21097

mióta a budapesten félmaratont megvétózta a london egyetem, lelkesen kutatok távban megfelelő versenyek után a ködösben. kettőt is találtam aminek nagyon megörültem, de az angoloknál máshogy működik a nevezés-dolog és még mindig nem értem tökéletesen hogy hogyan is működik ez a rendszer.

valami olyasmi hogy találni kell egy  szervezetet aki majd szponzorálni fogja a futást. találtam egy szimpatikusat, csak sajnos 3 hét múlva kaptam egy olyan választ mi szerint betelt a létszám náluk... hülyeségnek tartom az egészet, miért nem jó az ha befizetek 10 fontot, lefutom a távot és hello?

na mindegy, nem adom fel mert nem.

a futással magával sem vagyok épp a csúcson, a szörfös kaland hatására kiiktattam egy időre a szénhidrátot az étrendemből és úgy látszik ez nem volt egy remek ötlet mivel így fél km után elkezdtem szenvedni. szal most megpróbálok kevésbé drasztikus módszerekhez folyamodni és visszaállni a hosszabb távokra. amúgy izlandon melegrekord és 20 fok van épp, kicsit vicces:) 

mióta a budapesten félmaratont megvétózta a london egyetem, lelkesen kutatok távban megfelelő versenyek után a ködösben. kettőt is találtam aminek nagyon megörültem, de az angoloknál máshogy működik a nevezés-dolog és még mindig nem értem tökéletesen hogy hogyan is működik ez a rendszer.

valami olyasmi hogy találni kell egy  szervezetet aki majd szponzorálni fogja a futást. találtam egy szimpatikusat, csak sajnos 3 hét múlva kaptam egy olyan választ mi szerint betelt a létszám náluk... hülyeségnek tartom az egészet, miért nem jó az ha befizetek 10 fontot, lefutom a távot és hello?

na mindegy, nem adom fel mert nem.

a futással magával sem vagyok épp a csúcson, a szörfös kaland hatására kiiktattam egy időre a szénhidrátot az étrendemből és úgy látszik ez nem volt egy remek ötlet mivel így fél km után elkezdtem szenvedni. szal most megpróbálok kevésbé drasztikus módszerekhez folyamodni és visszaállni a hosszabb távokra. amúgy izlandon melegrekord és 20 fok van épp, kicsit vicces:) 

mióta a budapesten félmaratont megvétózta a london egyetem, lelkesen kutatok távban megfelelő versenyek után a ködösben. kettőt is találtam aminek nagyon megörültem, de az angoloknál máshogy működik a nevezés-dolog és még mindig nem értem tökéletesen hogy hogyan is működik ez a rendszer.

valami olyasmi hogy találni kell egy  szervezetet aki majd szponzorálni fogja a futást. találtam egy szimpatikusat, csak sajnos 3 hét múlva kaptam egy olyan választ mi szerint betelt a létszám náluk... hülyeségnek tartom az egészet, miért nem jó az ha befizetek 10 fontot, lefutom a távot és hello?

na mindegy, nem adom fel mert nem.

a futással magával sem vagyok épp a csúcson, a szörfös kaland hatására kiiktattam egy időre a szénhidrátot az étrendemből és úgy látszik ez nem volt egy remek ötlet mivel így fél km után elkezdtem szenvedni. szal most megpróbálok kevésbé drasztikus módszerekhez folyamodni és visszaállni a hosszabb távokra. amúgy izlandon melegrekord és 20 fok van épp, kicsit vicces:) 

mióta a budapesten félmaratont megvétózta a london egyetem, lelkesen kutatok távban megfelelő versenyek után a ködösben. kettőt is találtam aminek nagyon megörültem, de az angoloknál máshogy működik a nevezés-dolog és még mindig nem értem tökéletesen hogy hogyan is működik ez a rendszer.

valami olyasmi hogy találni kell egy  szervezetet aki majd szponzorálni fogja a futást. találtam egy szimpatikusat, csak sajnos 3 hét múlva kaptam egy olyan választ mi szerint betelt a létszám náluk... hülyeségnek tartom az egészet, miért nem jó az ha befizetek 10 fontot, lefutom a távot és hello?

na mindegy, nem adom fel mert nem.

a futással magával sem vagyok épp a csúcson, a szörfös kaland hatására kiiktattam egy időre a szénhidrátot az étrendemből és úgy látszik ez nem volt egy remek ötlet mivel így fél km után elkezdtem szenvedni. szal most megpróbálok kevésbé drasztikus módszerekhez folyamodni és visszaállni a hosszabb távokra. amúgy izlandon melegrekord és 20 fok van épp, kicsit vicces:) 

A landolás után 3,5 órával már a focipályán serénykedtem, mivel előrelátó módon felkészültem arra az eshetőségre, ha nem késik a gép. Így mielőtt hazaindultam, a keddi testmozgást visszazökkenés jelleggel sikerült megejteni. A hét többi napján megpróbáltam az ötnapos hedonizmus után visszanyerni a formámat, ez nagyjából péntek tájára sikerült, addig egy szerdai óvatos hetes, majd egy csütörtöki óvatos kilences, végül pénteken egy vadabb kilences volt a táv, a pénteki már nagyjából jól is esett. Csakúgy, mint az eső itthon, a katalán nyárból ritka szar magyar nyári időbe értem haza, hidegrekordosba. Szerdán rendesen fáztam, mire visszaértem, volt vagy 12-14 fok. Taps. Igen, július vége van. Szóval az unalmasabb aszfaltutat róttam szombaton is, amikor a három hónap alatt először igazából fossá áztam. Jóféle nyári zápor, amikor elindultam, semmi nyoma, amikor visszafelé indultam, már csúnya volt, és úgy 1500 méterrel a kapunk előtt rázendített. Hát ez is megvolt, pazar élmény zivatarban futni. Vasárnap még a hetet lezárandó elkóboroltam egy olyan gátszakaszra, ahol eddig még nem voltam, tócsákat kerülgetve, nagyjából 15 km-t abszolválva. Ez visszarázódásom története. A múlt hét szolgált egy-két meghökkentő eredménnyel és járulékos veszteséggel, amire nem is gondoltam volna még áprilisban, bár ez kivételesen nem a kellemetlen meglepetés kategória. Gyanítom, ez senkit nem érdekel, szóval jöjjön egy kis diarió:

Hamisan csengene a billentyűzetemből, ha ide most azt írnám, hogy Giróna reptere nem ronda. Szerencsére nem kell ilyet írnom, még annak fényében sem, hogy öt nap után kiderült az is, az indulási oldalon van egy kis kiülős terasz, ami reggel hatkor remek panorámát nyújt a napfelkeltére. Mivel nem nagyon volt konkrét programunk (ezúttal két harcostársammal ettük a konferenciaturisták keserű kenyerét), a Barcelonába egyből bebuszozás helyett a helyi városnézés mellett döntöttünk, ami a kényelmes tempó, meg a pakkok miatt jól el is húzódott, de mivel Giróna nem túl nagy város, a lényeget így is sikerült nagyjából megtekinteni. Meg megkóstolni helyi félbarna sört, a rossz időzítés miatt a beülésre kiszemelt helyen más kaja nem lévén különös hamburger-fantáziákat (valójában érdekes szendvicsek voltak inkább), illetve a vonat lekésése után még az orxata nevű egzotikus frissítőt is. Maga a város látható a képeken, pofás darab. Az is kiderült hamar, hogy más ritmusban és órarend szerint élnek ott az emberek.

Barcelonában elég céltudatosak voltunk, mert az idő előrehaladta miatt sietnünk kellett: mivel egy nappal korábban érkeztünk a „szükségesnél”, aznap estére foglaltunk szállást Monistrol de Montserrat-ban , ahová még ki kellett jutni. Eredeti szállásunkon megszabadultunk a felesleges cókmóktól, és nem túl sietősen, gyalog nekiindultunk a négy metrómegállónyi távnak az állomásig. Ennek eredménye az lett, hogy lekéstünk a kiszemelt elővárosi járatot, bár a Placa de Catalunyán aki elsőre jól tájékozódik délután ötkor, annak megveregetem a vállát. A dramaturgiailag kellemetlen pillanat akkor jött el, amikor a jegyirodában közölték, hogy ma több vonat már nem megy oda, ahol nekünk szállásunk van. Itt elkezdtünk feszengeni egy pöttyet, de aztán kiderült, hogy ahol lepakoltunk és elindultunk (Placa Espana), onnan mégis megy közlekedési eszköz. Kicsit morcosan és egyre álmosabban visszametróztunk, aztán kizötykölődtünk úticélunkhoz, ami még a szürkület ellenére is megérte a strapát, pedig még csak a hegy lábáig értünk. A Hostal Restaurant Guillemues  is jó hely, sikerült ellátnunk magunkat helyi (nagyon jó!) vörösborral és étellel. Az ottaniaknak radikálisan más elképzeléseik vannak a pörkölt fűszerezéséről, ennyit azért nem árt leszögezni.

A másnapi program az apátság és környéknek megnézése volt. Mókás, hogy a hegyi tömegközlekedés gyakorlatilag valamennyi formája elérhető itt (fogaskerekű, drótkötélpálya, sikló), legnagyobb sajnálatomra a középsőt kihagytuk. Egyébként fantasztikusak a sziklák és az apátság is, de ez szintén látszik a képeken. Találkoztunk magyar zarándokcsoporttal is, aminek vezetője felhőtlen perceket szerzett nekünk azzal, amikor közölte a többiekkel, hogy „Most megtekintjük a helyi kispiacot”, aztán átballagtak az út túloldalán lévő, mézet meg sajtot áruló négy-hat sátorból álló sorhoz. Valami ösztönszerű időbeosztással sikerült a fenti két ösvényt pont bejárni (ebből a hosszabb a csúcsról visszavezet az apátságba, az onnan a hegytetőre járó sikló alternatív útvonala), majd a lefelé menő fogaskerekű vezetőjének az indulás előtti utolsó pillanatban veszett integetéssel jelezni, hogy mi még felszállnánk, ha várna 10 másodpercet…

A rohanásnak egy oka volt, hat előtt regisztrálnunk kellett a konferencia helyszínén, ismét Barcelonában. Ezt negyed órával a zárás előtt meg is tettük. Este még a magyar kontingens egy újabb tagjával kibővülve ténferegtünk kicsit a Barri Gótic-ban, meg a beach és a kikötők környékén (Barceloneta). Visszafelé vettünk még némi bort, aminek később az utazás egyik szállóigéjét köszönhettük. Dugóhúzónk nem lévén a szállásunk melletti bárt szemelte ki pozitív világszemléletéről messze földön híres kollégánk arra, hogy kisegítsenek minket, ráutaló magatartása pedig abban nyilvánult meg, hogy a két kidobó mellett határozottan ellépve, egy üveg borral a kezében igyekezett befelé az egyébként fullon lévő helyre. A nagyobbik kopasz ember keze lendülésekor komolyabb tömegverekedést kezdtünk vizionálni, de a muki nem volt harcias, csak megkérdezte B.-t, hogy ezt most mégis hogy, aki tisztelettudóan elmagyarázta, hogy mindössze meg akarta kérni a bentlévőket az üveg kibontására. Erre jött az adekvát válasz: „You ask me first!”. És persze kibontották nekünk az üveget. Valami mégis van ebben a pozitív hozzáállás dologban.

A landolás után 3,5 órával már a focipályán serénykedtem, mivel előrelátó módon felkészültem arra az eshetőségre, ha nem késik a gép. Így mielőtt hazaindultam, a keddi testmozgást visszazökkenés jelleggel sikerült megejteni. A hét többi napján megpróbáltam az ötnapos hedonizmus után visszanyerni a formámat, ez nagyjából péntek tájára sikerült, addig egy szerdai óvatos hetes, majd egy csütörtöki óvatos kilences, végül pénteken egy vadabb kilences volt a táv, a pénteki már nagyjából jól is esett. Csakúgy, mint az eső itthon, a katalán nyárból ritka szar magyar nyári időbe értem haza, hidegrekordosba. Szerdán rendesen fáztam, mire visszaértem, volt vagy 12-14 fok. Taps. Igen, július vége van. Szóval az unalmasabb aszfaltutat róttam szombaton is, amikor a három hónap alatt először igazából fossá áztam. Jóféle nyári zápor, amikor elindultam, semmi nyoma, amikor visszafelé indultam, már csúnya volt, és úgy 1500 méterrel a kapunk előtt rázendített. Hát ez is megvolt, pazar élmény zivatarban futni. Vasárnap még a hetet lezárandó elkóboroltam egy olyan gátszakaszra, ahol eddig még nem voltam, tócsákat kerülgetve, nagyjából 15 km-t abszolválva. Ez visszarázódásom története. A múlt hét szolgált egy-két meghökkentő eredménnyel és járulékos veszteséggel, amire nem is gondoltam volna még áprilisban, bár ez kivételesen nem a kellemetlen meglepetés kategória. Gyanítom, ez senkit nem érdekel, szóval jöjjön egy kis diarió:

Hamisan csengene a billentyűzetemből, ha ide most azt írnám, hogy Giróna reptere nem ronda. Szerencsére nem kell ilyet írnom, még annak fényében sem, hogy öt nap után kiderült az is, az indulási oldalon van egy kis kiülős terasz, ami reggel hatkor remek panorámát nyújt a napfelkeltére. Mivel nem nagyon volt konkrét programunk (ezúttal két harcostársammal ettük a konferenciaturisták keserű kenyerét), a Barcelonába egyből bebuszozás helyett a helyi városnézés mellett döntöttünk, ami a kényelmes tempó, meg a pakkok miatt jól el is húzódott, de mivel Giróna nem túl nagy város, a lényeget így is sikerült nagyjából megtekinteni. Meg megkóstolni helyi félbarna sört, a rossz időzítés miatt a beülésre kiszemelt helyen más kaja nem lévén különös hamburger-fantáziákat (valójában érdekes szendvicsek voltak inkább), illetve a vonat lekésése után még az orxata nevű egzotikus frissítőt is. Maga a város látható a képeken, pofás darab. Az is kiderült hamar, hogy más ritmusban és órarend szerint élnek ott az emberek.

Barcelonában elég céltudatosak voltunk, mert az idő előrehaladta miatt sietnünk kellett: mivel egy nappal korábban érkeztünk a „szükségesnél”, aznap estére foglaltunk szállást Monistrol de Montserrat-ban , ahová még ki kellett jutni. Eredeti szállásunkon megszabadultunk a felesleges cókmóktól, és nem túl sietősen, gyalog nekiindultunk a négy metrómegállónyi távnak az állomásig. Ennek eredménye az lett, hogy lekéstünk a kiszemelt elővárosi járatot, bár a Placa de Catalunyán aki elsőre jól tájékozódik délután ötkor, annak megveregetem a vállát. A dramaturgiailag kellemetlen pillanat akkor jött el, amikor a jegyirodában közölték, hogy ma több vonat már nem megy oda, ahol nekünk szállásunk van. Itt elkezdtünk feszengeni egy pöttyet, de aztán kiderült, hogy ahol lepakoltunk és elindultunk (Placa Espana), onnan mégis megy közlekedési eszköz. Kicsit morcosan és egyre álmosabban visszametróztunk, aztán kizötykölődtünk úticélunkhoz, ami még a szürkület ellenére is megérte a strapát, pedig még csak a hegy lábáig értünk. A Hostal Restaurant Guillemues  is jó hely, sikerült ellátnunk magunkat helyi (nagyon jó!) vörösborral és étellel. Az ottaniaknak radikálisan más elképzeléseik vannak a pörkölt fűszerezéséről, ennyit azért nem árt leszögezni.

A másnapi program az apátság és környéknek megnézése volt. Mókás, hogy a hegyi tömegközlekedés gyakorlatilag valamennyi formája elérhető itt (fogaskerekű, drótkötélpálya, sikló), legnagyobb sajnálatomra a középsőt kihagytuk. Egyébként fantasztikusak a sziklák és az apátság is, de ez szintén látszik a képeken. Találkoztunk magyar zarándokcsoporttal is, aminek vezetője felhőtlen perceket szerzett nekünk azzal, amikor közölte a többiekkel, hogy „Most megtekintjük a helyi kispiacot”, aztán átballagtak az út túloldalán lévő, mézet meg sajtot áruló négy-hat sátorból álló sorhoz. Valami ösztönszerű időbeosztással sikerült a fenti két ösvényt pont bejárni (ebből a hosszabb a csúcsról visszavezet az apátságba, az onnan a hegytetőre járó sikló alternatív útvonala), majd a lefelé menő fogaskerekű vezetőjének az indulás előtti utolsó pillanatban veszett integetéssel jelezni, hogy mi még felszállnánk, ha várna 10 másodpercet…

A rohanásnak egy oka volt, hat előtt regisztrálnunk kellett a konferencia helyszínén, ismét Barcelonában. Ezt negyed órával a zárás előtt meg is tettük. Este még a magyar kontingens egy újabb tagjával kibővülve ténferegtünk kicsit a Barri Gótic-ban, meg a beach és a kikötők környékén (Barceloneta). Visszafelé vettünk még némi bort, aminek később az utazás egyik szállóigéjét köszönhettük. Dugóhúzónk nem lévén a szállásunk melletti bárt szemelte ki pozitív világszemléletéről messze földön híres kollégánk arra, hogy kisegítsenek minket, ráutaló magatartása pedig abban nyilvánult meg, hogy a két kidobó mellett határozottan ellépve, egy üveg borral a kezében igyekezett befelé az egyébként fullon lévő helyre. A nagyobbik kopasz ember keze lendülésekor komolyabb tömegverekedést kezdtünk vizionálni, de a muki nem volt harcias, csak megkérdezte B.-t, hogy ezt most mégis hogy, aki tisztelettudóan elmagyarázta, hogy mindössze meg akarta kérni a bentlévőket az üveg kibontására. Erre jött az adekvát válasz: „You ask me first!”. És persze kibontották nekünk az üveget. Valami mégis van ebben a pozitív hozzáállás dologban.

A landolás után 3,5 órával már a focipályán serénykedtem, mivel előrelátó módon felkészültem arra az eshetőségre, ha nem késik a gép. Így mielőtt hazaindultam, a keddi testmozgást visszazökkenés jelleggel sikerült megejteni. A hét többi napján megpróbáltam az ötnapos hedonizmus után visszanyerni a formámat, ez nagyjából péntek tájára sikerült, addig egy szerdai óvatos hetes, majd egy csütörtöki óvatos kilences, végül pénteken egy vadabb kilences volt a táv, a pénteki már nagyjából jól is esett. Csakúgy, mint az eső itthon, a katalán nyárból ritka szar magyar nyári időbe értem haza, hidegrekordosba. Szerdán rendesen fáztam, mire visszaértem, volt vagy 12-14 fok. Taps. Igen, július vége van. Szóval az unalmasabb aszfaltutat róttam szombaton is, amikor a három hónap alatt először igazából fossá áztam. Jóféle nyári zápor, amikor elindultam, semmi nyoma, amikor visszafelé indultam, már csúnya volt, és úgy 1500 méterrel a kapunk előtt rázendített. Hát ez is megvolt, pazar élmény zivatarban futni. Vasárnap még a hetet lezárandó elkóboroltam egy olyan gátszakaszra, ahol eddig még nem voltam, tócsákat kerülgetve, nagyjából 15 km-t abszolválva. Ez visszarázódásom története. A múlt hét szolgált egy-két meghökkentő eredménnyel és járulékos veszteséggel, amire nem is gondoltam volna még áprilisban, bár ez kivételesen nem a kellemetlen meglepetés kategória. Gyanítom, ez senkit nem érdekel, szóval jöjjön egy kis diarió:

Hamisan csengene a billentyűzetemből, ha ide most azt írnám, hogy Giróna reptere nem ronda. Szerencsére nem kell ilyet írnom, még annak fényében sem, hogy öt nap után kiderült az is, az indulási oldalon van egy kis kiülős terasz, ami reggel hatkor remek panorámát nyújt a napfelkeltére. Mivel nem nagyon volt konkrét programunk (ezúttal két harcostársammal ettük a konferenciaturisták keserű kenyerét), a Barcelonába egyből bebuszozás helyett a helyi városnézés mellett döntöttünk, ami a kényelmes tempó, meg a pakkok miatt jól el is húzódott, de mivel Giróna nem túl nagy város, a lényeget így is sikerült nagyjából megtekinteni. Meg megkóstolni helyi félbarna sört, a rossz időzítés miatt a beülésre kiszemelt helyen más kaja nem lévén különös hamburger-fantáziákat (valójában érdekes szendvicsek voltak inkább), illetve a vonat lekésése után még az orxata nevű egzotikus frissítőt is. Maga a város látható a képeken, pofás darab. Az is kiderült hamar, hogy más ritmusban és órarend szerint élnek ott az emberek.

Barcelonában elég céltudatosak voltunk, mert az idő előrehaladta miatt sietnünk kellett: mivel egy nappal korábban érkeztünk a „szükségesnél”, aznap estére foglaltunk szállást Monistrol de Montserrat-ban , ahová még ki kellett jutni. Eredeti szállásunkon megszabadultunk a felesleges cókmóktól, és nem túl sietősen, gyalog nekiindultunk a négy metrómegállónyi távnak az állomásig. Ennek eredménye az lett, hogy lekéstünk a kiszemelt elővárosi járatot, bár a Placa de Catalunyán aki elsőre jól tájékozódik délután ötkor, annak megveregetem a vállát. A dramaturgiailag kellemetlen pillanat akkor jött el, amikor a jegyirodában közölték, hogy ma több vonat már nem megy oda, ahol nekünk szállásunk van. Itt elkezdtünk feszengeni egy pöttyet, de aztán kiderült, hogy ahol lepakoltunk és elindultunk (Placa Espana), onnan mégis megy közlekedési eszköz. Kicsit morcosan és egyre álmosabban visszametróztunk, aztán kizötykölődtünk úticélunkhoz, ami még a szürkület ellenére is megérte a strapát, pedig még csak a hegy lábáig értünk. A Hostal Restaurant Guillemues  is jó hely, sikerült ellátnunk magunkat helyi (nagyon jó!) vörösborral és étellel. Az ottaniaknak radikálisan más elképzeléseik vannak a pörkölt fűszerezéséről, ennyit azért nem árt leszögezni.

A másnapi program az apátság és környéknek megnézése volt. Mókás, hogy a hegyi tömegközlekedés gyakorlatilag valamennyi formája elérhető itt (fogaskerekű, drótkötélpálya, sikló), legnagyobb sajnálatomra a középsőt kihagytuk. Egyébként fantasztikusak a sziklák és az apátság is, de ez szintén látszik a képeken. Találkoztunk magyar zarándokcsoporttal is, aminek vezetője felhőtlen perceket szerzett nekünk azzal, amikor közölte a többiekkel, hogy „Most megtekintjük a helyi kispiacot”, aztán átballagtak az út túloldalán lévő, mézet meg sajtot áruló négy-hat sátorból álló sorhoz. Valami ösztönszerű időbeosztással sikerült a fenti két ösvényt pont bejárni (ebből a hosszabb a csúcsról visszavezet az apátságba, az onnan a hegytetőre járó sikló alternatív útvonala), majd a lefelé menő fogaskerekű vezetőjének az indulás előtti utolsó pillanatban veszett integetéssel jelezni, hogy mi még felszállnánk, ha várna 10 másodpercet…

A rohanásnak egy oka volt, hat előtt regisztrálnunk kellett a konferencia helyszínén, ismét Barcelonában. Ezt negyed órával a zárás előtt meg is tettük. Este még a magyar kontingens egy újabb tagjával kibővülve ténferegtünk kicsit a Barri Gótic-ban, meg a beach és a kikötők környékén (Barceloneta). Visszafelé vettünk még némi bort, aminek később az utazás egyik szállóigéjét köszönhettük. Dugóhúzónk nem lévén a szállásunk melletti bárt szemelte ki pozitív világszemléletéről messze földön híres kollégánk arra, hogy kisegítsenek minket, ráutaló magatartása pedig abban nyilvánult meg, hogy a két kidobó mellett határozottan ellépve, egy üveg borral a kezében igyekezett befelé az egyébként fullon lévő helyre. A nagyobbik kopasz ember keze lendülésekor komolyabb tömegverekedést kezdtünk vizionálni, de a muki nem volt harcias, csak megkérdezte B.-t, hogy ezt most mégis hogy, aki tisztelettudóan elmagyarázta, hogy mindössze meg akarta kérni a bentlévőket az üveg kibontására. Erre jött az adekvát válasz: „You ask me first!”. És persze kibontották nekünk az üveget. Valami mégis van ebben a pozitív hozzáállás dologban.

A landolás után 3,5 órával már a focipályán serénykedtem, mivel előrelátó módon felkészültem arra az eshetőségre, ha nem késik a gép. Így mielőtt hazaindultam, a keddi testmozgást visszazökkenés jelleggel sikerült megejteni. A hét többi napján megpróbáltam az ötnapos hedonizmus után visszanyerni a formámat, ez nagyjából péntek tájára sikerült, addig egy szerdai óvatos hetes, majd egy csütörtöki óvatos kilences, végül pénteken egy vadabb kilences volt a táv, a pénteki már nagyjából jól is esett. Csakúgy, mint az eső itthon, a katalán nyárból ritka szar magyar nyári időbe értem haza, hidegrekordosba. Szerdán rendesen fáztam, mire visszaértem, volt vagy 12-14 fok. Taps. Igen, július vége van. Szóval az unalmasabb aszfaltutat róttam szombaton is, amikor a három hónap alatt először igazából fossá áztam. Jóféle nyári zápor, amikor elindultam, semmi nyoma, amikor visszafelé indultam, már csúnya volt, és úgy 1500 méterrel a kapunk előtt rázendített. Hát ez is megvolt, pazar élmény zivatarban futni. Vasárnap még a hetet lezárandó elkóboroltam egy olyan gátszakaszra, ahol eddig még nem voltam, tócsákat kerülgetve, nagyjából 15 km-t abszolválva. Ez visszarázódásom története. A múlt hét szolgált egy-két meghökkentő eredménnyel és járulékos veszteséggel, amire nem is gondoltam volna még áprilisban, bár ez kivételesen nem a kellemetlen meglepetés kategória. Gyanítom, ez senkit nem érdekel, szóval jöjjön egy kis diarió:

Hamisan csengene a billentyűzetemből, ha ide most azt írnám, hogy Giróna reptere nem ronda. Szerencsére nem kell ilyet írnom, még annak fényében sem, hogy öt nap után kiderült az is, az indulási oldalon van egy kis kiülős terasz, ami reggel hatkor remek panorámát nyújt a napfelkeltére. Mivel nem nagyon volt konkrét programunk (ezúttal két harcostársammal ettük a konferenciaturisták keserű kenyerét), a Barcelonába egyből bebuszozás helyett a helyi városnézés mellett döntöttünk, ami a kényelmes tempó, meg a pakkok miatt jól el is húzódott, de mivel Giróna nem túl nagy város, a lényeget így is sikerült nagyjából megtekinteni. Meg megkóstolni helyi félbarna sört, a rossz időzítés miatt a beülésre kiszemelt helyen más kaja nem lévén különös hamburger-fantáziákat (valójában érdekes szendvicsek voltak inkább), illetve a vonat lekésése után még az orxata nevű egzotikus frissítőt is. Maga a város látható a képeken, pofás darab. Az is kiderült hamar, hogy más ritmusban és órarend szerint élnek ott az emberek.

Barcelonában elég céltudatosak voltunk, mert az idő előrehaladta miatt sietnünk kellett: mivel egy nappal korábban érkeztünk a „szükségesnél”, aznap estére foglaltunk szállást Monistrol de Montserrat-ban , ahová még ki kellett jutni. Eredeti szállásunkon megszabadultunk a felesleges cókmóktól, és nem túl sietősen, gyalog nekiindultunk a négy metrómegállónyi távnak az állomásig. Ennek eredménye az lett, hogy lekéstünk a kiszemelt elővárosi járatot, bár a Placa de Catalunyán aki elsőre jól tájékozódik délután ötkor, annak megveregetem a vállát. A dramaturgiailag kellemetlen pillanat akkor jött el, amikor a jegyirodában közölték, hogy ma több vonat már nem megy oda, ahol nekünk szállásunk van. Itt elkezdtünk feszengeni egy pöttyet, de aztán kiderült, hogy ahol lepakoltunk és elindultunk (Placa Espana), onnan mégis megy közlekedési eszköz. Kicsit morcosan és egyre álmosabban visszametróztunk, aztán kizötykölődtünk úticélunkhoz, ami még a szürkület ellenére is megérte a strapát, pedig még csak a hegy lábáig értünk. A Hostal Restaurant Guillemues  is jó hely, sikerült ellátnunk magunkat helyi (nagyon jó!) vörösborral és étellel. Az ottaniaknak radikálisan más elképzeléseik vannak a pörkölt fűszerezéséről, ennyit azért nem árt leszögezni.

A másnapi program az apátság és környéknek megnézése volt. Mókás, hogy a hegyi tömegközlekedés gyakorlatilag valamennyi formája elérhető itt (fogaskerekű, drótkötélpálya, sikló), legnagyobb sajnálatomra a középsőt kihagytuk. Egyébként fantasztikusak a sziklák és az apátság is, de ez szintén látszik a képeken. Találkoztunk magyar zarándokcsoporttal is, aminek vezetője felhőtlen perceket szerzett nekünk azzal, amikor közölte a többiekkel, hogy „Most megtekintjük a helyi kispiacot”, aztán átballagtak az út túloldalán lévő, mézet meg sajtot áruló négy-hat sátorból álló sorhoz. Valami ösztönszerű időbeosztással sikerült a fenti két ösvényt pont bejárni (ebből a hosszabb a csúcsról visszavezet az apátságba, az onnan a hegytetőre járó sikló alternatív útvonala), majd a lefelé menő fogaskerekű vezetőjének az indulás előtti utolsó pillanatban veszett integetéssel jelezni, hogy mi még felszállnánk, ha várna 10 másodpercet…

A rohanásnak egy oka volt, hat előtt regisztrálnunk kellett a konferencia helyszínén, ismét Barcelonában. Ezt negyed órával a zárás előtt meg is tettük. Este még a magyar kontingens egy újabb tagjával kibővülve ténferegtünk kicsit a Barri Gótic-ban, meg a beach és a kikötők környékén (Barceloneta). Visszafelé vettünk még némi bort, aminek később az utazás egyik szállóigéjét köszönhettük. Dugóhúzónk nem lévén a szállásunk melletti bárt szemelte ki pozitív világszemléletéről messze földön híres kollégánk arra, hogy kisegítsenek minket, ráutaló magatartása pedig abban nyilvánult meg, hogy a két kidobó mellett határozottan ellépve, egy üveg borral a kezében igyekezett befelé az egyébként fullon lévő helyre. A nagyobbik kopasz ember keze lendülésekor komolyabb tömegverekedést kezdtünk vizionálni, de a muki nem volt harcias, csak megkérdezte B.-t, hogy ezt most mégis hogy, aki tisztelettudóan elmagyarázta, hogy mindössze meg akarta kérni a bentlévőket az üveg kibontására. Erre jött az adekvát válasz: „You ask me first!”. És persze kibontották nekünk az üveget. Valami mégis van ebben a pozitív hozzáállás dologban.

Szöveg nem tudom, mikor lesz, ha lesz egyáltalán, kicsit most sok az ellene ható tényező, persze igyekszem, as usual.

Címszavakban: Giróna, Montserrat, paella, orxata, café con leche, "you ask me first", rack railway, funicular, Barcelona, Bar Simon, beach, workshop, Placa de Catalunya, Gaudi, Camp Nou és még sokan mások.

Képek:

Giróna és Montserrat

Barcelona

Szöveg nem tudom, mikor lesz, ha lesz egyáltalán, kicsit most sok az ellene ható tényező, persze igyekszem, as usual.

Címszavakban: Giróna, Montserrat, paella, orxata, café con leche, "you ask me first", rack railway, funicular, Barcelona, Bar Simon, beach, workshop, Placa de Catalunya, Gaudi, Camp Nou és még sokan mások.

Képek:

Giróna és Montserrat

Barcelona

Szöveg nem tudom, mikor lesz, ha lesz egyáltalán, kicsit most sok az ellene ható tényező, persze igyekszem, as usual.

Címszavakban: Giróna, Montserrat, paella, orxata, café con leche, "you ask me first", rack railway, funicular, Barcelona, Bar Simon, beach, workshop, Placa de Catalunya, Gaudi, Camp Nou és még sokan mások.

Képek:

Giróna és Montserrat

Barcelona

Szöveg nem tudom, mikor lesz, ha lesz egyáltalán, kicsit most sok az ellene ható tényező, persze igyekszem, as usual.

Címszavakban: Giróna, Montserrat, paella, orxata, café con leche, "you ask me first", rack railway, funicular, Barcelona, Bar Simon, beach, workshop, Placa de Catalunya, Gaudi, Camp Nou és még sokan mások.

Képek:

Giróna és Montserrat

Barcelona

Agyam egy hátsó traktusában, a lost and found pultnál a némileg elveszett motiváció után érdeklődve kiderült, hogy valami jótét lélek megtalált valamennyit és leadta a nevemre. Nem ugyanaz a tónusa, kicsit sárgább, kopottabb, de az enyém.

Pénteken újult erővel a normalitásba vágva egy 11 km-es távot reszkíroztam meg, emberbarát ütemet tartva, szememmel lelkesen a távoli ezrekbe meredve. Jó volt, de továbbra is aggódom a bal lábam combhajlító izomrostjainak egészségéért. Egyszerűen nem múlik belőle a rossz érzés, bár ha bemelegítek, nem szörnyű. Csak futás után. Meg ha nevetek. Ebből a megfontolásból a szombatot kihagytam testmozgásilag, meg azért is, mert addig a hét minden napján aktív voltam és a túledzettség is ellensége a futónak, bizonyám. A pihentetésnek hála másnap alig bírtam megmozdítani a sérült testrészt. Azt hiszem, maradok a túledzettségnél…

Vasárnap egész nap „bemelegítés” gyanánt hősies és tökéletesen kilátástalan harcot folytattam kertünk esztétikai értékének helyreállítását illetően, a létező összes eszközt (fűnyíró, kapa, gereblye, sövénynevelő-olló stb.) csatasorba állítva. Lett volna csepp eszem, ezek után nem vágok bele a vasárnapi szokásosba, de igényeltem, meg rég láttam a kajakpályát. Igen, megint 15 km felett. Maga a táv jó volt (persze óvatos tempóban és fura hangulatban, a közeledő hidegfront felhői alatt, de még nyomott levegőben), csak ilyen ocsmányul még nem voltam futás után, mint tegnap este. Teljesen kikészültem, hányinger, szédülés. Tanácsom mindenkinek, hogy csak óvatosan, bármennyire igényli az ember. Egy átdolgozott nap után inkább üljünk ki a Tisza-partra, ha már egyedül akarunk lenni az agyunkkal.

A végére a rossz (vagy jó) hír: csütörtöktől jövő keddig Barcelonában leszek, mindenféle testedzéstől távol, hacsak a maratoni workshopolást és városnézést nem tekintjük annak. Nem tudom, ha lesz időm lehet írok ide egy-két bejegyzést Never been to-jelleggel, utólagos engedélyükkel. Meg lesznek képek is. Hasta luego!

Agyam egy hátsó traktusában, a lost and found pultnál a némileg elveszett motiváció után érdeklődve kiderült, hogy valami jótét lélek megtalált valamennyit és leadta a nevemre. Nem ugyanaz a tónusa, kicsit sárgább, kopottabb, de az enyém.

Pénteken újult erővel a normalitásba vágva egy 11 km-es távot reszkíroztam meg, emberbarát ütemet tartva, szememmel lelkesen a távoli ezrekbe meredve. Jó volt, de továbbra is aggódom a bal lábam combhajlító izomrostjainak egészségéért. Egyszerűen nem múlik belőle a rossz érzés, bár ha bemelegítek, nem szörnyű. Csak futás után. Meg ha nevetek. Ebből a megfontolásból a szombatot kihagytam testmozgásilag, meg azért is, mert addig a hét minden napján aktív voltam és a túledzettség is ellensége a futónak, bizonyám. A pihentetésnek hála másnap alig bírtam megmozdítani a sérült testrészt. Azt hiszem, maradok a túledzettségnél…

Vasárnap egész nap „bemelegítés” gyanánt hősies és tökéletesen kilátástalan harcot folytattam kertünk esztétikai értékének helyreállítását illetően, a létező összes eszközt (fűnyíró, kapa, gereblye, sövénynevelő-olló stb.) csatasorba állítva. Lett volna csepp eszem, ezek után nem vágok bele a vasárnapi szokásosba, de igényeltem, meg rég láttam a kajakpályát. Igen, megint 15 km felett. Maga a táv jó volt (persze óvatos tempóban és fura hangulatban, a közeledő hidegfront felhői alatt, de még nyomott levegőben), csak ilyen ocsmányul még nem voltam futás után, mint tegnap este. Teljesen kikészültem, hányinger, szédülés. Tanácsom mindenkinek, hogy csak óvatosan, bármennyire igényli az ember. Egy átdolgozott nap után inkább üljünk ki a Tisza-partra, ha már egyedül akarunk lenni az agyunkkal.

A végére a rossz (vagy jó) hír: csütörtöktől jövő keddig Barcelonában leszek, mindenféle testedzéstől távol, hacsak a maratoni workshopolást és városnézést nem tekintjük annak. Nem tudom, ha lesz időm lehet írok ide egy-két bejegyzést Never been to-jelleggel, utólagos engedélyükkel. Meg lesznek képek is. Hasta luego!

Agyam egy hátsó traktusában, a lost and found pultnál a némileg elveszett motiváció után érdeklődve kiderült, hogy valami jótét lélek megtalált valamennyit és leadta a nevemre. Nem ugyanaz a tónusa, kicsit sárgább, kopottabb, de az enyém.

Pénteken újult erővel a normalitásba vágva egy 11 km-es távot reszkíroztam meg, emberbarát ütemet tartva, szememmel lelkesen a távoli ezrekbe meredve. Jó volt, de továbbra is aggódom a bal lábam combhajlító izomrostjainak egészségéért. Egyszerűen nem múlik belőle a rossz érzés, bár ha bemelegítek, nem szörnyű. Csak futás után. Meg ha nevetek. Ebből a megfontolásból a szombatot kihagytam testmozgásilag, meg azért is, mert addig a hét minden napján aktív voltam és a túledzettség is ellensége a futónak, bizonyám. A pihentetésnek hála másnap alig bírtam megmozdítani a sérült testrészt. Azt hiszem, maradok a túledzettségnél…

Vasárnap egész nap „bemelegítés” gyanánt hősies és tökéletesen kilátástalan harcot folytattam kertünk esztétikai értékének helyreállítását illetően, a létező összes eszközt (fűnyíró, kapa, gereblye, sövénynevelő-olló stb.) csatasorba állítva. Lett volna csepp eszem, ezek után nem vágok bele a vasárnapi szokásosba, de igényeltem, meg rég láttam a kajakpályát. Igen, megint 15 km felett. Maga a táv jó volt (persze óvatos tempóban és fura hangulatban, a közeledő hidegfront felhői alatt, de még nyomott levegőben), csak ilyen ocsmányul még nem voltam futás után, mint tegnap este. Teljesen kikészültem, hányinger, szédülés. Tanácsom mindenkinek, hogy csak óvatosan, bármennyire igényli az ember. Egy átdolgozott nap után inkább üljünk ki a Tisza-partra, ha már egyedül akarunk lenni az agyunkkal.

A végére a rossz (vagy jó) hír: csütörtöktől jövő keddig Barcelonában leszek, mindenféle testedzéstől távol, hacsak a maratoni workshopolást és városnézést nem tekintjük annak. Nem tudom, ha lesz időm lehet írok ide egy-két bejegyzést Never been to-jelleggel, utólagos engedélyükkel. Meg lesznek képek is. Hasta luego!

Agyam egy hátsó traktusában, a lost and found pultnál a némileg elveszett motiváció után érdeklődve kiderült, hogy valami jótét lélek megtalált valamennyit és leadta a nevemre. Nem ugyanaz a tónusa, kicsit sárgább, kopottabb, de az enyém.

Pénteken újult erővel a normalitásba vágva egy 11 km-es távot reszkíroztam meg, emberbarát ütemet tartva, szememmel lelkesen a távoli ezrekbe meredve. Jó volt, de továbbra is aggódom a bal lábam combhajlító izomrostjainak egészségéért. Egyszerűen nem múlik belőle a rossz érzés, bár ha bemelegítek, nem szörnyű. Csak futás után. Meg ha nevetek. Ebből a megfontolásból a szombatot kihagytam testmozgásilag, meg azért is, mert addig a hét minden napján aktív voltam és a túledzettség is ellensége a futónak, bizonyám. A pihentetésnek hála másnap alig bírtam megmozdítani a sérült testrészt. Azt hiszem, maradok a túledzettségnél…

Vasárnap egész nap „bemelegítés” gyanánt hősies és tökéletesen kilátástalan harcot folytattam kertünk esztétikai értékének helyreállítását illetően, a létező összes eszközt (fűnyíró, kapa, gereblye, sövénynevelő-olló stb.) csatasorba állítva. Lett volna csepp eszem, ezek után nem vágok bele a vasárnapi szokásosba, de igényeltem, meg rég láttam a kajakpályát. Igen, megint 15 km felett. Maga a táv jó volt (persze óvatos tempóban és fura hangulatban, a közeledő hidegfront felhői alatt, de még nyomott levegőben), csak ilyen ocsmányul még nem voltam futás után, mint tegnap este. Teljesen kikészültem, hányinger, szédülés. Tanácsom mindenkinek, hogy csak óvatosan, bármennyire igényli az ember. Egy átdolgozott nap után inkább üljünk ki a Tisza-partra, ha már egyedül akarunk lenni az agyunkkal.

A végére a rossz (vagy jó) hír: csütörtöktől jövő keddig Barcelonában leszek, mindenféle testedzéstől távol, hacsak a maratoni workshopolást és városnézést nem tekintjük annak. Nem tudom, ha lesz időm lehet írok ide egy-két bejegyzést Never been to-jelleggel, utólagos engedélyükkel. Meg lesznek képek is. Hasta luego!

Back to the basics, avagy újra közelítünk a normálishoz, amint megbizonyosodtunk arról, mi is a normális: a sok óra ellen, meg emberek közt futás elmúltával vissza kellett volna tehát zökkenni a jobb híján normálisnak nevezett kerékvágásba. A rest-daynek gondolt, de aztán egy örömteli módon púpozott pótkocsi árpa behordásával megerősített vasárnap után ez eddig sem fizikailag, sem lelkileg nem igazán sikerült. Persze, nem lehet mindig egy-a-millióhoz az esély…

Hétfőn a lehető legrövidebb kört (4500 körül) vállaltam be, azt is úgy, mintha pángalaktikus gégepukkasztót ittam volna, azaz nagyon-nagyon óvatosan. Nem volt vele különösebb gond, sőt, inkább az lett a probléma, hogy futottam volna még valamennyit. Idáig is eljutottam, érdekes tapasztalat, a jólesőnél kevesebbet futni, elővigyázatosságból (meg combhúzódás és általános levertség miatt). A keddi foci sem sikerült valami frenetikusra, ha páratlan számú ember jön össze, sose az igazi a játék, most meg valamiért a ráhangolódás sem ment, mindennek a tetejébe a szervezetem is rakoncátlankodni kezdett.

A hét közepének megünneplése gyanánt egy rendes körre indultam, amit egy óra alatt abszolváltam, jóleső tempóban. A tempó mellett azonban valami hiányzott, semmi más nem volt jó. Nem nagyon volt ilyen mostanában, de hiányzott valami, vagyis inkább ellenkezőleg, nem sikerült megszabadulnom dolgoktól, amiktől ilyenkor kellene („There is no time to think about how much I hurt; there is only time to run.” – bár ezt nem egészen erre mondták).

A „sikeres” hétkezdet után viszont reméltem, a csütörtök helyreránt, mivel sok-sok keverés és balsikerű szervezés után végre sikerült teniszeznem. Jó pár évvel ezelőtt az egyetemen sokat játszottam - egész addig, míg vállalkozók fel nem újították a pályát, ahol aztán az addig 450 forintos havibérlet után az „egyetemistáknak csak 850Ft/óra!” már nem volt annyira vonzó, hogy folytassam. Azóta nem játszottam, talán napra pontosan egy évvel ezelőttig, amikor is Londonban ütögettem vagy 20 percet.

Hát, mit mondjak, az első fél óra botrányosra sikerült. A maradék másfélben kezdett összeállni a mozgásom, de ez mindössze annyit jelentett, hogy nagyjából megfelelő távolságról ütöttem a labdát, meg a kínosan precíznek gondolt tenyeresek és fonákok bő harmada oda ment, ahova akartam. Sajnos a remélt sebesség kb. felével, az erősebb ütések finoman szólva se lettek pontosak. Mindegy, (újra)kezdésnek nem volt annyira rossz (nem a fenét nem).

Ennyi a hét eddig nem túl lelkesítő története. Megpróbálom összekapni magam, mert ebből így nem lesz félmaraton.

Back to the basics, avagy újra közelítünk a normálishoz, amint megbizonyosodtunk arról, mi is a normális: a sok óra ellen, meg emberek közt futás elmúltával vissza kellett volna tehát zökkenni a jobb híján normálisnak nevezett kerékvágásba. A rest-daynek gondolt, de aztán egy örömteli módon púpozott pótkocsi árpa behordásával megerősített vasárnap után ez eddig sem fizikailag, sem lelkileg nem igazán sikerült. Persze, nem lehet mindig egy-a-millióhoz az esély…

Hétfőn a lehető legrövidebb kört (4500 körül) vállaltam be, azt is úgy, mintha pángalaktikus gégepukkasztót ittam volna, azaz nagyon-nagyon óvatosan. Nem volt vele különösebb gond, sőt, inkább az lett a probléma, hogy futottam volna még valamennyit. Idáig is eljutottam, érdekes tapasztalat, a jólesőnél kevesebbet futni, elővigyázatosságból (meg combhúzódás és általános levertség miatt). A keddi foci sem sikerült valami frenetikusra, ha páratlan számú ember jön össze, sose az igazi a játék, most meg valamiért a ráhangolódás sem ment, mindennek a tetejébe a szervezetem is rakoncátlankodni kezdett.

A hét közepének megünneplése gyanánt egy rendes körre indultam, amit egy óra alatt abszolváltam, jóleső tempóban. A tempó mellett azonban valami hiányzott, semmi más nem volt jó. Nem nagyon volt ilyen mostanában, de hiányzott valami, vagyis inkább ellenkezőleg, nem sikerült megszabadulnom dolgoktól, amiktől ilyenkor kellene („There is no time to think about how much I hurt; there is only time to run.” – bár ezt nem egészen erre mondták).

A „sikeres” hétkezdet után viszont reméltem, a csütörtök helyreránt, mivel sok-sok keverés és balsikerű szervezés után végre sikerült teniszeznem. Jó pár évvel ezelőtt az egyetemen sokat játszottam - egész addig, míg vállalkozók fel nem újították a pályát, ahol aztán az addig 450 forintos havibérlet után az „egyetemistáknak csak 850Ft/óra!” már nem volt annyira vonzó, hogy folytassam. Azóta nem játszottam, talán napra pontosan egy évvel ezelőttig, amikor is Londonban ütögettem vagy 20 percet.

Hát, mit mondjak, az első fél óra botrányosra sikerült. A maradék másfélben kezdett összeállni a mozgásom, de ez mindössze annyit jelentett, hogy nagyjából megfelelő távolságról ütöttem a labdát, meg a kínosan precíznek gondolt tenyeresek és fonákok bő harmada oda ment, ahova akartam. Sajnos a remélt sebesség kb. felével, az erősebb ütések finoman szólva se lettek pontosak. Mindegy, (újra)kezdésnek nem volt annyira rossz (nem a fenét nem).

Ennyi a hét eddig nem túl lelkesítő története. Megpróbálom összekapni magam, mert ebből így nem lesz félmaraton.