki tudom hozni abból a két hétből, ami benne van. Ezt egész csütörtök délutánig gondoltam, mikor a 39 fok felé közelítő láz rázott, és azon elmélkedtem, mennyire kitoltam volna magammal, ha reggel sikerül felkelnem futni, úgy, ahogy terveztem.

Szóval a következő négy nap megoldódott, egy fasza bakteriális fertőzés teljes spektrumát produkáltam az őrjítő fejfájástól kezdve a torok és légcsőproblémákon át egész a hasmenéssel bezárólag. Igazán ötletesen megúsztam tehát a legbrutálisabb hetét a felkészülésnek, és még csak magamat sem kellett átkozni. Az mondjuk némi fanatizmusra utal, hogy a november végi, hasonló betegségem óta _nem hagytam ki futást_, maximum kicsit rövidebb volt az etap, de az sem sokkal.

A múlt hét a visszatérésé lett volna, őszintén szólva a keddi focit végigbírtam nagyjából, csak majdnem elpusztultam utána. Szerencsére a két kemény hét után ugye a lazító mikrociklusvég következett, de ebből is csak a két hétvégit, egy 15 és egy 25k-s futást tudtam végigcsinálni, elég kiábrándító tempóban. A csütörtöki visszaszoktatás, azaz a közel két hét kihagyás utáni első rendes futásom minden métere maga volt pokol. Mindezt ugye egész pontosan két héttel a kiváló verseny rajtja előtt sikerült előadnom, miközben földöntúli boldogság áradt az arcomról. Ebből a földöntúli igaz.

Nagyjából másfél hete még ráadásul kaptam a BSI-től is egy levelet, ami nagyjából arról szólt, hogy elbizonytalanítsa azokat, akik egyébként sem bíznak magukban, és inkább nevezzenek át a kétnapra, vagy a MaratonFüredre. Hát, azért bármennyire szarul érzem most magam a létező legtöbb szempontból, azért az önmagunknak választott lófasz elől csak ne futamodjunk (…) már meg.

Elkezdtem inkább kalkulálni, hogy mi az a tempó, amit ideális esetben akár négy napig (ebbe most inkább nem akarok belegondolni) is tartani tudok, és arra jutottam, hogy valahol 22 óra környéki összidővel beérhetek, ha az égegyadta világon semmiféle problémám nem akad és egész kellemes, 6:30-6:40-es kilikkel poroszkálok majd a cél felé (a Bükki Hegyi Maratonon ez nem sikerült, ugye, bár ez most talán más tészta). Nyilván a szintidőn kívül teljesen lényegtelen, hogy mi fog történni, de teljesen kalkuláció és tájékoztató jellegű cél nélkül nem illik nekiveselkedni ilyesminek.

Szóval a múlt héten, és már a mostanin is erősen visszafogott teljesítményt kell nyújtani, alig 60-70k, tapering a javából. Voltak olyan pillanatok, amikor arra gondoltam, hogy még egy nagyon hosszú tesztfutást csak be kellene tenni, de aztán rájöttem, hogy az nagy valószínűséggel jóval több kárt okozna, mint használna. Kaptam még korábban egy másik levelet is a versenyigazgató kedves szavaival, melyben az állt, hogy jól megválasztott tempóval és legalább 80 százalékban végigvitt felkészüléssel a verseny megcsinálható. Az előírt terv 80 százalékát egész biztosan lefutottam, és előkotortam az órát is, a tempóválasztást sem szúrhatom el nagyon. Az is lehet, hogy beáldozok az első napból 10-15 percet és inkább lassabban kezdek, legalább kiderül, mire számíthatok magamtól. Aztán az is kiderül, hogy bírom a sorozatterhelést, ha bírom egyáltalán. Tartok a versenytől, de nem félek. Fájni fog, de elégnek kell lennie a beletett munkának, ha nem, akkor meg szépen bukok el, és újabb tanulságokkal leszek gazdagabb. Mondjuk az most tökéletesen valószínűtlennek tűnik, hogy jövő novemberben megint elkezdjek egy ilyen erőltetett menetet. Most még.

Jó hír, hogy a Drezda Maraton facebook-oldalán egy játékon ingyenes részvételt nyertem a Bécs Maratonra. Ami április 15-én lesz. Elég hülyén hangzik a dátum elsőre, még meg kell gondolnom, de végülis, miért ne? Ha valaki jönne egy ilyen hétvégére, szóljon, tényleg itt van a szomszédban. Egyébként legendás német sportkommentárok volt a téma, ezen belül pedig Bruno Moravetz örökbecsű „Wo ist Behle?” című előadása az 1980-as téli olimpiáról, amit onnan ismerek, hogy a jó öreg Dávid Sándor többször mesélte a sztorit a német kommentátorról, aki egy igen hosszú versenyen végig letargiában kereste a ködben az első ellenőrző pontnál vezető, később mégis az első tízből kicsúszó Jochen Behlét. Amúgy szilárd meggyőződésem, hogy Palik „űr” László „Hová tűnt Damon Hill” kezdetű, közepű és végű örökbecsűjét ez a sztori inspirálta – pláne hogy a Lapajjal közvetítettek akkortájt együtt. No, de sebaj.

Szóval itt tartok, még 9 nap a rajtig.

25-ig nem történt semmi, a frissítésen kívül. Aztán már látszott, hogy valami nem jó, de 33-ig elmentem gond nélkül. Aztán próbáltam elfelejteni a következő közel másfél órát, ami még így is biztatóbb volt, mint Triesztben, meg Amszterdamban.

25-ig nem történt semmi, a frissítésen kívül. Aztán már látszott, hogy valami nem jó, de 33-ig elmentem gond nélkül. Aztán próbáltam elfelejteni a következő közel másfél órát, ami még így is biztatóbb volt, mint Triesztben, meg Amszterdamban.