21097

Back to the basics, avagy újra közelítünk a normálishoz, amint megbizonyosodtunk arról, mi is a normális: a sok óra ellen, meg emberek közt futás elmúltával vissza kellett volna tehát zökkenni a jobb híján normálisnak nevezett kerékvágásba. A rest-daynek gondolt, de aztán egy örömteli módon púpozott pótkocsi árpa behordásával megerősített vasárnap után ez eddig sem fizikailag, sem lelkileg nem igazán sikerült. Persze, nem lehet mindig egy-a-millióhoz az esély…

Hétfőn a lehető legrövidebb kört (4500 körül) vállaltam be, azt is úgy, mintha pángalaktikus gégepukkasztót ittam volna, azaz nagyon-nagyon óvatosan. Nem volt vele különösebb gond, sőt, inkább az lett a probléma, hogy futottam volna még valamennyit. Idáig is eljutottam, érdekes tapasztalat, a jólesőnél kevesebbet futni, elővigyázatosságból (meg combhúzódás és általános levertség miatt). A keddi foci sem sikerült valami frenetikusra, ha páratlan számú ember jön össze, sose az igazi a játék, most meg valamiért a ráhangolódás sem ment, mindennek a tetejébe a szervezetem is rakoncátlankodni kezdett.

A hét közepének megünneplése gyanánt egy rendes körre indultam, amit egy óra alatt abszolváltam, jóleső tempóban. A tempó mellett azonban valami hiányzott, semmi más nem volt jó. Nem nagyon volt ilyen mostanában, de hiányzott valami, vagyis inkább ellenkezőleg, nem sikerült megszabadulnom dolgoktól, amiktől ilyenkor kellene („There is no time to think about how much I hurt; there is only time to run.” – bár ezt nem egészen erre mondták).

A „sikeres” hétkezdet után viszont reméltem, a csütörtök helyreránt, mivel sok-sok keverés és balsikerű szervezés után végre sikerült teniszeznem. Jó pár évvel ezelőtt az egyetemen sokat játszottam - egész addig, míg vállalkozók fel nem újították a pályát, ahol aztán az addig 450 forintos havibérlet után az „egyetemistáknak csak 850Ft/óra!” már nem volt annyira vonzó, hogy folytassam. Azóta nem játszottam, talán napra pontosan egy évvel ezelőttig, amikor is Londonban ütögettem vagy 20 percet.

Hát, mit mondjak, az első fél óra botrányosra sikerült. A maradék másfélben kezdett összeállni a mozgásom, de ez mindössze annyit jelentett, hogy nagyjából megfelelő távolságról ütöttem a labdát, meg a kínosan precíznek gondolt tenyeresek és fonákok bő harmada oda ment, ahova akartam. Sajnos a remélt sebesség kb. felével, az erősebb ütések finoman szólva se lettek pontosak. Mindegy, (újra)kezdésnek nem volt annyira rossz (nem a fenét nem).

Ennyi a hét eddig nem túl lelkesítő története. Megpróbálom összekapni magam, mert ebből így nem lesz félmaraton.

Back to the basics, avagy újra közelítünk a normálishoz, amint megbizonyosodtunk arról, mi is a normális: a sok óra ellen, meg emberek közt futás elmúltával vissza kellett volna tehát zökkenni a jobb híján normálisnak nevezett kerékvágásba. A rest-daynek gondolt, de aztán egy örömteli módon púpozott pótkocsi árpa behordásával megerősített vasárnap után ez eddig sem fizikailag, sem lelkileg nem igazán sikerült. Persze, nem lehet mindig egy-a-millióhoz az esély…

Hétfőn a lehető legrövidebb kört (4500 körül) vállaltam be, azt is úgy, mintha pángalaktikus gégepukkasztót ittam volna, azaz nagyon-nagyon óvatosan. Nem volt vele különösebb gond, sőt, inkább az lett a probléma, hogy futottam volna még valamennyit. Idáig is eljutottam, érdekes tapasztalat, a jólesőnél kevesebbet futni, elővigyázatosságból (meg combhúzódás és általános levertség miatt). A keddi foci sem sikerült valami frenetikusra, ha páratlan számú ember jön össze, sose az igazi a játék, most meg valamiért a ráhangolódás sem ment, mindennek a tetejébe a szervezetem is rakoncátlankodni kezdett.

A hét közepének megünneplése gyanánt egy rendes körre indultam, amit egy óra alatt abszolváltam, jóleső tempóban. A tempó mellett azonban valami hiányzott, semmi más nem volt jó. Nem nagyon volt ilyen mostanában, de hiányzott valami, vagyis inkább ellenkezőleg, nem sikerült megszabadulnom dolgoktól, amiktől ilyenkor kellene („There is no time to think about how much I hurt; there is only time to run.” – bár ezt nem egészen erre mondták).

A „sikeres” hétkezdet után viszont reméltem, a csütörtök helyreránt, mivel sok-sok keverés és balsikerű szervezés után végre sikerült teniszeznem. Jó pár évvel ezelőtt az egyetemen sokat játszottam - egész addig, míg vállalkozók fel nem újították a pályát, ahol aztán az addig 450 forintos havibérlet után az „egyetemistáknak csak 850Ft/óra!” már nem volt annyira vonzó, hogy folytassam. Azóta nem játszottam, talán napra pontosan egy évvel ezelőttig, amikor is Londonban ütögettem vagy 20 percet.

Hát, mit mondjak, az első fél óra botrányosra sikerült. A maradék másfélben kezdett összeállni a mozgásom, de ez mindössze annyit jelentett, hogy nagyjából megfelelő távolságról ütöttem a labdát, meg a kínosan precíznek gondolt tenyeresek és fonákok bő harmada oda ment, ahova akartam. Sajnos a remélt sebesség kb. felével, az erősebb ütések finoman szólva se lettek pontosak. Mindegy, (újra)kezdésnek nem volt annyira rossz (nem a fenét nem).

Ennyi a hét eddig nem túl lelkesítő története. Megpróbálom összekapni magam, mert ebből így nem lesz félmaraton.

a minap a könyvtárban a kezembe akadt a trainspotting című remekbe szabott film zenéje cédén. (újabban elkezdtem magamnak felfedezni a pratchett polcon kívül eső részt is.) a számok valahogy rákerültek a gépemre, aztán onnan az ipodomra is... mégis nagyon meglepődtem amikor tegnap este futás közben bekavarta nekem dj shuffle. ilyen jellegű pörgős zenék eddig valahogy hiányoztak a gyűjteményből, van köztük pár kifejezetten tucctucc is. de valami állati jó rá futni!

pont a végefele amikor már kezdtem lassítani került sorra a nyitózene. magamban a rohanó ewan mcgregort vizualizálva adott egy újabb löketet. szal ha majd a maraton-playlist összeállítására kerül sor (persze odébb van az) már van egy erős jelöltem.

a minap a könyvtárban a kezembe akadt a trainspotting című remekbe szabott film zenéje cédén. (újabban elkezdtem magamnak felfedezni a pratchett polcon kívül eső részt is.) a számok valahogy rákerültek a gépemre, aztán onnan az ipodomra is... mégis nagyon meglepődtem amikor tegnap este futás közben bekavarta nekem dj shuffle. ilyen jellegű pörgős zenék eddig valahogy hiányoztak a gyűjteményből, van köztük pár kifejezetten tucctucc is. de valami állati jó rá futni!

pont a végefele amikor már kezdtem lassítani került sorra a nyitózene. magamban a rohanó ewan mcgregort vizualizálva adott egy újabb löketet. szal ha majd a maraton-playlist összeállítására kerül sor (persze odébb van az) már van egy erős jelöltem.

a minap a könyvtárban a kezembe akadt a trainspotting című remekbe szabott film zenéje cédén. (újabban elkezdtem magamnak felfedezni a pratchett polcon kívül eső részt is.) a számok valahogy rákerültek a gépemre, aztán onnan az ipodomra is... mégis nagyon meglepődtem amikor tegnap este futás közben bekavarta nekem dj shuffle. ilyen jellegű pörgős zenék eddig valahogy hiányoztak a gyűjteményből, van köztük pár kifejezetten tucctucc is. de valami állati jó rá futni!

pont a végefele amikor már kezdtem lassítani került sorra a nyitózene. magamban a rohanó ewan mcgregort vizualizálva adott egy újabb löketet. szal ha majd a maraton-playlist összeállítására kerül sor (persze odébb van az) már van egy erős jelöltem.

a minap a könyvtárban a kezembe akadt a trainspotting című remekbe szabott film zenéje cédén. (újabban elkezdtem magamnak felfedezni a pratchett polcon kívül eső részt is.) a számok valahogy rákerültek a gépemre, aztán onnan az ipodomra is... mégis nagyon meglepődtem amikor tegnap este futás közben bekavarta nekem dj shuffle. ilyen jellegű pörgős zenék eddig valahogy hiányoztak a gyűjteményből, van köztük pár kifejezetten tucctucc is. de valami állati jó rá futni!

pont a végefele amikor már kezdtem lassítani került sorra a nyitózene. magamban a rohanó ewan mcgregort vizualizálva adott egy újabb löketet. szal ha majd a maraton-playlist összeállítására kerül sor (persze odébb van az) már van egy erős jelöltem.

egy sikeres egyetemi felvételi sikeresen betett az idei futóversenyemnek... vagy legalábbis ami a szeptemberi félmaratont illeti. több ok miatt nagyon sajnálom a dolgot, de a lényeg hogy rászoktam a futásra, verseny pedig lesz még. ahogy abdul is mondta volt, a tautont nem úszom meg:)

noshát, bár versenyezni a közeljövőben nem fogok, attól még lelkesen nyomom a kilométereket és egyre változatosabb terepeken! csütörtökön éjfélkor kattant be hogy ma még nem futottam és hejdejól esne. így kicsit későn indultam neki de épp naplemente volt és természetesen csontvilágos... bár furcsának tűnik az időpontválasztás, de végülis miért ne. meglepő módon hetek óta az egyik legjobb futásom volt, az 5 kmes kitérővel mentem el a vikinghajóig ami összvissz így saccperkábé 13 km, nem is rossz és tényleg jólesett.

másnap reggel pedig indultunk egy 3 napos kirándulásra akureyribe ami extra sportosra sikeredett. péntek délután már fel is fedeztem magamnak az uszodájukat ami igen nagy hírnévnek örvend (úsztam is, nem csak szauna és hot tub volt), majd az esti kártyapartinál már meg is lettem invitálva szombatra a helyi vitorlásklubba. a kezeslábas-extratapi szörföscuccba préselődve újfent az jutott eszembe hogy milyen jó dolog a sport. (és milyen jó lenne ha nem érezném magam bálnának.) tudom hogy hülyén néztem ki, de legalább annyira bűntudatom volt hogy egy fagyin kívül aznap már nem is ettem mást, vasárnap pedig csak két kávét. nem túl következetes, valóban.

szóval volt ott minden, kajakozás, szörfdeszkán bénázás és vitorlázás is. este még úszni is elmentem, erre külön büszke vagyok és elutasítottam a fuvart hazafele. inkább gyalogoltam és jól kinéztem hogy merre fogok futni másnap reggel. akureyri eszméletlen szép város, körbe végig (még júliusban is havas) hegyek veszik körül így igazán nem volt nehéz szép futópályát találni. másnap bár nagyon éreztem az előzőnapi aktívkodást, sikerült rávennem magam egy jó kávé után hogy elinduljak. a gikszer csak annyi volt hogy eddig szinte mindig lapos terepen futottam és a város finoman szólva dimbes-dombos. a terveknek megfelelően az erdő felé vettem az irányt és vagy a radiohead terelte el az amúgyis könnyen elkalandozó figyelmemet, vagy a saját gondolataim... de lényeg a lényeg, valahogy a bazinagy golfpálya kellős közepén találtam magam és egy igencsak meglepődött izlandi bácsitól kellett útbaigazitást kérnem. vagyis pontosabban csak annyit hogy hogyan jutok ki innen.

a futóösvény nem is volt messze, szépen bevitt az erdőbe (akureyriben ilyen is van!). mindenféle érdekes népek jöttek velem szembe, kiránduló turistától elkezdve a templomba vagy temetőbe igyekvő nénike. őket leszámítva izlandtól megszokott módon mindössze a saját társaságomat élveztem. bár csak 6 km-re saccolom a megtett utat, azért igencsak megdolgoztam a magaslatok miatt. (a lehető legjobb volt amit tehettem egy 6 órás autóút előtt.)

közben visszatértem keflavíkba és nemsokára indulok is az éjféli futásra, teljesen vadiúj zenékkel felszerelkezve.

futótársamnak gratulálok a megmérettetéshez. nem akarok nagyon fényezős dumákat lenyomni mert még elpirul... de basszus nem semmi. mármint az hogy nem csak 'pipa' hanem hogy szép eredmény is született. én még ott tartok hogy örülök ha majd túlélem. most pedig edzek keményen mert a tauton futásig sincs már annnnnyira sok idő...

egy sikeres egyetemi felvételi sikeresen betett az idei futóversenyemnek... vagy legalábbis ami a szeptemberi félmaratont illeti. több ok miatt nagyon sajnálom a dolgot, de a lényeg hogy rászoktam a futásra, verseny pedig lesz még. ahogy abdul is mondta volt, a tautont nem úszom meg:)

noshát, bár versenyezni a közeljövőben nem fogok, attól még lelkesen nyomom a kilométereket és egyre változatosabb terepeken! csütörtökön éjfélkor kattant be hogy ma még nem futottam és hejdejól esne. így kicsit későn indultam neki de épp naplemente volt és természetesen csontvilágos... bár furcsának tűnik az időpontválasztás, de végülis miért ne. meglepő módon hetek óta az egyik legjobb futásom volt, az 5 kmes kitérővel mentem el a vikinghajóig ami összvissz így saccperkábé 13 km, nem is rossz és tényleg jólesett.

másnap reggel pedig indultunk egy 3 napos kirándulásra akureyribe ami extra sportosra sikeredett. péntek délután már fel is fedeztem magamnak az uszodájukat ami igen nagy hírnévnek örvend (úsztam is, nem csak szauna és hot tub volt), majd az esti kártyapartinál már meg is lettem invitálva szombatra a helyi vitorlásklubba. a kezeslábas-extratapi szörföscuccba préselődve újfent az jutott eszembe hogy milyen jó dolog a sport. (és milyen jó lenne ha nem érezném magam bálnának.) tudom hogy hülyén néztem ki, de legalább annyira bűntudatom volt hogy egy fagyin kívül aznap már nem is ettem mást, vasárnap pedig csak két kávét. nem túl következetes, valóban.

szóval volt ott minden, kajakozás, szörfdeszkán bénázás és vitorlázás is. este még úszni is elmentem, erre külön büszke vagyok és elutasítottam a fuvart hazafele. inkább gyalogoltam és jól kinéztem hogy merre fogok futni másnap reggel. akureyri eszméletlen szép város, körbe végig (még júliusban is havas) hegyek veszik körül így igazán nem volt nehéz szép futópályát találni. másnap bár nagyon éreztem az előzőnapi aktívkodást, sikerült rávennem magam egy jó kávé után hogy elinduljak. a gikszer csak annyi volt hogy eddig szinte mindig lapos terepen futottam és a város finoman szólva dimbes-dombos. a terveknek megfelelően az erdő felé vettem az irányt és vagy a radiohead terelte el az amúgyis könnyen elkalandozó figyelmemet, vagy a saját gondolataim... de lényeg a lényeg, valahogy a bazinagy golfpálya kellős közepén találtam magam és egy igencsak meglepődött izlandi bácsitól kellett útbaigazitást kérnem. vagyis pontosabban csak annyit hogy hogyan jutok ki innen.

a futóösvény nem is volt messze, szépen bevitt az erdőbe (akureyriben ilyen is van!). mindenféle érdekes népek jöttek velem szembe, kiránduló turistától elkezdve a templomba vagy temetőbe igyekvő nénike. őket leszámítva izlandtól megszokott módon mindössze a saját társaságomat élveztem. bár csak 6 km-re saccolom a megtett utat, azért igencsak megdolgoztam a magaslatok miatt. (a lehető legjobb volt amit tehettem egy 6 órás autóút előtt.)

közben visszatértem keflavíkba és nemsokára indulok is az éjféli futásra, teljesen vadiúj zenékkel felszerelkezve.

futótársamnak gratulálok a megmérettetéshez. nem akarok nagyon fényezős dumákat lenyomni mert még elpirul... de basszus nem semmi. mármint az hogy nem csak 'pipa' hanem hogy szép eredmény is született. én még ott tartok hogy örülök ha majd túlélem. most pedig edzek keményen mert a tauton futásig sincs már annnnnyira sok idő...

egy sikeres egyetemi felvételi sikeresen betett az idei futóversenyemnek... vagy legalábbis ami a szeptemberi félmaratont illeti. több ok miatt nagyon sajnálom a dolgot, de a lényeg hogy rászoktam a futásra, verseny pedig lesz még. ahogy abdul is mondta volt, a tautont nem úszom meg:)

noshát, bár versenyezni a közeljövőben nem fogok, attól még lelkesen nyomom a kilométereket és egyre változatosabb terepeken! csütörtökön éjfélkor kattant be hogy ma még nem futottam és hejdejól esne. így kicsit későn indultam neki de épp naplemente volt és természetesen csontvilágos... bár furcsának tűnik az időpontválasztás, de végülis miért ne. meglepő módon hetek óta az egyik legjobb futásom volt, az 5 kmes kitérővel mentem el a vikinghajóig ami összvissz így saccperkábé 13 km, nem is rossz és tényleg jólesett.

másnap reggel pedig indultunk egy 3 napos kirándulásra akureyribe ami extra sportosra sikeredett. péntek délután már fel is fedeztem magamnak az uszodájukat ami igen nagy hírnévnek örvend (úsztam is, nem csak szauna és hot tub volt), majd az esti kártyapartinál már meg is lettem invitálva szombatra a helyi vitorlásklubba. a kezeslábas-extratapi szörföscuccba préselődve újfent az jutott eszembe hogy milyen jó dolog a sport. (és milyen jó lenne ha nem érezném magam bálnának.) tudom hogy hülyén néztem ki, de legalább annyira bűntudatom volt hogy egy fagyin kívül aznap már nem is ettem mást, vasárnap pedig csak két kávét. nem túl következetes, valóban.

szóval volt ott minden, kajakozás, szörfdeszkán bénázás és vitorlázás is. este még úszni is elmentem, erre külön büszke vagyok és elutasítottam a fuvart hazafele. inkább gyalogoltam és jól kinéztem hogy merre fogok futni másnap reggel. akureyri eszméletlen szép város, körbe végig (még júliusban is havas) hegyek veszik körül így igazán nem volt nehéz szép futópályát találni. másnap bár nagyon éreztem az előzőnapi aktívkodást, sikerült rávennem magam egy jó kávé után hogy elinduljak. a gikszer csak annyi volt hogy eddig szinte mindig lapos terepen futottam és a város finoman szólva dimbes-dombos. a terveknek megfelelően az erdő felé vettem az irányt és vagy a radiohead terelte el az amúgyis könnyen elkalandozó figyelmemet, vagy a saját gondolataim... de lényeg a lényeg, valahogy a bazinagy golfpálya kellős közepén találtam magam és egy igencsak meglepődött izlandi bácsitól kellett útbaigazitást kérnem. vagyis pontosabban csak annyit hogy hogyan jutok ki innen.

a futóösvény nem is volt messze, szépen bevitt az erdőbe (akureyriben ilyen is van!). mindenféle érdekes népek jöttek velem szembe, kiránduló turistától elkezdve a templomba vagy temetőbe igyekvő nénike. őket leszámítva izlandtól megszokott módon mindössze a saját társaságomat élveztem. bár csak 6 km-re saccolom a megtett utat, azért igencsak megdolgoztam a magaslatok miatt. (a lehető legjobb volt amit tehettem egy 6 órás autóút előtt.)

közben visszatértem keflavíkba és nemsokára indulok is az éjféli futásra, teljesen vadiúj zenékkel felszerelkezve.

futótársamnak gratulálok a megmérettetéshez. nem akarok nagyon fényezős dumákat lenyomni mert még elpirul... de basszus nem semmi. mármint az hogy nem csak 'pipa' hanem hogy szép eredmény is született. én még ott tartok hogy örülök ha majd túlélem. most pedig edzek keményen mert a tauton futásig sincs már annnnnyira sok idő...

egy sikeres egyetemi felvételi sikeresen betett az idei futóversenyemnek... vagy legalábbis ami a szeptemberi félmaratont illeti. több ok miatt nagyon sajnálom a dolgot, de a lényeg hogy rászoktam a futásra, verseny pedig lesz még. ahogy abdul is mondta volt, a tautont nem úszom meg:)

noshát, bár versenyezni a közeljövőben nem fogok, attól még lelkesen nyomom a kilométereket és egyre változatosabb terepeken! csütörtökön éjfélkor kattant be hogy ma még nem futottam és hejdejól esne. így kicsit későn indultam neki de épp naplemente volt és természetesen csontvilágos... bár furcsának tűnik az időpontválasztás, de végülis miért ne. meglepő módon hetek óta az egyik legjobb futásom volt, az 5 kmes kitérővel mentem el a vikinghajóig ami összvissz így saccperkábé 13 km, nem is rossz és tényleg jólesett.

másnap reggel pedig indultunk egy 3 napos kirándulásra akureyribe ami extra sportosra sikeredett. péntek délután már fel is fedeztem magamnak az uszodájukat ami igen nagy hírnévnek örvend (úsztam is, nem csak szauna és hot tub volt), majd az esti kártyapartinál már meg is lettem invitálva szombatra a helyi vitorlásklubba. a kezeslábas-extratapi szörföscuccba préselődve újfent az jutott eszembe hogy milyen jó dolog a sport. (és milyen jó lenne ha nem érezném magam bálnának.) tudom hogy hülyén néztem ki, de legalább annyira bűntudatom volt hogy egy fagyin kívül aznap már nem is ettem mást, vasárnap pedig csak két kávét. nem túl következetes, valóban.

szóval volt ott minden, kajakozás, szörfdeszkán bénázás és vitorlázás is. este még úszni is elmentem, erre külön büszke vagyok és elutasítottam a fuvart hazafele. inkább gyalogoltam és jól kinéztem hogy merre fogok futni másnap reggel. akureyri eszméletlen szép város, körbe végig (még júliusban is havas) hegyek veszik körül így igazán nem volt nehéz szép futópályát találni. másnap bár nagyon éreztem az előzőnapi aktívkodást, sikerült rávennem magam egy jó kávé után hogy elinduljak. a gikszer csak annyi volt hogy eddig szinte mindig lapos terepen futottam és a város finoman szólva dimbes-dombos. a terveknek megfelelően az erdő felé vettem az irányt és vagy a radiohead terelte el az amúgyis könnyen elkalandozó figyelmemet, vagy a saját gondolataim... de lényeg a lényeg, valahogy a bazinagy golfpálya kellős közepén találtam magam és egy igencsak meglepődött izlandi bácsitól kellett útbaigazitást kérnem. vagyis pontosabban csak annyit hogy hogyan jutok ki innen.

a futóösvény nem is volt messze, szépen bevitt az erdőbe (akureyriben ilyen is van!). mindenféle érdekes népek jöttek velem szembe, kiránduló turistától elkezdve a templomba vagy temetőbe igyekvő nénike. őket leszámítva izlandtól megszokott módon mindössze a saját társaságomat élveztem. bár csak 6 km-re saccolom a megtett utat, azért igencsak megdolgoztam a magaslatok miatt. (a lehető legjobb volt amit tehettem egy 6 órás autóút előtt.)

közben visszatértem keflavíkba és nemsokára indulok is az éjféli futásra, teljesen vadiúj zenékkel felszerelkezve.

futótársamnak gratulálok a megmérettetéshez. nem akarok nagyon fényezős dumákat lenyomni mert még elpirul... de basszus nem semmi. mármint az hogy nem csak 'pipa' hanem hogy szép eredmény is született. én még ott tartok hogy örülök ha majd túlélem. most pedig edzek keményen mert a tauton futásig sincs már annnnnyira sok idő...

…avagy V. Délibáb Futás, Hortobágy. Tulajdonképpen már az hülyeség, hogy egy valamivel hosszabb, mint egyórás futás gyakorlatilag napi program. Márpedig a szombat kaputól kapuig bő 14 óra elfoglaltságot jelentett, persze ebben a tiszta hat óra vonatozás vitte a prímet, pedig tényleg nincs messze innen a Hortobágy. Felkészültem az útra, szerencsétlen Hogfather-t  előbb-utóbb be fogom fejezni, bár már több km van benne, mint egy közepesen használt autóban.

Szóval fél nyolckor nekivágtam, lesz, ami lesz jelleggel. Lelkiismeretesen bekészíttetem mindent, amiről meg voltam győződve, hogy kellhet, de mivel ez nem modellezőszakkör, azért ez nem volt túl sok dolog. Ez is jó a futásban, ugye. Az utazás - ahogy mondani szokás – eseménytelenül telt. Tiszafüreden volt egy órám az átszállásra, ez azért jó, mert ha nem is rendeztem nagy városnézést, a település „Váci utcáját” meg tudtam tekinteni, illetve találtam egy helyett, ahol a legideálisabb időben, azaz a verseny előtt 3-4 órával  ehettem valamit. Mivel ilyenkor ajánlott a szénhidrát, nekiláttam palacsintázni. Még aztán a boltban vettem banánt és izotóniás italt, ami kielégíti a „nátriumos” kitételt – ezt támasztják az ilyenkor elfogyasztandó ital elé követelményként a szakemberek. Ebből már látszik, mennyire céltudatosan készültem a versenyre (a doboz Szofi csak valami félreértés lehetett).

Kicsivel fél 12 után kászálódtam le a vonatról, vagy huszönötödmagammal, így csak a tömeget kellett követnem a versenyközpontig, bár eltévedni se nagyon lehet, egyenes út vezet a Kilenclyukú hídig az állomástól. Ott már zajlott az élet, mindenféle ad hoc sátrak, de az egyébként valószínűleg mindig ott lévő, turistákra vadászó kirakodóvásárosok is. A közelben van egy kemping, ott voltak az öltözők, meg a ruhatár, egész jól ki volt találva a helykihasználás. Végigmentem a szokásos procedúrán, egy ezres letétért megkaptam a cipőfűzőre erősítendő időmérő chip-et, meg a rajtszámom (valóban 1112, kék színnel, a 12 km-es futóknak ez a szín járt; ezer alatt a félmaratonistáknak, kétezer felett a hatosoknak osztottak számot), illetve egy ajándék pólót, meg a főszponzortól egy szerencsesütit, amiben ordenáré módon a papíron a „viszlát!” felirat volt, de az legalább több nyelven.

Kicsit ücsörögtem még a híddal szemben, elfogyasztva a szükségesnek gondolt italmennyiséget, majd elmentem átöltözni. Előző este igen okosan választottam pólót. A várt időjárás miatt fehér és vékony cuccot kerestem és kezembe akadt egy ősrégi Garfield pólóm, nem is volt kérdés, hogy ezt fogom viselni. Mondjuk a rajtszám miatt jóformán csak a macska neve látszódott, de sebaj, az is elég. Volt még egy kisebb problémám, a kedvenc, és versenyzésre leginkább alkalmas nadrágomnak nincs zsebe, így az mp3-lejásztót egy elegánsnak gondolt megoldással a nadrág madzagjához celluxoztam, mivel nem akartam a kezemben vinni.  Így tehát már majdnem készen álltam, leadtam a pakkom a megőrzőbe, aztán az „asszimilálódni kell”-elv jegyében elmentem bemelegíteni a sebtében valószínűleg erre a célra lekaszált közeli focipályára. Nem tartom akkora ötletnek, hogy 12 km előtt még minimum egyet kocogjon az ember, de elvégeztem becsülettel, meg nyújtottam is, mert az fontos.

A közben lezajlott csikósbemutatót, meg a közös bemelegítést kihagytam, annyira nem voltam konformista. Közben többször elhangzott, hogy a rajthoz becsült teljesítmény alapján álljon oda mindenki, előre azok akik 3:30 körüli km-eket futnak (velük kapcsolatban kizárólag nyomdafestéket nem tűrő gondolatok jutottak eszembe). A leghátsó kategória az 5 perc felettiek, majd a túrázók (a hat km-t lehetett sétálni is, családi program gyanánt). Mivel említettem már, hogy milyen teljesítményre vagyok képes, és mit vártam magamtól, beálltam leghátra (összesen majdnem 1500 rajtoltak el…). Előtte még az ingyenes naptej standon minden kilógó felületemet lekezeltem, mert nem említettem, hogy az egész nap felhős ég a verseny előtt 10 perccel kitisztult és elkezdett igazi júliusi idő lenni (és tartott egészen célbaérkezésem után 5 percig). Ügyes.

Mielőtt elindulnék, vessünk egy pillantást az útvonalra, ami a hídon át a Nemzeti Parkban kanyargott főleg, javarészt máskor érintetlen területeken (ki lehet találni a 21 km útvonalát is...):

A hátra beállás annyiból volt rossz ötlet, hogy a rajtlövés után mintegy két perccel jutottam át a rajtvonalon, szerencsére a chip ugye méri a nettó időt. A másik kínos dolog ezzel az volt, hogy az első kétezren, amikor borzasztóan sűrűn voltunk, nem győztem előzgetni az óvatosan induló félmaratonistákat, az egyszerűen lassabbakat, meg a túrázó hatos családokat. Persze ez legyen a legnagyobb problémám. Az egyszerűen lassabbakra visszatérve, ez természetesen nem az én érdemem, hanem azé, hogy egy ilyen tömegsportrendezvény nagyon családias, egy családban pedig ugye vannak mindenféle emberek, köztük olyan öregek, akiknek a korában már évek óta a föld alatt leszek, valamint lelkes kissrácok és lányok, akik még szerencsére nem olyan cinikus faszok, mint én.

Lassan kifutottunk az aszfaltról, bele a pusztába, közben elkanyarodott a legrövidebb útvonal, én meg azon gondolkoztam, hogy miért fáj annyira már háromezer előtt a meghúzódottnak diagnosztizált lábam? Mikor négyhez közeledve a másik combom is ugyanott elkezdett hasogatni, megijedtem, de további ötszáz után mintegy varázsütésre elmúltak ezek a dolgok, és a fülembe duruzsoló zene alapján az időm is teljesen rendben volt magamhoz képest. Aztán búcsút vettünk a félmaratonistáktól is féltáv előtt nem sokkal, az első frissítő-állomásnál, ahol borzasztó nagy tumultus volt. Ez a frissítés egy nagy humbug. Tudom én, hogy kell, csak kiesel a tempóból, meg a tíz perce a napra készített poharakban lévő nedűk frissítő-értéke nem az igazi.

Az igazi élmény a következő háromezer volt, a pusztán, nagyjából azonos tempóban futó társak, szürkemarhák, gémeskutak közt. Mondjuk mikor egy-egy marhacsapást kellett keresztezni, igen erősen kigyulladt a bokasérülés-veszélyre figyelmeztető lámpa, a 15-20 centis mély nyomok finoman szólva is akadályverseny-jellegűek voltak.

A hosszútávfutó mellesleg tényleg magányos. Hibába vannak sokan körülötte, mindenki magára figyel (persze mindenki segítőkész, ha gond van) és a saját tempójában fut – és igazából nincs két egyforma. Ez a Hortobágyon aztán még hangsúlyosabb. Azt hiszem, a kilencedik ezerért megérte az eddigi egész felkészülés. És volt hónapok óta öt-hat percem, amikor tényleg jól éreztem magam. Aztán elkezdtem fáradni, meg visszakanyarodtunk a falu felé. A fáradás mondjuk azt jelentette, hogy kezdtem kevésbé jól érezni magam, de a tempót tudtam tartani. Itt már a zenéből saccolva több perccel a tervezett idő előtt jártam, ez adott némi pluszmotivációt.

Az utolsó kétezer maga volt a halál. Sikerült elég jól beosztani az erőm, de hogy a velünk rajtoló túrázó családokkal népesült be az út, az nem volt olyan jó, még ha biztatták is a futókat rendesen. Így legalább lett erőm kikerülni őket… Illetve a szervezők a végére betettek egy „átmentek a nyílt sínen, kicsit később lementek a hosszú lépcsőn” című részt, ami az igazat megvallva egyenesen szar volt.  

Végül egy emberes, 150 méteres hajrát is kivágtam, de a célban a „middle-finger-response”-t nem mertem megkockáztatni, a BSI-sek még kitiltanak a félmaratonról. Így kedvenc macskámnak reklámot csinálva sprinteltem át a célvonalon, teljesen ostoba módon a futóórára rá se nézve.

Felvettem a befutócsomagot, amiben kitörő örömmel fedeztem fel két csoki mellett egy sört is, amit kicsit odébb, a fűbe rogyó szakaszon ki is bontottam (mondjuk jóval hidegebb volt, mint a kapott ásványvíz). Körülnézve rájöttem, hogy a sportos életmódról még van mit tanulnom, ha akarok egyáltalán… Azért nyújtottam is kicsit, a biztonság kedvéért.

Vagy negyedórát hallgattam, ahogy a szpíker fogadja a befutókat, de miután elkezdett az agyamra menni, meg összeszedtem magam, elmentem zuhanyozni és átöltözni a kempingbe (közben az is kiderült, hogy a nyertes félmaratonista nem ért utol). Visszatérve megkóstoltam a napközben sokat emlegetett gulyást, ami nem volt egy nagy szám, ám miközben falatoztam, feltűntek az emberek, akik a kinyomtatott eredményeket ragasztgatták ki az érdeklődőknek. A lapon ujjamat végigfuttatva megrökönyödve bukkantam a nevem mellett az időmre, ami 1:07:47 lett, ezzel a kb. 148 fős férfimezőny 75. helyén végeztem. Ennél közepebb középmezőny nem lehetnék. Kis fejszámolással az is látható, hogy az 1:08-as 12 km egyenletesen tartott további kilenc esetén 1:59-es félmaratont eredményezne. Mivel gyakorlatilag meghaltam a végére, ez azt hiszem a tudomány nélküli fantasztikum területe.

Búcsúzul még körbementem a pásztormúzeumban, majd a közeledő vihar és a vele szemben küzdő napsütésnek köszönhetően majd egy órát a hónap legnagyobb szivárványa alatt utazva hazavonatoztam. Itt a vége, fuss el véle.

…avagy V. Délibáb Futás, Hortobágy. Tulajdonképpen már az hülyeség, hogy egy valamivel hosszabb, mint egyórás futás gyakorlatilag napi program. Márpedig a szombat kaputól kapuig bő 14 óra elfoglaltságot jelentett, persze ebben a tiszta hat óra vonatozás vitte a prímet, pedig tényleg nincs messze innen a Hortobágy. Felkészültem az útra, szerencsétlen Hogfather-t  előbb-utóbb be fogom fejezni, bár már több km van benne, mint egy közepesen használt autóban.

Szóval fél nyolckor nekivágtam, lesz, ami lesz jelleggel. Lelkiismeretesen bekészíttetem mindent, amiről meg voltam győződve, hogy kellhet, de mivel ez nem modellezőszakkör, azért ez nem volt túl sok dolog. Ez is jó a futásban, ugye. Az utazás - ahogy mondani szokás – eseménytelenül telt. Tiszafüreden volt egy órám az átszállásra, ez azért jó, mert ha nem is rendeztem nagy városnézést, a település „Váci utcáját” meg tudtam tekinteni, illetve találtam egy helyett, ahol a legideálisabb időben, azaz a verseny előtt 3-4 órával  ehettem valamit. Mivel ilyenkor ajánlott a szénhidrát, nekiláttam palacsintázni. Még aztán a boltban vettem banánt és izotóniás italt, ami kielégíti a „nátriumos” kitételt – ezt támasztják az ilyenkor elfogyasztandó ital elé követelményként a szakemberek. Ebből már látszik, mennyire céltudatosan készültem a versenyre (a doboz Szofi csak valami félreértés lehetett).

Kicsivel fél 12 után kászálódtam le a vonatról, vagy huszönötödmagammal, így csak a tömeget kellett követnem a versenyközpontig, bár eltévedni se nagyon lehet, egyenes út vezet a Kilenclyukú hídig az állomástól. Ott már zajlott az élet, mindenféle ad hoc sátrak, de az egyébként valószínűleg mindig ott lévő, turistákra vadászó kirakodóvásárosok is. A közelben van egy kemping, ott voltak az öltözők, meg a ruhatár, egész jól ki volt találva a helykihasználás. Végigmentem a szokásos procedúrán, egy ezres letétért megkaptam a cipőfűzőre erősítendő időmérő chip-et, meg a rajtszámom (valóban 1112, kék színnel, a 12 km-es futóknak ez a szín járt; ezer alatt a félmaratonistáknak, kétezer felett a hatosoknak osztottak számot), illetve egy ajándék pólót, meg a főszponzortól egy szerencsesütit, amiben ordenáré módon a papíron a „viszlát!” felirat volt, de az legalább több nyelven.

Kicsit ücsörögtem még a híddal szemben, elfogyasztva a szükségesnek gondolt italmennyiséget, majd elmentem átöltözni. Előző este igen okosan választottam pólót. A várt időjárás miatt fehér és vékony cuccot kerestem és kezembe akadt egy ősrégi Garfield pólóm, nem is volt kérdés, hogy ezt fogom viselni. Mondjuk a rajtszám miatt jóformán csak a macska neve látszódott, de sebaj, az is elég. Volt még egy kisebb problémám, a kedvenc, és versenyzésre leginkább alkalmas nadrágomnak nincs zsebe, így az mp3-lejásztót egy elegánsnak gondolt megoldással a nadrág madzagjához celluxoztam, mivel nem akartam a kezemben vinni.  Így tehát már majdnem készen álltam, leadtam a pakkom a megőrzőbe, aztán az „asszimilálódni kell”-elv jegyében elmentem bemelegíteni a sebtében valószínűleg erre a célra lekaszált közeli focipályára. Nem tartom akkora ötletnek, hogy 12 km előtt még minimum egyet kocogjon az ember, de elvégeztem becsülettel, meg nyújtottam is, mert az fontos.

A közben lezajlott csikósbemutatót, meg a közös bemelegítést kihagytam, annyira nem voltam konformista. Közben többször elhangzott, hogy a rajthoz becsült teljesítmény alapján álljon oda mindenki, előre azok akik 3:30 körüli km-eket futnak (velük kapcsolatban kizárólag nyomdafestéket nem tűrő gondolatok jutottak eszembe). A leghátsó kategória az 5 perc felettiek, majd a túrázók (a hat km-t lehetett sétálni is, családi program gyanánt). Mivel említettem már, hogy milyen teljesítményre vagyok képes, és mit vártam magamtól, beálltam leghátra (összesen majdnem 1500 rajtoltak el…). Előtte még az ingyenes naptej standon minden kilógó felületemet lekezeltem, mert nem említettem, hogy az egész nap felhős ég a verseny előtt 10 perccel kitisztult és elkezdett igazi júliusi idő lenni (és tartott egészen célbaérkezésem után 5 percig). Ügyes.

Mielőtt elindulnék, vessünk egy pillantást az útvonalra, ami a hídon át a Nemzeti Parkban kanyargott főleg, javarészt máskor érintetlen területeken (ki lehet találni a 21 km útvonalát is...):

A hátra beállás annyiból volt rossz ötlet, hogy a rajtlövés után mintegy két perccel jutottam át a rajtvonalon, szerencsére a chip ugye méri a nettó időt. A másik kínos dolog ezzel az volt, hogy az első kétezren, amikor borzasztóan sűrűn voltunk, nem győztem előzgetni az óvatosan induló félmaratonistákat, az egyszerűen lassabbakat, meg a túrázó hatos családokat. Persze ez legyen a legnagyobb problémám. Az egyszerűen lassabbakra visszatérve, ez természetesen nem az én érdemem, hanem azé, hogy egy ilyen tömegsportrendezvény nagyon családias, egy családban pedig ugye vannak mindenféle emberek, köztük olyan öregek, akiknek a korában már évek óta a föld alatt leszek, valamint lelkes kissrácok és lányok, akik még szerencsére nem olyan cinikus faszok, mint én.

Lassan kifutottunk az aszfaltról, bele a pusztába, közben elkanyarodott a legrövidebb útvonal, én meg azon gondolkoztam, hogy miért fáj annyira már háromezer előtt a meghúzódottnak diagnosztizált lábam? Mikor négyhez közeledve a másik combom is ugyanott elkezdett hasogatni, megijedtem, de további ötszáz után mintegy varázsütésre elmúltak ezek a dolgok, és a fülembe duruzsoló zene alapján az időm is teljesen rendben volt magamhoz képest. Aztán búcsút vettünk a félmaratonistáktól is féltáv előtt nem sokkal, az első frissítő-állomásnál, ahol borzasztó nagy tumultus volt. Ez a frissítés egy nagy humbug. Tudom én, hogy kell, csak kiesel a tempóból, meg a tíz perce a napra készített poharakban lévő nedűk frissítő-értéke nem az igazi.

Az igazi élmény a következő háromezer volt, a pusztán, nagyjából azonos tempóban futó társak, szürkemarhák, gémeskutak közt. Mondjuk mikor egy-egy marhacsapást kellett keresztezni, igen erősen kigyulladt a bokasérülés-veszélyre figyelmeztető lámpa, a 15-20 centis mély nyomok finoman szólva is akadályverseny-jellegűek voltak.

A hosszútávfutó mellesleg tényleg magányos. Hibába vannak sokan körülötte, mindenki magára figyel (persze mindenki segítőkész, ha gond van) és a saját tempójában fut – és igazából nincs két egyforma. Ez a Hortobágyon aztán még hangsúlyosabb. Azt hiszem, a kilencedik ezerért megérte az eddigi egész felkészülés. És volt hónapok óta öt-hat percem, amikor tényleg jól éreztem magam. Aztán elkezdtem fáradni, meg visszakanyarodtunk a falu felé. A fáradás mondjuk azt jelentette, hogy kezdtem kevésbé jól érezni magam, de a tempót tudtam tartani. Itt már a zenéből saccolva több perccel a tervezett idő előtt jártam, ez adott némi pluszmotivációt.

Az utolsó kétezer maga volt a halál. Sikerült elég jól beosztani az erőm, de hogy a velünk rajtoló túrázó családokkal népesült be az út, az nem volt olyan jó, még ha biztatták is a futókat rendesen. Így legalább lett erőm kikerülni őket… Illetve a szervezők a végére betettek egy „átmentek a nyílt sínen, kicsit később lementek a hosszú lépcsőn” című részt, ami az igazat megvallva egyenesen szar volt.  

Végül egy emberes, 150 méteres hajrát is kivágtam, de a célban a „middle-finger-response”-t nem mertem megkockáztatni, a BSI-sek még kitiltanak a félmaratonról. Így kedvenc macskámnak reklámot csinálva sprinteltem át a célvonalon, teljesen ostoba módon a futóórára rá se nézve.

Felvettem a befutócsomagot, amiben kitörő örömmel fedeztem fel két csoki mellett egy sört is, amit kicsit odébb, a fűbe rogyó szakaszon ki is bontottam (mondjuk jóval hidegebb volt, mint a kapott ásványvíz). Körülnézve rájöttem, hogy a sportos életmódról még van mit tanulnom, ha akarok egyáltalán… Azért nyújtottam is kicsit, a biztonság kedvéért.

Vagy negyedórát hallgattam, ahogy a szpíker fogadja a befutókat, de miután elkezdett az agyamra menni, meg összeszedtem magam, elmentem zuhanyozni és átöltözni a kempingbe (közben az is kiderült, hogy a nyertes félmaratonista nem ért utol). Visszatérve megkóstoltam a napközben sokat emlegetett gulyást, ami nem volt egy nagy szám, ám miközben falatoztam, feltűntek az emberek, akik a kinyomtatott eredményeket ragasztgatták ki az érdeklődőknek. A lapon ujjamat végigfuttatva megrökönyödve bukkantam a nevem mellett az időmre, ami 1:07:47 lett, ezzel a kb. 148 fős férfimezőny 75. helyén végeztem. Ennél közepebb középmezőny nem lehetnék. Kis fejszámolással az is látható, hogy az 1:08-as 12 km egyenletesen tartott további kilenc esetén 1:59-es félmaratont eredményezne. Mivel gyakorlatilag meghaltam a végére, ez azt hiszem a tudomány nélküli fantasztikum területe.

Búcsúzul még körbementem a pásztormúzeumban, majd a közeledő vihar és a vele szemben küzdő napsütésnek köszönhetően majd egy órát a hónap legnagyobb szivárványa alatt utazva hazavonatoztam. Itt a vége, fuss el véle.

…avagy V. Délibáb Futás, Hortobágy. Tulajdonképpen már az hülyeség, hogy egy valamivel hosszabb, mint egyórás futás gyakorlatilag napi program. Márpedig a szombat kaputól kapuig bő 14 óra elfoglaltságot jelentett, persze ebben a tiszta hat óra vonatozás vitte a prímet, pedig tényleg nincs messze innen a Hortobágy. Felkészültem az útra, szerencsétlen Hogfather-t  előbb-utóbb be fogom fejezni, bár már több km van benne, mint egy közepesen használt autóban.

Szóval fél nyolckor nekivágtam, lesz, ami lesz jelleggel. Lelkiismeretesen bekészíttetem mindent, amiről meg voltam győződve, hogy kellhet, de mivel ez nem modellezőszakkör, azért ez nem volt túl sok dolog. Ez is jó a futásban, ugye. Az utazás - ahogy mondani szokás – eseménytelenül telt. Tiszafüreden volt egy órám az átszállásra, ez azért jó, mert ha nem is rendeztem nagy városnézést, a település „Váci utcáját” meg tudtam tekinteni, illetve találtam egy helyett, ahol a legideálisabb időben, azaz a verseny előtt 3-4 órával  ehettem valamit. Mivel ilyenkor ajánlott a szénhidrát, nekiláttam palacsintázni. Még aztán a boltban vettem banánt és izotóniás italt, ami kielégíti a „nátriumos” kitételt – ezt támasztják az ilyenkor elfogyasztandó ital elé követelményként a szakemberek. Ebből már látszik, mennyire céltudatosan készültem a versenyre (a doboz Szofi csak valami félreértés lehetett).

Kicsivel fél 12 után kászálódtam le a vonatról, vagy huszönötödmagammal, így csak a tömeget kellett követnem a versenyközpontig, bár eltévedni se nagyon lehet, egyenes út vezet a Kilenclyukú hídig az állomástól. Ott már zajlott az élet, mindenféle ad hoc sátrak, de az egyébként valószínűleg mindig ott lévő, turistákra vadászó kirakodóvásárosok is. A közelben van egy kemping, ott voltak az öltözők, meg a ruhatár, egész jól ki volt találva a helykihasználás. Végigmentem a szokásos procedúrán, egy ezres letétért megkaptam a cipőfűzőre erősítendő időmérő chip-et, meg a rajtszámom (valóban 1112, kék színnel, a 12 km-es futóknak ez a szín járt; ezer alatt a félmaratonistáknak, kétezer felett a hatosoknak osztottak számot), illetve egy ajándék pólót, meg a főszponzortól egy szerencsesütit, amiben ordenáré módon a papíron a „viszlát!” felirat volt, de az legalább több nyelven.

Kicsit ücsörögtem még a híddal szemben, elfogyasztva a szükségesnek gondolt italmennyiséget, majd elmentem átöltözni. Előző este igen okosan választottam pólót. A várt időjárás miatt fehér és vékony cuccot kerestem és kezembe akadt egy ősrégi Garfield pólóm, nem is volt kérdés, hogy ezt fogom viselni. Mondjuk a rajtszám miatt jóformán csak a macska neve látszódott, de sebaj, az is elég. Volt még egy kisebb problémám, a kedvenc, és versenyzésre leginkább alkalmas nadrágomnak nincs zsebe, így az mp3-lejásztót egy elegánsnak gondolt megoldással a nadrág madzagjához celluxoztam, mivel nem akartam a kezemben vinni.  Így tehát már majdnem készen álltam, leadtam a pakkom a megőrzőbe, aztán az „asszimilálódni kell”-elv jegyében elmentem bemelegíteni a sebtében valószínűleg erre a célra lekaszált közeli focipályára. Nem tartom akkora ötletnek, hogy 12 km előtt még minimum egyet kocogjon az ember, de elvégeztem becsülettel, meg nyújtottam is, mert az fontos.

A közben lezajlott csikósbemutatót, meg a közös bemelegítést kihagytam, annyira nem voltam konformista. Közben többször elhangzott, hogy a rajthoz becsült teljesítmény alapján álljon oda mindenki, előre azok akik 3:30 körüli km-eket futnak (velük kapcsolatban kizárólag nyomdafestéket nem tűrő gondolatok jutottak eszembe). A leghátsó kategória az 5 perc felettiek, majd a túrázók (a hat km-t lehetett sétálni is, családi program gyanánt). Mivel említettem már, hogy milyen teljesítményre vagyok képes, és mit vártam magamtól, beálltam leghátra (összesen majdnem 1500 rajtoltak el…). Előtte még az ingyenes naptej standon minden kilógó felületemet lekezeltem, mert nem említettem, hogy az egész nap felhős ég a verseny előtt 10 perccel kitisztult és elkezdett igazi júliusi idő lenni (és tartott egészen célbaérkezésem után 5 percig). Ügyes.

Mielőtt elindulnék, vessünk egy pillantást az útvonalra, ami a hídon át a Nemzeti Parkban kanyargott főleg, javarészt máskor érintetlen területeken (ki lehet találni a 21 km útvonalát is...):

A hátra beállás annyiból volt rossz ötlet, hogy a rajtlövés után mintegy két perccel jutottam át a rajtvonalon, szerencsére a chip ugye méri a nettó időt. A másik kínos dolog ezzel az volt, hogy az első kétezren, amikor borzasztóan sűrűn voltunk, nem győztem előzgetni az óvatosan induló félmaratonistákat, az egyszerűen lassabbakat, meg a túrázó hatos családokat. Persze ez legyen a legnagyobb problémám. Az egyszerűen lassabbakra visszatérve, ez természetesen nem az én érdemem, hanem azé, hogy egy ilyen tömegsportrendezvény nagyon családias, egy családban pedig ugye vannak mindenféle emberek, köztük olyan öregek, akiknek a korában már évek óta a föld alatt leszek, valamint lelkes kissrácok és lányok, akik még szerencsére nem olyan cinikus faszok, mint én.

Lassan kifutottunk az aszfaltról, bele a pusztába, közben elkanyarodott a legrövidebb útvonal, én meg azon gondolkoztam, hogy miért fáj annyira már háromezer előtt a meghúzódottnak diagnosztizált lábam? Mikor négyhez közeledve a másik combom is ugyanott elkezdett hasogatni, megijedtem, de további ötszáz után mintegy varázsütésre elmúltak ezek a dolgok, és a fülembe duruzsoló zene alapján az időm is teljesen rendben volt magamhoz képest. Aztán búcsút vettünk a félmaratonistáktól is féltáv előtt nem sokkal, az első frissítő-állomásnál, ahol borzasztó nagy tumultus volt. Ez a frissítés egy nagy humbug. Tudom én, hogy kell, csak kiesel a tempóból, meg a tíz perce a napra készített poharakban lévő nedűk frissítő-értéke nem az igazi.

Az igazi élmény a következő háromezer volt, a pusztán, nagyjából azonos tempóban futó társak, szürkemarhák, gémeskutak közt. Mondjuk mikor egy-egy marhacsapást kellett keresztezni, igen erősen kigyulladt a bokasérülés-veszélyre figyelmeztető lámpa, a 15-20 centis mély nyomok finoman szólva is akadályverseny-jellegűek voltak.

A hosszútávfutó mellesleg tényleg magányos. Hibába vannak sokan körülötte, mindenki magára figyel (persze mindenki segítőkész, ha gond van) és a saját tempójában fut – és igazából nincs két egyforma. Ez a Hortobágyon aztán még hangsúlyosabb. Azt hiszem, a kilencedik ezerért megérte az eddigi egész felkészülés. És volt hónapok óta öt-hat percem, amikor tényleg jól éreztem magam. Aztán elkezdtem fáradni, meg visszakanyarodtunk a falu felé. A fáradás mondjuk azt jelentette, hogy kezdtem kevésbé jól érezni magam, de a tempót tudtam tartani. Itt már a zenéből saccolva több perccel a tervezett idő előtt jártam, ez adott némi pluszmotivációt.

Az utolsó kétezer maga volt a halál. Sikerült elég jól beosztani az erőm, de hogy a velünk rajtoló túrázó családokkal népesült be az út, az nem volt olyan jó, még ha biztatták is a futókat rendesen. Így legalább lett erőm kikerülni őket… Illetve a szervezők a végére betettek egy „átmentek a nyílt sínen, kicsit később lementek a hosszú lépcsőn” című részt, ami az igazat megvallva egyenesen szar volt.  

Végül egy emberes, 150 méteres hajrát is kivágtam, de a célban a „middle-finger-response”-t nem mertem megkockáztatni, a BSI-sek még kitiltanak a félmaratonról. Így kedvenc macskámnak reklámot csinálva sprinteltem át a célvonalon, teljesen ostoba módon a futóórára rá se nézve.

Felvettem a befutócsomagot, amiben kitörő örömmel fedeztem fel két csoki mellett egy sört is, amit kicsit odébb, a fűbe rogyó szakaszon ki is bontottam (mondjuk jóval hidegebb volt, mint a kapott ásványvíz). Körülnézve rájöttem, hogy a sportos életmódról még van mit tanulnom, ha akarok egyáltalán… Azért nyújtottam is kicsit, a biztonság kedvéért.

Vagy negyedórát hallgattam, ahogy a szpíker fogadja a befutókat, de miután elkezdett az agyamra menni, meg összeszedtem magam, elmentem zuhanyozni és átöltözni a kempingbe (közben az is kiderült, hogy a nyertes félmaratonista nem ért utol). Visszatérve megkóstoltam a napközben sokat emlegetett gulyást, ami nem volt egy nagy szám, ám miközben falatoztam, feltűntek az emberek, akik a kinyomtatott eredményeket ragasztgatták ki az érdeklődőknek. A lapon ujjamat végigfuttatva megrökönyödve bukkantam a nevem mellett az időmre, ami 1:07:47 lett, ezzel a kb. 148 fős férfimezőny 75. helyén végeztem. Ennél közepebb középmezőny nem lehetnék. Kis fejszámolással az is látható, hogy az 1:08-as 12 km egyenletesen tartott további kilenc esetén 1:59-es félmaratont eredményezne. Mivel gyakorlatilag meghaltam a végére, ez azt hiszem a tudomány nélküli fantasztikum területe.

Búcsúzul még körbementem a pásztormúzeumban, majd a közeledő vihar és a vele szemben küzdő napsütésnek köszönhetően majd egy órát a hónap legnagyobb szivárványa alatt utazva hazavonatoztam. Itt a vége, fuss el véle.

…avagy V. Délibáb Futás, Hortobágy. Tulajdonképpen már az hülyeség, hogy egy valamivel hosszabb, mint egyórás futás gyakorlatilag napi program. Márpedig a szombat kaputól kapuig bő 14 óra elfoglaltságot jelentett, persze ebben a tiszta hat óra vonatozás vitte a prímet, pedig tényleg nincs messze innen a Hortobágy. Felkészültem az útra, szerencsétlen Hogfather-t  előbb-utóbb be fogom fejezni, bár már több km van benne, mint egy közepesen használt autóban.

Szóval fél nyolckor nekivágtam, lesz, ami lesz jelleggel. Lelkiismeretesen bekészíttetem mindent, amiről meg voltam győződve, hogy kellhet, de mivel ez nem modellezőszakkör, azért ez nem volt túl sok dolog. Ez is jó a futásban, ugye. Az utazás - ahogy mondani szokás – eseménytelenül telt. Tiszafüreden volt egy órám az átszállásra, ez azért jó, mert ha nem is rendeztem nagy városnézést, a település „Váci utcáját” meg tudtam tekinteni, illetve találtam egy helyett, ahol a legideálisabb időben, azaz a verseny előtt 3-4 órával  ehettem valamit. Mivel ilyenkor ajánlott a szénhidrát, nekiláttam palacsintázni. Még aztán a boltban vettem banánt és izotóniás italt, ami kielégíti a „nátriumos” kitételt – ezt támasztják az ilyenkor elfogyasztandó ital elé követelményként a szakemberek. Ebből már látszik, mennyire céltudatosan készültem a versenyre (a doboz Szofi csak valami félreértés lehetett).

Kicsivel fél 12 után kászálódtam le a vonatról, vagy huszönötödmagammal, így csak a tömeget kellett követnem a versenyközpontig, bár eltévedni se nagyon lehet, egyenes út vezet a Kilenclyukú hídig az állomástól. Ott már zajlott az élet, mindenféle ad hoc sátrak, de az egyébként valószínűleg mindig ott lévő, turistákra vadászó kirakodóvásárosok is. A közelben van egy kemping, ott voltak az öltözők, meg a ruhatár, egész jól ki volt találva a helykihasználás. Végigmentem a szokásos procedúrán, egy ezres letétért megkaptam a cipőfűzőre erősítendő időmérő chip-et, meg a rajtszámom (valóban 1112, kék színnel, a 12 km-es futóknak ez a szín járt; ezer alatt a félmaratonistáknak, kétezer felett a hatosoknak osztottak számot), illetve egy ajándék pólót, meg a főszponzortól egy szerencsesütit, amiben ordenáré módon a papíron a „viszlát!” felirat volt, de az legalább több nyelven.

Kicsit ücsörögtem még a híddal szemben, elfogyasztva a szükségesnek gondolt italmennyiséget, majd elmentem átöltözni. Előző este igen okosan választottam pólót. A várt időjárás miatt fehér és vékony cuccot kerestem és kezembe akadt egy ősrégi Garfield pólóm, nem is volt kérdés, hogy ezt fogom viselni. Mondjuk a rajtszám miatt jóformán csak a macska neve látszódott, de sebaj, az is elég. Volt még egy kisebb problémám, a kedvenc, és versenyzésre leginkább alkalmas nadrágomnak nincs zsebe, így az mp3-lejásztót egy elegánsnak gondolt megoldással a nadrág madzagjához celluxoztam, mivel nem akartam a kezemben vinni.  Így tehát már majdnem készen álltam, leadtam a pakkom a megőrzőbe, aztán az „asszimilálódni kell”-elv jegyében elmentem bemelegíteni a sebtében valószínűleg erre a célra lekaszált közeli focipályára. Nem tartom akkora ötletnek, hogy 12 km előtt még minimum egyet kocogjon az ember, de elvégeztem becsülettel, meg nyújtottam is, mert az fontos.

A közben lezajlott csikósbemutatót, meg a közös bemelegítést kihagytam, annyira nem voltam konformista. Közben többször elhangzott, hogy a rajthoz becsült teljesítmény alapján álljon oda mindenki, előre azok akik 3:30 körüli km-eket futnak (velük kapcsolatban kizárólag nyomdafestéket nem tűrő gondolatok jutottak eszembe). A leghátsó kategória az 5 perc felettiek, majd a túrázók (a hat km-t lehetett sétálni is, családi program gyanánt). Mivel említettem már, hogy milyen teljesítményre vagyok képes, és mit vártam magamtól, beálltam leghátra (összesen majdnem 1500 rajtoltak el…). Előtte még az ingyenes naptej standon minden kilógó felületemet lekezeltem, mert nem említettem, hogy az egész nap felhős ég a verseny előtt 10 perccel kitisztult és elkezdett igazi júliusi idő lenni (és tartott egészen célbaérkezésem után 5 percig). Ügyes.

Mielőtt elindulnék, vessünk egy pillantást az útvonalra, ami a hídon át a Nemzeti Parkban kanyargott főleg, javarészt máskor érintetlen területeken (ki lehet találni a 21 km útvonalát is...):

A hátra beállás annyiból volt rossz ötlet, hogy a rajtlövés után mintegy két perccel jutottam át a rajtvonalon, szerencsére a chip ugye méri a nettó időt. A másik kínos dolog ezzel az volt, hogy az első kétezren, amikor borzasztóan sűrűn voltunk, nem győztem előzgetni az óvatosan induló félmaratonistákat, az egyszerűen lassabbakat, meg a túrázó hatos családokat. Persze ez legyen a legnagyobb problémám. Az egyszerűen lassabbakra visszatérve, ez természetesen nem az én érdemem, hanem azé, hogy egy ilyen tömegsportrendezvény nagyon családias, egy családban pedig ugye vannak mindenféle emberek, köztük olyan öregek, akiknek a korában már évek óta a föld alatt leszek, valamint lelkes kissrácok és lányok, akik még szerencsére nem olyan cinikus faszok, mint én.

Lassan kifutottunk az aszfaltról, bele a pusztába, közben elkanyarodott a legrövidebb útvonal, én meg azon gondolkoztam, hogy miért fáj annyira már háromezer előtt a meghúzódottnak diagnosztizált lábam? Mikor négyhez közeledve a másik combom is ugyanott elkezdett hasogatni, megijedtem, de további ötszáz után mintegy varázsütésre elmúltak ezek a dolgok, és a fülembe duruzsoló zene alapján az időm is teljesen rendben volt magamhoz képest. Aztán búcsút vettünk a félmaratonistáktól is féltáv előtt nem sokkal, az első frissítő-állomásnál, ahol borzasztó nagy tumultus volt. Ez a frissítés egy nagy humbug. Tudom én, hogy kell, csak kiesel a tempóból, meg a tíz perce a napra készített poharakban lévő nedűk frissítő-értéke nem az igazi.

Az igazi élmény a következő háromezer volt, a pusztán, nagyjából azonos tempóban futó társak, szürkemarhák, gémeskutak közt. Mondjuk mikor egy-egy marhacsapást kellett keresztezni, igen erősen kigyulladt a bokasérülés-veszélyre figyelmeztető lámpa, a 15-20 centis mély nyomok finoman szólva is akadályverseny-jellegűek voltak.

A hosszútávfutó mellesleg tényleg magányos. Hibába vannak sokan körülötte, mindenki magára figyel (persze mindenki segítőkész, ha gond van) és a saját tempójában fut – és igazából nincs két egyforma. Ez a Hortobágyon aztán még hangsúlyosabb. Azt hiszem, a kilencedik ezerért megérte az eddigi egész felkészülés. És volt hónapok óta öt-hat percem, amikor tényleg jól éreztem magam. Aztán elkezdtem fáradni, meg visszakanyarodtunk a falu felé. A fáradás mondjuk azt jelentette, hogy kezdtem kevésbé jól érezni magam, de a tempót tudtam tartani. Itt már a zenéből saccolva több perccel a tervezett idő előtt jártam, ez adott némi pluszmotivációt.

Az utolsó kétezer maga volt a halál. Sikerült elég jól beosztani az erőm, de hogy a velünk rajtoló túrázó családokkal népesült be az út, az nem volt olyan jó, még ha biztatták is a futókat rendesen. Így legalább lett erőm kikerülni őket… Illetve a szervezők a végére betettek egy „átmentek a nyílt sínen, kicsit később lementek a hosszú lépcsőn” című részt, ami az igazat megvallva egyenesen szar volt.  

Végül egy emberes, 150 méteres hajrát is kivágtam, de a célban a „middle-finger-response”-t nem mertem megkockáztatni, a BSI-sek még kitiltanak a félmaratonról. Így kedvenc macskámnak reklámot csinálva sprinteltem át a célvonalon, teljesen ostoba módon a futóórára rá se nézve.

Felvettem a befutócsomagot, amiben kitörő örömmel fedeztem fel két csoki mellett egy sört is, amit kicsit odébb, a fűbe rogyó szakaszon ki is bontottam (mondjuk jóval hidegebb volt, mint a kapott ásványvíz). Körülnézve rájöttem, hogy a sportos életmódról még van mit tanulnom, ha akarok egyáltalán… Azért nyújtottam is kicsit, a biztonság kedvéért.

Vagy negyedórát hallgattam, ahogy a szpíker fogadja a befutókat, de miután elkezdett az agyamra menni, meg összeszedtem magam, elmentem zuhanyozni és átöltözni a kempingbe (közben az is kiderült, hogy a nyertes félmaratonista nem ért utol). Visszatérve megkóstoltam a napközben sokat emlegetett gulyást, ami nem volt egy nagy szám, ám miközben falatoztam, feltűntek az emberek, akik a kinyomtatott eredményeket ragasztgatták ki az érdeklődőknek. A lapon ujjamat végigfuttatva megrökönyödve bukkantam a nevem mellett az időmre, ami 1:07:47 lett, ezzel a kb. 148 fős férfimezőny 75. helyén végeztem. Ennél közepebb középmezőny nem lehetnék. Kis fejszámolással az is látható, hogy az 1:08-as 12 km egyenletesen tartott további kilenc esetén 1:59-es félmaratont eredményezne. Mivel gyakorlatilag meghaltam a végére, ez azt hiszem a tudomány nélküli fantasztikum területe.

Búcsúzul még körbementem a pásztormúzeumban, majd a közeledő vihar és a vele szemben küzdő napsütésnek köszönhetően majd egy órát a hónap legnagyobb szivárványa alatt utazva hazavonatoztam. Itt a vége, fuss el véle.

athlete number 1112

Már csak kettőt kell aludni, hogy részt vehessek életem első futóversenyén. Bár jobban belegondolva ez így nem egészen pontos. Rájöttem, hogy általános iskolás koromban voltam egyszer egy megmérettetésen, noha ezt már akkor sem indokolta a testfelépítésem és az edzettségi szintem. Valami diákolimpia volt, és az osztályomból nem jött össze a négyfős csapatba csak három ember, én meg épp arrafelé lófráltam. Kb. negyedóra győzködés után ráálltam a dologra, a maradék három díszmadár akkora arccal magyarázta, hogy esetleges kínos eredményemmel is jó helyen végzünk majd csapatként, hiszen ők annyira tetvesül jól futnak. A suli mögötti focipálya körül volt kitűzve a pálya, hat kör volt a táv, talán 4500 méter, tudja a fene 15 év távlatából. A lényeg az, hogy én hoztam a formám, szerencsétlen tesitanárunk miattam vagy tíz perccel később kezdhette felszedni a pályát kijelölő cövekeket, mert bőven körhátrányban voltam a többiekhez képest. Két ember sérülése miatt végül 73 indulóból a 71. helyen végeztem, az igazi hidegzuhany azonban akkor ért, mikor a távot becsületesen teljesítve beálltam a lassan fogyó sorba a végeredmény megállapításánál. Hangos csapattársaim ugyanis ott ácsorogtak pár emberrel előttem, ki tudja miért, de felháborodott képpel, nagyjából a 65., 61. és az 57. pozícióban…

A felhozó hét programja eddig:

Hétfő: két vizsga, elfogadható érdemjegyekkel, a tanárok által azért nem kihagyott porig alázásommal, ami megadta a hét alaphangját.

Kedd: foci, amin amerikai vendégek is felbukkantak, James 1. és James 2., a fiúcska jóval ügyesebb volt apjánál. Kellemeset rugdalóztunk, elégedetten távoztak, jó vendéglátók voltunk

Szerda: a normál kör (9500), elég késői időpontban, óvatos tempóban

Ma: rövid kör, a középső 2400 erősebb tempóban, de elég is volt, dögmeleg van megint.

Holnap: rest-day, főleg mert a teszten meghúzott combom még mindig nem jött rendbe teljesen

Viszont ezt most találtam, biztató a szombatra nézve: „A pénteken átvonult hidegfront mögött szárazabb és mérsékelten meleg, kellemes idő várható a hétvégén.” Talán mégse kapok hőgutát. Az mondjuk már nem annyira bíztató, hogy vagy hat óra lesz oda-vissza az út vonattal, pedig 120 km-re sincs. The Puszta, hát igen.

Úgy döntöttem, bármennyire antiszociális, felkészülök egy 72 perces playlisttel a versenyre és fülessel fogok futni. Elkezdtem az imént összeválogatni, aztán a hatodik-hetedik számnál lekevertem magamnak egy irgalmatlan nagy mentális pofont, mert attól, hogy szar hetem volt, talán nem kellene Mad Season meg The Smiths számokra futni, nem hosszú távú befalcolás lesz.

Szóval a tervezett lelkesítő menetrend, ami segít majd nekem tartani a hatperces km-eket:

1. rezillos: flying saucer attack

2. the adicts: steamroller

3. guns’n roses: it’s so easy

4. descendents – mass nerder

5. másnapos libabőr: ez volt a valóság

6. misfits – she

7. nszk - űrbetyár

8. steve smith: run boy run

9. new york dolls: runnin’ around

10. the pixies – vamos

11. rhcp – havana affair (ramones cover)

12. ramones – the kkk take my baby away

13. rhcp – slow cheetah

14. the smashing pumpkins – today

15. weezer – island in the sun

16. büdösök – tv-stáb űző

17. ős-bikini – a zenekar üzenete

18. derszu uzala – semmit nem vihetsz magaddal

19. green day - holiday

20. fürge ujjak: mikor lesz már vége…?

21. fürge ujjak: mikor lesz már vége…?

22. fürge ujjak: mikor lesz már vége…?

+1. quimby: dancing on my grave

Majd vasárnap beszámolok a történtekről.

Futótársamnak pedig ezúton is gratulálok a sikeres felvételihez, még ha ez azt is jelenti, hogy mégsem futunk együtt szeptember hetedikén. Viszont a Tautont nem úszod meg!

athlete number 1112

Már csak kettőt kell aludni, hogy részt vehessek életem első futóversenyén. Bár jobban belegondolva ez így nem egészen pontos. Rájöttem, hogy általános iskolás koromban voltam egyszer egy megmérettetésen, noha ezt már akkor sem indokolta a testfelépítésem és az edzettségi szintem. Valami diákolimpia volt, és az osztályomból nem jött össze a négyfős csapatba csak három ember, én meg épp arrafelé lófráltam. Kb. negyedóra győzködés után ráálltam a dologra, a maradék három díszmadár akkora arccal magyarázta, hogy esetleges kínos eredményemmel is jó helyen végzünk majd csapatként, hiszen ők annyira tetvesül jól futnak. A suli mögötti focipálya körül volt kitűzve a pálya, hat kör volt a táv, talán 4500 méter, tudja a fene 15 év távlatából. A lényeg az, hogy én hoztam a formám, szerencsétlen tesitanárunk miattam vagy tíz perccel később kezdhette felszedni a pályát kijelölő cövekeket, mert bőven körhátrányban voltam a többiekhez képest. Két ember sérülése miatt végül 73 indulóból a 71. helyen végeztem, az igazi hidegzuhany azonban akkor ért, mikor a távot becsületesen teljesítve beálltam a lassan fogyó sorba a végeredmény megállapításánál. Hangos csapattársaim ugyanis ott ácsorogtak pár emberrel előttem, ki tudja miért, de felháborodott képpel, nagyjából a 65., 61. és az 57. pozícióban…

A felhozó hét programja eddig:

Hétfő: két vizsga, elfogadható érdemjegyekkel, a tanárok által azért nem kihagyott porig alázásommal, ami megadta a hét alaphangját.

Kedd: foci, amin amerikai vendégek is felbukkantak, James 1. és James 2., a fiúcska jóval ügyesebb volt apjánál. Kellemeset rugdalóztunk, elégedetten távoztak, jó vendéglátók voltunk

Szerda: a normál kör (9500), elég késői időpontban, óvatos tempóban

Ma: rövid kör, a középső 2400 erősebb tempóban, de elég is volt, dögmeleg van megint.

Holnap: rest-day, főleg mert a teszten meghúzott combom még mindig nem jött rendbe teljesen

Viszont ezt most találtam, biztató a szombatra nézve: „A pénteken átvonult hidegfront mögött szárazabb és mérsékelten meleg, kellemes idő várható a hétvégén.” Talán mégse kapok hőgutát. Az mondjuk már nem annyira bíztató, hogy vagy hat óra lesz oda-vissza az út vonattal, pedig 120 km-re sincs. The Puszta, hát igen.

Úgy döntöttem, bármennyire antiszociális, felkészülök egy 72 perces playlisttel a versenyre és fülessel fogok futni. Elkezdtem az imént összeválogatni, aztán a hatodik-hetedik számnál lekevertem magamnak egy irgalmatlan nagy mentális pofont, mert attól, hogy szar hetem volt, talán nem kellene Mad Season meg The Smiths számokra futni, nem hosszú távú befalcolás lesz.

Szóval a tervezett lelkesítő menetrend, ami segít majd nekem tartani a hatperces km-eket:

1. rezillos: flying saucer attack

2. the adicts: steamroller

3. guns’n roses: it’s so easy

4. descendents – mass nerder

5. másnapos libabőr: ez volt a valóság

6. misfits – she

7. nszk - űrbetyár

8. steve smith: run boy run

9. new york dolls: runnin’ around

10. the pixies – vamos

11. rhcp – havana affair (ramones cover)

12. ramones – the kkk take my baby away

13. rhcp – slow cheetah

14. the smashing pumpkins – today

15. weezer – island in the sun

16. büdösök – tv-stáb űző

17. ős-bikini – a zenekar üzenete

18. derszu uzala – semmit nem vihetsz magaddal

19. green day - holiday

20. fürge ujjak: mikor lesz már vége…?

21. fürge ujjak: mikor lesz már vége…?

22. fürge ujjak: mikor lesz már vége…?

+1. quimby: dancing on my grave

Majd vasárnap beszámolok a történtekről.

Futótársamnak pedig ezúton is gratulálok a sikeres felvételihez, még ha ez azt is jelenti, hogy mégsem futunk együtt szeptember hetedikén. Viszont a Tautont nem úszod meg!

athlete number 1112

Már csak kettőt kell aludni, hogy részt vehessek életem első futóversenyén. Bár jobban belegondolva ez így nem egészen pontos. Rájöttem, hogy általános iskolás koromban voltam egyszer egy megmérettetésen, noha ezt már akkor sem indokolta a testfelépítésem és az edzettségi szintem. Valami diákolimpia volt, és az osztályomból nem jött össze a négyfős csapatba csak három ember, én meg épp arrafelé lófráltam. Kb. negyedóra győzködés után ráálltam a dologra, a maradék három díszmadár akkora arccal magyarázta, hogy esetleges kínos eredményemmel is jó helyen végzünk majd csapatként, hiszen ők annyira tetvesül jól futnak. A suli mögötti focipálya körül volt kitűzve a pálya, hat kör volt a táv, talán 4500 méter, tudja a fene 15 év távlatából. A lényeg az, hogy én hoztam a formám, szerencsétlen tesitanárunk miattam vagy tíz perccel később kezdhette felszedni a pályát kijelölő cövekeket, mert bőven körhátrányban voltam a többiekhez képest. Két ember sérülése miatt végül 73 indulóból a 71. helyen végeztem, az igazi hidegzuhany azonban akkor ért, mikor a távot becsületesen teljesítve beálltam a lassan fogyó sorba a végeredmény megállapításánál. Hangos csapattársaim ugyanis ott ácsorogtak pár emberrel előttem, ki tudja miért, de felháborodott képpel, nagyjából a 65., 61. és az 57. pozícióban…

A felhozó hét programja eddig:

Hétfő: két vizsga, elfogadható érdemjegyekkel, a tanárok által azért nem kihagyott porig alázásommal, ami megadta a hét alaphangját.

Kedd: foci, amin amerikai vendégek is felbukkantak, James 1. és James 2., a fiúcska jóval ügyesebb volt apjánál. Kellemeset rugdalóztunk, elégedetten távoztak, jó vendéglátók voltunk

Szerda: a normál kör (9500), elég késői időpontban, óvatos tempóban

Ma: rövid kör, a középső 2400 erősebb tempóban, de elég is volt, dögmeleg van megint.

Holnap: rest-day, főleg mert a teszten meghúzott combom még mindig nem jött rendbe teljesen

Viszont ezt most találtam, biztató a szombatra nézve: „A pénteken átvonult hidegfront mögött szárazabb és mérsékelten meleg, kellemes idő várható a hétvégén.” Talán mégse kapok hőgutát. Az mondjuk már nem annyira bíztató, hogy vagy hat óra lesz oda-vissza az út vonattal, pedig 120 km-re sincs. The Puszta, hát igen.

Úgy döntöttem, bármennyire antiszociális, felkészülök egy 72 perces playlisttel a versenyre és fülessel fogok futni. Elkezdtem az imént összeválogatni, aztán a hatodik-hetedik számnál lekevertem magamnak egy irgalmatlan nagy mentális pofont, mert attól, hogy szar hetem volt, talán nem kellene Mad Season meg The Smiths számokra futni, nem hosszú távú befalcolás lesz.

Szóval a tervezett lelkesítő menetrend, ami segít majd nekem tartani a hatperces km-eket:

1. rezillos: flying saucer attack

2. the adicts: steamroller

3. guns’n roses: it’s so easy

4. descendents – mass nerder

5. másnapos libabőr: ez volt a valóság

6. misfits – she

7. nszk - űrbetyár

8. steve smith: run boy run

9. new york dolls: runnin’ around

10. the pixies – vamos

11. rhcp – havana affair (ramones cover)

12. ramones – the kkk take my baby away

13. rhcp – slow cheetah

14. the smashing pumpkins – today

15. weezer – island in the sun

16. büdösök – tv-stáb űző

17. ős-bikini – a zenekar üzenete

18. derszu uzala – semmit nem vihetsz magaddal

19. green day - holiday

20. fürge ujjak: mikor lesz már vége…?

21. fürge ujjak: mikor lesz már vége…?

22. fürge ujjak: mikor lesz már vége…?

+1. quimby: dancing on my grave

Majd vasárnap beszámolok a történtekről.

Futótársamnak pedig ezúton is gratulálok a sikeres felvételihez, még ha ez azt is jelenti, hogy mégsem futunk együtt szeptember hetedikén. Viszont a Tautont nem úszod meg!

athlete number 1112

Már csak kettőt kell aludni, hogy részt vehessek életem első futóversenyén. Bár jobban belegondolva ez így nem egészen pontos. Rájöttem, hogy általános iskolás koromban voltam egyszer egy megmérettetésen, noha ezt már akkor sem indokolta a testfelépítésem és az edzettségi szintem. Valami diákolimpia volt, és az osztályomból nem jött össze a négyfős csapatba csak három ember, én meg épp arrafelé lófráltam. Kb. negyedóra győzködés után ráálltam a dologra, a maradék három díszmadár akkora arccal magyarázta, hogy esetleges kínos eredményemmel is jó helyen végzünk majd csapatként, hiszen ők annyira tetvesül jól futnak. A suli mögötti focipálya körül volt kitűzve a pálya, hat kör volt a táv, talán 4500 méter, tudja a fene 15 év távlatából. A lényeg az, hogy én hoztam a formám, szerencsétlen tesitanárunk miattam vagy tíz perccel később kezdhette felszedni a pályát kijelölő cövekeket, mert bőven körhátrányban voltam a többiekhez képest. Két ember sérülése miatt végül 73 indulóból a 71. helyen végeztem, az igazi hidegzuhany azonban akkor ért, mikor a távot becsületesen teljesítve beálltam a lassan fogyó sorba a végeredmény megállapításánál. Hangos csapattársaim ugyanis ott ácsorogtak pár emberrel előttem, ki tudja miért, de felháborodott képpel, nagyjából a 65., 61. és az 57. pozícióban…

A felhozó hét programja eddig:

Hétfő: két vizsga, elfogadható érdemjegyekkel, a tanárok által azért nem kihagyott porig alázásommal, ami megadta a hét alaphangját.

Kedd: foci, amin amerikai vendégek is felbukkantak, James 1. és James 2., a fiúcska jóval ügyesebb volt apjánál. Kellemeset rugdalóztunk, elégedetten távoztak, jó vendéglátók voltunk

Szerda: a normál kör (9500), elég késői időpontban, óvatos tempóban

Ma: rövid kör, a középső 2400 erősebb tempóban, de elég is volt, dögmeleg van megint.

Holnap: rest-day, főleg mert a teszten meghúzott combom még mindig nem jött rendbe teljesen

Viszont ezt most találtam, biztató a szombatra nézve: „A pénteken átvonult hidegfront mögött szárazabb és mérsékelten meleg, kellemes idő várható a hétvégén.” Talán mégse kapok hőgutát. Az mondjuk már nem annyira bíztató, hogy vagy hat óra lesz oda-vissza az út vonattal, pedig 120 km-re sincs. The Puszta, hát igen.

Úgy döntöttem, bármennyire antiszociális, felkészülök egy 72 perces playlisttel a versenyre és fülessel fogok futni. Elkezdtem az imént összeválogatni, aztán a hatodik-hetedik számnál lekevertem magamnak egy irgalmatlan nagy mentális pofont, mert attól, hogy szar hetem volt, talán nem kellene Mad Season meg The Smiths számokra futni, nem hosszú távú befalcolás lesz.

Szóval a tervezett lelkesítő menetrend, ami segít majd nekem tartani a hatperces km-eket:

1. rezillos: flying saucer attack

2. the adicts: steamroller

3. guns’n roses: it’s so easy

4. descendents – mass nerder

5. másnapos libabőr: ez volt a valóság

6. misfits – she

7. nszk - űrbetyár

8. steve smith: run boy run

9. new york dolls: runnin’ around

10. the pixies – vamos

11. rhcp – havana affair (ramones cover)

12. ramones – the kkk take my baby away

13. rhcp – slow cheetah

14. the smashing pumpkins – today

15. weezer – island in the sun

16. büdösök – tv-stáb űző

17. ős-bikini – a zenekar üzenete

18. derszu uzala – semmit nem vihetsz magaddal

19. green day - holiday

20. fürge ujjak: mikor lesz már vége…?

21. fürge ujjak: mikor lesz már vége…?

22. fürge ujjak: mikor lesz már vége…?

+1. quimby: dancing on my grave

Majd vasárnap beszámolok a történtekről.

Futótársamnak pedig ezúton is gratulálok a sikeres felvételihez, még ha ez azt is jelenti, hogy mégsem futunk együtt szeptember hetedikén. Viszont a Tautont nem úszod meg!

Pénteken egy elkedvetlenedett ellenféllel szemben tovább javítottam fallabda mérlegem, később elkezdtem szervezni egy képzettebb sporttárssal történő megmérettetést, de aztán lehet abból mégis tenisz lesz – aminek én örülnék a legjobban. A fallabda mellesleg alattomos egy sportág, valami tökéletesen hülye módon fárad el benne az ember, és utána nem létező izmait kezdi érezni. Pörgős és nem rossz játék, de még mindig nem győztem meg magam arról, hogy ez maradéktalanul nekem való, pedig már ütőm is van.

Másnap tökéletesen szándékosan, és némi időzavarral küzdve egy rövid távot vállaltam, bár érdekes, hogy tavaly ez az útvonal volt a standard, most meg kacagok rajta, és túl rövidnek találom (a mostani 9 km-es „normál” kört - aminek van három-négy féle rövidítő leágazása - 2007-ben egyszer futottam le, és két napig haldokoltam utána). Az túlzás, hogy sprinteltem négy km-t, de emberes tempóban abszolváltam az adagot, igazából el se fáradtam valami nagyon, érezhetően van hatása, hogy több mint két hónapja rendszeresen mozgok (még talán aerodinamikailag is…).

A szombati futás light jellegének oka az volt, hogy egy héttel a Hortobágy előtt és sok-sok (jó, persze…) felkészüléssel a lábamban kíváncsi lettem, hogy milyen tempóra vagyok nagyjából képes. Vasárnap ezért az EB-döntő elé kitűztem magamnak egy jó kis tesztet, ami 8 km-ből állt (előtte két-két bemelegítő-levezető km, de azokat _tényleg_ lassan poroszkáltam végig). Bekészítettem egy külön mappába 40 percnyi zenét, hogy azért sejtsem, hol tartok, aztán uzsgyi.

Döbbenetesen más élmény nem „csak úgy” futni, hanem figyelni közben, hogy nagyjából mit is nyújt az ember. Igazából persze annyira nem érdekel, mert az úgymond felkészülésemben sincs sok racionális elem, legalábbis azokhoz az edzéstervekhez képest, amiket anno megnéztem, maximum annyi, hogy hétvégén futok hosszabbat, a többi napon gyakran indulás után dől el, hogy mennyit, merre, milyen tempóban.

Mivel a gáton kétszáz méterenként vannak szelvények, elég hamar ráállt az agyam egy speciális fejszámolásra, rá-ránéztem a lejátszóra, kétszáz métert lemérve, majd felszorozva öttel, hogy mégis mit jelent ez egy kilométeren. Szeptemberben 7:10/km-el megy majd a záróbusz ha jól emlékszem, ennyi mindenképpen kelleni fog a szintidőhöz.

Rettenetesen megijedtem, mikor az első ezer kalkulációim szerint 5:40-re sikeredett, és biztos voltam benne, hogy ezt nem fogom bírni a maradék hétezren. Tévedtem. Bár a végén persze kifogyott az elem (ez azért jellemző rám, mikor nem töltöm fel) és pontos végeredményt nem tudok, de a kijelző kihunyásakor már a finisben voltam. Valahol 44 és 45 perc között lett a dolog vége, ami sokkal-sokkal jobb, mint amit vártam. Főleg azért, mert rettenetesen jól is esett majdnem az egész táv. Aztán lehet, hogy ez csak azért volt, mert másnap vizsgáztam, és 200 oldal mikroökonómia után és még ugyanannyi előtt indultam el (persze, az is hülye, aki egy nap alatt akarja elsajátítani a Kopányi-könyvet…).

De visszatérve, teljesen más óra ellen futni. Igazából jobb csak úgy nekiindulni és menni bele a vakvilágba, de ebben is van fantázia, ha az ember a mai kor követelményeinek megfelelően „le akarja győzni önmagát”, meg egyéb ilyen lószarok (esetemben ez elég alacsony mércét jelent :)), ráadásul igencsak megmozgatja az erőtartalékokat egy időkorlát. Az persze nem jó jel, hogy a végén az egyik térdem, meg a másik combhajlító izmom is kikészült, szóval van hova fejlődni. Meg fogyni még vagy 15 kilót…

Mivel kizártnak tartom, hogy kánikulában ezt a tempót négyezerrel tovább tartani tudom, valahol 1 óra 15 perc körülre várom magam szombaton, ha nem kapok közben hőgutát. A félmaratonon 12 km-nél 1:26 a szintidő, szóval komoly visszalassulással is teljesíthetőnek tűnik két hónap távlatából a dolog, ha hozom magam.  Persze nem tudom, hogy a nyári utazgatások, meg egyebek mennyire tördelik meg a további felkészülést, azért bízom a sikerben. Mondjuk az utolsó 6-8 km lélektana és fiziológiája valószínűleg kicsit más. Meglátjuk.

Na, ennyi kockafejű számolgatás után végezetül még elmondom, hogy ha nem találok ki valami nagyszabású jelmezt, akkor megvan, mi lesz a pólómra írva elől („i brake for nobody”) – hátul („ha ezt el tudod olvasni, a záróbuszon ülsz”) szeptemberben.

Teszt-top 5

the fantastic oceans – movin' cruisin’  (Chi trova un Amico, trova un tesoro soundtrack, javítottam. Ennek a filmnek ráadásul nem a de Angelisek, hanem a La Biondák írták a zenéjét, elnézést)

green day – holiday

minor threat -  steppin’ stone

derszu uzala – a baktai úton

rettegett iván – vizigót vasárnap

Pénteken egy elkedvetlenedett ellenféllel szemben tovább javítottam fallabda mérlegem, később elkezdtem szervezni egy képzettebb sporttárssal történő megmérettetést, de aztán lehet abból mégis tenisz lesz – aminek én örülnék a legjobban. A fallabda mellesleg alattomos egy sportág, valami tökéletesen hülye módon fárad el benne az ember, és utána nem létező izmait kezdi érezni. Pörgős és nem rossz játék, de még mindig nem győztem meg magam arról, hogy ez maradéktalanul nekem való, pedig már ütőm is van.

Másnap tökéletesen szándékosan, és némi időzavarral küzdve egy rövid távot vállaltam, bár érdekes, hogy tavaly ez az útvonal volt a standard, most meg kacagok rajta, és túl rövidnek találom (a mostani 9 km-es „normál” kört - aminek van három-négy féle rövidítő leágazása - 2007-ben egyszer futottam le, és két napig haldokoltam utána). Az túlzás, hogy sprinteltem négy km-t, de emberes tempóban abszolváltam az adagot, igazából el se fáradtam valami nagyon, érezhetően van hatása, hogy több mint két hónapja rendszeresen mozgok (még talán aerodinamikailag is…).

A szombati futás light jellegének oka az volt, hogy egy héttel a Hortobágy előtt és sok-sok (jó, persze…) felkészüléssel a lábamban kíváncsi lettem, hogy milyen tempóra vagyok nagyjából képes. Vasárnap ezért az EB-döntő elé kitűztem magamnak egy jó kis tesztet, ami 8 km-ből állt (előtte két-két bemelegítő-levezető km, de azokat _tényleg_ lassan poroszkáltam végig). Bekészítettem egy külön mappába 40 percnyi zenét, hogy azért sejtsem, hol tartok, aztán uzsgyi.

Döbbenetesen más élmény nem „csak úgy” futni, hanem figyelni közben, hogy nagyjából mit is nyújt az ember. Igazából persze annyira nem érdekel, mert az úgymond felkészülésemben sincs sok racionális elem, legalábbis azokhoz az edzéstervekhez képest, amiket anno megnéztem, maximum annyi, hogy hétvégén futok hosszabbat, a többi napon gyakran indulás után dől el, hogy mennyit, merre, milyen tempóban.

Mivel a gáton kétszáz méterenként vannak szelvények, elég hamar ráállt az agyam egy speciális fejszámolásra, rá-ránéztem a lejátszóra, kétszáz métert lemérve, majd felszorozva öttel, hogy mégis mit jelent ez egy kilométeren. Szeptemberben 7:10/km-el megy majd a záróbusz ha jól emlékszem, ennyi mindenképpen kelleni fog a szintidőhöz.

Rettenetesen megijedtem, mikor az első ezer kalkulációim szerint 5:40-re sikeredett, és biztos voltam benne, hogy ezt nem fogom bírni a maradék hétezren. Tévedtem. Bár a végén persze kifogyott az elem (ez azért jellemző rám, mikor nem töltöm fel) és pontos végeredményt nem tudok, de a kijelző kihunyásakor már a finisben voltam. Valahol 44 és 45 perc között lett a dolog vége, ami sokkal-sokkal jobb, mint amit vártam. Főleg azért, mert rettenetesen jól is esett majdnem az egész táv. Aztán lehet, hogy ez csak azért volt, mert másnap vizsgáztam, és 200 oldal mikroökonómia után és még ugyanannyi előtt indultam el (persze, az is hülye, aki egy nap alatt akarja elsajátítani a Kopányi-könyvet…).

De visszatérve, teljesen más óra ellen futni. Igazából jobb csak úgy nekiindulni és menni bele a vakvilágba, de ebben is van fantázia, ha az ember a mai kor követelményeinek megfelelően „le akarja győzni önmagát”, meg egyéb ilyen lószarok (esetemben ez elég alacsony mércét jelent :)), ráadásul igencsak megmozgatja az erőtartalékokat egy időkorlát. Az persze nem jó jel, hogy a végén az egyik térdem, meg a másik combhajlító izmom is kikészült, szóval van hova fejlődni. Meg fogyni még vagy 15 kilót…

Mivel kizártnak tartom, hogy kánikulában ezt a tempót négyezerrel tovább tartani tudom, valahol 1 óra 15 perc körülre várom magam szombaton, ha nem kapok közben hőgutát. A félmaratonon 12 km-nél 1:26 a szintidő, szóval komoly visszalassulással is teljesíthetőnek tűnik két hónap távlatából a dolog, ha hozom magam.  Persze nem tudom, hogy a nyári utazgatások, meg egyebek mennyire tördelik meg a további felkészülést, azért bízom a sikerben. Mondjuk az utolsó 6-8 km lélektana és fiziológiája valószínűleg kicsit más. Meglátjuk.

Na, ennyi kockafejű számolgatás után végezetül még elmondom, hogy ha nem találok ki valami nagyszabású jelmezt, akkor megvan, mi lesz a pólómra írva elől („i brake for nobody”) – hátul („ha ezt el tudod olvasni, a záróbuszon ülsz”) szeptemberben.

Teszt-top 5

the fantastic oceans – movin' cruisin’  (Chi trova un Amico, trova un tesoro soundtrack, javítottam. Ennek a filmnek ráadásul nem a de Angelisek, hanem a La Biondák írták a zenéjét, elnézést)

green day – holiday

minor threat -  steppin’ stone

derszu uzala – a baktai úton

rettegett iván – vizigót vasárnap

Pénteken egy elkedvetlenedett ellenféllel szemben tovább javítottam fallabda mérlegem, később elkezdtem szervezni egy képzettebb sporttárssal történő megmérettetést, de aztán lehet abból mégis tenisz lesz – aminek én örülnék a legjobban. A fallabda mellesleg alattomos egy sportág, valami tökéletesen hülye módon fárad el benne az ember, és utána nem létező izmait kezdi érezni. Pörgős és nem rossz játék, de még mindig nem győztem meg magam arról, hogy ez maradéktalanul nekem való, pedig már ütőm is van.

Másnap tökéletesen szándékosan, és némi időzavarral küzdve egy rövid távot vállaltam, bár érdekes, hogy tavaly ez az útvonal volt a standard, most meg kacagok rajta, és túl rövidnek találom (a mostani 9 km-es „normál” kört - aminek van három-négy féle rövidítő leágazása - 2007-ben egyszer futottam le, és két napig haldokoltam utána). Az túlzás, hogy sprinteltem négy km-t, de emberes tempóban abszolváltam az adagot, igazából el se fáradtam valami nagyon, érezhetően van hatása, hogy több mint két hónapja rendszeresen mozgok (még talán aerodinamikailag is…).

A szombati futás light jellegének oka az volt, hogy egy héttel a Hortobágy előtt és sok-sok (jó, persze…) felkészüléssel a lábamban kíváncsi lettem, hogy milyen tempóra vagyok nagyjából képes. Vasárnap ezért az EB-döntő elé kitűztem magamnak egy jó kis tesztet, ami 8 km-ből állt (előtte két-két bemelegítő-levezető km, de azokat _tényleg_ lassan poroszkáltam végig). Bekészítettem egy külön mappába 40 percnyi zenét, hogy azért sejtsem, hol tartok, aztán uzsgyi.

Döbbenetesen más élmény nem „csak úgy” futni, hanem figyelni közben, hogy nagyjából mit is nyújt az ember. Igazából persze annyira nem érdekel, mert az úgymond felkészülésemben sincs sok racionális elem, legalábbis azokhoz az edzéstervekhez képest, amiket anno megnéztem, maximum annyi, hogy hétvégén futok hosszabbat, a többi napon gyakran indulás után dől el, hogy mennyit, merre, milyen tempóban.

Mivel a gáton kétszáz méterenként vannak szelvények, elég hamar ráállt az agyam egy speciális fejszámolásra, rá-ránéztem a lejátszóra, kétszáz métert lemérve, majd felszorozva öttel, hogy mégis mit jelent ez egy kilométeren. Szeptemberben 7:10/km-el megy majd a záróbusz ha jól emlékszem, ennyi mindenképpen kelleni fog a szintidőhöz.

Rettenetesen megijedtem, mikor az első ezer kalkulációim szerint 5:40-re sikeredett, és biztos voltam benne, hogy ezt nem fogom bírni a maradék hétezren. Tévedtem. Bár a végén persze kifogyott az elem (ez azért jellemző rám, mikor nem töltöm fel) és pontos végeredményt nem tudok, de a kijelző kihunyásakor már a finisben voltam. Valahol 44 és 45 perc között lett a dolog vége, ami sokkal-sokkal jobb, mint amit vártam. Főleg azért, mert rettenetesen jól is esett majdnem az egész táv. Aztán lehet, hogy ez csak azért volt, mert másnap vizsgáztam, és 200 oldal mikroökonómia után és még ugyanannyi előtt indultam el (persze, az is hülye, aki egy nap alatt akarja elsajátítani a Kopányi-könyvet…).

De visszatérve, teljesen más óra ellen futni. Igazából jobb csak úgy nekiindulni és menni bele a vakvilágba, de ebben is van fantázia, ha az ember a mai kor követelményeinek megfelelően „le akarja győzni önmagát”, meg egyéb ilyen lószarok (esetemben ez elég alacsony mércét jelent :)), ráadásul igencsak megmozgatja az erőtartalékokat egy időkorlát. Az persze nem jó jel, hogy a végén az egyik térdem, meg a másik combhajlító izmom is kikészült, szóval van hova fejlődni. Meg fogyni még vagy 15 kilót…

Mivel kizártnak tartom, hogy kánikulában ezt a tempót négyezerrel tovább tartani tudom, valahol 1 óra 15 perc körülre várom magam szombaton, ha nem kapok közben hőgutát. A félmaratonon 12 km-nél 1:26 a szintidő, szóval komoly visszalassulással is teljesíthetőnek tűnik két hónap távlatából a dolog, ha hozom magam.  Persze nem tudom, hogy a nyári utazgatások, meg egyebek mennyire tördelik meg a további felkészülést, azért bízom a sikerben. Mondjuk az utolsó 6-8 km lélektana és fiziológiája valószínűleg kicsit más. Meglátjuk.

Na, ennyi kockafejű számolgatás után végezetül még elmondom, hogy ha nem találok ki valami nagyszabású jelmezt, akkor megvan, mi lesz a pólómra írva elől („i brake for nobody”) – hátul („ha ezt el tudod olvasni, a záróbuszon ülsz”) szeptemberben.

Teszt-top 5

the fantastic oceans – movin' cruisin’  (Chi trova un Amico, trova un tesoro soundtrack, javítottam. Ennek a filmnek ráadásul nem a de Angelisek, hanem a La Biondák írták a zenéjét, elnézést)

green day – holiday

minor threat -  steppin’ stone

derszu uzala – a baktai úton

rettegett iván – vizigót vasárnap

Pénteken egy elkedvetlenedett ellenféllel szemben tovább javítottam fallabda mérlegem, később elkezdtem szervezni egy képzettebb sporttárssal történő megmérettetést, de aztán lehet abból mégis tenisz lesz – aminek én örülnék a legjobban. A fallabda mellesleg alattomos egy sportág, valami tökéletesen hülye módon fárad el benne az ember, és utána nem létező izmait kezdi érezni. Pörgős és nem rossz játék, de még mindig nem győztem meg magam arról, hogy ez maradéktalanul nekem való, pedig már ütőm is van.

Másnap tökéletesen szándékosan, és némi időzavarral küzdve egy rövid távot vállaltam, bár érdekes, hogy tavaly ez az útvonal volt a standard, most meg kacagok rajta, és túl rövidnek találom (a mostani 9 km-es „normál” kört - aminek van három-négy féle rövidítő leágazása - 2007-ben egyszer futottam le, és két napig haldokoltam utána). Az túlzás, hogy sprinteltem négy km-t, de emberes tempóban abszolváltam az adagot, igazából el se fáradtam valami nagyon, érezhetően van hatása, hogy több mint két hónapja rendszeresen mozgok (még talán aerodinamikailag is…).

A szombati futás light jellegének oka az volt, hogy egy héttel a Hortobágy előtt és sok-sok (jó, persze…) felkészüléssel a lábamban kíváncsi lettem, hogy milyen tempóra vagyok nagyjából képes. Vasárnap ezért az EB-döntő elé kitűztem magamnak egy jó kis tesztet, ami 8 km-ből állt (előtte két-két bemelegítő-levezető km, de azokat _tényleg_ lassan poroszkáltam végig). Bekészítettem egy külön mappába 40 percnyi zenét, hogy azért sejtsem, hol tartok, aztán uzsgyi.

Döbbenetesen más élmény nem „csak úgy” futni, hanem figyelni közben, hogy nagyjából mit is nyújt az ember. Igazából persze annyira nem érdekel, mert az úgymond felkészülésemben sincs sok racionális elem, legalábbis azokhoz az edzéstervekhez képest, amiket anno megnéztem, maximum annyi, hogy hétvégén futok hosszabbat, a többi napon gyakran indulás után dől el, hogy mennyit, merre, milyen tempóban.

Mivel a gáton kétszáz méterenként vannak szelvények, elég hamar ráállt az agyam egy speciális fejszámolásra, rá-ránéztem a lejátszóra, kétszáz métert lemérve, majd felszorozva öttel, hogy mégis mit jelent ez egy kilométeren. Szeptemberben 7:10/km-el megy majd a záróbusz ha jól emlékszem, ennyi mindenképpen kelleni fog a szintidőhöz.

Rettenetesen megijedtem, mikor az első ezer kalkulációim szerint 5:40-re sikeredett, és biztos voltam benne, hogy ezt nem fogom bírni a maradék hétezren. Tévedtem. Bár a végén persze kifogyott az elem (ez azért jellemző rám, mikor nem töltöm fel) és pontos végeredményt nem tudok, de a kijelző kihunyásakor már a finisben voltam. Valahol 44 és 45 perc között lett a dolog vége, ami sokkal-sokkal jobb, mint amit vártam. Főleg azért, mert rettenetesen jól is esett majdnem az egész táv. Aztán lehet, hogy ez csak azért volt, mert másnap vizsgáztam, és 200 oldal mikroökonómia után és még ugyanannyi előtt indultam el (persze, az is hülye, aki egy nap alatt akarja elsajátítani a Kopányi-könyvet…).

De visszatérve, teljesen más óra ellen futni. Igazából jobb csak úgy nekiindulni és menni bele a vakvilágba, de ebben is van fantázia, ha az ember a mai kor követelményeinek megfelelően „le akarja győzni önmagát”, meg egyéb ilyen lószarok (esetemben ez elég alacsony mércét jelent :)), ráadásul igencsak megmozgatja az erőtartalékokat egy időkorlát. Az persze nem jó jel, hogy a végén az egyik térdem, meg a másik combhajlító izmom is kikészült, szóval van hova fejlődni. Meg fogyni még vagy 15 kilót…

Mivel kizártnak tartom, hogy kánikulában ezt a tempót négyezerrel tovább tartani tudom, valahol 1 óra 15 perc körülre várom magam szombaton, ha nem kapok közben hőgutát. A félmaratonon 12 km-nél 1:26 a szintidő, szóval komoly visszalassulással is teljesíthetőnek tűnik két hónap távlatából a dolog, ha hozom magam.  Persze nem tudom, hogy a nyári utazgatások, meg egyebek mennyire tördelik meg a további felkészülést, azért bízom a sikerben. Mondjuk az utolsó 6-8 km lélektana és fiziológiája valószínűleg kicsit más. Meglátjuk.

Na, ennyi kockafejű számolgatás után végezetül még elmondom, hogy ha nem találok ki valami nagyszabású jelmezt, akkor megvan, mi lesz a pólómra írva elől („i brake for nobody”) – hátul („ha ezt el tudod olvasni, a záróbuszon ülsz”) szeptemberben.

Teszt-top 5

the fantastic oceans – movin' cruisin’  (Chi trova un Amico, trova un tesoro soundtrack, javítottam. Ennek a filmnek ráadásul nem a de Angelisek, hanem a La Biondák írták a zenéjét, elnézést)

green day – holiday

minor threat -  steppin’ stone

derszu uzala – a baktai úton

rettegett iván – vizigót vasárnap

érdekes hogy pont amikor nem dolgoztam semmit 2 hétig akkor nem sikerült időt szakítani az edzésre (egyetlen londoni csatornafutás kivételével). így ma nem nagyon tudtam erőnlétileg mire számítsak... nem is sikerült 10 km-t lefutni, csak a 6os kört csináltam egy 2es hurokkal viszont  egész jó idővel. sportolgattam ugyanis a szünetben, csak a futást hanyagoltam (de nagyon nem kellett volna). nademostmajd. keményen.

a teniszeket érdekes módon sztem jobban bírtam mint amikor rendszeresen űztem, így a londonban töltött egy hét alatt minden nap mentem. még a véradás napján is (hja, engem is lecsapoltak) örültek a sok zoxigénnek a véremben.

futócipőt meg nekem is kell újat vennem (még bőven szept 7 előtt) mert már teljesen sima az alapja, totál lejöttek a recék amik voltak rajta fénykorában.

nálam a mai futós top 5:

-iggy pop: lust for life

-steve smith: run boy run

-sigur rós: gobbledigook

-damien rice: vulcano

-radiohead: karma police 

érdekes hogy pont amikor nem dolgoztam semmit 2 hétig akkor nem sikerült időt szakítani az edzésre (egyetlen londoni csatornafutás kivételével). így ma nem nagyon tudtam erőnlétileg mire számítsak... nem is sikerült 10 km-t lefutni, csak a 6os kört csináltam egy 2es hurokkal viszont  egész jó idővel. sportolgattam ugyanis a szünetben, csak a futást hanyagoltam (de nagyon nem kellett volna). nademostmajd. keményen.

a teniszeket érdekes módon sztem jobban bírtam mint amikor rendszeresen űztem, így a londonban töltött egy hét alatt minden nap mentem. még a véradás napján is (hja, engem is lecsapoltak) örültek a sok zoxigénnek a véremben.

futócipőt meg nekem is kell újat vennem (még bőven szept 7 előtt) mert már teljesen sima az alapja, totál lejöttek a recék amik voltak rajta fénykorában.

nálam a mai futós top 5:

-iggy pop: lust for life

-steve smith: run boy run

-sigur rós: gobbledigook

-damien rice: vulcano

-radiohead: karma police 

érdekes hogy pont amikor nem dolgoztam semmit 2 hétig akkor nem sikerült időt szakítani az edzésre (egyetlen londoni csatornafutás kivételével). így ma nem nagyon tudtam erőnlétileg mire számítsak... nem is sikerült 10 km-t lefutni, csak a 6os kört csináltam egy 2es hurokkal viszont  egész jó idővel. sportolgattam ugyanis a szünetben, csak a futást hanyagoltam (de nagyon nem kellett volna). nademostmajd. keményen.

a teniszeket érdekes módon sztem jobban bírtam mint amikor rendszeresen űztem, így a londonban töltött egy hét alatt minden nap mentem. még a véradás napján is (hja, engem is lecsapoltak) örültek a sok zoxigénnek a véremben.

futócipőt meg nekem is kell újat vennem (még bőven szept 7 előtt) mert már teljesen sima az alapja, totál lejöttek a recék amik voltak rajta fénykorában.

nálam a mai futós top 5:

-iggy pop: lust for life

-steve smith: run boy run

-sigur rós: gobbledigook

-damien rice: vulcano

-radiohead: karma police