21097

…avagy 23. MNike Budapest Nemzetközi Félmaraton.

Felvirradt tehát a nagy nap, én pedig optimális időben kikászálódtam átmeneti szállásom fekvőhelyéről, majd a szükséges cuccokat összepakolva (a jelmez miatt kénytelen voltam többször is végigmenni a checklisten, sajnos kiderült, hogy a ragtapasz otthon maradt, de egy szuperhőst nem érhet baj anélkül sem) nagyjából negyed nyolc körül elindultam Budáról. Mielőtt buszra szálltam volna, beszereztem még egy kis reggelit, meg isolöttyött, illetve banánt. Kis kerülővel, de belefért egy Ferenciek-Deák séta, így a nyári hagyományoknak megfelelően a reggeli szénhidrátot ha nem is az ideális időben, de palacsintaként juttattam szervezetembe, azon a helyen, ahol tavaly ősszel Koffein Kapitány talán legemlékezetesebb eljövetele történt.

A Deákon már jól beazonosítható volt, hogy nem leszek egyedül, vagy 30 futótárssal együtt szálltunk fel a földalattira, és mentünk el a Széchenyi Fürdőig, ahol a versenyközpont volt. Itt gyakorlatilag majálishangulat fogadott, sátrak mindenfelé, versenyközpont, szponzori sátrak, édességes standok és sok-sok ember, néhányan már melegítettek befelé, bár nem értettem miért jó ez, másfél órával a rajt előtt. Körbejártam a helyet, hogy eligazodjak, meg hátha találok ismerőst, de nem jött szembe senki, így a férfi öltözőnél lévő sörsátor padjainál letelepedtem elfogyasztani a folyadék- és banánutánpótlást. Ücsörgés közben hasznossá tettem magam, feltettem az időmérő chipet a cipőmre, illetve felbiztostűztem a rajtszámot a vadiúj koffein-molekulás pólómra. Meg figyeltem, hogy készülnek a rutinosabbak, naptejjel, vazelinnel, mindenféle gyanús löttyökkel, meg spéci futócuccokkal. Kezdtem rájönni, hogy itt jóval több a profi, meg a dolgot komolyan vevő amatőr, mint a Hortobágyon. Mondjuk az is kiderült, hogy rutintalan is több volt, de erről később.

Kilenckor bementem átöltözni, itt beszélgetésbe bonyolódtam klasszikus öreg futókkal, akik arról értekeztek, hogy a mai időnél nem nagyon van szemetebb dolog (a hőségriadóról már szóltam az előző bejegyzésben, ez be is igazolódott), meg hogy a Nyugati téren szar lesz a felüljáró, de annyira persze nem mint egy maratonon, amikor 36 km-nél szokott előjönni… Én meg csak hümmögtem, majd leadtam minden cuccot, kivéve a zacskóba betett fekete maszkot és palástot. A Vajdahunyad vár körül egész lélekemelő bemelegíteni. Nyújtottam rendesen, majd lekocogtam egy nagyjából másfélezres szakaszt, szépen az árnyékban. Ennyit elégnek is gondoltam bemelegítésnek. Ekkor még mindig kétségek gyötörtek, hogy a palástot mindenképpen fel kell-e vennem ebben az időben. Végül aztán úgy döntöttem, Koffein Kapitány nem hátrál meg.

Sőt, sikerült egy látványos entreé-t összehozni. Negyed órával a rajt előtt kiderül ugyanis, hogy kevés a mobilvécé az igényekhez képest, ezért jelentősebb sorbanálló tömeg alakult ki, akik a rajt előtt érthető módon még szerettek volna segíteni magukon. Szépen kivártam a sorom, bementem a szatyrommal, felvettem a maszkot meg a palástot, kirobbantam a Toi-Toi-ból, majd szuperhős pózban (egyik kéz csípőnél finoman tartja a palástot, másik az égnek lökve, Travolta-módra) elüvöltöttem magam, hogy „TÁTÁTÁ-TÁ-TÁTÁÁÁÁÁÁ” és a megrökönyödött arcokat meg sem várva méltóságteljesen elügettem a rajt felé…

Beálltam a nekem megfelelő rajtzónába (1:50-2 óra), majd újdonsült barátaimmal próbáltuk elütni az időt, míg végre elindulunk. A nekem megfelelő rajtzóna persze roppant optimista volt, de hát kell némi optimizmus, illetve K2 alapjában véve optimista… Elvileg Kovács Ágnes  adta meg a rajtjelet, ebből mi kábé 800 méterrel hátrébb semmit nem hallottunk. Ácsorogtunk egy darabig, majd botorkáltunk jó sokat, míg végre átjutottunk a rajtkapun, majdnem nyolc perccel a lövés után… (Koffein Kapitány feltűnik ezen a videón 2:24-nél)

…és végre nekilendültünk. Teljesen rendben ment minden, bár a muzsikát a kelleténél jóval hamarabb indítottam el, valószínűleg már akkor sejtettem, hogy időmérés szempontjából most nem lesz semmi szükségem rá. Az Andrássy úton aztán kellemes árnyékos környezetben kocogtunk, lelkesen, voltak drukkerek is bőven. Elértük az Erzsébet teret, itt beszűkült az út és kezdett rossz lenni a dolog. Egyrészt teljesen váratlanul szúrást éreztem az oldalamban, másrészt előjött az, ami már Hortobágyon is. Kerülgetni kellett az embereket, tényleg nem értem miért jó, ha valaki nagyon nem oda áll, ahová tervezi magát. Mint utóbb kiderült, az első felében a távnak tudtam tartani a tervezett időt, szóval nem én futottam el az elejét nagyon. Vagyis elfutottam, de más miatt. Egyszóval nagyon rossz és nagyon fárasztó egyfolytában kerülgetni az embereket, járdára fel-le, mindig kiesni a saját ritmusból, már az elején. Ez kábé a hatodik ezresig tartott, ami nagyon vad szerintem. Közben míg rá nem fordultunk a rakpartra, meg kellett küzdenem az mp3 lejátszómmal is, amit ezúttal nem sikerült jól rögzítenem, futás közben meg elég macerás újrakonfigurálni mindent, közben véletlenül gombokat megnyomni, ezáltal felvételt készíteni a futás hangjairól, satöbbi. Mindegy, megoldottam a helyzetet kb. 800 méter alatt, de itt már biztos volt, hogy viszonyítási alapként végképp használhatatlan a zene előrehaladása.

Aztán kiértünk a rakpartra, ahol először vágott fejbe mindenkit az, amit hőségnek hívhatunk. Valahol 7 km környékén aztán pánikba estem. Kezdett elmúlni a szúrás az oldalamból, viszont ezzel egyidőben kezdtem cefetül érezni magam és amire egyáltalán nem készültem fel, fejben megkérdőjelezni, hogy én ezt most le tudom futni. Nagyon rossz volt, szerencsére a Margit-híd után épp jött az első banános-szőlőcukros frissítőhely, az ott vételezett isoital meg három szem szőlőcukor meglepően rendbehozott, sőt, az egész futás legjobb része jött. Még bírtam elég jól, elkezdtem biztatni a körülöttem haladókat, főleg a hatezer feletti rajtszámú külföldiekkel trécseltem (hollandok, finnek, egy szerb-macedón páros), közülük sokan még közös fényképeket is csináltak, jó volt a hangulat. Közben áthaladtunk a féltávot jelző kapun is. Utólag kiderült, itt még elfogadható volt az időm is, 57:21, ami nagyjából a kétórás iramnak felel meg pont. Az Árpád-hídra felfelé poroszkálókat (mivel sokan belegyalogoltak az emelkedőbe) még lelkesen biztattam, elvégre addig bírniuk kell, amíg K2 bele nem fullad a saját palástjába, majd a hídon egy lányt inzultáltam, aki két talpbetétet hozott a kezében, mondván hogy nem rendeltetésszerűen használja őket. Közölte, hogy azért hozta, hogy tudjon ő is tapsolni (!). Meghajoltam a praktikum súlya alatt, majd szuperhős üvöltéssel lerohantam a szigetre vezető lejtőn.

És mikor leértem, egyszerűen meghaltam. Amikor elértem a 12-es táblához, ahol egy géphang azt mondta, már csak kilenc van hátra, majdnem sírva fakadtam. Egyik pillanatról a másikra elfogyott minden energiám, visszalassultam a minimál tempóra. A Palatinus utáni frissítő némileg helyrerakott, de csak minimálisan. Itt már tudtam, hogy nem lesz több mókázás, csak fogösszeszorítás és szenvedés, főleg hogy a sziget volt kábé az utolsó árnyékos hely a pályán… Felfutottam az emelkedőn a Margit-hídra, majd egy nagy levegőt véve túlélő-tempóra kapcsoltam (ez valahol a záróbusz-gyorsaság lehetett), és fájdalmasan konstatáltam, hogy eddig én előzgettem főleg, mostantól meg gyakorlatilag mindenki elment mellettem, aki nem gyalogolt éppen, beleértve a végtag nélküli bénákat is, akik az ajkukkal húzták magukat előre.

Mondjuk a Jászai Mari tértől újra a Parlament felé menve láttam, hogy sokan másoknak is vannak problémáik, egyre többen gyalogoltak, meg a szédelgők is szaporodtak, ahogy egyre melegebb lett, hiszen lassan fél tizenkettőre járt az idő. A Nyugati felé kavarogva azért még itt-ott volt árnyék, meg frissítő pont, valahol itt készült a Zoom.hu felvétele az ekkor már nem lelkes, sőt, szemmozgását is koordinálni képtelen szuperhősünkről:

És következett a felüljáró. Amire gép módjára sikerült felkocognom. Elhatároztam, hogy bármi lesz, megállni, belegyalogolni nem fogok. Beálltam egy olyan tempóra, amit végig kell bírjak, akármilyen meleg lesz, ezt hoznom kell. A felüljáró tetején maga Monspart Sarolta űzte-hajtotta a mezőnyt, nagyon jól tudta, hogy ez a legkritikusabb pont. Szerencsétlen, mikor meglátott, rendesen hátrahőkölt, majd közölte, hogy meg fogok sülni a maszkban meg a palástban. Erre én a futásom utolsó derűs hanghordozással elkövetett mondatára ragadtattam magam: „Uuugyaaan máááár!”. És délcegen megindultam lefelé. Délcegen, persze.  A lejtő aljában elment mellettem egy srác, akit vagy hatezerrel azelőtt megelőztem, mondta, hogy "Hajrá, Koffein Kapitány!", én meg megköszöntem, majd közöltem, hogy elfogytam, mert a frissítésnél nem adnak kávét... Kicsivel odébb találkoztam az első teljesen kikészült emberrel, aki szétcsapott kezekkel feküdt a járdán, felette mentőorvos, karjában infúzió. Nagyjából ez a kép a hátralévő ötezren még vagy ötször megismétlődött. Nagyon megszórta a mezőnyt a hőség, azt hiszem, nekem szerencsém volt, hogy az utolsó pillanatban rájöttem, mikor kell visszavenni és mennyit bírok. Egyrészt persze szerencsém volt, másrészt  viszont nem értem, hogy mások miért nem jöttek rá erre. Elfutottam az elejét, de nem annyira azért, illetve csak a tervezett tempóban indultam, ami túlzás volt, de sok volt az árnyék, nem éreztem annyira megterhelőnek. Meg a szuperhősök optimisták. Viszont túl sokan lettek ahhoz rosszul, hogy a hőségre lehessen fogni, sokan hibáztak szerintem a tempóval vagy a frissítéssel is. Mindenesetre rossz volt nézni, meg aki nagyjából bírta, az se örömből futott a végén.

Az utolsó pár ezren teljesen üres aggyal haladtam előre (néhol van új aszfalt a Nyugati mögött, ez kábé térdig perzselte a futót), ugyanabban a tempóban. A végén nagyon demoralizáló volt, hogy visszaértünk a Hősök terére, de még egy kétezres hurkot meg kellett tenni – bár legalább többé-kevésbé árnyékban. Még a 20 km-es fordítónál is voltak olyanok, akik nem bírtak tovább jönni… A célegyenesbe fordulás előtt épp egy rockabilly-zenekar játszott, utolsó erőtartalékaimmal némi közönségsikert arattam, mikor Angus Young kacsázással mentem el előttük, bár majdnem elzuhantam közben. Aztán át a hídon, rá  célegyenesre és a legeslegutolsó ATP-molekulák felhasználásával jobbkéz kitart előre és 80 méteres szuperhős-hajrá a célba, beérkezéskor a szpíker kijavítása, aki Zorro Kapitánynak nevezett, de mikor meghallotta a számból elhangzó Koffein üvöltést, gyorsan javított.

Egyébként egyetlen szívfájdalmam, hogy túl sokan néztek Zorrónak vagy Batmannek a nap folyamán. Nem értem, miért. Zorró java részt lovon járt, de ha ettől az apróságtól eltekintünk volt kalapja és kardja. K2-nek nincs. Batmannel ellentétben K2-nek nincsenek hegyes fülei és érdekes módon a mellkasán sem egy denevér-logó, hanem egy koffein-molekula (1,3,7-trimetil xantin) virított. Mindezen mikrojelek mellett a maszkomra szép fehér betűkkel volt ráírva, hogy kivel is áll szemben a bámészkodó. Sebaj. A befutás után egyből a nyakamba akasztották az emlék-medált, csak szerencsétlen lány alig találta el a nyakam, úgy dülöngéltem.

Felvettem a befutócsomagot, majd lerogytam a Kós Károly sétány egyik szegélyére. Itt vagy fél órát diskuráltunk egy vegyész sráccal, miközben egy ültő helyünkben megittuk a másfél literes vizet a csomagból. Kiderült, hogy ő is hasonló tervekkel készült, ő is kikészült és szintén hasonló idővel ért célba (és felismerte a koffeint). Némileg megnyugtatott, hogy nem én bénáztam el nagyon valamit, hanem tényleg embert próbáló volt a táv. Az időmet ekkor 2:11-re becsültem, ami egyrészt elsőre jó, a körülményeket tekintve pláne, másrészt az emberben mindig az bujkál, hogy hogy lehetett volna jobb. Sehogy. Vagy mentővel. Nagy nehezen összeszedtük magunkat, leadtuk a chipet, majd elindultam zuhanyozni a konténerbe. Miután visszavedlettem hétköznapi emberré, ismét felkerestem a versenyközpontot, ahol egyrészt már ki volt függesztve az eredményem, másrészt lehetett a medálba nevet és időt gravíroztatni. Az eredményem végül 2 óra 11 perc és három másodperc lett. A férfimezőny 3645 célbaérkezője közül ezzel a 2522. helyet csíptem el, én ezzel roppant mód elégedett vagyok. Főleg mert túléltem. A medálra a KOFFEIN KAPITÁNY nevet karcoltattam, majd elindultam hazafelé.

Zuglóban még a vonatra várva a krimóban szerencsésen elkaptam a Belga Nagydíj végét, de a vonatom már aludtam. Itthon a vicc kedvéért megmértem magam, eléggé durva, hogy a verseny után kb. négy-öt liter folyadékot bevittem és így is majdnem négy kilóval voltam könnyebb, mint amennyi mostnában szoktam lenni...

Ennyi hát a történet. Úgy döntöttem, folytatom a blogot a maratonig, viszont így a futás miértjét firtató kérdésre is csak a legközelebbi alkalommal adok választ.

Futótársamnak annyit, ne sajnálja, hogy ezt most kihagyta...

…avagy 23. MNike Budapest Nemzetközi Félmaraton.

Felvirradt tehát a nagy nap, én pedig optimális időben kikászálódtam átmeneti szállásom fekvőhelyéről, majd a szükséges cuccokat összepakolva (a jelmez miatt kénytelen voltam többször is végigmenni a checklisten, sajnos kiderült, hogy a ragtapasz otthon maradt, de egy szuperhőst nem érhet baj anélkül sem) nagyjából negyed nyolc körül elindultam Budáról. Mielőtt buszra szálltam volna, beszereztem még egy kis reggelit, meg isolöttyött, illetve banánt. Kis kerülővel, de belefért egy Ferenciek-Deák séta, így a nyári hagyományoknak megfelelően a reggeli szénhidrátot ha nem is az ideális időben, de palacsintaként juttattam szervezetembe, azon a helyen, ahol tavaly ősszel Koffein Kapitány talán legemlékezetesebb eljövetele történt.

A Deákon már jól beazonosítható volt, hogy nem leszek egyedül, vagy 30 futótárssal együtt szálltunk fel a földalattira, és mentünk el a Széchenyi Fürdőig, ahol a versenyközpont volt. Itt gyakorlatilag majálishangulat fogadott, sátrak mindenfelé, versenyközpont, szponzori sátrak, édességes standok és sok-sok ember, néhányan már melegítettek befelé, bár nem értettem miért jó ez, másfél órával a rajt előtt. Körbejártam a helyet, hogy eligazodjak, meg hátha találok ismerőst, de nem jött szembe senki, így a férfi öltözőnél lévő sörsátor padjainál letelepedtem elfogyasztani a folyadék- és banánutánpótlást. Ücsörgés közben hasznossá tettem magam, feltettem az időmérő chipet a cipőmre, illetve felbiztostűztem a rajtszámot a vadiúj koffein-molekulás pólómra. Meg figyeltem, hogy készülnek a rutinosabbak, naptejjel, vazelinnel, mindenféle gyanús löttyökkel, meg spéci futócuccokkal. Kezdtem rájönni, hogy itt jóval több a profi, meg a dolgot komolyan vevő amatőr, mint a Hortobágyon. Mondjuk az is kiderült, hogy rutintalan is több volt, de erről később.

Kilenckor bementem átöltözni, itt beszélgetésbe bonyolódtam klasszikus öreg futókkal, akik arról értekeztek, hogy a mai időnél nem nagyon van szemetebb dolog (a hőségriadóról már szóltam az előző bejegyzésben, ez be is igazolódott), meg hogy a Nyugati téren szar lesz a felüljáró, de annyira persze nem mint egy maratonon, amikor 36 km-nél szokott előjönni… Én meg csak hümmögtem, majd leadtam minden cuccot, kivéve a zacskóba betett fekete maszkot és palástot. A Vajdahunyad vár körül egész lélekemelő bemelegíteni. Nyújtottam rendesen, majd lekocogtam egy nagyjából másfélezres szakaszt, szépen az árnyékban. Ennyit elégnek is gondoltam bemelegítésnek. Ekkor még mindig kétségek gyötörtek, hogy a palástot mindenképpen fel kell-e vennem ebben az időben. Végül aztán úgy döntöttem, Koffein Kapitány nem hátrál meg.

Sőt, sikerült egy látványos entreé-t összehozni. Negyed órával a rajt előtt kiderül ugyanis, hogy kevés a mobilvécé az igényekhez képest, ezért jelentősebb sorbanálló tömeg alakult ki, akik a rajt előtt érthető módon még szerettek volna segíteni magukon. Szépen kivártam a sorom, bementem a szatyrommal, felvettem a maszkot meg a palástot, kirobbantam a Toi-Toi-ból, majd szuperhős pózban (egyik kéz csípőnél finoman tartja a palástot, másik az égnek lökve, Travolta-módra) elüvöltöttem magam, hogy „TÁTÁTÁ-TÁ-TÁTÁÁÁÁÁÁ” és a megrökönyödött arcokat meg sem várva méltóságteljesen elügettem a rajt felé…

Beálltam a nekem megfelelő rajtzónába (1:50-2 óra), majd újdonsült barátaimmal próbáltuk elütni az időt, míg végre elindulunk. A nekem megfelelő rajtzóna persze roppant optimista volt, de hát kell némi optimizmus, illetve K2 alapjában véve optimista… Elvileg Kovács Ágnes  adta meg a rajtjelet, ebből mi kábé 800 méterrel hátrébb semmit nem hallottunk. Ácsorogtunk egy darabig, majd botorkáltunk jó sokat, míg végre átjutottunk a rajtkapun, majdnem nyolc perccel a lövés után… (Koffein Kapitány feltűnik ezen a videón 2:24-nél)

…és végre nekilendültünk. Teljesen rendben ment minden, bár a muzsikát a kelleténél jóval hamarabb indítottam el, valószínűleg már akkor sejtettem, hogy időmérés szempontjából most nem lesz semmi szükségem rá. Az Andrássy úton aztán kellemes árnyékos környezetben kocogtunk, lelkesen, voltak drukkerek is bőven. Elértük az Erzsébet teret, itt beszűkült az út és kezdett rossz lenni a dolog. Egyrészt teljesen váratlanul szúrást éreztem az oldalamban, másrészt előjött az, ami már Hortobágyon is. Kerülgetni kellett az embereket, tényleg nem értem miért jó, ha valaki nagyon nem oda áll, ahová tervezi magát. Mint utóbb kiderült, az első felében a távnak tudtam tartani a tervezett időt, szóval nem én futottam el az elejét nagyon. Vagyis elfutottam, de más miatt. Egyszóval nagyon rossz és nagyon fárasztó egyfolytában kerülgetni az embereket, járdára fel-le, mindig kiesni a saját ritmusból, már az elején. Ez kábé a hatodik ezresig tartott, ami nagyon vad szerintem. Közben míg rá nem fordultunk a rakpartra, meg kellett küzdenem az mp3 lejátszómmal is, amit ezúttal nem sikerült jól rögzítenem, futás közben meg elég macerás újrakonfigurálni mindent, közben véletlenül gombokat megnyomni, ezáltal felvételt készíteni a futás hangjairól, satöbbi. Mindegy, megoldottam a helyzetet kb. 800 méter alatt, de itt már biztos volt, hogy viszonyítási alapként végképp használhatatlan a zene előrehaladása.

Aztán kiértünk a rakpartra, ahol először vágott fejbe mindenkit az, amit hőségnek hívhatunk. Valahol 7 km környékén aztán pánikba estem. Kezdett elmúlni a szúrás az oldalamból, viszont ezzel egyidőben kezdtem cefetül érezni magam és amire egyáltalán nem készültem fel, fejben megkérdőjelezni, hogy én ezt most le tudom futni. Nagyon rossz volt, szerencsére a Margit-híd után épp jött az első banános-szőlőcukros frissítőhely, az ott vételezett isoital meg három szem szőlőcukor meglepően rendbehozott, sőt, az egész futás legjobb része jött. Még bírtam elég jól, elkezdtem biztatni a körülöttem haladókat, főleg a hatezer feletti rajtszámú külföldiekkel trécseltem (hollandok, finnek, egy szerb-macedón páros), közülük sokan még közös fényképeket is csináltak, jó volt a hangulat. Közben áthaladtunk a féltávot jelző kapun is. Utólag kiderült, itt még elfogadható volt az időm is, 57:21, ami nagyjából a kétórás iramnak felel meg pont. Az Árpád-hídra felfelé poroszkálókat (mivel sokan belegyalogoltak az emelkedőbe) még lelkesen biztattam, elvégre addig bírniuk kell, amíg K2 bele nem fullad a saját palástjába, majd a hídon egy lányt inzultáltam, aki két talpbetétet hozott a kezében, mondván hogy nem rendeltetésszerűen használja őket. Közölte, hogy azért hozta, hogy tudjon ő is tapsolni (!). Meghajoltam a praktikum súlya alatt, majd szuperhős üvöltéssel lerohantam a szigetre vezető lejtőn.

És mikor leértem, egyszerűen meghaltam. Amikor elértem a 12-es táblához, ahol egy géphang azt mondta, már csak kilenc van hátra, majdnem sírva fakadtam. Egyik pillanatról a másikra elfogyott minden energiám, visszalassultam a minimál tempóra. A Palatinus utáni frissítő némileg helyrerakott, de csak minimálisan. Itt már tudtam, hogy nem lesz több mókázás, csak fogösszeszorítás és szenvedés, főleg hogy a sziget volt kábé az utolsó árnyékos hely a pályán… Felfutottam az emelkedőn a Margit-hídra, majd egy nagy levegőt véve túlélő-tempóra kapcsoltam (ez valahol a záróbusz-gyorsaság lehetett), és fájdalmasan konstatáltam, hogy eddig én előzgettem főleg, mostantól meg gyakorlatilag mindenki elment mellettem, aki nem gyalogolt éppen, beleértve a végtag nélküli bénákat is, akik az ajkukkal húzták magukat előre.

Mondjuk a Jászai Mari tértől újra a Parlament felé menve láttam, hogy sokan másoknak is vannak problémáik, egyre többen gyalogoltak, meg a szédelgők is szaporodtak, ahogy egyre melegebb lett, hiszen lassan fél tizenkettőre járt az idő. A Nyugati felé kavarogva azért még itt-ott volt árnyék, meg frissítő pont, valahol itt készült a Zoom.hu felvétele az ekkor már nem lelkes, sőt, szemmozgását is koordinálni képtelen szuperhősünkről:

És következett a felüljáró. Amire gép módjára sikerült felkocognom. Elhatároztam, hogy bármi lesz, megállni, belegyalogolni nem fogok. Beálltam egy olyan tempóra, amit végig kell bírjak, akármilyen meleg lesz, ezt hoznom kell. A felüljáró tetején maga Monspart Sarolta űzte-hajtotta a mezőnyt, nagyon jól tudta, hogy ez a legkritikusabb pont. Szerencsétlen, mikor meglátott, rendesen hátrahőkölt, majd közölte, hogy meg fogok sülni a maszkban meg a palástban. Erre én a futásom utolsó derűs hanghordozással elkövetett mondatára ragadtattam magam: „Uuugyaaan máááár!”. És délcegen megindultam lefelé. Délcegen, persze.  A lejtő aljában elment mellettem egy srác, akit vagy hatezerrel azelőtt megelőztem, mondta, hogy "Hajrá, Koffein Kapitány!", én meg megköszöntem, majd közöltem, hogy elfogytam, mert a frissítésnél nem adnak kávét... Kicsivel odébb találkoztam az első teljesen kikészült emberrel, aki szétcsapott kezekkel feküdt a járdán, felette mentőorvos, karjában infúzió. Nagyjából ez a kép a hátralévő ötezren még vagy ötször megismétlődött. Nagyon megszórta a mezőnyt a hőség, azt hiszem, nekem szerencsém volt, hogy az utolsó pillanatban rájöttem, mikor kell visszavenni és mennyit bírok. Egyrészt persze szerencsém volt, másrészt  viszont nem értem, hogy mások miért nem jöttek rá erre. Elfutottam az elejét, de nem annyira azért, illetve csak a tervezett tempóban indultam, ami túlzás volt, de sok volt az árnyék, nem éreztem annyira megterhelőnek. Meg a szuperhősök optimisták. Viszont túl sokan lettek ahhoz rosszul, hogy a hőségre lehessen fogni, sokan hibáztak szerintem a tempóval vagy a frissítéssel is. Mindenesetre rossz volt nézni, meg aki nagyjából bírta, az se örömből futott a végén.

Az utolsó pár ezren teljesen üres aggyal haladtam előre (néhol van új aszfalt a Nyugati mögött, ez kábé térdig perzselte a futót), ugyanabban a tempóban. A végén nagyon demoralizáló volt, hogy visszaértünk a Hősök terére, de még egy kétezres hurkot meg kellett tenni – bár legalább többé-kevésbé árnyékban. Még a 20 km-es fordítónál is voltak olyanok, akik nem bírtak tovább jönni… A célegyenesbe fordulás előtt épp egy rockabilly-zenekar játszott, utolsó erőtartalékaimmal némi közönségsikert arattam, mikor Angus Young kacsázással mentem el előttük, bár majdnem elzuhantam közben. Aztán át a hídon, rá  célegyenesre és a legeslegutolsó ATP-molekulák felhasználásával jobbkéz kitart előre és 80 méteres szuperhős-hajrá a célba, beérkezéskor a szpíker kijavítása, aki Zorro Kapitánynak nevezett, de mikor meghallotta a számból elhangzó Koffein üvöltést, gyorsan javított.

Egyébként egyetlen szívfájdalmam, hogy túl sokan néztek Zorrónak vagy Batmannek a nap folyamán. Nem értem, miért. Zorró java részt lovon járt, de ha ettől az apróságtól eltekintünk volt kalapja és kardja. K2-nek nincs. Batmannel ellentétben K2-nek nincsenek hegyes fülei és érdekes módon a mellkasán sem egy denevér-logó, hanem egy koffein-molekula (1,3,7-trimetil xantin) virított. Mindezen mikrojelek mellett a maszkomra szép fehér betűkkel volt ráírva, hogy kivel is áll szemben a bámészkodó. Sebaj. A befutás után egyből a nyakamba akasztották az emlék-medált, csak szerencsétlen lány alig találta el a nyakam, úgy dülöngéltem.

Felvettem a befutócsomagot, majd lerogytam a Kós Károly sétány egyik szegélyére. Itt vagy fél órát diskuráltunk egy vegyész sráccal, miközben egy ültő helyünkben megittuk a másfél literes vizet a csomagból. Kiderült, hogy ő is hasonló tervekkel készült, ő is kikészült és szintén hasonló idővel ért célba (és felismerte a koffeint). Némileg megnyugtatott, hogy nem én bénáztam el nagyon valamit, hanem tényleg embert próbáló volt a táv. Az időmet ekkor 2:11-re becsültem, ami egyrészt elsőre jó, a körülményeket tekintve pláne, másrészt az emberben mindig az bujkál, hogy hogy lehetett volna jobb. Sehogy. Vagy mentővel. Nagy nehezen összeszedtük magunkat, leadtuk a chipet, majd elindultam zuhanyozni a konténerbe. Miután visszavedlettem hétköznapi emberré, ismét felkerestem a versenyközpontot, ahol egyrészt már ki volt függesztve az eredményem, másrészt lehetett a medálba nevet és időt gravíroztatni. Az eredményem végül 2 óra 11 perc és három másodperc lett. A férfimezőny 3645 célbaérkezője közül ezzel a 2522. helyet csíptem el, én ezzel roppant mód elégedett vagyok. Főleg mert túléltem. A medálra a KOFFEIN KAPITÁNY nevet karcoltattam, majd elindultam hazafelé.

Zuglóban még a vonatra várva a krimóban szerencsésen elkaptam a Belga Nagydíj végét, de a vonatom már aludtam. Itthon a vicc kedvéért megmértem magam, eléggé durva, hogy a verseny után kb. négy-öt liter folyadékot bevittem és így is majdnem négy kilóval voltam könnyebb, mint amennyi mostnában szoktam lenni...

Ennyi hát a történet. Úgy döntöttem, folytatom a blogot a maratonig, viszont így a futás miértjét firtató kérdésre is csak a legközelebbi alkalommal adok választ.

Futótársamnak annyit, ne sajnálja, hogy ezt most kihagyta...

…avagy 23. MNike Budapest Nemzetközi Félmaraton.

Felvirradt tehát a nagy nap, én pedig optimális időben kikászálódtam átmeneti szállásom fekvőhelyéről, majd a szükséges cuccokat összepakolva (a jelmez miatt kénytelen voltam többször is végigmenni a checklisten, sajnos kiderült, hogy a ragtapasz otthon maradt, de egy szuperhőst nem érhet baj anélkül sem) nagyjából negyed nyolc körül elindultam Budáról. Mielőtt buszra szálltam volna, beszereztem még egy kis reggelit, meg isolöttyött, illetve banánt. Kis kerülővel, de belefért egy Ferenciek-Deák séta, így a nyári hagyományoknak megfelelően a reggeli szénhidrátot ha nem is az ideális időben, de palacsintaként juttattam szervezetembe, azon a helyen, ahol tavaly ősszel Koffein Kapitány talán legemlékezetesebb eljövetele történt.

A Deákon már jól beazonosítható volt, hogy nem leszek egyedül, vagy 30 futótárssal együtt szálltunk fel a földalattira, és mentünk el a Széchenyi Fürdőig, ahol a versenyközpont volt. Itt gyakorlatilag majálishangulat fogadott, sátrak mindenfelé, versenyközpont, szponzori sátrak, édességes standok és sok-sok ember, néhányan már melegítettek befelé, bár nem értettem miért jó ez, másfél órával a rajt előtt. Körbejártam a helyet, hogy eligazodjak, meg hátha találok ismerőst, de nem jött szembe senki, így a férfi öltözőnél lévő sörsátor padjainál letelepedtem elfogyasztani a folyadék- és banánutánpótlást. Ücsörgés közben hasznossá tettem magam, feltettem az időmérő chipet a cipőmre, illetve felbiztostűztem a rajtszámot a vadiúj koffein-molekulás pólómra. Meg figyeltem, hogy készülnek a rutinosabbak, naptejjel, vazelinnel, mindenféle gyanús löttyökkel, meg spéci futócuccokkal. Kezdtem rájönni, hogy itt jóval több a profi, meg a dolgot komolyan vevő amatőr, mint a Hortobágyon. Mondjuk az is kiderült, hogy rutintalan is több volt, de erről később.

Kilenckor bementem átöltözni, itt beszélgetésbe bonyolódtam klasszikus öreg futókkal, akik arról értekeztek, hogy a mai időnél nem nagyon van szemetebb dolog (a hőségriadóról már szóltam az előző bejegyzésben, ez be is igazolódott), meg hogy a Nyugati téren szar lesz a felüljáró, de annyira persze nem mint egy maratonon, amikor 36 km-nél szokott előjönni… Én meg csak hümmögtem, majd leadtam minden cuccot, kivéve a zacskóba betett fekete maszkot és palástot. A Vajdahunyad vár körül egész lélekemelő bemelegíteni. Nyújtottam rendesen, majd lekocogtam egy nagyjából másfélezres szakaszt, szépen az árnyékban. Ennyit elégnek is gondoltam bemelegítésnek. Ekkor még mindig kétségek gyötörtek, hogy a palástot mindenképpen fel kell-e vennem ebben az időben. Végül aztán úgy döntöttem, Koffein Kapitány nem hátrál meg.

Sőt, sikerült egy látványos entreé-t összehozni. Negyed órával a rajt előtt kiderül ugyanis, hogy kevés a mobilvécé az igényekhez képest, ezért jelentősebb sorbanálló tömeg alakult ki, akik a rajt előtt érthető módon még szerettek volna segíteni magukon. Szépen kivártam a sorom, bementem a szatyrommal, felvettem a maszkot meg a palástot, kirobbantam a Toi-Toi-ból, majd szuperhős pózban (egyik kéz csípőnél finoman tartja a palástot, másik az égnek lökve, Travolta-módra) elüvöltöttem magam, hogy „TÁTÁTÁ-TÁ-TÁTÁÁÁÁÁÁ” és a megrökönyödött arcokat meg sem várva méltóságteljesen elügettem a rajt felé…

Beálltam a nekem megfelelő rajtzónába (1:50-2 óra), majd újdonsült barátaimmal próbáltuk elütni az időt, míg végre elindulunk. A nekem megfelelő rajtzóna persze roppant optimista volt, de hát kell némi optimizmus, illetve K2 alapjában véve optimista… Elvileg Kovács Ágnes  adta meg a rajtjelet, ebből mi kábé 800 méterrel hátrébb semmit nem hallottunk. Ácsorogtunk egy darabig, majd botorkáltunk jó sokat, míg végre átjutottunk a rajtkapun, majdnem nyolc perccel a lövés után… (Koffein Kapitány feltűnik ezen a videón 2:24-nél)

…és végre nekilendültünk. Teljesen rendben ment minden, bár a muzsikát a kelleténél jóval hamarabb indítottam el, valószínűleg már akkor sejtettem, hogy időmérés szempontjából most nem lesz semmi szükségem rá. Az Andrássy úton aztán kellemes árnyékos környezetben kocogtunk, lelkesen, voltak drukkerek is bőven. Elértük az Erzsébet teret, itt beszűkült az út és kezdett rossz lenni a dolog. Egyrészt teljesen váratlanul szúrást éreztem az oldalamban, másrészt előjött az, ami már Hortobágyon is. Kerülgetni kellett az embereket, tényleg nem értem miért jó, ha valaki nagyon nem oda áll, ahová tervezi magát. Mint utóbb kiderült, az első felében a távnak tudtam tartani a tervezett időt, szóval nem én futottam el az elejét nagyon. Vagyis elfutottam, de más miatt. Egyszóval nagyon rossz és nagyon fárasztó egyfolytában kerülgetni az embereket, járdára fel-le, mindig kiesni a saját ritmusból, már az elején. Ez kábé a hatodik ezresig tartott, ami nagyon vad szerintem. Közben míg rá nem fordultunk a rakpartra, meg kellett küzdenem az mp3 lejátszómmal is, amit ezúttal nem sikerült jól rögzítenem, futás közben meg elég macerás újrakonfigurálni mindent, közben véletlenül gombokat megnyomni, ezáltal felvételt készíteni a futás hangjairól, satöbbi. Mindegy, megoldottam a helyzetet kb. 800 méter alatt, de itt már biztos volt, hogy viszonyítási alapként végképp használhatatlan a zene előrehaladása.

Aztán kiértünk a rakpartra, ahol először vágott fejbe mindenkit az, amit hőségnek hívhatunk. Valahol 7 km környékén aztán pánikba estem. Kezdett elmúlni a szúrás az oldalamból, viszont ezzel egyidőben kezdtem cefetül érezni magam és amire egyáltalán nem készültem fel, fejben megkérdőjelezni, hogy én ezt most le tudom futni. Nagyon rossz volt, szerencsére a Margit-híd után épp jött az első banános-szőlőcukros frissítőhely, az ott vételezett isoital meg három szem szőlőcukor meglepően rendbehozott, sőt, az egész futás legjobb része jött. Még bírtam elég jól, elkezdtem biztatni a körülöttem haladókat, főleg a hatezer feletti rajtszámú külföldiekkel trécseltem (hollandok, finnek, egy szerb-macedón páros), közülük sokan még közös fényképeket is csináltak, jó volt a hangulat. Közben áthaladtunk a féltávot jelző kapun is. Utólag kiderült, itt még elfogadható volt az időm is, 57:21, ami nagyjából a kétórás iramnak felel meg pont. Az Árpád-hídra felfelé poroszkálókat (mivel sokan belegyalogoltak az emelkedőbe) még lelkesen biztattam, elvégre addig bírniuk kell, amíg K2 bele nem fullad a saját palástjába, majd a hídon egy lányt inzultáltam, aki két talpbetétet hozott a kezében, mondván hogy nem rendeltetésszerűen használja őket. Közölte, hogy azért hozta, hogy tudjon ő is tapsolni (!). Meghajoltam a praktikum súlya alatt, majd szuperhős üvöltéssel lerohantam a szigetre vezető lejtőn.

És mikor leértem, egyszerűen meghaltam. Amikor elértem a 12-es táblához, ahol egy géphang azt mondta, már csak kilenc van hátra, majdnem sírva fakadtam. Egyik pillanatról a másikra elfogyott minden energiám, visszalassultam a minimál tempóra. A Palatinus utáni frissítő némileg helyrerakott, de csak minimálisan. Itt már tudtam, hogy nem lesz több mókázás, csak fogösszeszorítás és szenvedés, főleg hogy a sziget volt kábé az utolsó árnyékos hely a pályán… Felfutottam az emelkedőn a Margit-hídra, majd egy nagy levegőt véve túlélő-tempóra kapcsoltam (ez valahol a záróbusz-gyorsaság lehetett), és fájdalmasan konstatáltam, hogy eddig én előzgettem főleg, mostantól meg gyakorlatilag mindenki elment mellettem, aki nem gyalogolt éppen, beleértve a végtag nélküli bénákat is, akik az ajkukkal húzták magukat előre.

Mondjuk a Jászai Mari tértől újra a Parlament felé menve láttam, hogy sokan másoknak is vannak problémáik, egyre többen gyalogoltak, meg a szédelgők is szaporodtak, ahogy egyre melegebb lett, hiszen lassan fél tizenkettőre járt az idő. A Nyugati felé kavarogva azért még itt-ott volt árnyék, meg frissítő pont, valahol itt készült a Zoom.hu felvétele az ekkor már nem lelkes, sőt, szemmozgását is koordinálni képtelen szuperhősünkről:

És következett a felüljáró. Amire gép módjára sikerült felkocognom. Elhatároztam, hogy bármi lesz, megállni, belegyalogolni nem fogok. Beálltam egy olyan tempóra, amit végig kell bírjak, akármilyen meleg lesz, ezt hoznom kell. A felüljáró tetején maga Monspart Sarolta űzte-hajtotta a mezőnyt, nagyon jól tudta, hogy ez a legkritikusabb pont. Szerencsétlen, mikor meglátott, rendesen hátrahőkölt, majd közölte, hogy meg fogok sülni a maszkban meg a palástban. Erre én a futásom utolsó derűs hanghordozással elkövetett mondatára ragadtattam magam: „Uuugyaaan máááár!”. És délcegen megindultam lefelé. Délcegen, persze.  A lejtő aljában elment mellettem egy srác, akit vagy hatezerrel azelőtt megelőztem, mondta, hogy "Hajrá, Koffein Kapitány!", én meg megköszöntem, majd közöltem, hogy elfogytam, mert a frissítésnél nem adnak kávét... Kicsivel odébb találkoztam az első teljesen kikészült emberrel, aki szétcsapott kezekkel feküdt a járdán, felette mentőorvos, karjában infúzió. Nagyjából ez a kép a hátralévő ötezren még vagy ötször megismétlődött. Nagyon megszórta a mezőnyt a hőség, azt hiszem, nekem szerencsém volt, hogy az utolsó pillanatban rájöttem, mikor kell visszavenni és mennyit bírok. Egyrészt persze szerencsém volt, másrészt  viszont nem értem, hogy mások miért nem jöttek rá erre. Elfutottam az elejét, de nem annyira azért, illetve csak a tervezett tempóban indultam, ami túlzás volt, de sok volt az árnyék, nem éreztem annyira megterhelőnek. Meg a szuperhősök optimisták. Viszont túl sokan lettek ahhoz rosszul, hogy a hőségre lehessen fogni, sokan hibáztak szerintem a tempóval vagy a frissítéssel is. Mindenesetre rossz volt nézni, meg aki nagyjából bírta, az se örömből futott a végén.

Az utolsó pár ezren teljesen üres aggyal haladtam előre (néhol van új aszfalt a Nyugati mögött, ez kábé térdig perzselte a futót), ugyanabban a tempóban. A végén nagyon demoralizáló volt, hogy visszaértünk a Hősök terére, de még egy kétezres hurkot meg kellett tenni – bár legalább többé-kevésbé árnyékban. Még a 20 km-es fordítónál is voltak olyanok, akik nem bírtak tovább jönni… A célegyenesbe fordulás előtt épp egy rockabilly-zenekar játszott, utolsó erőtartalékaimmal némi közönségsikert arattam, mikor Angus Young kacsázással mentem el előttük, bár majdnem elzuhantam közben. Aztán át a hídon, rá  célegyenesre és a legeslegutolsó ATP-molekulák felhasználásával jobbkéz kitart előre és 80 méteres szuperhős-hajrá a célba, beérkezéskor a szpíker kijavítása, aki Zorro Kapitánynak nevezett, de mikor meghallotta a számból elhangzó Koffein üvöltést, gyorsan javított.

Egyébként egyetlen szívfájdalmam, hogy túl sokan néztek Zorrónak vagy Batmannek a nap folyamán. Nem értem, miért. Zorró java részt lovon járt, de ha ettől az apróságtól eltekintünk volt kalapja és kardja. K2-nek nincs. Batmannel ellentétben K2-nek nincsenek hegyes fülei és érdekes módon a mellkasán sem egy denevér-logó, hanem egy koffein-molekula (1,3,7-trimetil xantin) virított. Mindezen mikrojelek mellett a maszkomra szép fehér betűkkel volt ráírva, hogy kivel is áll szemben a bámészkodó. Sebaj. A befutás után egyből a nyakamba akasztották az emlék-medált, csak szerencsétlen lány alig találta el a nyakam, úgy dülöngéltem.

Felvettem a befutócsomagot, majd lerogytam a Kós Károly sétány egyik szegélyére. Itt vagy fél órát diskuráltunk egy vegyész sráccal, miközben egy ültő helyünkben megittuk a másfél literes vizet a csomagból. Kiderült, hogy ő is hasonló tervekkel készült, ő is kikészült és szintén hasonló idővel ért célba (és felismerte a koffeint). Némileg megnyugtatott, hogy nem én bénáztam el nagyon valamit, hanem tényleg embert próbáló volt a táv. Az időmet ekkor 2:11-re becsültem, ami egyrészt elsőre jó, a körülményeket tekintve pláne, másrészt az emberben mindig az bujkál, hogy hogy lehetett volna jobb. Sehogy. Vagy mentővel. Nagy nehezen összeszedtük magunkat, leadtuk a chipet, majd elindultam zuhanyozni a konténerbe. Miután visszavedlettem hétköznapi emberré, ismét felkerestem a versenyközpontot, ahol egyrészt már ki volt függesztve az eredményem, másrészt lehetett a medálba nevet és időt gravíroztatni. Az eredményem végül 2 óra 11 perc és három másodperc lett. A férfimezőny 3645 célbaérkezője közül ezzel a 2522. helyet csíptem el, én ezzel roppant mód elégedett vagyok. Főleg mert túléltem. A medálra a KOFFEIN KAPITÁNY nevet karcoltattam, majd elindultam hazafelé.

Zuglóban még a vonatra várva a krimóban szerencsésen elkaptam a Belga Nagydíj végét, de a vonatom már aludtam. Itthon a vicc kedvéért megmértem magam, eléggé durva, hogy a verseny után kb. négy-öt liter folyadékot bevittem és így is majdnem négy kilóval voltam könnyebb, mint amennyi mostnában szoktam lenni...

Ennyi hát a történet. Úgy döntöttem, folytatom a blogot a maratonig, viszont így a futás miértjét firtató kérdésre is csak a legközelebbi alkalommal adok választ.

Futótársamnak annyit, ne sajnálja, hogy ezt most kihagyta...

…avagy 23. MNike Budapest Nemzetközi Félmaraton.

Felvirradt tehát a nagy nap, én pedig optimális időben kikászálódtam átmeneti szállásom fekvőhelyéről, majd a szükséges cuccokat összepakolva (a jelmez miatt kénytelen voltam többször is végigmenni a checklisten, sajnos kiderült, hogy a ragtapasz otthon maradt, de egy szuperhőst nem érhet baj anélkül sem) nagyjából negyed nyolc körül elindultam Budáról. Mielőtt buszra szálltam volna, beszereztem még egy kis reggelit, meg isolöttyött, illetve banánt. Kis kerülővel, de belefért egy Ferenciek-Deák séta, így a nyári hagyományoknak megfelelően a reggeli szénhidrátot ha nem is az ideális időben, de palacsintaként juttattam szervezetembe, azon a helyen, ahol tavaly ősszel Koffein Kapitány talán legemlékezetesebb eljövetele történt.

A Deákon már jól beazonosítható volt, hogy nem leszek egyedül, vagy 30 futótárssal együtt szálltunk fel a földalattira, és mentünk el a Széchenyi Fürdőig, ahol a versenyközpont volt. Itt gyakorlatilag majálishangulat fogadott, sátrak mindenfelé, versenyközpont, szponzori sátrak, édességes standok és sok-sok ember, néhányan már melegítettek befelé, bár nem értettem miért jó ez, másfél órával a rajt előtt. Körbejártam a helyet, hogy eligazodjak, meg hátha találok ismerőst, de nem jött szembe senki, így a férfi öltözőnél lévő sörsátor padjainál letelepedtem elfogyasztani a folyadék- és banánutánpótlást. Ücsörgés közben hasznossá tettem magam, feltettem az időmérő chipet a cipőmre, illetve felbiztostűztem a rajtszámot a vadiúj koffein-molekulás pólómra. Meg figyeltem, hogy készülnek a rutinosabbak, naptejjel, vazelinnel, mindenféle gyanús löttyökkel, meg spéci futócuccokkal. Kezdtem rájönni, hogy itt jóval több a profi, meg a dolgot komolyan vevő amatőr, mint a Hortobágyon. Mondjuk az is kiderült, hogy rutintalan is több volt, de erről később.

Kilenckor bementem átöltözni, itt beszélgetésbe bonyolódtam klasszikus öreg futókkal, akik arról értekeztek, hogy a mai időnél nem nagyon van szemetebb dolog (a hőségriadóról már szóltam az előző bejegyzésben, ez be is igazolódott), meg hogy a Nyugati téren szar lesz a felüljáró, de annyira persze nem mint egy maratonon, amikor 36 km-nél szokott előjönni… Én meg csak hümmögtem, majd leadtam minden cuccot, kivéve a zacskóba betett fekete maszkot és palástot. A Vajdahunyad vár körül egész lélekemelő bemelegíteni. Nyújtottam rendesen, majd lekocogtam egy nagyjából másfélezres szakaszt, szépen az árnyékban. Ennyit elégnek is gondoltam bemelegítésnek. Ekkor még mindig kétségek gyötörtek, hogy a palástot mindenképpen fel kell-e vennem ebben az időben. Végül aztán úgy döntöttem, Koffein Kapitány nem hátrál meg.

Sőt, sikerült egy látványos entreé-t összehozni. Negyed órával a rajt előtt kiderül ugyanis, hogy kevés a mobilvécé az igényekhez képest, ezért jelentősebb sorbanálló tömeg alakult ki, akik a rajt előtt érthető módon még szerettek volna segíteni magukon. Szépen kivártam a sorom, bementem a szatyrommal, felvettem a maszkot meg a palástot, kirobbantam a Toi-Toi-ból, majd szuperhős pózban (egyik kéz csípőnél finoman tartja a palástot, másik az égnek lökve, Travolta-módra) elüvöltöttem magam, hogy „TÁTÁTÁ-TÁ-TÁTÁÁÁÁÁÁ” és a megrökönyödött arcokat meg sem várva méltóságteljesen elügettem a rajt felé…

Beálltam a nekem megfelelő rajtzónába (1:50-2 óra), majd újdonsült barátaimmal próbáltuk elütni az időt, míg végre elindulunk. A nekem megfelelő rajtzóna persze roppant optimista volt, de hát kell némi optimizmus, illetve K2 alapjában véve optimista… Elvileg Kovács Ágnes  adta meg a rajtjelet, ebből mi kábé 800 méterrel hátrébb semmit nem hallottunk. Ácsorogtunk egy darabig, majd botorkáltunk jó sokat, míg végre átjutottunk a rajtkapun, majdnem nyolc perccel a lövés után… (Koffein Kapitány feltűnik ezen a videón 2:24-nél)

…és végre nekilendültünk. Teljesen rendben ment minden, bár a muzsikát a kelleténél jóval hamarabb indítottam el, valószínűleg már akkor sejtettem, hogy időmérés szempontjából most nem lesz semmi szükségem rá. Az Andrássy úton aztán kellemes árnyékos környezetben kocogtunk, lelkesen, voltak drukkerek is bőven. Elértük az Erzsébet teret, itt beszűkült az út és kezdett rossz lenni a dolog. Egyrészt teljesen váratlanul szúrást éreztem az oldalamban, másrészt előjött az, ami már Hortobágyon is. Kerülgetni kellett az embereket, tényleg nem értem miért jó, ha valaki nagyon nem oda áll, ahová tervezi magát. Mint utóbb kiderült, az első felében a távnak tudtam tartani a tervezett időt, szóval nem én futottam el az elejét nagyon. Vagyis elfutottam, de más miatt. Egyszóval nagyon rossz és nagyon fárasztó egyfolytában kerülgetni az embereket, járdára fel-le, mindig kiesni a saját ritmusból, már az elején. Ez kábé a hatodik ezresig tartott, ami nagyon vad szerintem. Közben míg rá nem fordultunk a rakpartra, meg kellett küzdenem az mp3 lejátszómmal is, amit ezúttal nem sikerült jól rögzítenem, futás közben meg elég macerás újrakonfigurálni mindent, közben véletlenül gombokat megnyomni, ezáltal felvételt készíteni a futás hangjairól, satöbbi. Mindegy, megoldottam a helyzetet kb. 800 méter alatt, de itt már biztos volt, hogy viszonyítási alapként végképp használhatatlan a zene előrehaladása.

Aztán kiértünk a rakpartra, ahol először vágott fejbe mindenkit az, amit hőségnek hívhatunk. Valahol 7 km környékén aztán pánikba estem. Kezdett elmúlni a szúrás az oldalamból, viszont ezzel egyidőben kezdtem cefetül érezni magam és amire egyáltalán nem készültem fel, fejben megkérdőjelezni, hogy én ezt most le tudom futni. Nagyon rossz volt, szerencsére a Margit-híd után épp jött az első banános-szőlőcukros frissítőhely, az ott vételezett isoital meg három szem szőlőcukor meglepően rendbehozott, sőt, az egész futás legjobb része jött. Még bírtam elég jól, elkezdtem biztatni a körülöttem haladókat, főleg a hatezer feletti rajtszámú külföldiekkel trécseltem (hollandok, finnek, egy szerb-macedón páros), közülük sokan még közös fényképeket is csináltak, jó volt a hangulat. Közben áthaladtunk a féltávot jelző kapun is. Utólag kiderült, itt még elfogadható volt az időm is, 57:21, ami nagyjából a kétórás iramnak felel meg pont. Az Árpád-hídra felfelé poroszkálókat (mivel sokan belegyalogoltak az emelkedőbe) még lelkesen biztattam, elvégre addig bírniuk kell, amíg K2 bele nem fullad a saját palástjába, majd a hídon egy lányt inzultáltam, aki két talpbetétet hozott a kezében, mondván hogy nem rendeltetésszerűen használja őket. Közölte, hogy azért hozta, hogy tudjon ő is tapsolni (!). Meghajoltam a praktikum súlya alatt, majd szuperhős üvöltéssel lerohantam a szigetre vezető lejtőn.

És mikor leértem, egyszerűen meghaltam. Amikor elértem a 12-es táblához, ahol egy géphang azt mondta, már csak kilenc van hátra, majdnem sírva fakadtam. Egyik pillanatról a másikra elfogyott minden energiám, visszalassultam a minimál tempóra. A Palatinus utáni frissítő némileg helyrerakott, de csak minimálisan. Itt már tudtam, hogy nem lesz több mókázás, csak fogösszeszorítás és szenvedés, főleg hogy a sziget volt kábé az utolsó árnyékos hely a pályán… Felfutottam az emelkedőn a Margit-hídra, majd egy nagy levegőt véve túlélő-tempóra kapcsoltam (ez valahol a záróbusz-gyorsaság lehetett), és fájdalmasan konstatáltam, hogy eddig én előzgettem főleg, mostantól meg gyakorlatilag mindenki elment mellettem, aki nem gyalogolt éppen, beleértve a végtag nélküli bénákat is, akik az ajkukkal húzták magukat előre.

Mondjuk a Jászai Mari tértől újra a Parlament felé menve láttam, hogy sokan másoknak is vannak problémáik, egyre többen gyalogoltak, meg a szédelgők is szaporodtak, ahogy egyre melegebb lett, hiszen lassan fél tizenkettőre járt az idő. A Nyugati felé kavarogva azért még itt-ott volt árnyék, meg frissítő pont, valahol itt készült a Zoom.hu felvétele az ekkor már nem lelkes, sőt, szemmozgását is koordinálni képtelen szuperhősünkről:

És következett a felüljáró. Amire gép módjára sikerült felkocognom. Elhatároztam, hogy bármi lesz, megállni, belegyalogolni nem fogok. Beálltam egy olyan tempóra, amit végig kell bírjak, akármilyen meleg lesz, ezt hoznom kell. A felüljáró tetején maga Monspart Sarolta űzte-hajtotta a mezőnyt, nagyon jól tudta, hogy ez a legkritikusabb pont. Szerencsétlen, mikor meglátott, rendesen hátrahőkölt, majd közölte, hogy meg fogok sülni a maszkban meg a palástban. Erre én a futásom utolsó derűs hanghordozással elkövetett mondatára ragadtattam magam: „Uuugyaaan máááár!”. És délcegen megindultam lefelé. Délcegen, persze.  A lejtő aljában elment mellettem egy srác, akit vagy hatezerrel azelőtt megelőztem, mondta, hogy "Hajrá, Koffein Kapitány!", én meg megköszöntem, majd közöltem, hogy elfogytam, mert a frissítésnél nem adnak kávét... Kicsivel odébb találkoztam az első teljesen kikészült emberrel, aki szétcsapott kezekkel feküdt a járdán, felette mentőorvos, karjában infúzió. Nagyjából ez a kép a hátralévő ötezren még vagy ötször megismétlődött. Nagyon megszórta a mezőnyt a hőség, azt hiszem, nekem szerencsém volt, hogy az utolsó pillanatban rájöttem, mikor kell visszavenni és mennyit bírok. Egyrészt persze szerencsém volt, másrészt  viszont nem értem, hogy mások miért nem jöttek rá erre. Elfutottam az elejét, de nem annyira azért, illetve csak a tervezett tempóban indultam, ami túlzás volt, de sok volt az árnyék, nem éreztem annyira megterhelőnek. Meg a szuperhősök optimisták. Viszont túl sokan lettek ahhoz rosszul, hogy a hőségre lehessen fogni, sokan hibáztak szerintem a tempóval vagy a frissítéssel is. Mindenesetre rossz volt nézni, meg aki nagyjából bírta, az se örömből futott a végén.

Az utolsó pár ezren teljesen üres aggyal haladtam előre (néhol van új aszfalt a Nyugati mögött, ez kábé térdig perzselte a futót), ugyanabban a tempóban. A végén nagyon demoralizáló volt, hogy visszaértünk a Hősök terére, de még egy kétezres hurkot meg kellett tenni – bár legalább többé-kevésbé árnyékban. Még a 20 km-es fordítónál is voltak olyanok, akik nem bírtak tovább jönni… A célegyenesbe fordulás előtt épp egy rockabilly-zenekar játszott, utolsó erőtartalékaimmal némi közönségsikert arattam, mikor Angus Young kacsázással mentem el előttük, bár majdnem elzuhantam közben. Aztán át a hídon, rá  célegyenesre és a legeslegutolsó ATP-molekulák felhasználásával jobbkéz kitart előre és 80 méteres szuperhős-hajrá a célba, beérkezéskor a szpíker kijavítása, aki Zorro Kapitánynak nevezett, de mikor meghallotta a számból elhangzó Koffein üvöltést, gyorsan javított.

Egyébként egyetlen szívfájdalmam, hogy túl sokan néztek Zorrónak vagy Batmannek a nap folyamán. Nem értem, miért. Zorró java részt lovon járt, de ha ettől az apróságtól eltekintünk volt kalapja és kardja. K2-nek nincs. Batmannel ellentétben K2-nek nincsenek hegyes fülei és érdekes módon a mellkasán sem egy denevér-logó, hanem egy koffein-molekula (1,3,7-trimetil xantin) virított. Mindezen mikrojelek mellett a maszkomra szép fehér betűkkel volt ráírva, hogy kivel is áll szemben a bámészkodó. Sebaj. A befutás után egyből a nyakamba akasztották az emlék-medált, csak szerencsétlen lány alig találta el a nyakam, úgy dülöngéltem.

Felvettem a befutócsomagot, majd lerogytam a Kós Károly sétány egyik szegélyére. Itt vagy fél órát diskuráltunk egy vegyész sráccal, miközben egy ültő helyünkben megittuk a másfél literes vizet a csomagból. Kiderült, hogy ő is hasonló tervekkel készült, ő is kikészült és szintén hasonló idővel ért célba (és felismerte a koffeint). Némileg megnyugtatott, hogy nem én bénáztam el nagyon valamit, hanem tényleg embert próbáló volt a táv. Az időmet ekkor 2:11-re becsültem, ami egyrészt elsőre jó, a körülményeket tekintve pláne, másrészt az emberben mindig az bujkál, hogy hogy lehetett volna jobb. Sehogy. Vagy mentővel. Nagy nehezen összeszedtük magunkat, leadtuk a chipet, majd elindultam zuhanyozni a konténerbe. Miután visszavedlettem hétköznapi emberré, ismét felkerestem a versenyközpontot, ahol egyrészt már ki volt függesztve az eredményem, másrészt lehetett a medálba nevet és időt gravíroztatni. Az eredményem végül 2 óra 11 perc és három másodperc lett. A férfimezőny 3645 célbaérkezője közül ezzel a 2522. helyet csíptem el, én ezzel roppant mód elégedett vagyok. Főleg mert túléltem. A medálra a KOFFEIN KAPITÁNY nevet karcoltattam, majd elindultam hazafelé.

Zuglóban még a vonatra várva a krimóban szerencsésen elkaptam a Belga Nagydíj végét, de a vonatom már aludtam. Itthon a vicc kedvéért megmértem magam, eléggé durva, hogy a verseny után kb. négy-öt liter folyadékot bevittem és így is majdnem négy kilóval voltam könnyebb, mint amennyi mostnában szoktam lenni...

Ennyi hát a történet. Úgy döntöttem, folytatom a blogot a maratonig, viszont így a futás miértjét firtató kérdésre is csak a legközelebbi alkalommal adok választ.

Futótársamnak annyit, ne sajnálja, hogy ezt most kihagyta...

Nos, nagyon úgy tűnik, elérkezett az igazság pillanata számomra. Kiderül, mire volt jó az elmúlt hónapok már-már koncepciózus felkészülése. Mivel a verseny hete, mint említettem, elvileg lazítósabb, én sem vittem túlzásba a futkározást. Szerdán merészkedtem ki a szokásos útvonalamra, bár kicsit megtoldottam és elég kemény tempót húztam végig, talán azért is bírtam, mert két napot pihentem előtte. Sosem mértem le ezt a kört, de valószínűleg új rekord született és még maradt bennem egy kevés. Csütörtökön újabb pihenés, sőt, pénteken is az lett volna, de egyszerűen nem bírtam megülni a seggemen. Pont aznap kaptam meg a Loch Ness Marathon hírlevelét, amiben pont erről van egy mókás rész:

„If lack of running is giving you withdrawal symptoms and you feel you must do something, this is normal, the tapering is working, but hold back – go watch a movie or meet that old friend you've been putting off because your training got in the way!”

Nem fogadtam szót, viszont hosszú idő után újra mindössze egy félórás, 5000-es lazulást vittem csak véghez. Mert kellett. Ma még átmozgatás jelleggel sikerült fallabdáznom bő egy órát, ami érzésem szerint teljesen megfelelő volt a megmérettetés előtt. Meg felvettem a rajtcsomagot is délután, de a helyszínről majd megemlékezem a részletes beszámolóban.

Némileg tartok a holnapi naptól, mivel az időjárás elég keménynek ígérkezik. Nem lenne ezzel akkora probléma, az elmúlt hónapok jelentős részében ilyesmi időben futottam, viszont aggódom, hogy Koffein Kapitányként lehetnek problémáim. Igen, arra célzok, hogy egy fekete szuperhős-maszk és egy vastag, fekete szaténpalást nem ideális viselet egy futónak ebben az időben. Mindegy, K2 nem hátrál meg (bár lélekben már letettem a két órán belüli időről, amire egyébként minden sanszom meglett volna…)

Nehéz meló ám összeválogatni egy kétórás playlistet is. Rá kellett jönnöm, hogy közel sem jó, ha minden dal powersong (ezt a remek kifejezést most tanultam híres emberek futóblogjából, ami jóval utánunk indult, szóval olcsó névhámosok - egyébként persze szórakoztató, az meg külön vicces, hogy a futásról azért nem nagyon lehet máshogy írni) illetve egy csomó annak gondolt sláger mégsem az. Szóval próbáltam az utóbbi fél év kedvenc dalait olyan futós slágerekkel vegyíteni, amikről tapasztalatból tudom, hogy szárnyakat kapok tőlük (F.G. Captain Caffeine vs. The Bicycle Repairman). Íme az eredmény:

zdob si zdub - paint it black, robin grey - 90 days, ős-bikini - a zenekar üzenete, dire straits - money for nothing, rhcp - make you feel better, the smashing pumpkins - stumbleine, the smashing pumpkins - today, therapy? - screamager, derszu uzala - a baktai úton, angelo badalamenti - twin peaks theme, mad season - wake up, morrissey - you have killed me, the rezillos - it gets me, weezer - say it ain't so, clorox girls - hometown, ramones - commando, descendents - catalina, descendents - blast off, descendents - mass nerder, dr. thódor - éhes otthon, hangmás - búvár, 2nd district - i crisis, minor threat - steppin' stone, satöbbi - búzamező, spatzen jódler sextett - rézfaszú bagoly, the blues brothers - everybody needs somebody, hair - hair, blondie - maria, boogie mamma - apró keblek dícsérete, rettegett iván - haszonlény, guns n' roses - think about you, circle jerks - live fast die young, nick drake - tme of no reply, pixies – gigantic, the smiths - cemetry gates, black flag - nervous breakdown, metallica – broken, beat & scarred

Jó, tudom. Utolsó hírem még, hogy valószínűleg le kell cserélnem a cipőmet a verseny után. Miután utánaszámoltam, ez nem meglepő (6-800 km-t jósolnak egy új párnak), mert bőven lefutottam az élettartamát benne. Csak ez azért furcsa. Én meg a 6-800 km futás.

Hétfőn majd jön a beszámoló. Addig eldöntöm, hogy folytatom-e a maratonig az írást. Vagy csak megírom, hogy miért, mert megígértem.

Nos, nagyon úgy tűnik, elérkezett az igazság pillanata számomra. Kiderül, mire volt jó az elmúlt hónapok már-már koncepciózus felkészülése. Mivel a verseny hete, mint említettem, elvileg lazítósabb, én sem vittem túlzásba a futkározást. Szerdán merészkedtem ki a szokásos útvonalamra, bár kicsit megtoldottam és elég kemény tempót húztam végig, talán azért is bírtam, mert két napot pihentem előtte. Sosem mértem le ezt a kört, de valószínűleg új rekord született és még maradt bennem egy kevés. Csütörtökön újabb pihenés, sőt, pénteken is az lett volna, de egyszerűen nem bírtam megülni a seggemen. Pont aznap kaptam meg a Loch Ness Marathon hírlevelét, amiben pont erről van egy mókás rész:

„If lack of running is giving you withdrawal symptoms and you feel you must do something, this is normal, the tapering is working, but hold back – go watch a movie or meet that old friend you've been putting off because your training got in the way!”

Nem fogadtam szót, viszont hosszú idő után újra mindössze egy félórás, 5000-es lazulást vittem csak véghez. Mert kellett. Ma még átmozgatás jelleggel sikerült fallabdáznom bő egy órát, ami érzésem szerint teljesen megfelelő volt a megmérettetés előtt. Meg felvettem a rajtcsomagot is délután, de a helyszínről majd megemlékezem a részletes beszámolóban.

Némileg tartok a holnapi naptól, mivel az időjárás elég keménynek ígérkezik. Nem lenne ezzel akkora probléma, az elmúlt hónapok jelentős részében ilyesmi időben futottam, viszont aggódom, hogy Koffein Kapitányként lehetnek problémáim. Igen, arra célzok, hogy egy fekete szuperhős-maszk és egy vastag, fekete szaténpalást nem ideális viselet egy futónak ebben az időben. Mindegy, K2 nem hátrál meg (bár lélekben már letettem a két órán belüli időről, amire egyébként minden sanszom meglett volna…)

Nehéz meló ám összeválogatni egy kétórás playlistet is. Rá kellett jönnöm, hogy közel sem jó, ha minden dal powersong (ezt a remek kifejezést most tanultam híres emberek futóblogjából, ami jóval utánunk indult, szóval olcsó névhámosok - egyébként persze szórakoztató, az meg külön vicces, hogy a futásról azért nem nagyon lehet máshogy írni) illetve egy csomó annak gondolt sláger mégsem az. Szóval próbáltam az utóbbi fél év kedvenc dalait olyan futós slágerekkel vegyíteni, amikről tapasztalatból tudom, hogy szárnyakat kapok tőlük (F.G. Captain Caffeine vs. The Bicycle Repairman). Íme az eredmény:

zdob si zdub - paint it black, robin grey - 90 days, ős-bikini - a zenekar üzenete, dire straits - money for nothing, rhcp - make you feel better, the smashing pumpkins - stumbleine, the smashing pumpkins - today, therapy? - screamager, derszu uzala - a baktai úton, angelo badalamenti - twin peaks theme, mad season - wake up, morrissey - you have killed me, the rezillos - it gets me, weezer - say it ain't so, clorox girls - hometown, ramones - commando, descendents - catalina, descendents - blast off, descendents - mass nerder, dr. thódor - éhes otthon, hangmás - búvár, 2nd district - i crisis, minor threat - steppin' stone, satöbbi - búzamező, spatzen jódler sextett - rézfaszú bagoly, the blues brothers - everybody needs somebody, hair - hair, blondie - maria, boogie mamma - apró keblek dícsérete, rettegett iván - haszonlény, guns n' roses - think about you, circle jerks - live fast die young, nick drake - tme of no reply, pixies – gigantic, the smiths - cemetry gates, black flag - nervous breakdown, metallica – broken, beat & scarred

Jó, tudom. Utolsó hírem még, hogy valószínűleg le kell cserélnem a cipőmet a verseny után. Miután utánaszámoltam, ez nem meglepő (6-800 km-t jósolnak egy új párnak), mert bőven lefutottam az élettartamát benne. Csak ez azért furcsa. Én meg a 6-800 km futás.

Hétfőn majd jön a beszámoló. Addig eldöntöm, hogy folytatom-e a maratonig az írást. Vagy csak megírom, hogy miért, mert megígértem.

Nos, nagyon úgy tűnik, elérkezett az igazság pillanata számomra. Kiderül, mire volt jó az elmúlt hónapok már-már koncepciózus felkészülése. Mivel a verseny hete, mint említettem, elvileg lazítósabb, én sem vittem túlzásba a futkározást. Szerdán merészkedtem ki a szokásos útvonalamra, bár kicsit megtoldottam és elég kemény tempót húztam végig, talán azért is bírtam, mert két napot pihentem előtte. Sosem mértem le ezt a kört, de valószínűleg új rekord született és még maradt bennem egy kevés. Csütörtökön újabb pihenés, sőt, pénteken is az lett volna, de egyszerűen nem bírtam megülni a seggemen. Pont aznap kaptam meg a Loch Ness Marathon hírlevelét, amiben pont erről van egy mókás rész:

„If lack of running is giving you withdrawal symptoms and you feel you must do something, this is normal, the tapering is working, but hold back – go watch a movie or meet that old friend you've been putting off because your training got in the way!”

Nem fogadtam szót, viszont hosszú idő után újra mindössze egy félórás, 5000-es lazulást vittem csak véghez. Mert kellett. Ma még átmozgatás jelleggel sikerült fallabdáznom bő egy órát, ami érzésem szerint teljesen megfelelő volt a megmérettetés előtt. Meg felvettem a rajtcsomagot is délután, de a helyszínről majd megemlékezem a részletes beszámolóban.

Némileg tartok a holnapi naptól, mivel az időjárás elég keménynek ígérkezik. Nem lenne ezzel akkora probléma, az elmúlt hónapok jelentős részében ilyesmi időben futottam, viszont aggódom, hogy Koffein Kapitányként lehetnek problémáim. Igen, arra célzok, hogy egy fekete szuperhős-maszk és egy vastag, fekete szaténpalást nem ideális viselet egy futónak ebben az időben. Mindegy, K2 nem hátrál meg (bár lélekben már letettem a két órán belüli időről, amire egyébként minden sanszom meglett volna…)

Nehéz meló ám összeválogatni egy kétórás playlistet is. Rá kellett jönnöm, hogy közel sem jó, ha minden dal powersong (ezt a remek kifejezést most tanultam híres emberek futóblogjából, ami jóval utánunk indult, szóval olcsó névhámosok - egyébként persze szórakoztató, az meg külön vicces, hogy a futásról azért nem nagyon lehet máshogy írni) illetve egy csomó annak gondolt sláger mégsem az. Szóval próbáltam az utóbbi fél év kedvenc dalait olyan futós slágerekkel vegyíteni, amikről tapasztalatból tudom, hogy szárnyakat kapok tőlük (F.G. Captain Caffeine vs. The Bicycle Repairman). Íme az eredmény:

zdob si zdub - paint it black, robin grey - 90 days, ős-bikini - a zenekar üzenete, dire straits - money for nothing, rhcp - make you feel better, the smashing pumpkins - stumbleine, the smashing pumpkins - today, therapy? - screamager, derszu uzala - a baktai úton, angelo badalamenti - twin peaks theme, mad season - wake up, morrissey - you have killed me, the rezillos - it gets me, weezer - say it ain't so, clorox girls - hometown, ramones - commando, descendents - catalina, descendents - blast off, descendents - mass nerder, dr. thódor - éhes otthon, hangmás - búvár, 2nd district - i crisis, minor threat - steppin' stone, satöbbi - búzamező, spatzen jódler sextett - rézfaszú bagoly, the blues brothers - everybody needs somebody, hair - hair, blondie - maria, boogie mamma - apró keblek dícsérete, rettegett iván - haszonlény, guns n' roses - think about you, circle jerks - live fast die young, nick drake - tme of no reply, pixies – gigantic, the smiths - cemetry gates, black flag - nervous breakdown, metallica – broken, beat & scarred

Jó, tudom. Utolsó hírem még, hogy valószínűleg le kell cserélnem a cipőmet a verseny után. Miután utánaszámoltam, ez nem meglepő (6-800 km-t jósolnak egy új párnak), mert bőven lefutottam az élettartamát benne. Csak ez azért furcsa. Én meg a 6-800 km futás.

Hétfőn majd jön a beszámoló. Addig eldöntöm, hogy folytatom-e a maratonig az írást. Vagy csak megírom, hogy miért, mert megígértem.

Nos, nagyon úgy tűnik, elérkezett az igazság pillanata számomra. Kiderül, mire volt jó az elmúlt hónapok már-már koncepciózus felkészülése. Mivel a verseny hete, mint említettem, elvileg lazítósabb, én sem vittem túlzásba a futkározást. Szerdán merészkedtem ki a szokásos útvonalamra, bár kicsit megtoldottam és elég kemény tempót húztam végig, talán azért is bírtam, mert két napot pihentem előtte. Sosem mértem le ezt a kört, de valószínűleg új rekord született és még maradt bennem egy kevés. Csütörtökön újabb pihenés, sőt, pénteken is az lett volna, de egyszerűen nem bírtam megülni a seggemen. Pont aznap kaptam meg a Loch Ness Marathon hírlevelét, amiben pont erről van egy mókás rész:

„If lack of running is giving you withdrawal symptoms and you feel you must do something, this is normal, the tapering is working, but hold back – go watch a movie or meet that old friend you've been putting off because your training got in the way!”

Nem fogadtam szót, viszont hosszú idő után újra mindössze egy félórás, 5000-es lazulást vittem csak véghez. Mert kellett. Ma még átmozgatás jelleggel sikerült fallabdáznom bő egy órát, ami érzésem szerint teljesen megfelelő volt a megmérettetés előtt. Meg felvettem a rajtcsomagot is délután, de a helyszínről majd megemlékezem a részletes beszámolóban.

Némileg tartok a holnapi naptól, mivel az időjárás elég keménynek ígérkezik. Nem lenne ezzel akkora probléma, az elmúlt hónapok jelentős részében ilyesmi időben futottam, viszont aggódom, hogy Koffein Kapitányként lehetnek problémáim. Igen, arra célzok, hogy egy fekete szuperhős-maszk és egy vastag, fekete szaténpalást nem ideális viselet egy futónak ebben az időben. Mindegy, K2 nem hátrál meg (bár lélekben már letettem a két órán belüli időről, amire egyébként minden sanszom meglett volna…)

Nehéz meló ám összeválogatni egy kétórás playlistet is. Rá kellett jönnöm, hogy közel sem jó, ha minden dal powersong (ezt a remek kifejezést most tanultam híres emberek futóblogjából, ami jóval utánunk indult, szóval olcsó névhámosok - egyébként persze szórakoztató, az meg külön vicces, hogy a futásról azért nem nagyon lehet máshogy írni) illetve egy csomó annak gondolt sláger mégsem az. Szóval próbáltam az utóbbi fél év kedvenc dalait olyan futós slágerekkel vegyíteni, amikről tapasztalatból tudom, hogy szárnyakat kapok tőlük (F.G. Captain Caffeine vs. The Bicycle Repairman). Íme az eredmény:

zdob si zdub - paint it black, robin grey - 90 days, ős-bikini - a zenekar üzenete, dire straits - money for nothing, rhcp - make you feel better, the smashing pumpkins - stumbleine, the smashing pumpkins - today, therapy? - screamager, derszu uzala - a baktai úton, angelo badalamenti - twin peaks theme, mad season - wake up, morrissey - you have killed me, the rezillos - it gets me, weezer - say it ain't so, clorox girls - hometown, ramones - commando, descendents - catalina, descendents - blast off, descendents - mass nerder, dr. thódor - éhes otthon, hangmás - búvár, 2nd district - i crisis, minor threat - steppin' stone, satöbbi - búzamező, spatzen jódler sextett - rézfaszú bagoly, the blues brothers - everybody needs somebody, hair - hair, blondie - maria, boogie mamma - apró keblek dícsérete, rettegett iván - haszonlény, guns n' roses - think about you, circle jerks - live fast die young, nick drake - tme of no reply, pixies – gigantic, the smiths - cemetry gates, black flag - nervous breakdown, metallica – broken, beat & scarred

Jó, tudom. Utolsó hírem még, hogy valószínűleg le kell cserélnem a cipőmet a verseny után. Miután utánaszámoltam, ez nem meglepő (6-800 km-t jósolnak egy új párnak), mert bőven lefutottam az élettartamát benne. Csak ez azért furcsa. Én meg a 6-800 km futás.

Hétfőn majd jön a beszámoló. Addig eldöntöm, hogy folytatom-e a maratonig az írást. Vagy csak megírom, hogy miért, mert megígértem.

A múlt hét története egy rest-day-jel kezdődik, amit mindössze némi nyújtással, meg sopánkodással spékeltem meg, mivel igencsak megéreztem az előző napi hosszú távot. Elnézést egyébként a ritkuló postokért, elég sok a tennivaló, nemcsak a futással kapcsolatban, azért persze igyekszem.  Kedden majd egy hónap után ismét volt foci. Ha értékelni kellene, akkor talán azt mondanám, hogy a kihagyás rányomta bélyegét a teljesítményemre. Igaz, hogy lassan a labdánk is kileheli a lelkét, de ez nem lehet kizárólagos magyarázat a sorozatban elkövetett labdakezelési, meg helyezkedési hibákra. Sebaj, azért jól kihajtottuk magunkat, élvezetes volt a játék, ez a lényeg.

Másnap aztán szomorúan konstatáltam, hogy ismét érzem a már emlegetett húzódásom, pedig már azt hittem, teljesen megszabadultam tőle. Ez mondjuk nem akadályozott meg egy kicsit megnyújtott normál körben, amit ezúttal hullámzósra vettem, azaz a középső négy ezresben minden száz kocogós métert száz méter versenytempós futás követett, a móka kedvéért. Gondoltam némi erősítés nem árt, általában csak egytempós futásokat tartok, sosem éreztem át a fartlec lényegét, ez a hullámzós meg vicces és jól is esik. Néha. Csütörtökön egy óvatosabb kilencest húztam le, az egyébként csak esős útvonalon – kezd unalmas lenni az ismert gátszakasz, akárhogy variálom.

A következő két nap aztán sportemberhez nem méltó magatartásformák egész tömegét szállította. Pénteken rohadt sok melóm volt, aztán pedig rohantam, mert a blog rendszeres olvasóközönségnek mintegy kéthatodának lagzijára voltam hivatalos (ezúton is sok bulldogságot egy fiatalembernek és egy fiatalasszonynak!), amiről mindent elmond, hogy másnap délelőtt tízkor indultam tovább, egy perc alvás nélkül. No nem haza, hanem Gödöllőre, az egész napos, nyárpótló Szemérmetlen Ajkak próbára… A folyamatos kávéutánpótlás eredményeként életben maradtam késő estig, sőt, termékenyek voltunk. Egész meghökkentő lesz az első őszi koncertünk még a minket viszonylag jól ismerőknek is.

Vasárnap mintegy nyolc órát lehettem ébren, ám ebbe belefért a szokásos, és a verseny előtti utolsó nagyobb táv, az ismert 15-ös kajakpálya-látogatás. Két nap szervezetrombolás után ezt kellemes tempóban, mindenféle gond nélkül teljesítettem, nagyjából 95 perc alatt, így miközben lihegtem, úgy döntöttem, felkészültnek nyilvánítom magam a félmaratonra. Ma meg újabb rest-dayt tartottam, ennek örömére. Mondjuk ez az egész hét óvatos lesz, a verseny hetében általában nem javallott két, átmozgató jellegű futásnál többet erőltetni. Szóval most már megpróbálok nem megsérülni, meg hagyom elmúlni a kisebb fájásokat innen-onnan.

Az elmúlt egy hét a versenyekkel kapcsolatos levelezés felerősödését is jelentette. Múlt héten, közel két hónap után megkaptam a Délibáb eredményeit tartalmazó, kinyomtatott füzetkét. Az jutott eszembe az átlapozása közben, hogy kis szerencsével legközelebb már a félmaratonisták népes listáját kell böngésznem, ha meg akarom találni magam az eredménylistán.

Az igazán szívet melengető levél azonban ma érkezett, egyenesen Skóciából. Bizony, a helyi szervezők máris ellégipostázták nekem a visszaigazoló levelet, meg egy vaskos füzetet a versenyről. Az is kiderült, hogy a rajtszámom a 2143-as lesz. Egyébként tényleg nem könnyű helyhez jutni, ezt már a levél első mondata is bizonyítja: „Congratulations on successfully securing a place in the 2008 Baxters Loch Ness Marathon on Sunday 5th of October”.

Bármennyire várom, most még az előttem álló feladatra kell koncentrálni, holnap megyek jelmezboltba – Koffein Kapitány, az emberarcú szuperhős hamarosan megszületik. Meg a playlistet is véglegesíteni kell…

A múlt hét története egy rest-day-jel kezdődik, amit mindössze némi nyújtással, meg sopánkodással spékeltem meg, mivel igencsak megéreztem az előző napi hosszú távot. Elnézést egyébként a ritkuló postokért, elég sok a tennivaló, nemcsak a futással kapcsolatban, azért persze igyekszem.  Kedden majd egy hónap után ismét volt foci. Ha értékelni kellene, akkor talán azt mondanám, hogy a kihagyás rányomta bélyegét a teljesítményemre. Igaz, hogy lassan a labdánk is kileheli a lelkét, de ez nem lehet kizárólagos magyarázat a sorozatban elkövetett labdakezelési, meg helyezkedési hibákra. Sebaj, azért jól kihajtottuk magunkat, élvezetes volt a játék, ez a lényeg.

Másnap aztán szomorúan konstatáltam, hogy ismét érzem a már emlegetett húzódásom, pedig már azt hittem, teljesen megszabadultam tőle. Ez mondjuk nem akadályozott meg egy kicsit megnyújtott normál körben, amit ezúttal hullámzósra vettem, azaz a középső négy ezresben minden száz kocogós métert száz méter versenytempós futás követett, a móka kedvéért. Gondoltam némi erősítés nem árt, általában csak egytempós futásokat tartok, sosem éreztem át a fartlec lényegét, ez a hullámzós meg vicces és jól is esik. Néha. Csütörtökön egy óvatosabb kilencest húztam le, az egyébként csak esős útvonalon – kezd unalmas lenni az ismert gátszakasz, akárhogy variálom.

A következő két nap aztán sportemberhez nem méltó magatartásformák egész tömegét szállította. Pénteken rohadt sok melóm volt, aztán pedig rohantam, mert a blog rendszeres olvasóközönségnek mintegy kéthatodának lagzijára voltam hivatalos (ezúton is sok bulldogságot egy fiatalembernek és egy fiatalasszonynak!), amiről mindent elmond, hogy másnap délelőtt tízkor indultam tovább, egy perc alvás nélkül. No nem haza, hanem Gödöllőre, az egész napos, nyárpótló Szemérmetlen Ajkak próbára… A folyamatos kávéutánpótlás eredményeként életben maradtam késő estig, sőt, termékenyek voltunk. Egész meghökkentő lesz az első őszi koncertünk még a minket viszonylag jól ismerőknek is.

Vasárnap mintegy nyolc órát lehettem ébren, ám ebbe belefért a szokásos, és a verseny előtti utolsó nagyobb táv, az ismert 15-ös kajakpálya-látogatás. Két nap szervezetrombolás után ezt kellemes tempóban, mindenféle gond nélkül teljesítettem, nagyjából 95 perc alatt, így miközben lihegtem, úgy döntöttem, felkészültnek nyilvánítom magam a félmaratonra. Ma meg újabb rest-dayt tartottam, ennek örömére. Mondjuk ez az egész hét óvatos lesz, a verseny hetében általában nem javallott két, átmozgató jellegű futásnál többet erőltetni. Szóval most már megpróbálok nem megsérülni, meg hagyom elmúlni a kisebb fájásokat innen-onnan.

Az elmúlt egy hét a versenyekkel kapcsolatos levelezés felerősödését is jelentette. Múlt héten, közel két hónap után megkaptam a Délibáb eredményeit tartalmazó, kinyomtatott füzetkét. Az jutott eszembe az átlapozása közben, hogy kis szerencsével legközelebb már a félmaratonisták népes listáját kell böngésznem, ha meg akarom találni magam az eredménylistán.

Az igazán szívet melengető levél azonban ma érkezett, egyenesen Skóciából. Bizony, a helyi szervezők máris ellégipostázták nekem a visszaigazoló levelet, meg egy vaskos füzetet a versenyről. Az is kiderült, hogy a rajtszámom a 2143-as lesz. Egyébként tényleg nem könnyű helyhez jutni, ezt már a levél első mondata is bizonyítja: „Congratulations on successfully securing a place in the 2008 Baxters Loch Ness Marathon on Sunday 5th of October”.

Bármennyire várom, most még az előttem álló feladatra kell koncentrálni, holnap megyek jelmezboltba – Koffein Kapitány, az emberarcú szuperhős hamarosan megszületik. Meg a playlistet is véglegesíteni kell…

A múlt hét története egy rest-day-jel kezdődik, amit mindössze némi nyújtással, meg sopánkodással spékeltem meg, mivel igencsak megéreztem az előző napi hosszú távot. Elnézést egyébként a ritkuló postokért, elég sok a tennivaló, nemcsak a futással kapcsolatban, azért persze igyekszem.  Kedden majd egy hónap után ismét volt foci. Ha értékelni kellene, akkor talán azt mondanám, hogy a kihagyás rányomta bélyegét a teljesítményemre. Igaz, hogy lassan a labdánk is kileheli a lelkét, de ez nem lehet kizárólagos magyarázat a sorozatban elkövetett labdakezelési, meg helyezkedési hibákra. Sebaj, azért jól kihajtottuk magunkat, élvezetes volt a játék, ez a lényeg.

Másnap aztán szomorúan konstatáltam, hogy ismét érzem a már emlegetett húzódásom, pedig már azt hittem, teljesen megszabadultam tőle. Ez mondjuk nem akadályozott meg egy kicsit megnyújtott normál körben, amit ezúttal hullámzósra vettem, azaz a középső négy ezresben minden száz kocogós métert száz méter versenytempós futás követett, a móka kedvéért. Gondoltam némi erősítés nem árt, általában csak egytempós futásokat tartok, sosem éreztem át a fartlec lényegét, ez a hullámzós meg vicces és jól is esik. Néha. Csütörtökön egy óvatosabb kilencest húztam le, az egyébként csak esős útvonalon – kezd unalmas lenni az ismert gátszakasz, akárhogy variálom.

A következő két nap aztán sportemberhez nem méltó magatartásformák egész tömegét szállította. Pénteken rohadt sok melóm volt, aztán pedig rohantam, mert a blog rendszeres olvasóközönségnek mintegy kéthatodának lagzijára voltam hivatalos (ezúton is sok bulldogságot egy fiatalembernek és egy fiatalasszonynak!), amiről mindent elmond, hogy másnap délelőtt tízkor indultam tovább, egy perc alvás nélkül. No nem haza, hanem Gödöllőre, az egész napos, nyárpótló Szemérmetlen Ajkak próbára… A folyamatos kávéutánpótlás eredményeként életben maradtam késő estig, sőt, termékenyek voltunk. Egész meghökkentő lesz az első őszi koncertünk még a minket viszonylag jól ismerőknek is.

Vasárnap mintegy nyolc órát lehettem ébren, ám ebbe belefért a szokásos, és a verseny előtti utolsó nagyobb táv, az ismert 15-ös kajakpálya-látogatás. Két nap szervezetrombolás után ezt kellemes tempóban, mindenféle gond nélkül teljesítettem, nagyjából 95 perc alatt, így miközben lihegtem, úgy döntöttem, felkészültnek nyilvánítom magam a félmaratonra. Ma meg újabb rest-dayt tartottam, ennek örömére. Mondjuk ez az egész hét óvatos lesz, a verseny hetében általában nem javallott két, átmozgató jellegű futásnál többet erőltetni. Szóval most már megpróbálok nem megsérülni, meg hagyom elmúlni a kisebb fájásokat innen-onnan.

Az elmúlt egy hét a versenyekkel kapcsolatos levelezés felerősödését is jelentette. Múlt héten, közel két hónap után megkaptam a Délibáb eredményeit tartalmazó, kinyomtatott füzetkét. Az jutott eszembe az átlapozása közben, hogy kis szerencsével legközelebb már a félmaratonisták népes listáját kell böngésznem, ha meg akarom találni magam az eredménylistán.

Az igazán szívet melengető levél azonban ma érkezett, egyenesen Skóciából. Bizony, a helyi szervezők máris ellégipostázták nekem a visszaigazoló levelet, meg egy vaskos füzetet a versenyről. Az is kiderült, hogy a rajtszámom a 2143-as lesz. Egyébként tényleg nem könnyű helyhez jutni, ezt már a levél első mondata is bizonyítja: „Congratulations on successfully securing a place in the 2008 Baxters Loch Ness Marathon on Sunday 5th of October”.

Bármennyire várom, most még az előttem álló feladatra kell koncentrálni, holnap megyek jelmezboltba – Koffein Kapitány, az emberarcú szuperhős hamarosan megszületik. Meg a playlistet is véglegesíteni kell…

A múlt hét története egy rest-day-jel kezdődik, amit mindössze némi nyújtással, meg sopánkodással spékeltem meg, mivel igencsak megéreztem az előző napi hosszú távot. Elnézést egyébként a ritkuló postokért, elég sok a tennivaló, nemcsak a futással kapcsolatban, azért persze igyekszem.  Kedden majd egy hónap után ismét volt foci. Ha értékelni kellene, akkor talán azt mondanám, hogy a kihagyás rányomta bélyegét a teljesítményemre. Igaz, hogy lassan a labdánk is kileheli a lelkét, de ez nem lehet kizárólagos magyarázat a sorozatban elkövetett labdakezelési, meg helyezkedési hibákra. Sebaj, azért jól kihajtottuk magunkat, élvezetes volt a játék, ez a lényeg.

Másnap aztán szomorúan konstatáltam, hogy ismét érzem a már emlegetett húzódásom, pedig már azt hittem, teljesen megszabadultam tőle. Ez mondjuk nem akadályozott meg egy kicsit megnyújtott normál körben, amit ezúttal hullámzósra vettem, azaz a középső négy ezresben minden száz kocogós métert száz méter versenytempós futás követett, a móka kedvéért. Gondoltam némi erősítés nem árt, általában csak egytempós futásokat tartok, sosem éreztem át a fartlec lényegét, ez a hullámzós meg vicces és jól is esik. Néha. Csütörtökön egy óvatosabb kilencest húztam le, az egyébként csak esős útvonalon – kezd unalmas lenni az ismert gátszakasz, akárhogy variálom.

A következő két nap aztán sportemberhez nem méltó magatartásformák egész tömegét szállította. Pénteken rohadt sok melóm volt, aztán pedig rohantam, mert a blog rendszeres olvasóközönségnek mintegy kéthatodának lagzijára voltam hivatalos (ezúton is sok bulldogságot egy fiatalembernek és egy fiatalasszonynak!), amiről mindent elmond, hogy másnap délelőtt tízkor indultam tovább, egy perc alvás nélkül. No nem haza, hanem Gödöllőre, az egész napos, nyárpótló Szemérmetlen Ajkak próbára… A folyamatos kávéutánpótlás eredményeként életben maradtam késő estig, sőt, termékenyek voltunk. Egész meghökkentő lesz az első őszi koncertünk még a minket viszonylag jól ismerőknek is.

Vasárnap mintegy nyolc órát lehettem ébren, ám ebbe belefért a szokásos, és a verseny előtti utolsó nagyobb táv, az ismert 15-ös kajakpálya-látogatás. Két nap szervezetrombolás után ezt kellemes tempóban, mindenféle gond nélkül teljesítettem, nagyjából 95 perc alatt, így miközben lihegtem, úgy döntöttem, felkészültnek nyilvánítom magam a félmaratonra. Ma meg újabb rest-dayt tartottam, ennek örömére. Mondjuk ez az egész hét óvatos lesz, a verseny hetében általában nem javallott két, átmozgató jellegű futásnál többet erőltetni. Szóval most már megpróbálok nem megsérülni, meg hagyom elmúlni a kisebb fájásokat innen-onnan.

Az elmúlt egy hét a versenyekkel kapcsolatos levelezés felerősödését is jelentette. Múlt héten, közel két hónap után megkaptam a Délibáb eredményeit tartalmazó, kinyomtatott füzetkét. Az jutott eszembe az átlapozása közben, hogy kis szerencsével legközelebb már a félmaratonisták népes listáját kell böngésznem, ha meg akarom találni magam az eredménylistán.

Az igazán szívet melengető levél azonban ma érkezett, egyenesen Skóciából. Bizony, a helyi szervezők máris ellégipostázták nekem a visszaigazoló levelet, meg egy vaskos füzetet a versenyről. Az is kiderült, hogy a rajtszámom a 2143-as lesz. Egyébként tényleg nem könnyű helyhez jutni, ezt már a levél első mondata is bizonyítja: „Congratulations on successfully securing a place in the 2008 Baxters Loch Ness Marathon on Sunday 5th of October”.

Bármennyire várom, most még az előttem álló feladatra kell koncentrálni, holnap megyek jelmezboltba – Koffein Kapitány, az emberarcú szuperhős hamarosan megszületik. Meg a playlistet is véglegesíteni kell…

A hét eleje eléggé szétesett, már csak azért is, mert a múlt vasárnapi suicide run után hétfőn semennyi kedvem és még kevesebb erőm volt bármi mozgással kapcsolatos dolgot tenni. Kedden focista társaim java része gondolta úgy, hogy még szabadságon van, szóval a labdarúgás is elmaradt, legnagyobb sajnálatomra. Nemzeti ünnepünket aztán méltó módon megünnepeltem egy jóleső tízessel, aminek a jelzője finoman szólva is nagyvonalú részemről.

Csütörtökön az egyetlen futás a villámlátogatáson hazánkban tartózkodó futótársammal történő összefutás, valamint a Taunton Marathonon való részvétel szándékának megerősítése volt. Pénteken aztán realizáltam, hogy alig két hét van a rajtig, szóval ha már eddig lelkiismeretesen készültem, nem kéne elcseszni a végét. Így ismét egy tízesre indultam, ami valószínűleg „quit smoking run” néven vonul majd be az annalesekbe. Mióta hazaértem Svédországból, döbbenetes mértéket öltött sosem elismert függőségem, amit egy huszárvágással igyekszem nullára redukálni. Ha ideológiát keresünk mögötte, akkor vegyük úgy, hogy adok esélyt magamnak a két órán belüli időre.

Szombat délelőtt aztán döntő fordulatot vett az egész futás-biznisz számomra. Az eddig végcélnak tekintett félmaraton hirtelen átalakult a felkészülés egy újabb állomásává. El is mondom, hogyan. Még a hortobágyi futáshoz kaptam egy tájékoztató füzetkét a félmaratonról. Ezt a brosúrát most lapozgattam át figyelmesen, többek között azt a részt is, amiben a félmaraton után használatos edzésterveket közlik, amik segítségével az egy hónappal későbbi, szintén pesti maratonra lehet felkészülni. Ezekben a meghökkentő az volt, hogy alapvetően nagyjából annyi futást tartalmaznak, amennyit jómagam mostanában abszolválni szoktam egy héten. Ebből már könnyű kitalálni, mit tervezek.

Adtam azonban egy érdekes csavart a dolognak. Elkezdtem nézegetni a Taunton-t a jövő évi versenynaptárban. Ennek az időpontját nem találtam meg, viszont rengeteg angol versenyre bukkantam, és csodák csodájára október ötödikén lesz a Loch Ness Marathon. Némi operatív munka (az út teljes költsége alig haladja meg a 30 rugót, a nevezéssel, szállással együtt) után be is neveztem, mert hála a jó égnek az overseas runner külön kategória, így nem telt be még a létszám. Ez nagy valószínűséggel életem egyik legnagyobb baromsága volt, de imádom Skóciát is, meg a futást is, szintidő meg nincs (a nevezésben egy igen óvatos 4 óra 45 percet jelöltem meg, mint amire képes vagyok…). Tavaly az utolsó célba érő valami hét óra körüli idővel tüntetett, szóval nincs záróbusz, ami biztató.

A nagy elhatározást egy nagyon laza nyolcezres körrel pecsételtem meg, zseniális időben: végre elmúlt a kánikula, friss levegő, felhők és szitáló eső, ami kevés ahhoz, hogy minimálisan is megázzon az ember. Az összhatást rontotta, hogy falum környékét moszkitó-hordák tartják rettegésben, szabályos felhőkben támadnak néhol, mire hazaértem, úgy néztem ki, mint Rambo közelharc után, vagy négy véres csík díszítette az arcomat, mutatva, hogy hősiesen, bár kissé brutálisan védekeztem. Csak azt a 10-15 csípést tudnám feledni.

Ma senki számára nem meglepő módon hosszabb távra indultam, bár ezúttal túlmentem a kajakpályán, majdnem be Szolnok központjába. A végeredmény valahol 18 km körül. Óvatos tempót választottam, jól is esett – az első 16. Utána jött a szenvedés, meg az előző napi döntés totális megkérdőjelezése, bár ötezret félig saras, nagyon ragaszkodó földúton tettem meg. Amíg élveztem a futást, azon agyaltam, hogy mégiscsak valami jelmezben kéne nekiveselkedni hetedikén. Elkezdtem kidolgozni Koffein Kapitány, az emberarcú szuperhős alakját, de nem tudom, hogy egy Zorro-szerű fekete palást mennyire lenne népszerű a mögöttem futók körében (igen, tegyük fel, hogy lesznek ilyenek is). A korábban említett Amadeus-futás nem lenne rossz, de paróka nélkül semmi értelme, azt meg nem vállalom. A kreatívabb olvasói javaslatokra (minden, ami túlmutat a „paraszt”, a „köcsög” és a „balfasz” által határolt mezőn) is nyitott vagyok, csak legyen elég két hét elkészíteni. Akinek az ötlete felhasználásra kerül, kap valamit a befutócsomagból.

A hét eleje eléggé szétesett, már csak azért is, mert a múlt vasárnapi suicide run után hétfőn semennyi kedvem és még kevesebb erőm volt bármi mozgással kapcsolatos dolgot tenni. Kedden focista társaim java része gondolta úgy, hogy még szabadságon van, szóval a labdarúgás is elmaradt, legnagyobb sajnálatomra. Nemzeti ünnepünket aztán méltó módon megünnepeltem egy jóleső tízessel, aminek a jelzője finoman szólva is nagyvonalú részemről.

Csütörtökön az egyetlen futás a villámlátogatáson hazánkban tartózkodó futótársammal történő összefutás, valamint a Taunton Marathonon való részvétel szándékának megerősítése volt. Pénteken aztán realizáltam, hogy alig két hét van a rajtig, szóval ha már eddig lelkiismeretesen készültem, nem kéne elcseszni a végét. Így ismét egy tízesre indultam, ami valószínűleg „quit smoking run” néven vonul majd be az annalesekbe. Mióta hazaértem Svédországból, döbbenetes mértéket öltött sosem elismert függőségem, amit egy huszárvágással igyekszem nullára redukálni. Ha ideológiát keresünk mögötte, akkor vegyük úgy, hogy adok esélyt magamnak a két órán belüli időre.

Szombat délelőtt aztán döntő fordulatot vett az egész futás-biznisz számomra. Az eddig végcélnak tekintett félmaraton hirtelen átalakult a felkészülés egy újabb állomásává. El is mondom, hogyan. Még a hortobágyi futáshoz kaptam egy tájékoztató füzetkét a félmaratonról. Ezt a brosúrát most lapozgattam át figyelmesen, többek között azt a részt is, amiben a félmaraton után használatos edzésterveket közlik, amik segítségével az egy hónappal későbbi, szintén pesti maratonra lehet felkészülni. Ezekben a meghökkentő az volt, hogy alapvetően nagyjából annyi futást tartalmaznak, amennyit jómagam mostanában abszolválni szoktam egy héten. Ebből már könnyű kitalálni, mit tervezek.

Adtam azonban egy érdekes csavart a dolognak. Elkezdtem nézegetni a Taunton-t a jövő évi versenynaptárban. Ennek az időpontját nem találtam meg, viszont rengeteg angol versenyre bukkantam, és csodák csodájára október ötödikén lesz a Loch Ness Marathon. Némi operatív munka (az út teljes költsége alig haladja meg a 30 rugót, a nevezéssel, szállással együtt) után be is neveztem, mert hála a jó égnek az overseas runner külön kategória, így nem telt be még a létszám. Ez nagy valószínűséggel életem egyik legnagyobb baromsága volt, de imádom Skóciát is, meg a futást is, szintidő meg nincs (a nevezésben egy igen óvatos 4 óra 45 percet jelöltem meg, mint amire képes vagyok…). Tavaly az utolsó célba érő valami hét óra körüli idővel tüntetett, szóval nincs záróbusz, ami biztató.

A nagy elhatározást egy nagyon laza nyolcezres körrel pecsételtem meg, zseniális időben: végre elmúlt a kánikula, friss levegő, felhők és szitáló eső, ami kevés ahhoz, hogy minimálisan is megázzon az ember. Az összhatást rontotta, hogy falum környékét moszkitó-hordák tartják rettegésben, szabályos felhőkben támadnak néhol, mire hazaértem, úgy néztem ki, mint Rambo közelharc után, vagy négy véres csík díszítette az arcomat, mutatva, hogy hősiesen, bár kissé brutálisan védekeztem. Csak azt a 10-15 csípést tudnám feledni.

Ma senki számára nem meglepő módon hosszabb távra indultam, bár ezúttal túlmentem a kajakpályán, majdnem be Szolnok központjába. A végeredmény valahol 18 km körül. Óvatos tempót választottam, jól is esett – az első 16. Utána jött a szenvedés, meg az előző napi döntés totális megkérdőjelezése, bár ötezret félig saras, nagyon ragaszkodó földúton tettem meg. Amíg élveztem a futást, azon agyaltam, hogy mégiscsak valami jelmezben kéne nekiveselkedni hetedikén. Elkezdtem kidolgozni Koffein Kapitány, az emberarcú szuperhős alakját, de nem tudom, hogy egy Zorro-szerű fekete palást mennyire lenne népszerű a mögöttem futók körében (igen, tegyük fel, hogy lesznek ilyenek is). A korábban említett Amadeus-futás nem lenne rossz, de paróka nélkül semmi értelme, azt meg nem vállalom. A kreatívabb olvasói javaslatokra (minden, ami túlmutat a „paraszt”, a „köcsög” és a „balfasz” által határolt mezőn) is nyitott vagyok, csak legyen elég két hét elkészíteni. Akinek az ötlete felhasználásra kerül, kap valamit a befutócsomagból.

A hét eleje eléggé szétesett, már csak azért is, mert a múlt vasárnapi suicide run után hétfőn semennyi kedvem és még kevesebb erőm volt bármi mozgással kapcsolatos dolgot tenni. Kedden focista társaim java része gondolta úgy, hogy még szabadságon van, szóval a labdarúgás is elmaradt, legnagyobb sajnálatomra. Nemzeti ünnepünket aztán méltó módon megünnepeltem egy jóleső tízessel, aminek a jelzője finoman szólva is nagyvonalú részemről.

Csütörtökön az egyetlen futás a villámlátogatáson hazánkban tartózkodó futótársammal történő összefutás, valamint a Taunton Marathonon való részvétel szándékának megerősítése volt. Pénteken aztán realizáltam, hogy alig két hét van a rajtig, szóval ha már eddig lelkiismeretesen készültem, nem kéne elcseszni a végét. Így ismét egy tízesre indultam, ami valószínűleg „quit smoking run” néven vonul majd be az annalesekbe. Mióta hazaértem Svédországból, döbbenetes mértéket öltött sosem elismert függőségem, amit egy huszárvágással igyekszem nullára redukálni. Ha ideológiát keresünk mögötte, akkor vegyük úgy, hogy adok esélyt magamnak a két órán belüli időre.

Szombat délelőtt aztán döntő fordulatot vett az egész futás-biznisz számomra. Az eddig végcélnak tekintett félmaraton hirtelen átalakult a felkészülés egy újabb állomásává. El is mondom, hogyan. Még a hortobágyi futáshoz kaptam egy tájékoztató füzetkét a félmaratonról. Ezt a brosúrát most lapozgattam át figyelmesen, többek között azt a részt is, amiben a félmaraton után használatos edzésterveket közlik, amik segítségével az egy hónappal későbbi, szintén pesti maratonra lehet felkészülni. Ezekben a meghökkentő az volt, hogy alapvetően nagyjából annyi futást tartalmaznak, amennyit jómagam mostanában abszolválni szoktam egy héten. Ebből már könnyű kitalálni, mit tervezek.

Adtam azonban egy érdekes csavart a dolognak. Elkezdtem nézegetni a Taunton-t a jövő évi versenynaptárban. Ennek az időpontját nem találtam meg, viszont rengeteg angol versenyre bukkantam, és csodák csodájára október ötödikén lesz a Loch Ness Marathon. Némi operatív munka (az út teljes költsége alig haladja meg a 30 rugót, a nevezéssel, szállással együtt) után be is neveztem, mert hála a jó égnek az overseas runner külön kategória, így nem telt be még a létszám. Ez nagy valószínűséggel életem egyik legnagyobb baromsága volt, de imádom Skóciát is, meg a futást is, szintidő meg nincs (a nevezésben egy igen óvatos 4 óra 45 percet jelöltem meg, mint amire képes vagyok…). Tavaly az utolsó célba érő valami hét óra körüli idővel tüntetett, szóval nincs záróbusz, ami biztató.

A nagy elhatározást egy nagyon laza nyolcezres körrel pecsételtem meg, zseniális időben: végre elmúlt a kánikula, friss levegő, felhők és szitáló eső, ami kevés ahhoz, hogy minimálisan is megázzon az ember. Az összhatást rontotta, hogy falum környékét moszkitó-hordák tartják rettegésben, szabályos felhőkben támadnak néhol, mire hazaértem, úgy néztem ki, mint Rambo közelharc után, vagy négy véres csík díszítette az arcomat, mutatva, hogy hősiesen, bár kissé brutálisan védekeztem. Csak azt a 10-15 csípést tudnám feledni.

Ma senki számára nem meglepő módon hosszabb távra indultam, bár ezúttal túlmentem a kajakpályán, majdnem be Szolnok központjába. A végeredmény valahol 18 km körül. Óvatos tempót választottam, jól is esett – az első 16. Utána jött a szenvedés, meg az előző napi döntés totális megkérdőjelezése, bár ötezret félig saras, nagyon ragaszkodó földúton tettem meg. Amíg élveztem a futást, azon agyaltam, hogy mégiscsak valami jelmezben kéne nekiveselkedni hetedikén. Elkezdtem kidolgozni Koffein Kapitány, az emberarcú szuperhős alakját, de nem tudom, hogy egy Zorro-szerű fekete palást mennyire lenne népszerű a mögöttem futók körében (igen, tegyük fel, hogy lesznek ilyenek is). A korábban említett Amadeus-futás nem lenne rossz, de paróka nélkül semmi értelme, azt meg nem vállalom. A kreatívabb olvasói javaslatokra (minden, ami túlmutat a „paraszt”, a „köcsög” és a „balfasz” által határolt mezőn) is nyitott vagyok, csak legyen elég két hét elkészíteni. Akinek az ötlete felhasználásra kerül, kap valamit a befutócsomagból.

A hét eleje eléggé szétesett, már csak azért is, mert a múlt vasárnapi suicide run után hétfőn semennyi kedvem és még kevesebb erőm volt bármi mozgással kapcsolatos dolgot tenni. Kedden focista társaim java része gondolta úgy, hogy még szabadságon van, szóval a labdarúgás is elmaradt, legnagyobb sajnálatomra. Nemzeti ünnepünket aztán méltó módon megünnepeltem egy jóleső tízessel, aminek a jelzője finoman szólva is nagyvonalú részemről.

Csütörtökön az egyetlen futás a villámlátogatáson hazánkban tartózkodó futótársammal történő összefutás, valamint a Taunton Marathonon való részvétel szándékának megerősítése volt. Pénteken aztán realizáltam, hogy alig két hét van a rajtig, szóval ha már eddig lelkiismeretesen készültem, nem kéne elcseszni a végét. Így ismét egy tízesre indultam, ami valószínűleg „quit smoking run” néven vonul majd be az annalesekbe. Mióta hazaértem Svédországból, döbbenetes mértéket öltött sosem elismert függőségem, amit egy huszárvágással igyekszem nullára redukálni. Ha ideológiát keresünk mögötte, akkor vegyük úgy, hogy adok esélyt magamnak a két órán belüli időre.

Szombat délelőtt aztán döntő fordulatot vett az egész futás-biznisz számomra. Az eddig végcélnak tekintett félmaraton hirtelen átalakult a felkészülés egy újabb állomásává. El is mondom, hogyan. Még a hortobágyi futáshoz kaptam egy tájékoztató füzetkét a félmaratonról. Ezt a brosúrát most lapozgattam át figyelmesen, többek között azt a részt is, amiben a félmaraton után használatos edzésterveket közlik, amik segítségével az egy hónappal későbbi, szintén pesti maratonra lehet felkészülni. Ezekben a meghökkentő az volt, hogy alapvetően nagyjából annyi futást tartalmaznak, amennyit jómagam mostanában abszolválni szoktam egy héten. Ebből már könnyű kitalálni, mit tervezek.

Adtam azonban egy érdekes csavart a dolognak. Elkezdtem nézegetni a Taunton-t a jövő évi versenynaptárban. Ennek az időpontját nem találtam meg, viszont rengeteg angol versenyre bukkantam, és csodák csodájára október ötödikén lesz a Loch Ness Marathon. Némi operatív munka (az út teljes költsége alig haladja meg a 30 rugót, a nevezéssel, szállással együtt) után be is neveztem, mert hála a jó égnek az overseas runner külön kategória, így nem telt be még a létszám. Ez nagy valószínűséggel életem egyik legnagyobb baromsága volt, de imádom Skóciát is, meg a futást is, szintidő meg nincs (a nevezésben egy igen óvatos 4 óra 45 percet jelöltem meg, mint amire képes vagyok…). Tavaly az utolsó célba érő valami hét óra körüli idővel tüntetett, szóval nincs záróbusz, ami biztató.

A nagy elhatározást egy nagyon laza nyolcezres körrel pecsételtem meg, zseniális időben: végre elmúlt a kánikula, friss levegő, felhők és szitáló eső, ami kevés ahhoz, hogy minimálisan is megázzon az ember. Az összhatást rontotta, hogy falum környékét moszkitó-hordák tartják rettegésben, szabályos felhőkben támadnak néhol, mire hazaértem, úgy néztem ki, mint Rambo közelharc után, vagy négy véres csík díszítette az arcomat, mutatva, hogy hősiesen, bár kissé brutálisan védekeztem. Csak azt a 10-15 csípést tudnám feledni.

Ma senki számára nem meglepő módon hosszabb távra indultam, bár ezúttal túlmentem a kajakpályán, majdnem be Szolnok központjába. A végeredmény valahol 18 km körül. Óvatos tempót választottam, jól is esett – az első 16. Utána jött a szenvedés, meg az előző napi döntés totális megkérdőjelezése, bár ötezret félig saras, nagyon ragaszkodó földúton tettem meg. Amíg élveztem a futást, azon agyaltam, hogy mégiscsak valami jelmezben kéne nekiveselkedni hetedikén. Elkezdtem kidolgozni Koffein Kapitány, az emberarcú szuperhős alakját, de nem tudom, hogy egy Zorro-szerű fekete palást mennyire lenne népszerű a mögöttem futók körében (igen, tegyük fel, hogy lesznek ilyenek is). A korábban említett Amadeus-futás nem lenne rossz, de paróka nélkül semmi értelme, azt meg nem vállalom. A kreatívabb olvasói javaslatokra (minden, ami túlmutat a „paraszt”, a „köcsög” és a „balfasz” által határolt mezőn) is nyitott vagyok, csak legyen elég két hét elkészíteni. Akinek az ötlete felhasználásra kerül, kap valamit a befutócsomagból.